2011/8.
Tartalomjegyzék
MŰHELY
RÓNA-TAS ANDRÁS: Az Uráltól a Kárpát-medencéig
Új kutatási eredmények a korai magyar történelemről
Korábbi vélemények szerint a még közös ugor nyelvet beszélő népek Nyugat-Szibériában együtt éltek török népekkel. Ez a nézet két tudományos hipotézisen alapult. 1. A törökség őshazája Nyugat-Szibéria volt; 2. a közös ugor nyelvben török szavak mutathatók ki, melyek csak itt kerülhettek, a szétválás előtt, e nyelvek közös ősébe. Az újabb kutatások elsősorban a közös ugor nyelvben előforduló török szavakat vették vizsgálat alá. Megállapították, hogy ezek a szavak részben téves etimológiák voltak, másik részük pedig nem állta ki a török eredetre vonatkozó szigorúbb vizsgálatot. Azokról a szavakról pedig, amelyek ugyan török eredetűek, de megvannak a magyaron kívül mindkét, vagy legalábbis az egyik obi-ugor nyelvben, azokról kiderült, hogy külön-külön kerültek a magyarba és az obi-ugor nyelvekbe. A nyugat-szibériai török őshaza kérdése tehát lekerült a nemzetközi kutatás napirendjéről.
A török–magyar korai nyelvi érintkezések időrendjét elsősorban belső, nyelvészeti kronológiával lehet megközelíteni. A magyar ősnyelvet beszélők az ugor közösség idején annak egy nyelvjárását használták. Ez az ősmagyar nyelvjárás távolodott el annyira a rokon nyelvjárásoktól, hogy már nem értették egymást, véglegesen önállósult, kialakult a magyar nyelv. Sikerült egy jelentős mennyiségű szóanyag alapján rekonstruálni azt a szókincset, amely még közös volt a magyar és az obi-ugor népek, vagyis a vogul és az osztják közös ősei által beszélt nyelvben.
A magyar–török nyelvi együttélés kezdeteinek kronológiai és földrajzi határait első lépésben az írott források alapján lehet kijelölni. A törökök az 5. század második felében érkeznek az Urálon inneni területekre. Ettől kezdve számolhatunk magyar–török érintkezéssel. A törökség európai jelenléte tehát sokkal régebbi, mint az oszmán-törökök megjelenése.
A nyugati ótörök nyelv rekonstrukciójára eddig szinte kísérletek sem történtek, pedig a magyar nyelv őrzi a nyugati ótörök nyelv legrégibb emlékeit. Közel négyszáz magyar szóról tudtuk kimutatni, hogy nyugati ótörök eredetű. A nyugati ótörök nyelv jobb ismerete jelentősen segített a magyar nyelv történeti kérdéseinek tisztázásában is.
Ma már tudjuk, hogy a magyar magánhangzók hosszú párjai fokozatosan alakultak ki, többségük a korai török szavak átvétele után. A magyar nyelv hangzása a török hatás alatt lényegesen megváltozott, és jelentősen gazdagodott szókincse is. Nyelvtani szerkezetét tekintve a magyar ikes igék rendszere még az ősmagyar korban alakult ki, és az átvett török igék ebbe a rendszerbe hézagmentesen illeszkedtek be.
A közel 500 török jövevényszavunk (ebből 384 biztosan nyugati ótörök) átvétele hosszabb ideig tartott, mint eddig feltételezték. A török szavak tükrözik a nyugati ótörök nyelv változását is. Sikerült a nyugati ótörök három korszakát megkülönböztetni: az intenzív török hatás az első és a második nyugati ótörök periódusban volt jellemző (5–8. század), míg a harmadik szakaszban (9. század) a török hatás intenzivitása csökkent. Ez nyilván azzal függött össze, hogy a magyarság lépésről lépésre függetlenítette magát a Kazár Birodalom béklyóitól.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
T. BÍRÓ MÁRIA: A római limes - Ripa Pannonica
Határvédelem a rómaiaknál
A Római Birodalom volt az európai történelemben valaha is létezett leghosszabb államhatárral rendelkező politikai alakulat. Ezt a határt, a hegyekben, folyópartokon, a sivatagok szélén futó határvonalat, a limest erődítmények láncolata tette megkerülhetetlenné. A folyóparton épült határsávot ripának nevezték. Építményei (castrumok, castellumok, burgusok) jóval túlélték a birodalmat. Ennek a monumentális létesítménynek, a római limesnek a maradványait nekünk kell megvédeni a végleges pusztulástól. 2000-ben Visy Zsolt, a pannoniai limes kutatója kezdeményezte, hogy a Word Heritage Committee (Világörökség Bizottság) vegye fel a világörökség listájára egységes világörökségi helyszínként az Európa tíz országán keresztülhaladó római limest. Magyar részről több mint száz Duna menti helyszín, régészeti objektum került a világörökség jelölési dokumentációjába.
A kezdetben egységes, majd Kr. u. 103-ban kettéosztott Pannonia provincia egyesített határvonala megközelítőleg 700 km hosszú volt. A mai Klosterneuburgtól Belgrádig (Singidunum) tartott, négy legio és 30 segédcsapat (auxilia) védte. A Rómához legközelebb fekvő katonai határ, a pannoniai limes a birodalom legjobban megerősített határvonala lett, a legerősebb hadsereggel. Pannonia kedvező táji adottságai lehetővé tették, hogy a katonai táborok közvetlenül a Duna jobb partján haladó limes út mellé épüljenek. A 8–10 m széles köves út áthaladt a táborokon, és azokat összefűzve egységes vonalat alkotott. A négy legio földrajzi szempontból aránytalanul volt elhelyezve. A Duna északi vonalán épültek fel a vindobonai (Bécs), a carnuntumi (Deutsch-Altenburg) és a brigetiói (Szőny) táborok, a keleti szakaszon azonban csak egy tábor létesült, Aquincumban (Óbuda).
A nagyméretű, négyszögletes, két egymást metsző úttal négy részre tagolt legiós táborok (castra) között helyezkedtek el a segédcsapatok kisebb táborai (castellumok). A táborok között 10–30 km távolságban épültek a szintén négyzetes alaprajzú őrtornyok (burgusok). A castrumokat és castellumokat nem a legkedvezőbb természetföldrajzi adottságok alapján helyezték el. Cél az volt, hogy minél hosszabb Duna-szakaszt tudjanak ellenőrizni, minél közelebb legyenek a Dunához. Az első limes táborok a katonai menettáborok mintájára épült, fa- és földsáncokkal készült palánktáborok voltak. Ezek helyén épültek fel a 2–3. században az állandó kőtáborok. A 4. században ismét hozzáláttak a limes megerősítéséhez, új erődök, burgusok, kikötők és Duna-balparti hídfőállások épülnek. Az új táborokat gyakran magaslati helyekre, dombokra, fennsíkokra építették. A sík földi, új erődök védműveinek alaprajza követte még a korai táborépítés hagyományait, de a falakat vastagabbra építették, néha elérhették a 340 cm-t is. Új toronytípusok jelentek meg: az U alakú (a korábbi szakirodalomban patkó alakúnak hívott) oldaltornyok és a legyező alakú saroktornyok. Elmondhatjuk, hogy a késő római kőtáborok külsőségeikben kezdtek hasonlítani a középkori várakhoz, erődített városokhoz. A római limes utolsó korszakát a kis erődök emelése jellemzi. Maga a limes fokozatosan omlott össze, megszűnt a csapatok sorozása, központi ellátásuk akadozott, majd teljesen megszűnt. A hanyatlási folyamat a pannoniai limesen Nagy Theodosius (ur. 379–395) alatt kezdődött és az 5. század első harmadára bevégeztetett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Disputa
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: Politika, történetírás, történelem
Ukrán-orosz vita az 1932-1933. évi éhínségről
Az elmúlt évtized derekán az 1932–1933. évi „nagy éhínség” emlékezete, az éhínség kiváltó okainak és lefolyásának megítélése kilépett a történetírás akadémiai közegéből és állami szintű feszültségeket keltő politikai vita tárgya lett Ukrajna és Oroszország között. A 2004. évi „narancsos forradalmat” követően létrehozott hivatalos ukrán nemzetideológiában a történelmi ellenségképet Oroszország testesítette meg. Az e kép felépítésének szolgálatába állított történetírás azt próbálta igazolni, hogy az 1930-as évek elején a Szovjetunióban tomboló éhínség az ukrán nemzet fizikai megtörésére irányult, és Moszkva által tudatosan megtervezett és megszervezett genocídium volt. Orosz részről mindezt határozottan visszautasítják. Az orosz történészek álláspontja szerint sem tudatosságról, sem ukránok ellen irányuló célzatosságról nem volt szó: a milliók halálához vezető nagy éhínség a 1930-as évek elején nem egyetlen etnikai csoport mártíriuma, hanem a Szovjetunió népeinek közös tragédiája volt, az ukránok mellett kazahok, oroszok is áldozatául estek.
A Szovjetunió története során három nagy éhínséget élt át. Az elsőt 1921–1922-ben, a másodikat 1932–1933 idején, míg a harmadikat 1946–1947-ben. Míg az első és a harmadik éhínség kialakulásában meghatározó szerepet játszott a megelőző évek háborús környezete, addig a legtöbb áldozatot követelő 1932–1933-as „nagy éhínség” meghatározó okai a sztálini vezetés elhibázott, súlyosan felelőtlen, embertelen döntéseiben, végiggondolatlan agrárpolitikájában keresendőek.
A gyors ütemű iparosítás oltárán mindent feláldozni kész, a magántulajdonos parasztsággal szemben eleve gyanakvó és ellenséges bolsevik és különösképpen sztálini agrárpolitika embertelenségét mutatja, hogy az 1929–1933 közötti „nagy ugrás” a Szovjetunió egész területén több mint hétmillió ember éhhalálával járt. (Közülük mintegy 3-3,5 millió ukrán, míg kb. 2,5 millió orosz és 1,5 millió kazah.)
Az 1920-as évek végén kibontakozó sztálini agrárpolitika elsődleges célja a mezőgazdaság annak érdekében történő átalakítása volt, hogy az ágazat – az onnan kivonható erőforrások révén – az ország erőltetett iparosításának finanszírozójává váljék. 1930–1932 között a Szovjetuniónak sikerült megállapodások sorát kötnie különböző gabonafélék Nyugat-Európába történő szállításáról. Szoros összefüggés van a szovjet gabonaexport, a kollektivizálás és az éhínség között. 1932 nyarától példátlanul könyörtelen büntetőpolitikába fogtak az engedetlen, a kolhozosításnak ellenálló parasztsággal szemben. Az erőltetett iparosítás megvalósítása érdekében rendkívül magas beszolgáltatási kvótákat szabtak meg. Az intenzív iparosítás következtében a gyorsan növekvő városi lakosságot a központi hatalom csak így tudta élelmiszerrel ellátni. Másrészt a Szovjetuniónak teljesítenie kellett exportvállalásait. Ezekben az években Moszkva az ország négy legnagyobb gabonatermelő vidékéről (Ukrajna, Észak-Kaukázus, a Volga-vidék és az úgynevezett központi feketeföldi terület) exportált gabonát – az 1930-as évek elején lesújtó tömeges éhhalál épp ezeken a területeken szedte legnagyobb számban áldozatait.
Noha a sztálini vezetés már 1932 elején ráébredt arra, hogy az ország mezőgazdasága súlyos válságba került és a Szovjetunió lakosságának növekvő hányadát fenyegeti éhhalál, ennek ellenére a gabonaexport felfüggesztéséről a Politikai Bizottság csak 1933 áprilisában hozott döntést.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Figyelő
SERES ATTILA: A "Szovjet" bemutatkozása Magyarországon
Magyarország: érdekérvényesítés a "két nagy" árnyékában (1938-1941)
Magyarországon 1941 tavaszának szenzációja volt a Szovjetunió részvétele a Budapesti Nemzetközi Vásáron (BNV). A magyar társadalom ez alkalommal „testközelből” ismerkedhetett meg a korabeli köznyelvben csak „Szovjetként” emlegetett állam termékeivel, kulturális életével, tudományos és technikai vívmányaival. A kiállítást hivatalosan megbízott szovjet kereskedelmi szakemberek állították fel, akiknek az volt a feladatuk, hogy a Szovjetunióról kedvező állami és társadalmi képet közvetítsenek.
Mind a magyar, mind a szovjet levéltári források tanúsága szerint a magyar kormányzat vetette fel először, hogy a Szovjetunió mutatkozzon be a BNV-n. Az 1934-ben felvett diplomáciai kapcsolat nem hozott érdemi együttműködést Moszkva és Budapest között, de a német–szovjet viszony javulásának hatására új fejezetet nyílt az 1939 szeptemberétől földrajzilag is szomszéddá váló két ország kapcsolatrendszerében. A közeledés különösen gazdasági téren volt érezhető. Az 1940 kora őszétől 1941 kora tavaszáig tartó rövid, mintegy féléves időszakban Magyarország és a Szovjetunió egy sor bilaterális gazdasági egyezményt kötött egymással. A kereskedelmi kapcsolatok kiépítését és erősítését elsősorban Magyarország érdekei diktálták. Már 1939 őszétől – a háború kitörésével – a magyar gazdaság egyik legégetőbb problémáját a nyersanyagbeszerzés akadozása, illetve a súlyos nyersanyaghiány jelentette.
A 36. BNV-t Horthy Miklós kormányzó nyitotta meg május 2-án. Népes kíséretének tagjaival, a feleségével és a menyével, Horthy Istvánnéval, Bárdossy László kormányfővel, Szendy Károly főpolgármesterrel és Hallósy Istvánnal, a BNV igazgatójával végigjárta a nemzeti pavilonokat, így a szovjet kiállítást is, amit később több vezető politikus is megtekintett. A hazai sajtóbeszámolók egyöntetűen megállapították, hogy a BNV legnépszerűbb nemzeti kiállítása a Szovjetunióé lett, és a szovjet pavilon előtt állandóan hosszan kígyózó sorokról, tumultuózus jelenetekről tudósítottak. A szovjet pavilonban a magyar közvélemény nagy része számára egy addig zárt világ tárta ki a kapuit, ezért annak megtekintése nem nélkülözte a titokzatosság izgalmát.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Juhász József: Sztálin korai kritikusa: Milovan Gyilasz
Száz éve született a jugoszláv politikus-író
Az idén júniusban lett volna 100 éves Milovan Gyilasz neves jugoszláv politikus és író, a desztalinizáció egyik korai élharcosa, akinek a kelet-európai disszidensirodalom egyik meghatározó alakjaként fontos szerepe volt az 1989 utáni kelet-európai demokratizációs folyamatok szellemi megalapozásában. Legismertebb műve az először 1957-ben az USA-ban kiadott „Az új osztály”, amely hamar igazi bestseller lett: 40 nyelven 3 millió példányban jelentették meg. 1958-ban Gyilasz megkapta érte a párizsi Szabadság-díjat, 1995-ben pedig az Oxfordi Fórum beválogatta a 20. század 100 legfontosabb könyve közé. Másik nagy hatású könyve, a „Beszélgetések Sztálinnal” (1962) szintén világsiker lett és mindmáig a sztálinizmusról szóló fontos forrásmunkák közé tartozik.
1948-ban a Kominform mondvacsinált ürügyekkel kiközösítette Jugoszláviát a szocialista táborból, a jugoszláv kommunisták egész addigi politikájuk felülvizsgálatára kényszerültek. Az útkeresés során Gyilasz az ország függetlenségének, a párt és a társadalom demokratizálásának platformjára helyezkedett. Ennek jegyében Marxnak és Leninnek az „állam elhalásáról” szóló téziseire támaszkodva a párt másik ideológusával, Edvard Kardeljjel és a gazdaságot irányító Borisz Kidriccsel közösen megfogalmazta az önigazgatású szocializmus alapelveit. Elképzeléseiket Tito is elfogadta, így azok hivatalos rangra emelkedtek és alapul szolgáltak az 1950-es évek elején végrehajtott decentralizációs jellegű gazdasági és közigazgatási reformokhoz.
Gyilasz idealistaként viselkedett, aki az önigazgatási átalakítást gyors és radikális folyamatnak képzelte, s úgy vélte, hogy az állam elhalását hamarosan követnie kell a párt elhalásának. Az ehhez vezető utat a szocializmus és a demokrácia egyesítésében látta: eszerint az önigazgatású szocializmus „félállami” politikai rendszerét az átalakuló, a közvetlen államigazgatási funkciókról lemondó kommunista párt és a Népfrontból 1953 januárjában létrehozott Szocialista Szövetség dualitására kellene építeni. A jugoszláv vezetés „realista” többsége viszont az átalakulást csak fokozatosan, a társadalom „érettségének” és a szocialista öntudat megerősödésének arányában kívánta végrehajtani. Gyilasz nézeteit Tito és környezete „anarcholiberális tévelygésnek” minősítette, így Gyilaszt az 1954. január 16–17-i pártplénum megfosztotta tisztségeitől. Gyilasz politikusi pályafutása tehát már 1954-ben végérvényesen befejeződött; viszont akkortól bontakozott ki az a politikai közírói és publicisztikai munkássága, amely nemzetközileg igazán ismertté és fontossá, a desztalinizáció egyik élharcosává tette.
A két legismertebb és legjelentősebb műve „Az új osztály” (1957) és a „Beszélgetések Sztálinnal” (1962). Az új osztály a bürokratikus államszocializmus – Gyilasz szóhasználatával kommunizmus, beleértve természetesen a titói formát is – teoretikus igényű bemutatása és kritikája. A „Beszélgetések Sztálinnal” az 1944–1948 közötti szovjetunióbeli utazásait írja le, kritikusan és találóan mutatja be a korabeli szovjet valóságnak a külföldi vendég számára látható jelenségeit, a szovjet politika természetrajzát, céljait és eszközeit, valamint a vezetők, mindenekelőtt Sztálin portréját.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Gyarapodó közgyűjteményeink
NÉMETH ISTVÁN: Nemes Marcell a mecénás műgyűjtő
El Grecótól Rippl-Rónaiig
A Szépművészeti Múzeum új időszaki kiállítása El Grecótól Rippl-Rónaiig címmel a 20. század kiemelkedő magyar műgyűjtőjének és mecénásának, Nemes Marcellnek állít emléket. Életrajzát, tevékenységét Németh István ismerteti a kiállításhoz készült szép katalógusban.
A legkorábbi biztos adatok, amelyek Nemes Marcell műgyűjtői tevékenységére utalnak 1904–1905 tájáról származnak. 1904-ben rendezték meg Strobentz Frigyes műveinek kollektív kiállítását Budapesten, ahol Nemes állítólag több művet is megszerzett, s ettől kezdve rendszeres vásárlójává vált a Nemzeti Szalon kiállításain szereplő magyar festőknek.
1907–1908 folyamán a jeles műbarát újabb adományokkal gazdagította a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét, amelynek köszönhetően, Ferenc József 1908. november 27-én kelt határozata alapján, kulturális téren tanúsított áldozatkészsége elismeréseként, királyi tanácsosi címet kapott. 1909 februárjában a Szépművészeti Múzeum egy 19 régi festményből álló válogatást mutatott be a műgyűjtőként is egyre ismertebbé váló Nemes Marcell kollekciójából. A gyűjtő ekkor már több más kulturális intézménnyel, művészkörrel, illetve egyesülettel is szoros kapcsolatban állt. 1910 végén, 1911 elején a Szépművészeti Múzeum 80 műből álló reprezentatív válogatást mutatott be Nemes Marcell régi és modern festményei közül. Itt láthatta először a nagyközönség egyre gyarapodó Greco-kollekciójának 5 jelentős darabját. Nemes az I. világháború évei alatt is változatlanul folytatta műgyűjtői és mecénási tevékenységét, s 1916-ban ismét jelentős adományokkal gazdagította a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
CS. LENGYEL BEATRIX: Teleki László - az országgyűlés halottja
Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
A reformkor egyik vezető politikusának, Teleki Lászlónak a legnagyobb magyar történelmi személyek között lenne a helye a nemzeti emlékezetben. Születésének kétszázadik, halálának százötvenedik évfordulóján mégis első ízben láthat reprezentatív történeti kiállítást róla a közönség. A Magyar Nemzeti Múzeum Teleki László – az Országgyűlés halottja címmel rendezett emlékére időszaki kiállítást.
A helyszín a múzeum Rotundája, ahol 1861-ben, tragikus öngyilkossága után Teleki Lászlót felravatalozták. Ettől az időtől kezdve több mint nyolc évtizeden keresztül e teremből kísérték utolsó útjára a nemzet nagy halottjait, köztük például Kossuth Lajost, Jókai Mórt, Ady Endrét, gróf Klebelsberg Kunót.
A kiállítás 2011. október 26-án nyílt meg és 2012. január 31-ig tekinthető meg az állandó kiállításra váltott belépőjeggyel.
A Teleki életét és halálának tragikus körülményeit bemutató tárlatban nagy hangsúlyt kap az öngyilkosság utáni rendőrségi helyszínelés: eredeti dokumentumok bemutatása mellett 3D-ben láthatjuk Mayer György fotográfus helyszínen készült sztereofotójának életnagyságú kivetítését, mely fontos helyet foglal el a magyar kriminalisztika történetében is. Milyenek voltak a helyszínelés korabeli körülményei? Hogyan folyna le ez a rendőri vizsgálat ma, a 21. században? Mi az, amivel mai világunkban a bűnügyi tudományok eddigi ismereteinket kibővítik? A Rendőrtiszti Főiskola és az ORFK Bűnügyi és Szakértői Kutatóintézete munkatársai együttműködésével megvalósuló programok ezt is bemutatják.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Megbékélés a Kárpát-medencében
EILER FERENC - MARCHUT RÉKA - TÓTH ÁGNES: Kárpótlás Kelet-Közép-Európában
Esettanulmány: a németek
A magyarországi német közösség erkölcsi rehabilitációja viszonylag gyorsan – a rendszerváltozás során és az azt követő esztendőkben – történt meg a Magyar Köztársaság Országgyűlése 35/1990. (III. 28.) OGY határozatában – tehát még a Németh-kormány előterjesztésében –, mely a magyarországi német kisebbség kollektív sérelmeinek orvoslásáról szólt. Ugyanez az országgyűlési határozat mondta ki azt is, hogy a magyarországi németek ugyanolyan elbírálásban részesüljenek a kártalanításról szóló törvényjavaslatban, mint azok a nem német nemzetiségű magyar állampolgárok, akik hasonló sérelmeket szenvedtek.
1989 után Románia az elkobzott javak természetbeni visszaadása, vagyis a restitutio in integrum mellett döntött. Amennyiben erre nem volt mód, úgy kártérítésre adtak lehetőséget. Az 1945. március 6. és 1989. december 22. között jogtalanul elkobozott ingatlanok (épületek, erdők, szántók és egyéb mezőgazdasági célú területek) jogi helyzetének rendezése, azaz visszaszolgáltatása terén az elmúlt két évtizedben törvények és (sürgősségi) kormányrendeletek sora született.
2011. szeptember óta a szerb parlament napirendjén van a restitúciós törvény. Ennek kapcsán a szabadkai székhelyű Német Népi Szövetség (NNSZ) a II. világháború végén még Szerbiában élt, illetve ma is ott élő németektől elkobzott tulajdon visszaadását követeli. Becslésük szerint az egykor elkobozott vagyon mai értéke 30 milliárd euró. (A szerb kormány szerint a jogosultnak találtak személyesen vagy az ő hozzátartozóik kapnák vissza a tulajdont, ha ez nem lehetséges, akkor 2 milliárd eurónyi összeg állna a kártalanítás rendelkezésére, záloglevél formájában. A kormány mintegy 150 ezer igénnyel számol.) A szeptember 26-án elfogadott törvény azonban kizárta a kedvezményezettek (valamikori károsultak) köréből azokat a személyeket és leszármazottaikat, akik a II. világháború idején a megszállók hadseregében harcoltak.
Németország és Lengyelország 1990. november 14-én megkötötte a szomszédsági és barátsági szerződést, majd 1991. június 17-én a határszerződést. Ezek egyike sem tartalmazott kitételeket a háborús és a kitelepítéssel kapcsolatos kártalanításról.
A „Landesversammlung der Deutschen in Böhmen, Mähren und Schlesien für die deutsche Minderheit in der ČR” 2001 márciusában Csehország uniós belépési szándékára építve, a nyomásgyakorlás érdekében hat pontban foglalta össze a német kisebbséget ért jogsértésekért kívánt kárpótlásra vonatkozó követeléseit. Az igényeket a cseh pártok egyértelműen elutasították. 2002-ben a cseh törvényhozás megmásíthatatlannak nyilvánította a Beneš-dekrétumok azon rendelkezéseit, melyek a tulajdonviszonyok megváltoztatását eredményezték. Ezek után német magánszemélyek kereseteit sorra utasították vissza a cseh bíróságok.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Hírek
• Ötezer éves civilizáció a sivatagban • A szegedi ferences templom és rendház • Új kiállítás a Természettudományi Múzeumban • A Zsolnay kulturális negyed Pécsett • Arthur király kerek asztala • A modern Líbia születése (Farkas Ildikó)
Címlapon: A magyarok bejövetele Pannóniába. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után (OSZK)
Korábbi vélemények szerint a még közös ugor nyelvet beszélő népek Nyugat-Szibériában együtt éltek török népekkel. Ez a nézet két tudományos hipotézisen alapult. 1. A törökség őshazája Nyugat-Szibéria volt; 2. a közös ugor nyelvben török szavak mutathatók ki, melyek csak itt kerülhettek, a szétválás előtt, e nyelvek közös ősébe. Az újabb kutatások elsősorban a közös ugor nyelvben előforduló török szavakat vették vizsgálat alá. Megállapították, hogy ezek a szavak részben téves etimológiák voltak, másik részük pedig nem állta ki a török eredetre vonatkozó szigorúbb vizsgálatot. Azokról a szavakról pedig, amelyek ugyan török eredetűek, de megvannak a magyaron kívül mindkét, vagy legalábbis az egyik obi-ugor nyelvben, azokról kiderült, hogy külön-külön kerültek a magyarba és az obi-ugor nyelvekbe. A nyugat-szibériai török őshaza kérdése tehát lekerült a nemzetközi kutatás napirendjéről. 
