2011/9-10.
Tartalomjegyzék

Közös dolgaink

GLATZ FERENC: Együttéléstől a tömeggyilkosságig

„Együttéléstől a tömeggyilkosságig. Vajdaság a második világháború idején”. Ez volt a címe a 2011. szeptember 30-án rendezett nemzetközi konferenciának, amelyet a Szerb–Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság, a Budapesti Európa Intézet, az MTA Történettudományi Intézete, az Európa-történeti Kutatócsoport rendezett. Az előadók: szerb, magyar, osztrák, német, szlovák történészek. E számunkban az előadások szerkesztett szövegét közöljük.

A történelmet kutatjuk és közben a jelenen és a jövőn gondolkodunk.  Tudjuk: a végtelen történelem egyes mozzanatait épp a jelen érdeklődés emeli történeti kutatási témává.
A sokkultúrájú társadalom
A délkelet-európai térségben a 15–20. században a világtörténelem egyik legsokszínűbb társadalma jött létre. Etnikai tarkaság: különböző – déli, nyugati, sőt északi szláv néptörzsek, albánok, germánok, magyarok, törökök, olaszok, románok, zsidók. Vallási-szokásrendi sokszínűség: ortodox – bizánci – és nyugati – római – keresztények és azok felekezetei, muszlimok. (A régió a 11. századtól máig a bizánci és római kereszténység érintkezési övezete, a 15. századtól máig a muszlim-keresztény világ határterülete.) Sajátos szokásrendek kohója az itteni társasági-közösségi élet. A térség a nagy európai és ázsiai  birodalmak határtérsége – egyes részei évszázadokig – formálisan is „katonai határőrvidék”, az alakuló modern európai polgári igazgatási és jogi (részben adózási) rend alól kivont lakossággal. Amelynek életszemléletét, a civil élet szokásrendjét meghatározta: életben maradásához az állandó készültség a folytonos háborúskodásokra, a nem reguláris csatákra, villongásokra, kézitusákra. (Ez magyarázza szerintünk a történeti irodalomban „agyontárgyalt” és „agyonpszichologizált”, úgynevezett kegyetlen „balkáni” magatartásformákat.) A Nyugat-Balkánnak nevezett térség egyik része sajátosan tagolt a nehezen megközelíthető, zord életfeltételeket nyújtó hegyvidékével, míg a térség északnyugati része Európa egyik legtermékenyebb folyamvölgyi mezőgazdálkodási színtere: a Duna– Tisza, a közép-kelet-európai két nagy vízi folyosó találkozási pontja. (Ez az úgynevezett Vajdaság – ahogy nálunk hívták: Délvidék – térsége.) Egyedülálló élelemtermelési és kereskedelmi adottságokkal. Merthogy nemcsak a birodalmak határtérségében virágzó kereskedő-csempész népesség nevelődött itt évszázadokon át, de a térség az ipari-technikai forradalmak korában, a 19–20. században is kereskedelmi-közlekedési „folyosó” volt (és lehetne ma is). A Földközi-tenger keleti medencéjéből a keleti áruk szárazföldi útja az európai fejlett régiók irányába. (Lehetne holnap is.) Szociálisan – munkamegosztást, tulajdonviszonyokat, foglalkozást tekintve – is a világ egyik különösen sokszínű társadalma. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ARNOLD SUPPAN: Út a II. világháborúhoz Kelet-Közép-Európában
Visszavágás a párizsi békeszerződésekért

Az I. világháborút követő európai rendezés Kelet-Közép-Európában több súlyos problémát teremtett, amelyek megakadályozták, hogy a térségben tartós stabilitás alakulhasson ki. A békeszerződések fő célja volt, hogy Franciaország biztonságát szolgálják Németország irányában, illetve garantálják Franciaország keleti szövetségesei – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – biztonságát Németországgal és Szovjet-Oroszországgal szemben. Ennek következtében különböző mércét alkalmaztak a határmegállapítások során is. Egyoldalú stratégiai, gazdaság- és közlekedéspolitikai megfontolások vezettek a nemzeti önrendelkezés elvének megsértéséhez. Magyarország esetében 3,2 millió magyar került román, csehszlovák, szerb–horvát–szlovén és osztrák fennhatóság alá.
A felbomlott birodalmak utódállamai az egykor domináns nemzetekhez tartozók (németek, német-osztrákok, magyarok, oroszok, törökök) milliós tömegeit kebelezték be, akiket ugyan kizártak az új alkotmányos és közigazgatási struktúrák kialakításából, azonban magasabb gazdasági, társadalmi és kulturális státusukat jórészt megtarthatták. Ez az újonnan kialakult ellentmondás az alkotmányos, igazgatási-jogi másodrendűség, valamint a társadalompolitikai elsőbbrendűség között állandó jellegű konfliktusokat szült az új államnemzetek és az új nemzeti kisebbségek között, főleg Felső-Szilézia keleti részén, a cseh tartományokban, Szlovákia déli részén, Erdélyben, a Vajdaságban és Alsó-Stájerországban. Az új nemzeti államok külsőleg átvették ugyan a nyugat-európai nemzetállamok modelljét, az új, etnikai alapokon szerveződött „államnemzetek” azonban sem készek, sem hajlandóak nem voltak arra, hogy a nemzeti kisebbségek színes palettáját az új államnemzet részeként elismerjék.
Az új nemzeti államokban – különösen Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában – az új nemzeti elit tehát kísérletet tett arra, hogy megtörje a régi nemzetek, a németek, a német-osztrákok, a magyarok, az oroszok és a törökök hagyományos privilégiumait, és erősítse az új „államnemzetek” nyelvét, kultúráját, gazdasági erejét és politikai befolyását. A hatalomgyakorlás eszköztárába tartozott az alkotmány újraírása, a regionális és községi határok megváltoztatása, az új államnyelv rögzítése, az oktatáspolitika átalakítása, a földreformok végrehajtása, a részvénytársaságok székhelyének kijelölése vagy a haderőreform.
Az európai békerendszer 1918 után a nyugati győztes államokra – Franciaországra, Nagy-Britanniára és Olaszországra – épült, míg a Habsburg-monarchia és a Török Birodalom széthullott, Németország és Szovjet-Oroszország átmenetileg a partvonalon kívülre került. A Franciaország részéről kezdeményezett és megvalósított biztonsági rendszer Németországgal és a Szovjetunióval szemben, amelynek alapját a Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával kötött kétoldalú szerződések alkották, természetesen nem tudta sem az újonnan kialakult hatalmi vákuumot kitölteni, sem az egyensúlyt és stabilitást biztosítani a térségben. Hitler hatalomra jutása után mutatkozott meg brutális nyíltsággal a háború utáni rendezés törékenysége és krónikus instabilitása.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÁL TIBOR: Bácska 1918 és 1941 között

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1918. december 1-jén jött létre; neve 1929-től Jugoszláv Királyság lett. Mintegy 250 ezer km2 területe és kezdetben 12 millió lakosa volt. Az új ország hét évtizedes fennállásának végéig három meghatározó problémával küzdött. Ezek: a külpolitikai kihívások, a belső berendezkedés (központosítás vagy föderáció), valamint a nemzetiségi kérdés.
Az új állam részévé vált a mai Vajdaság, illetve a Délvidék (Bácska, Bánság, Szerémség, Baranya) is. Az 1922. évi népösszeírás szerint a mai Vajdaság területén szerbek, illetve horvátok (44,4%), szlovénok (0,5%), cseh–szlovákok (3,9%), ruszinok (0,9%), magyarok (23,8%), németek (20,8%) stb. éltek.
A két világháború között is megmaradt a korábbi évszázadokból a terület többnemzetiségű jellege, egyik nemzet vagy vallás sem tudott abszolút többséghez jutni. Bár a nemzeti sokszínűség az évszázadok során pozitív jelentést hordozott, bizonyos történelmi időszakokban – elsősorban külső tényező hatására – a nemzeti ellentétek eljutottak egyes nemzetek szinte teljes kiirtásáig. E folyamat erősödött fel a háborús események során is 1941–1945 között.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SIPOS PÉTER: Jugoszlávia felosztása 1941-ben
A német nagyhatalmi politika érvényesülése

A délkelet-európai és a balkáni térségnek a német stratégiában kettős szerepe volt: biztosította a keleti határok jobbszárnyát, valamint hadi fontosságú nyersanyagok szállítását. E célok érdekében Hitler erősíteni kívánta a birodalom politikai és katonai befolyását. 1940 novemberében Magyarország, Szlovákia és Románia csatlakozott Németország, Olaszország és Japán szeptemberben megkötött háromhatalmi egyezményéhez. Az eredeti cél az Egyesült Államok elriasztása volt a háborúba való beavatkozástól Nagy-Britannia oldalán. Berlinben azonban kialakult az álláspont, hogy a délkelet-európai és balkáni kisebb államok a paktumhoz való csatlakozással demonstrálhatják tengelyelkötelezettségüket az angolszászok és a Szovjetunió ellenében. A térségben uralkodó ellenséges államközi viszonyok lehetővé tették Németország számára, hogy az egyes kisebb országokkal bilaterálisan érintkezzék, s külön-külön érvényesítse velük szemben hatalmi fölényét.
A német uralmi pozíciók kiterjesztésében és megszilárdításában különleges szerep jutott a gazdaságnak. Németország már 1934–1935-ben meghódította a délkelet-európai piacot. Az érintett országok számára előnyösnek bizonyult a növekvő német importigény agrártermékekre és ásványi nyersanyagokra. A külkereskedelmi kapcsolatok 1939-től alárendelődtek a birodalom hadi érdekeinek.
Hitler az egész régióban a Szovjetunió elleni haditerv, a Barbarossa felvonulás déli szárnyát fedező hátországot látott. 1940. december 13-án adta ki az utasítást a „Marita” fedőnevű vállalkozás végrehajtására, melynek célja az első lépésben Észak-Görögország, majd a lehetőségek szerint egészen Korinthoszig a görög szárazföld birtokbavétele. Jugoszlávia a küszöbönálló balkáni háborúból ki akart maradni, de német nyomásra a jugoszláv kormány végül 1941. március 25-én Bécsben aláírta a csatlakozási szerződést. Azonban spontán népi tüntetésektől támogatott államcsíny, amelyet angolbarát tábornokok és tisztek hajtottak végre, március 27-én elsöpörte a kormányzatot. Hitler elhatározta Jugoszláviának mint államnak a szétzúzását. A támadás április 6-án kezdődött és igen rövid idő alatt teljes győzelemmel végződött, így sikerült katonailag, politikailag és gazdaságilag biztosítani a Szovjetunió ellen irányuló Barbarossa hadművelet déli szárnyát.
A délszláv állam szétzúzása Jugoszlávia felosztását jelentette a koalíciós partnerek között. A legfontosabb törekvés az volt, hogy megszűnjék a Balkánon a szerb befolyás. Az osztozkodás során Berlin legalább részben helyt adott Olaszország, Magyarország és Bulgária területi igényeinek, ezzel még inkább a birodalomhoz kötötte szövetségeseit. Hitler Jugoszlávia feldarabolásában döntő fontosságú mozzanatnak tekintette az önálló Horvátország létrehozását is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ABLONCZY BALÁZS: Teleki Pál dilemmái

1939-ben Teleki Pál a közkedvelt politikusok közé tartozott a háborúból kimaradó Magyarországon. Jól mutatja a magyar külpolitikai mozgástér szűkülését a háború éveiben az, hogy míg 1939 szeptemberében a magyar kormány nemet mondhatott a német csapatok átvonulási kérésére, 1940 őszén, a II. bécsi döntés és a romániai politikai krízis nyomán már hozzá kellett járulnia, hogy német „tancsapatok” átvonuljanak Magyarország területén. 1941 tavaszán ez a mozgástér tovább szűkült: a magyar kormánynak bele kellett egyeznie, hogy a Wehrmacht Magyarország területéről intézzen támadást Jugoszlávia ellen: szó sem volt megtagadásról vagy az átkelés szigorú szabályozásáról.
Nem csak a területi szuverenitáshoz való viszony volt a Teleki-kormány egyetlen külpolitikai problémája. A Teleki-kormány folyamatosan úgy próbált szabadulni a nagyhatalmi nyomás alól, hogy külpolitikai kitörési pontokat keresett, alternatív lépésekben gondolkodott. A tengelyhatalmakkal való szövetségkötés időpontjáig (1940 ősze) úgy tűnhetett, hogy ennek a külön útnak van létjogosultsága és adott körülmények között sikeres lehet. Megvalósítható a revízió, valamelyes külpolitikai különállás, a jó viszony megőrzése az angolszász hatalmakkal. Ezt az egyensúlyozást a miniszterelnök személyesen ambicionálta és vélhetően úgy gondolta, hogy intellektusára alapozva sikerrel végig is viheti. 1940–1941 fordulójának eseményei néhány hét alatt romba döntötték ezt a koncepciót.
Teleki tragédiájának nem csak diplomáciai összetevői voltak. A személyes motívumok mellett (súlyos betegség, családi tragédiák és konfliktusok) 1941 áprilisában érezhette úgy, hogy belpolitikai elképzelései is zátonyra futottak. Teleki Pált dilemmái: személyes problémái mellett a nagyhatalmi politika kényszerei, a saját kudarc érzete lökték arra az útra, amelynek végén úgy gondolhatta: nincs más választása, mint a saját áldozat.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZAKÁLY SÁNDOR: A Délvidék visszafoglalása és a magyar katonai vezetés
Döntés a bevonulásról, 1941

Az I.első világháborút követő mintegy 20 évig tartó időszak következetes magyar politikájának revíziós célkitűzéseit az 1930-as évekre a megváltozott nemzetközi helyzet, illetve a magyar követeléseket részlegesen támogató német és olasz politika lépései sikerre „vezették”. Az első bécsi döntés (1938. november 2.), Kárpátalja visszacsatolása (1939. március 15–18.), majd a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után a magyar revíziós céloknak gyakorlatilag egyetlen és az utolsó iránya a déli irány maradt, a Jugoszláv Királyság.
Jugoszláviával – a volt kisantantállamok közül egyedüliként – a trianoni békediktátum aláírását követő időszakban Magyarország igyekezett a lehető legjobb kapcsolatokat kiépíteni. 1940. december 12-én Belgrádban a két kormány külügyminisztere megállapodást írt alá, melynek értelmében a felek kölcsönösen lemondtak a fegyveres erőszak alkalmazásáról és a vitás kérdéseket tárgyalásos úton kívánták eldönteni. 1941. március 27-én azonban Belgrádban katonai hatalomátvételre került sor, és az új kormány teljesen más irányt adott az addigi történéseknek. Hitler egyértelművé tette, Németország nem „tűri el” Jugoszlávia ellenkezését és katonai megoldás lesz a válasz a részéről.
A jugoszláv válság kapcsán a magyar katonai és politikai vezetés álláspontja nem fedte teljesen egymást. Az 1941. március 28-i minisztertanácsi ülésen született döntés kimondta, hogy háborús konfliktus esetén csak korlátozott magyar katonai fellépésre kerüljön sor, amelynek feltételei legyenek a következők: 1. ha Horvátország kikiáltja függetlenségét, s így Jugoszlávia mint államalakulat felbomlik; 2. ha a Délvidéken az atrocitások következtében a magyarság helyzete tarthatatlanná válik; 3. ha politikai vákuum keletkezik a térségben.
A minisztertanács ülésén elfogadottak a magyar katonai vezetés számára egyértelműsítették, hogy előbb-utóbb – az adott helyzetben inkább előbb – katonai műveletekre kerül sor. Az 1941. április 6-i német támadással megkezdődött a német–jugoszláv háború, amelynek Teleki Pál halála után Magyarországon már nem igazán volt ellenzője. Az államfői döntést – amelyet a katonai felső vezetés tagjai egyértelműen támogattak – senki sem merte/kívánta megkérdőjelezni. A Horvátország önállóságát kinyilvánító zágrábi döntést (1941. április 10.) követően pedig megszületett a hadparancs, amely 1941-ben már tényleges hadműveletekbe küldte a magyar királyi honvédség kijelölt seregtesteit. Az 1941. április 11-én megindított magyar támadás alig két hétig tartott. 1941. április 23-ára befejeződtek a magyar sereg- és csapattestek hadműveletei a német, olasz, bolgár támadásban felbomlott (volt) Jugoszláviában. Magyarország területrevíziós célkitűzései közül az utolsó is – ha nem is a remélt formában és nagyságban – teljesült. Ez alapvetően a trianoni békediktátum utáni revíziós törekvések beteljesedését jelentette.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SOKCSEVITS DÉNES: Egy történelmi zsákutca
A Független Horvát Állam (1941–1945)

Az 1929-ben, a királyi diktatúra bevezetése után Jugoszláviát elhagyó horvát emigránsok által alapított usztasa mozgalom (usztasa horvátul felkelőt jelent) az első években egy radikális, fegyveres nacionalista szervezet volt, amelynek céljaként Horvátország Belgrád uralma alól való felszabadítását jelölte meg. A Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska – horvát rövidítése NDH) megalakulását 1941. április 10-én jelentették be a zágrábi rádióban. Az új ország nemzetközi jogi alannyá diplomáciai elismerését követően válhatott: Németország és Olaszország április 15-én fogadta el hivatalosan a horvát állam létezését, Magyarország április 22-én követte azt. A horvát államot ezen kívül még csak néhány, a tengelyhez tartozó vagy ahhoz közel álló állam ismerte el.
Az új államhoz rövidesen – a 19. századi maximalista horvát nemzetállami törekvéseknek megfelelően – hozzácsatolták Boszniát és Hercegovinát is, tehát hozzávetőlegesen kétszer akkora volt, mint a mai Horvát Köztársaság. Az usztasák hatalomra jutásuk után számos elemet átvettek a fasiszta Olaszország és a náci Németország hatalomgyakorlási módszereiből. Mégis az usztasa mozgalom alapjában véve (minden náci és fasiszta mintaátvétel mellett) elsősorban a nagyhorvát nemzetállam-építő, szélsőséges nacionalista ideológia képviselője volt, és lényegét tekintve a kortárs nagyszerb törekvések megfelelője maradt. A horvát állam azonban csak nevében volt független, területén német és olasz csapatok tartózkodtak, létrejöttét a tengelyhatalmak támogatásának köszönhette, amelyek bukása megpecsételte az usztasa vezetésű államalakulat sorsát is.
A II. világháború alatt az usztasák eleget tettek a náci Németország zsidóellenes követeléseinek, de a mozgalom a szerbek elleni küzdelmet mindvégig fontosabbnak tartotta. Az usztasa állam politikája a szerbeket ortodox horvátnak tartó (és őket integrálni kívánó) horvát jogpárti hagyomány és az elvakult (a szerbeket elűzni vagy megsemmisíteni akaró) szerbellenesség között ingadozott. Máig vita tárgya horvát–szerb viszonylatban, hogy ki kezdte el az öldöklést 1941 tavaszán. Tény, hogy a horvát állam kikiáltása miatt a felbomló jugoszláv hadsereg szerb katonái már 1941. április 11. és 13. között bosszúból horvát polgári személyek tucatjait ölték meg, amire az usztasa hatóságok szinte azonnal tömeges megtorlásokkal válaszoltak. Az 1941. április végétől 1941 nyaráig bevezetett szerbellenes intézkedések miatt a szerb lakosság körében fegyveres felkelések törtek ki, ami még véresebb megtorló akciókat váltott ki, s az NDH területének jelentős részén kaotikus állapotok alakultak ki, elszabadult az erőszakspirál. 1945. május 8-án a Tito vezette partizánhadsereg bevonult Zágrábba, az usztasa állam megszűnt. Azonban a titói jugoszláv államban sem valósult meg a valódi szerb–horvát megbékélés, ami szerepet játszott abban, hogy az 1990-es évek elején a délszláv állam véres háborúban hullott szét.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VLADIMIR GEIGER: Horvátország embervesztesége, 1941–1944

Horvátország és Jugoszlávia a II. világháborúban és az azt követő időszakban elszenvedett demográfiai és tényleges veszteségeit, az áldozatok, rokkantak és eltűntek számát pontosan felmérték az eddigi kutatások. E tekintetben nincs nagy eltérés a kutatók között, ám komoly véleménykülönbség van az áldozatok nemzeti, etnikai és ideológiai hovatartozásáról, arról, hogy melyik katonai csoportosuláshoz tartoztak, valamint a halálozások helyszínéről, körülményeiről és a pusztulásukat előidézők kilétéről is.
A Jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács által életre hívott bizottság szerint Jugoszlávia területén 597 323 személy vesztette életét, ebből 194 749 Horvátországban, ami a legnagyobb szám volt az összes tagköztársaság közül. A horvátországi adat 97 731 szerb, 72 819 horvát, 11 294 zsidó és további 12 905 egyéb ismeretlen nemzetiségű személyt tartalmazott.
A Jugoszlávia területén a háború alatt működő táborokban összesen 89 851 fő vesztette életét. Az NDH táboraiban a legtöbb áldozat Jasenovácon és Stara Gradiškán volt, 49 874, illetve 9587 fő. Horvátországban és másutt is a kommunista hatalom berendezkedésével egyidejűleg letartóztatásokra és likvidálásokra került sor, 1945 végén Jugoszláviában a fogolytáborokban összesen 355 785 foglyot őriztek, akik közül 114 ezer volt „jugoszláv”, többségében horvát. A rendelkezésre álló és elfogadható statisztikák alapján a bleiburgi tömeggyilkosságokban vélhetően összesen 70 ezer és 80 ezer közöttire tehető az áldozatok száma, amelyből a horvátok körülbelül 50 ezer fővel részesednek.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A. SAJTI ENIKŐ: Az újvidéki razzia elő- és utótörténete
Délvidék, 1941–1944

Horvátország Jugoszláviából történő kiválásának másnapján, 1941. április 11-én, Horthy kormányzó parancsára a magyar csapatok átlépték a magyar–jugoszláv határt. Fő katonai feladatuk – a Bácska Magyarországhoz történő visszacsatolása mellett – a Jugoszláviát lerohanó, Belgrád irányába előrenyomuló német csapatok hátának biztosítása volt. Három nap alatt, a jugoszláv hadsereggel történő nagyobb összecsapás nélkül foglalták vissza a Duna–Tisza közét, a Bácskát és Dél-Baranyát, illetve a Muraközt, s ezzel lezárult a magyar területgyarapodások korszaka.
A délvidéki magyarok nemzeti felszabadulásként élték át a Magyar Királyi Honvédség alakulatainak bevonulását. Ugyanakkor a Délvidék katonai visszafoglalását a szerb nacionalistákkal történő fegyveres összecsapások és súlyos emberi veszteségek terhelték.
A szerb kisebbséggel történő éles konfrontáció ellenére, akik a visszacsatolt Délvidék lakosságának mintegy 21,2%-át tették ki, 1942 januárjáig a magyar állam komoly eredményeket ért el a Délvidék jogi, szellemi-kulturális, közigazgatási, gazdasági és politikai visszaillesztése, konszolidációja terén. A szerb kisebbség magyar államba történő integrálásának lehetőségét szüntette meg a Jugoszláv Kommunista Párt felkelésre buzdító felhívása. Erre a veszélyre született az a javaslat, hogy a magyar állam elleni szervezkedés, valamint a magyar honvédség és csendőrség elleni szabotázsakciók letörésére vezessék be a katonai bíráskodást a Délvidéken. Megkezdődött az úgynevezett Sajkás-vidék katonai megerősítése, illetve 1942. január 6-án a terület „tervszerű átfésülése és megtisztítása”, és a razziát január 12-én kiterjesztették Újvidékre is. Újvidéken a szerb partizánok, a csetnikek felkelése miatt a magyar alakulatok szerbeket és zsidókat mészároltak le. Amikor Budapesten tudomást szereztek a tényekről, repülőgépen vitték a parancsot a kegyetlenségek azonnali beszüntetésére és a felelősök megbüntetésére. Az áldozatok számát többé-kevésbé pontosan ismerjük, a szerbiai történetírás „megközelítőleg 4 ezer áldozatról” ír, s napjainkig 3808 főt tudtak név szerint azonosítani. A razzia máig kitörölhetetlen nyomokat hagyott Magyarország és Jugoszlávia, illetve Szerbia 20. századi történetében, sőt egy időre a végletekig kiélezte a délvidéki magyarok és szerbek viszonyát. A Kállay-kormány 1943 őszén bíróság elé állította a razzia felelőseit, és a katonatisztek szökése ellenére a csendőrökre szigorú büntetéseket róttak ki. Magyarország vesztes, illetve Jugoszlávia győztes pozíciói azonban a II. világháború végén a kiengesztelő lépések kedvező hatását teljesen lenullázták. De nemcsak a háborús fejlemények, a külpolitikai tér Magyarország szempontjából kedvezőtlen alakulása is hatástalanította a Kállay-kormány szerbek felé tett békéltető lépéseit. A szerbek egy győztes, eddig soha nem látott nemzetközi tekintéllyel rendelkező Jugoszlávia büszke polgárai lettek, a magyarok pedig ismét kiszolgáltatott, kisebbségi sorba kerültek.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A Szerb–Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság nyilatkozata

2011. szeptember 26-án a szerb parlament törvényt fogadott el a „vagyon-visszaszármaztatásról” (úgynevezett restitúciós törvény), amely kizárt a kedvezményezettek (valamikori károsultak) köréből minden olyan személyt (és leszármazottait), aki a II. világháború idején a megszállók hadseregében harcolt. A törvényt támadták mind a (szerbiai) vajdasági magyar szervezetek, mind a magyar politikai pártok és vitatták történész körökben is, mint a „kollektív felelősség” elvének megnyilvánulását. Amely most éppen a magyarságot sújtaná.
A kérdés az volt: Tadić elnök aláírja-e a törvényt. (Ez október 3-án megtörtént.) Szeptember 29-én a Szerb–Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság magyar elnöke (Glatz Ferenc) Nyilatkozatot javasolt a szerb elnöknek (Vojislav Stanovčić), amelyben a két állam elnökét a törvény újratárgyalására kérte. A Nyilatkozat eljutott rendeltetési helyére. A tárgyalások folytatódtak, és várható volt, hogy egy újabb szerb törvény (az úgynevezett rehabilitációs törvény) felülírja a szeptember 26-i jogszabályt. A kárpótlás így talán a rossz európai hagyomány (a „kollektív felelősség” elve) helyett érvényesítheti a korszerű európaiság (az egyéni felelősség) elvét.  (A szerk.)
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÁL TIBOR: Bácska 1941 és 1945 között
Adatok az áldozatokról

A Független Horvát Állam (NDH) 1941. április 10-i kikiáltása utáni napon Magyarország megkezdte a hadműveleteket Jugoszlávia ellen, mondván, az nem létezik többé és nincs jogi akadály. Bácskai, baranyai és muravidéki bevonulás következett. A bevonulással Magyarország a Bácskában, Baranyában és a Muravidéken 11 601 km2-rel és mintegy másfél millió lakossal növelte területét és lakosságát. Ebből több mint 300 ezer magyar, 243 ezer szerb, 220 ezer horvát, 80 ezer szlovén, 40 ezer szlovák nemzetiségű volt. A számítások szerint tehát a lakosság mintegy 37%-a bizonyult magyarnak. A magyarság számarányának növelését a hatalom az 1918 után Jugoszlávia más tájairól betelepült lakosság kiutasításával és újabb magyar lakosság – például a székelyek – betelepítésével szerette volna elérni. A kitelepítettek számáról több adat is megjelent, de a legtöbbször 30 ezer főre becsülik. A betelepített székelyek számát 3806 családra, azaz 15 593 személyre teszik szakmai körökben.
A Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) nem fogadta el Jugoszlávia megszűnését, és 1941 júliusában megkezdte az ellenállást. Ez szabotázsokban nyilvánult meg, amire a magyar hatóságok élesen válaszoltak. A sajkás-vidéki partizánosztag megtámadta az itteni magyar honvédséget, csendőrséget. Így került sor az újvidéki helyőrség megerősítésére, majd 1942. január elején a Sajkás-vidék átfésülésére. Az akció január 6-án kezdődött, és eredetileg tíznaposra tervezték, de a hadművelet január 21–23-án Újvidéket is elérte, majd pedig január 26–29-én Óbecsét. Az összesen 3823 áldozatból nemzetiség szerint a legtöbb szerb (2578) és zsidó (1068) volt.
A jugoszláv hadsereg előrenyomulásával a mai Vajdaság nagyobb részén, 1944. október 17-én a Bácskában (Baranyával együtt) és a Bánságban bevezették a katonai közigazgatást (1945. január 27-ig). Mihelyt a partizánhadsereg bevonult a Bácskába, hajtóvadászat indult az 1941-es, 1942-es és egyéb, vélt háborús bűnökben részt vettek, illetve a magyar szervezetek tagjai ellen. A háború végéig a magyarságot érte a legnagyobb közvetlen vérveszteség, a legtöbben közülük lelték halálukat a saját szülőföldjükön. Habár a témával foglalkozó legjelentősebb kutatók sem egyeznek meg teljes egészében a számokban, többek adatai szerint mintegy 5 ezer–20 ezer ártatlan magyar áldozat halálát lehet igazolni. Az Igazságtételi Bizottság (amelyet több mint fél évszázaddal a II. világháború után Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza 2000 októberében létrehozott azzal a céllal, hogy feltárja az 1941 és 1945 közötti események ártatlan, polgári áldozatainak adatait) mai, „ellenőrzött” adatai szerint a Bácskában, a Bánságban, a Szerémségben és Baranyában 1941 és 1948 között a mai Vajdaság területét számítva 86 881 áldozat számolható össze. Legtöbb közülük szerb volt: több mint 40 ezer. Őket követték a németek (20 ezer), a zsidók (15 ezer), a magyarok (5 ezer), a horvátok (2700), szlovákok (1 ezer). Áldozatok azonban nemcsak 1945-ig voltak, hanem a háborút követő években is, egészen 1948-ig, ameddig a mai Vajdaság területén léteztek a gyűjtő- és haláltáborok, elsősorban az ellenségnek kikiáltott magyarok és németek részére.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PEJIN ATTILA: A vajdasági zsidóság
1920–1945

Az új jugoszláv államalakulatban élő zsidóság nem alkotott homogén közösséget. A szerbiai zsidóság 1918 előtt – már csak kis létszámánál fogva is – viszonylag sikeresen integrálódott, az új államban tehát egyfajta etalonként használták a más területeken élő zsidó közösségek felé. Ilyen értelemben a legnehezebb feladat a vajdasági zsidóság integrációja volt, hiszen igen erős magyar identitással rendelkezett, anyanyelvének még sokáig a magyart tartotta (1931-ben 43% magyarnak, 29% németnek, s csupán 13% vallotta magát szerb anyanyelvűnek). A jugoszláviai – vele együtt a vajdasági – zsidóság viszonylag biztonságban érezhette magát, egészen 1940-ig. Ekkor a mind jobban erősödő német gazdasági és politikai nyomás következtében október 5-én a minisztertanács két rendeletet hozott: az egyik korlátozta a zsidóságnak az élelmiszer-kereskedelemben való részvételét, a másik pedig a zsidó tanulók számát a közép- és felsőfokú oktatásban (numerus clausus), s további hasonló rendeleteket helyeztek kilátásba. Jugoszlávia feldarabolásával a vajdasági zsidóság területileg háromfelé szakadt, ettől függően a bácskai, bánsági és szerémségi zsidóság sorsa a továbbiakban eltérően alakult, a végkimenetel azonban mindenhol ugyanaz a tragédia. Miután a Bácskát ténylegesen is visszacsatolták Magyarországhoz, ide is kiterjesztették a zsidótörvényeket, s a helybeli zsidóság fokozatos gazdasági-társadalmi jogfosztása mellett sor került a munkaszolgálatosok behívására is (zömmel a bori bányákba és Ukrajnába vitték őket). 1944 áprilisáig megtörtént a bácskai zsidóság teljes jogfosztása (is), s ezután – a német megszállás következményeként – osztozott a magyar vidéki zsidóság sorsában. Április 26-án, illetve az ezt követő napokban sor került a bácskai zsidóság összegyűjtésére, majd május és június folyamán Szegedről, Bajáról – összesen négy transzporttal – Auschwitzba szállították őket. Sajnos mindez a helyi közigazgatás és csendőrség hathatós asszisztálásával történt. A mintegy 20 ezer vajdasági zsidóból 3000-3500 élte túl a soát.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

STARK TAMÁS: A zsidóság összegyűjtése és táborba szállítása

A délvidéki zsidóság összegyűjtésére és elszállítására a Kárpátalján és Észak-Erdélyben elő zsidók elhurcolásával nagyjából egy időben került sor. A lakóhelyéről elhajtott, elszállított délvidéki zsidóságot Szabadkán, Szegeden és Baján létesített ideiglenes gyűjtőtáborokban helyezték el. A szabadkai gettó területét 1944. április 27-én a vasútállomás mellett jelölte ki a város vezetése, és itt egy internálótábor is működött. A szabadkai internálótáborban nemcsak a tisztálkodási lehetőséget, hanem az ivóvízellátást, a szennyvízelvezetést és a szemét elhordását sem biztosították. A helyzet tarthatatlanságát látva a helyi vezetés az itt fogva tartottakat május 15-én a szegedi és bajai gyűjtőtáborokba szállította. A szabadkai gettóban őrzött helyi zsidókat június közepén Bácsalmásra vitték át, innen június 26-án szállították őket tovább német munka- és haláltáborokba.  
Május közepére a bajai gyűjtőtáborban őrzöttek száma már meghaladta az 5000 főt (a szabadkai és a szegedi internálótáborokból is jelentős számban irányítottak ide foglyokat). A zsúfoltság következtében fokozatosan romlottak az életkörülmények. A bajai gyűjtőtáborban elhelyezett több mint 5000 zsidó deportálására május 28-án került sor. A Magyarországhoz visszakerült területen, ahol a vészkorszak előtt mintegy 17 ezer zsidó élt, a Vajdasági Területi Bizottság 1946-ban csak 3532 túlélőt számolt össze. A népirtás áldozatainak száma meghaladja a 13 ezer főt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SRDAN CVETKOVIĆ: A leszámolás, „likvidálás” korszaka, 1945–1948
Politikai elnyomás Szerbiában a II. világháború után

A politikai elnyomás mértékét Szerbiában 1944 és 1953 között több társadalmi, történelmi és politikai-ideológiai tényező befolyásolta. Az alapcél a szovjet társadalmi modell átvétele, a parlamentarizmus megszüntetése és az egypártrendszer diktatúrájának bevezetése, az állami szocializmus létrehozása a gazdaságban (a piaci viszonyok megszüntetésével és a magántulajdon eltörlésével), valamint a szellemi élet feletti ellenőrzés megszerzése. A politikai elnyomás intenzitása, módszerei és formái alapján az 1945–1951 közötti periódus kiemelkedik Szerbiában, az elnyomási módszerek soha nem látott intenzitását, összetettségét, brutalitását és megjelenési formáját hozva.
Jugoszláviában a pártállami elnyomás jellemzői alapján – intenzitás, módszerek és célok – három korszakot lehet megkülönböztetni. 1. A „nép ellenségeinek” likvidálása, 1944–1946. Ez a legelső és legintenzívebb szakasz, amelynek során a JKP leszámolt a politikai és az osztályellenséggel, a háborús bűnösökkel és a kollaboránsokkal. 2. A forradalom „társutasainak” kiiktatása, 1946–1948. A bolsevikok példáját vették alapul, létrehozva az egységet, bevezetve az egypártrendszert. 3. Leszámolás a „párton belüli ellenséggel és egyéb ellenzékkel”, 1948–1953. A Sztálinnal való szakítást követően bezárult az erőszak köre. A párt eretnekei ugyanannak a politikai kultúrának váltak áldozataivá, amit maguk is hirdettek: „a politikai másként gondolkodó egyenlő az állam ellenségével”.
A politikai elnyomás közvetlenül Szerbia felszabadulása után két fázisban történt: az 1945 márciusáig tartó szakaszban intézményesült keretek nélkül, úgynevezett vad tisztogatás keretében (leggyakrabban bírósági tárgyalás nélkül vagy képmutató és titkos bírósági eljárás során) történtek likvidálások és vádemelések, míg az 1945 márciusától 1946 második feléig tartó második periódusban több tízezer nyilvános perben katonai bíróságok és az úgynevezett becsületbíróságok előtt, valamint polgári bírósági eljárásokban. Az elnyomás mértéke és intenzitása az első szakaszban volt a legnagyobb, amikor annak legfőbb gyakorlója az OZNA és különböző katonai egységek voltak. Gyakori forgatókönyv volt, hogy a nép ellenségeit előbb likvidálták és csak utólag hoztak ítéletet a tekintélyesebb polgárok esetében. A tervezett és válogatás nélküli leszámolás a nép ellenségeivel és a kollaboránsokkal a felszabadulás utáni első napokban bizonyos társadalmi-történelmi körülmények miatt (a monarchista mozgalom erőteljesebb volta, a német, a magyar és az albán kisebbség nagyobb létszáma) különösen intenzív volt Szerbia területén. Megfelelő börtönkapacitás híján Szerbia számos részén ideiglenes gyűjtőtáborokat emeltek a „kollaboránsok”, a „nép ellenségei” és az „árulók” részére. Az OZNA mellett, Koszovó és a Vajdaság egyes területein, ott, ahol katonai közigazgatás volt, a katonaság is tömeges kivégzéseket hajtott végre. A kivégzettek holttestét elrettentés céljából gyakran közszemlére tették, de voltak olyan esetek is, amikor a civileknek engedték át a kínzást és verést. A Belügyminisztérium 1253. számú rendeletével 1945. május 18-án valamennyi temetőt, ahol a „nép ellenségei” és „fasiszták” voltak, titkosnak nyilvánítottak, amiket álcázni kellett és minden nyomot eltüntetni létezésükről, valamint megtiltani a megközelítésüket.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ZORAN JANJETOVIĆ: Kisebbségi sors a II. világháború végén
Magyarok és németek Jugoszláviában

A magyarok és a németek Jugoszlávia legnépesebb kisebbségei közé tartoztak. Az északi területeken szétszórva éltek Szlovéniában, Horvátországban és Szlavóniában, a Bácskában, Baranyában és a Bánátban. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után e két nemzet tagjai akaratuk ellenére kisebbségi sorsba kerültek. A hatalom új birtokosai diadalmas nacionalizmussal kollektíven hibáztatták őket mindazokért a valós és állítólagos sérelmekért, amiket a szerbek, horvátok és szlovének elszenvedtek a Habsburg Monarchiában. Emiatt sem a németek, sem a magyarok helyzete nem volt kielégítő a két világháború közötti korszakban.
1941 áprilisában, amikor Németország és szövetségesei megtámadták Jugoszláviát, mindkét kisebbség nagyrészt szívében, vagy gyakorlati tetteiben is, a támadók oldalán állt. Mindez és a megszálló (német, magyar) hatalmak által a háború alatt elkövetett atrocitások súlyos bosszúálláshoz vezettek a háború végén, aminek végrehajtói a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) által vezetett partizánok voltak. Már 1944 októberében elkezdődtek azok a folyamatok, amelyek előrevetítették, mi lesz a német és részben a magyar kisebbség további sorsa. A Vajdaság Népfelszabadító Bizottságának főparancsnoksága már október 9-én megfosztotta a németeket minden joguktól, hat nappal később pedig a helyi népfelszabadító bizottságoknak elrendelte valamennyi olyan, döntően német-, magyar- és románlakta település összeírását, amelyek segítették a megszállókat. A Bácskában, a Bánátban és Baranyában október 17-én bevezették a katonai közigazgatást. A kisebbségekkel szemben egy sor korlátozó intézkedést léptettek életbe: a szabad mozgás, anyanyelvhasználat stb. tilalmát, illetve bevezették a kényszermunkát.
Már az első napokban és még az új hatalom helyi szerveinek létrejötte előtt történtek visszaélések, letartóztatások, rablások és nemi erőszak a kisebbségi közösségek tagjaival szemben. Előfordult a német és a magyar lakosság csoportos és helyenként tömeges kivégzése is. A kivégzettek számáról mind a németek, mind a magyarok esetében nagyon eltérő adatok találhatók a szakirodalomban. Az OZNA nemrégiben megjelentetett adatai szerint a Vajdaságban 1944 őszén 6763 németet végeztek ki. Az erőszaknak és a bosszúnak e hullámában váltak áldozattá a magyarok is. A velük kapcsolatos számok 5000 és 45 ezer között mozognak. A magyar és a német, illetve néhány helyen a megbízhatatlan román lakosságot is kényszermunkára vitték. Ehhez kapcsolódott a német és részben a magyar lakosság internálása. A Jugoszláviában kialakított internálótáborokban embertelen körülmények uralkodtak. A magyarokat a németekhez hasonlóan a gyilkosságok mellett kollektív bosszú is fenyegette, azonban a velük szembeni álláspont megváltozott: az utasítások szerint a magyarok között különbséget kell tenni attól függően, hogy miként viszonyultak a szláv lakossághoz. A Sajkás körzet szerb lakossága, amely 1942-ben elszenvedte a „razziát”, követelte a teljes magyar lakosság kitelepítését erről a környékről, ami gyakorlatilag meg is valósult. 1945-ben a magyar lakosság számának csökkentésére irányuló erőfeszítésekkel párhuzamosan zajlott a magyarok integrálása az új rendszerbe. Csak miután a lakosság egy részének bosszúvágya teljesült s a kisebbségek száma (főleg a német, de a magyar is) csökkent, társadalmi és gazdasági súlyuk pedig jelentősen meggyengült, kezdte el a JKP a nemzetek „valódi” egyenjogúságán alapuló politikáját.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

STEFAN TROEBST: Helyreállítható-e a multietnikus társadalom?
A jugoszláviai háborúktól a délkelet-európai stabilitási paktumig

Vajon mitől függ, hogy bizonyos nemzeti mozgalmak békés stratégiát folytatnak, míg mások tevékenysége tömeggyilkosságokba torkollik? A társadalomtudományok körében erre a kérdésre alapvetően három elméleti válaszkísérlet létezik. Az első, a modernizáció történeti érveit használó szemlélet szerint a nacionalizmus és erőszak ugyanazon érem két oldala. A második felfogás képviselői úgy tartják, hogy az erőszak eszkalációjának lehetősége benne rejlik minden nemzeti-nemzetiségi összeütközésben, de nem tör törvényszerűen a felszínre. A harmadik típusú megközelítés szerint elvi megkülönböztetést kell tenni az erőszakos és erőszakmentes etnikai konfliktusok között.
A társadalomtudományi nacionalizmuskutatás közkeletű megállapítása, hogy a nemzeti államok diadalmenetét Európában és a világon mindenütt erőszak kísérte. Alapkérdésünkre e szemlélet szerint egyértelműen nem a válasz; a multikulturális társadalmak modernitás előtti képződmények, amelyek a nemzeti elv érvényesülésével visszavonhatatlanul elpusztulnak.
A második iskola az erőszakos etnikai összetűzéseket a konfliktusok kiterjedésének mértékével hozza összefüggésbe, ha a feszültség elér vagy túllép egy bizonyos határt, a nacionalizmusnak nem önmagában rejlő sajátossága, hogy erőszakos legyen. A címben feltett kérdésre tehát az lenne a válasz, hogy egy erőszak által szétrombolt társadalmat az erőszak visszaszorításával helyre lehet állítani.
A harmadik típusú társadalomtudományi iskola az erőszakos és az erőszakmentes etnikai konfliktusokat azonos szinten kezeli, teljesen különböző jellegű összetűzésnek tekintve őket. Az erőszak a konfliktuskezelés önálló módja, különösen olyan, az államhatalmon kívül álló szereplők számára tűnik vonzónak, akik politikai és materiális eszközeiket tekintve lényegesen gyengébbek ellenfelüknél. E felfogás szerint tehát az erőszakos etnikai konfliktusok sajátos kategóriát alkotnak, nem csupán az etnikai ellentétek bizonyos fokozatát jelenítik meg. A főkérdésre adandó válasz tehát ebben az esetben az, hogy ahol az „etnoradikalizmus” eszközeivel élnek, ott a multikulturális társadalomra rövid időn belül a pusztulás vár.
Úgy tűnik, az erőszakos etnikai konfliktusokra vonatkozó három elmélet közül a legutóbbi a legvalószínűbb. Etnikai konfliktusok során nem egyszerűen „fellép” az erőszak, hanem az egyik vagy több érintett fél részéről célzottan alkalmazzák.
Az egykori Jugoszlávia háború sújtotta területein az elmúlt években jelentős lépésekre került sor a multietnikus társadalmi viszonyok helyreállításának érdekében, nemzetközi együttműködésben. Válaszunk az alapkérdésre a következő lenne: a háború és erőszak által szétrombolt multietnikus társadalmat nem lehet helyreállítani, kedvező feltételek megléte esetén is legfeljebb újraépíteni lehet, éspedig hosszú távon. Ez szükségszerűen egy – vagy több – generációváltást igényel, kitartást és mindenekelőtt az anyagi források biztosítását.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

MŰHELY

FORRÓ LAJOS: A 183-as fond
Kutatási lehetőségek a Vajdasági Levéltárban

A Vajdasági Levéltár kutatható anyagai között több fond is tanúskodik az 1944–1945-ben elkövetett magyarellenes atrocitásokról, egyúttal korképet adva a titói éra korai szakaszáról. A 183-as fond tartalma azokba a bűncselekményekbe enged bepillantást, amelyet Tito partizánjai követtek el Vajdaság-szerte. A fond neve: Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Vajdasági Bizottság. A benne található iratok többségéről kevesen írtak eddig.
A fond tartalmazza a háborús bűnöket vizsgáló bizottságok iratait, melyek a történészek számára jelenleg kutathatóak. A fond iratanyagában emellett számos helységgel kapcsolatban olvashatók a likvidáltakról készített lajstromok. A névsorok mellett egyéb érdekes/értékes iratok is vannak, ilyenek például a háborús bűnösség kérdésével foglalkozó iratok. A háborús bűnöket vizsgáló bizottság szinte minden délvidéki településen gyűjtötte a feljelentéseket, ami alapján „háborús bűnössé” vagy a nép ellenségévé nyilvánítottak helyi lakosokat. Megállapítható, hogy a feljelentések sokszor minden alap nélkül íródtak. A feljelentettek között számos olyan is van, akit már előzőleg kivégeztek, így elképzelhető, hogy bizonyos személyek ellen csupán azért történt feljelentés, hogy a már elkövetett gyilkosságokat megindokolják. A kutatások több helyen is igazolják, hogy a likvidálások megelőzték a feljelentéseket.
A feljelentések begyűjtését követően a helyi bizottság összeállította a háborús bűnösnek vélt személyek bűncsoportokba sorolt névsorát és megküldte a felsőbb szerv számára. Az átvizsgálás után elkészült egy új névsor – amelyre a helyi listához viszonyítva új nevek kerültek fel, illetve tűntek el. Több likvidált személy esetében pedig felsőbb szinteken sor került a vádak/bűnök feltupírozására, hogy az eredeti – többnyire jelentéktelen – feljelentések mellett igazolást találjanak a népirtásra. A listákra került helyi magyarok döntő többsége nem követett el olyan bűnt, ami miatt halálbüntetés járt volna. (Ezt bizonyítja, hogy akiket a feljelentettek közül a vérengzés napjaiban nem sikerült megtalálni, azokat később nem vonták felelősségre, vagy csupán néhány hónap, esetleg néhány év börtönbüntetést kaptak.) A magyarok elleni atrocitásoknak legfőképpen etnikai alapjai vannak, ellentétben a szláv lakosság elleni atrocitásokkal, ahol inkább ideológiai alap játszott közre.
A Vajdasági Levéltár 183-as számú fondja 82,5 iratfolyóméterből áll (549 doboz rendezett, 24 doboz rendezetlen irat, 79 könyv). Ezen iratok átvizsgálása a kutatók részéről még nem fejeződött be. A további kutatások során új adatok kerülhetnek elő.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSORBA BÉLA: Németek és magyarok a járeki haláltáborban
1944–1946

Az 1944 őszén a Vajdaságban berendezkedő jugoszláv kommunista partizán hatalom a  táborok létrehozásával kettős célt kívánt elérni: kíméletlenül meg kívánta büntetni a németeket s részben magyarokat is, ugyanakkor a legyőzött nemzetek munkaképes felnőtt lakosságát rabszolgaként kívánta alkalmazni, mindenekelőtt a mezőgazdaságban – az első időkben az őszi terménybetakarítás során.
A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ) a boszniai Jajcéban 1943. november 21–29-ig ülésezett, s már az első napon dekrétumot adtak ki, amelyben a német kisebbség tagjait megfosztották minden polgári és kollektív joguktól, teljes vagyonelkobzásra ítélték őket. A magyarok ügyében a kezdeti drákói szigor és a teljes, majd részleges kitelepítési tervek fokozatosan enyhültek, a németek kérdésében azonban az új jugoszláv vezetés hajthatatlannak bizonyult.
A németeket, illetve a magyar lakosság megbízhatatlannak nyilvánított csoportjait rabszolgamunkára kényszerítették az úgynevezett munkatáborokban. Egy-egy nagyobb településen és járási központban központi munkatábort hoztak létre, elsősorban a távolabbról internált munkaképes férfiak részére. Különleges státusú táborokat a német (és később a csúrogi, zsablyai és mozsori magyar) lakosság munkaképtelennek nyilvánított csoportjai számára létesítettek. E „lógerok”-ba zsúfolták a betegeket, az öregeket, a kisgyermekes anyákat és a gyerekeket. Itt mindennapos volt az éhezés, a gyógyszer- és sóhiány, nem volt téli tüzelő, a fogva tartottak egy idő után rongyokban jártak, megtetvesedtek, s járványos betegségek pusztítottak közöttük. A Vajdaságban összesen hat különleges státusú láger működött (nyugodtan nevezhetjük ezeket haláltáboroknak). A járeki tábort eredendően az Újvidék környéki németség deportálása céljából hozták létre, s 1944. december 2-tól 1946. április 15-ig működtették. Január 23-ától megszaporodnak a magyar elhunytakra vonatkozó bejegyzések. Kezdetben Csúrog és Zsablya, később Mozsor is gyakran szerepel, de kerültek a koncentrációs táborba magyarok meghalni más településekről is. 1945 áprilisától nagymértékben növekedett az elhalálozottak száma: innentől kezdve havonta százával hullanak az emberek. Az adatokat összesítve: a járeki haláltáborban 1944. december 3-tól 1946. április 15-ig összesen 6429 személy pusztult el a legembertelenebb körülmények között.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

MEZEI ZSUZSANNA: A délvidéki áldozatok adatbázisa mint történeti forrás
Adatfeltárás – adatmentés

A Tartományi Igazságtételi Bizottság 2000-ben a Vajdaságban azt a célt tűzte ki maga elé, hogy összegyűjtse az 1941 és 1948 közötti időszak vajdasági áldozatainak adatait, és valósághűen feltárja az ebben az időszakban a Vajdaságban lejátszódott eseményeket.
A Vajdasági Levéltárban őrzött iratokban mintegy 7000 áldozatneve szerepel (itt még nincs befejezve a kutatás, újabb adatokra is lelhetünk). A jelenleg ismert körülbelül 5500 délvidéki magyar áldozatból hét  helységből 2992-en estek áldozatul a katonai közigazgatás első hónapjaiban dúló agressziónak, ami az összes magyar áldozat mintegy 55%-át teszi ki. A magyarlakta községekben lényegesen tömegesebb volt a kivégzések száma, mint más településeken. Az OZNA-nyilvántartásba beírták a „likvidáció” idejét is. Ezek a dátumok hozzávetőlegesen kirajzolják azt az időintervallumot, amikor Vajdaság-szerte a partizánfegyverek osztották a halált a civil lakosság körében. Az első kivégzések 1944 nyarán kezdődtek a Bánát és a Szerémség falvaiban. A később történt kivégzések összefüggtek egy-egy község felszabadításával, amikor a partizánegységek  a Vörös Hadsereggel együtt bevonultak és átvették a hatalmat. Mind Bánátban, mind Bácskában a katonai közigazgatás alatt váltak tömegessé a kivégzések.  Ezek nagyjából november végére fejeződtek be. Vajdaság-szerte 1944 novemberétől szinte minden községben, ahol németek éltek, úgynevezett munkatáborokat létesített a partizán hatalom. Később ezeket összevonták és kialakultak a „központi munkatáborok”, végül a német lakosság munkaképtelenné vált csoportjai számára létrehozták a különleges státusú táborokat,a „lógerek”-et, amelyek valóságos haláltáborrá változtak, mert az életfeltételek még a szükséges minimumot sem érték el.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

TELEKI JÚLIA: Magyar holokauszt
A csúrogi magyarok meghurcoltatása

„Mit is jelent csúrogi magyarnak lenni? Ebben a két szóban benne van az özvegység, az árvaság, a megaláztatás, a meghurcoltatás, a száműzetés. Sokat hallottunk az 1942-es hideg napokról, annál kevesebbet az 1944-es véres megtorlásokról. Éppen ezért most röviden a túlélők szemével szeretnék rámutatni a megtorlások kegyetlen időszakára. 1944 őszén Vajdaság-szerte végigsöpört a bosszú, a nemzetgyűlölet. Csúrogot sem kerülte el, sőt talán itt tetőzött. 1944 októberében bejöttek a partizánok, és október végén összeszedték az életerős magyar férfiak többségét, a helybeli szerb lakosok segítségével. Két hét megaláztatás és kínzás után kivégezték őket. Tíz hónapos voltam, mikor elvitték édesapámat. Soha többé nem jött vissza. Kivégezték. – Én soha nem mondhattam azt a kedves meleg szót, hogy Édesapám. Hiányát egész életemen keresztül érzem. Két hétig a nővérem hordta neki az ebédet a többi magyar gyerekkel együtt, mivel az asszonyoknak kocsival, lóval dolgozni kellett a szerb gazdáknál, persze térítés nélkül. Mikor a nővérem utoljára vitte az ebédet, azt mondták neki, hogy – apád már nem éhes. Látta, amint kocsik hagyják el a községháza udvarát, a kocsikról a halott emberek keze, lába lógott. A kocsik aljából csorgott a vér. A nővérem akkor 13 éves volt. A szörnyű látvány élete végéig kísérte. A halottakat a falu szélén lévő sintérgödörben, azaz dögtemetőben földelték el. Ezzel is megalázták őket. A halotthordók vallomása szerint körülbelül 3000 magyart temettek ott el. Ugyanis odahordták a környékből is a kivégzett magyarokat. Természetesen pontos adatokat a kivégzettekről nem tudunk, csakis a szemtanúk vallomására számíthatunk.”
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Fodor István: Szerbiai levéltári források
(1944–1948)

Ha nehézkesen is, de egyre inkább hozzáférhetővé válnak a titói rezsim megszületésének dokumentumai. E források meglétéről csak kevesen tudtak. A mindenkori politikai vezetés által terjesztett hiedelem ezek megsemmisítéséről olyan eredményes volt, hogy még a levéltárosok és történészek többsége is meglepődött az első nyilvánosságra kerülő adatokon, amelyek a megőrzött iratok mennyiségére utalnak.
2009. október 12-én Szerbia és Magyarország államfője megegyezett a Szerb–Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság felállításában. Feladatául a korszak történéseinek feltárását, értékelését jelölték meg. Szerbia kormánya 2009. július 9-én döntött az Állami bizottság az 1944 szeptembere után kivégzettek tömegsírjainak feltárásáról és megjelöléséről elnevezésű testület létrehozásáról. Ez a bizottság azóta is eredményesen tevékenykedik. A következő év áprilisában egy kormányhatározattal megszüntették a dokumentumok titkosítását.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Címlapon: Törött szárnyú turul a délvidéki vérengzések áldozatainak emlékére.
A szobrot 1993-ban állították az áldozatok márványba vésett nevével a szabadkai tömegsírnál

E számunk megjelenését támogatta az OTKA
(K–69173, „A Balkán története”).