2011/5-6.
Tartalomjegyzék

KÖzÖs dolgaink

GLATZ FERENC: Nyitás Dél felé
Politika, gazdaság, történettudomány

Az Európai Unió délkeleti kiterjesztése (1992–2010)
Európa jövőjéről gondolkodó értelmiségiek mind többet beszélnek a délkelet-európai térségről. Hol Nyugat-Balkánnak, hol Délkelet-Európának nevezve a Földközi-tenger északkeleti partvidékét: az Adriai-, Égei-, illetve Fekete-tenger parti térségét. A főként a délszláv népek és a románok lakta térséget.
A politikusok, közgazdászok természetesen Nyugat-Európa jelenével vannak elfoglalva: most ébredtek rá, hogy az évtizedek óta meg-megújuló afrikai–ázsiai, távol-keleti bevándorlási hullám nemcsak elszínezi az európai városok utcáit, futballcsapatait, hanem egyelőre feloldhatatlan szociális és kulturális ellentéteket kelt a fehér emberek és színesek, keresztények és muzulmánok között. És az Európai Unió kiterjesztése eredményeként (2007) megjelenő romák, illetve „keleti” munkakultúrájuk és viselkedésformájuk szélsőséges elutasítása már-már a rasszizmus feléledésével fenyeget...
Az EU kiterjesztésének folytatására ösztönöznek az Európa-stratégák. (És mögöttük nem utolsósorban a nemzetközi nagyvállalatok, újabb piacokban reménykedve, ahogy a 2004. és 2007. évi kiterjesztést is sürgették. És e sürgetésnek lehetnek akár pozitív hozadékai.) Az irány: az északkeleti Balti-térség és még erősebben a délkeleti fekete-tengeri térség. Mindkét „irány” mögött kétségtelenül a legerősebb európai gazdasági hatalom, a Német Szövetségi Köztársaság áll. (Feltehetően ezt a felszínen látszó jelenséget majd a késői korok történészeinek kutatásai is igazolni fogják.) A Balti-stratégia és a fekete-tengeri stratégia (2007), majd az évekig fékezett Duna-stratégia elfogadása (2010. december) azt mutatja: a stratégiai-világpolitikai erők sem tudják már a német tőkét meggátolni a századelő óta vágyott földrajzi-gazdasági térségek elérésében. Az északkeleti kijáró és a kijárat a Földközi-tengerre, valamint a közelebb férkőzés a Kaszpi-térséghez most egybeesik az atlanti stratégiai célokkal is: azon térségek integrálásával az euroatlanti kultúrkörhöz, amelyeken a NATO délkelet-európai új támaszpontjai helyet kaptak (Bulgária, Románia). Mivelhogy az iszlám előretörés Törökországot „megbízhatatlan” szövetségesnek és vitás EU-tagjelöltnek minősíti vissza. (És ez utóbbi szempont 2001. szeptember 11. óta igencsak felerősödött. Érthetően.) De a világgazdasággal foglalkozó közgazdászok állítják: a délkelet-európai térség iránti kiemelt érdeklődést a világkereskedelem útvonalainak átrendeződése is indokolja. Kína–India és Európa tengeri kereskedelme a Földközi-tengeren új kikötőket keres: a nyugat-európai nagy kikötők Marseille-től Hamburgig telítettek. Így marad a Földközi-tenger keleti medencéje, a Fekete-tenger, Égei-tenger. És onnan hajón vagy tengelyen fel északnyugat felé az árut a fő fogyasztópiacokra juttatva. (Feltéve, hogy ezek a térségek megmaradnak a világ egyik fő fogyasztó-felvevő központjaiként.)
Megindultak a befektetések Délkelet-Európába. Első hullámuk 2005-ben lett látható, amikor világossá váltak a délkelet-európai kiterjesztés tervei: a cél először Bulgária, Románia (megtörtént azóta), azután pedig az egész Nyugat-Balkán. Majd újabb lendületet nyert a térség iránti érdeklődés 2010-ben, amikor kiderült: az időközben kirobbant nagy pénzügyi válság ellenére sem állhat meg az EU kibővülése. Sőt elhangzottak az újabb érvek is a kiterjesztés mellett: ahhoz, hogy uraljuk a globális pénz- és termelési piacot, valamint a lokális etnikai-vallási konfliktusokat, globális szervezeteket-intézményeket kell létrehozni. (Ugyanezeket az érveket hangoztattuk, különböző bizottságokban is annak idején, az 1990-es években az első kiterjesztést sürgetve...) Görögország után a volt Jugoszlávia utódállamait is be kell engedni az unióba. A kérdés csak a sorrendiség volt. Ismét a nagyhatalmi érdekek egybeesése látszik döntőnek. Vajon engedjenek a hagyományos német nyomásnak – amelyet támogatott Olaszország és immár az új tag Magyarország is, hm, milyen is a történelem, máris újraolvashatjuk az I. és II. világháborús kézikönyveket a hagyományos szövetségi rendszerekről –, és Horvátország kapjon elsőbbséget? Hátrányba hozva ezzel az orosz érdekeltséghez közelebb állni látszó Szerbiát – hm, milyen is a történelem, mégis újraolvashatjuk a történelemkönyveket az I. és II. világháborús szövetségi rendszerekről. És amit a szerbek érzelmileg büntetésként éltek meg: mondván, őket teszik kollektíve felelőssé a térség minden „sötét örökségéért”, nemcsak a titóista diktatúráért, hanem mindazokért a kölcsönös tömeggyilkosságokért is, amelyeket a térségben a II. világháború idején, majd az 1990-es években a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúkban itt elkövettek. (És amelyet Európa elborzadva figyelt, mert a II. világháború óta a tömeges erőszaknak ezek a formái csak az afrikai és távol-keleti kontinensen jelentek meg.) >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZEBERÉNYI GÁBOR: Horvátok és országuk a 7–11. században
A Kelet- és Nyugatrómai Birodalom határán

A horvát nép eredetét (etnogenezisét) tekintve a mai napig nem jutott a tudományos vita nyugvópontra, és számos (szláv, gót, iráni, illír) eredetteória van forgalomban.
A horvát népesség zöme feltétlenül szláv volt, és részét képezte annak a nagy szláv inváziónak, melynek népei – kezdetben a Kárpát-medencei Avar Kaganátus alattvalóiként – a 6. század közepétől mind erősebb nyomást gyakoroltak a késő római (bizánci) limesre, a 7. század elejétől pedig tartósan is átalakították Délkelet-Európa etnikai képét. A balkáni régió belső területein számos, a görög források által sklaviniai néven emlegetett, önálló politikai egység jött létre a szlávok törzsi-nemzetségi berendezkedésének tükreként. E sklaviniák – melyek zöme a későbbi délszláv etnikumok szerint alig vagy egyáltalán nem azonosítható – egyikének tekinthető a 7. században bevándorló és a 9. századig a forrásokban alig-alig nyomon követhető horvátság is.
Minden jel szerint a 9. század végén két horvát fejedelemség létezett. Az úgynevezett „tengermelléki” Horvátország az Isztriai-félsziget, a Mala Kapela és a Cetin között feküdt – de nem terjedt ki a bizánci Dalmáciára! –, a „pannóniai” Horvátország pedig a Dráva–Száva vidékének nyugati felére lokalizálható. A kora középkori horvát királyság a tengermelléki fejedelemség területén alakult ki. A középkor későbbi szakaszában „Szlavónia” néven ismert folyóközi terület politikai szervezetéről  a 11. század végéig alig rendelkezünk hitelt érdemlő adatokkal.
A horvát fejedelemség, a bizánci Dalmácia közvetlen szomszédsága ellenére kétségtelenül alapvetően a frank politikai és kulturális befolyást mutatta a (latin) kereszténység meggyökeresedésében, illetve a hatalomszervezés nyugatias (frank) mintáiban.
A „tengermelléki” terület uralkodója – mint frank vazallus – a 9. század közepén szerepel először „a horvátok fejedelmeként”, amikor Trpimir, dux Chroatorum (845–864) megerősíti elődje, Mislav adományát a spalatói egyház számára. A 852. évi latin nyelvű oklevél nevezi első ízben a horvát uralkodó területét regnum Chroatorumnak, azaz „a horvátok országának”, amely a 9–10. században mind nagyobb területet ölelt fel. Megkezdődött az a több évszázadon át tartó folyamat, amely a középkor derekára a falusias horvát társadalom és Dalmácia romanizált népességének lassú összeolvadását eredményezte. Dalmáciát a 9–11. század folyamán mind szorosabb szálak fűzték a „tengermelléki” horvát államhoz. (A „horvátok és dalmátok királya” cím először 1059-ben bukkan fel királyi oklevélben.) A két kultúrkör határán fekvő Horvátország esetében nagyjából 900 körülre markánssá váltak a nyugatias államfejlődési tendenciák.
Zvonimir koronázása új dimenziót nyitott a horvát királyi hatalom történetében. A VII. Gergely legátusa által a solini Szent Péter-bazilikában 1075-ben celebrált koronázás és a pápától kapott uralkodói jelvények (korona, zászló, kard és jogar) elsősorban a pápaság hierokratikus szemléletét fejezték ki, ugyanakkor Zvonimir Róma által garantált királyi címe a kora középkori horvát regnum jogi és politikai fejlődésének csúcspontját jelentette.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BÍRÓ LÁSZLÓ–RESS IMRE–SOKCSEVITS DÉNES: A horvátok története
(7. század eleje–2011)

7. század eleje Horvát törzsek telepednek le a Bizánci Császárság Dalmatia provinciájában.
641. Márton apát a pápa megbízásából dalmáciai körutat tesz. A hagyomány szerint ekkor kezdődött a horvátok megkeresztelkedése. A régészeti leletek alapján azonban ez a folyamat frank térítő papok és szerzetesek révén a szárazföld belsejében csak a 9. században fejeződött be.
7–8. század fordulója Frank hűbéres horvát (szláv) fejedelemségek alakulnak Pannóniában és Dalmáciában.
812. Az aacheni békében a Frank Birodalom és Bizánc megosztoznak az Adria keleti partvidéke fölötti befolyáson.
852. Trpimir fejedelem (845–864), a horvát nemzeti dinasztia első uralkodója a dalmáciai Rižinice mellett megalapítja az első horvátországi bencés kolostort.
864 körül Egy horvát előkelő, Domagoj (864–878 k.) elűzi Trpimir fiait.
878. Trpimir fia, Zdeslav Bizánc segítségével visszaszerzi a trónt (878–879). Horvátország rövid időre a Bizánci Birodalom hűbérese lesz.
879–892. Branimir uralkodása alatt Horvátország megszabadul a bizánci és a frank függéstől. A fejedelem legfőbb támogatója: VIII. János pápa (872–882).
925 körül Tomislav horvát fejedelem (Trpimir unokája) királyi címet vesz fel (910 k.–928). 
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ZSOLDOS ATTILA: "Egész Szlavónia" az Árpádok királyságában
Horvát–magyar kapcsolatok a korai középkorban

Ma is látható, hogy mennyire különbözik egymástól a mai Horvátország szárazföldi és tengerparti része. A középkorban a két országrész neve is különböző volt: a tengerpartit nevezték latinul Croatiának, azaz Horvátországnak, míg a Drávától a hegyekig nyúló vidéket Sclavonia, azaz Szlavónia (’szláv[ok lakta] ország’) néven ismerték.
A tengerparton jött létre a korai középkorban a független Horvátország, míg 1091-ben I. (Szent) László magyar király (1077–1095) hadjáratot nem vezetett Horvátországba, melyet elfoglalt, s élére unokaöccsét, Álmost helyezte királyként. László halálát követően Álmos és bátyja, Kálmán vetélkedtek a magyar koronáért, s az így adódó kedvező lehetőséget kihasználva Horvátország rövid időre visszanyerte függetlenségét. A magyar trónviszály 1096-ra Kálmán (1096–1116) javára dőlt el, aki ezt követően a magyar király horvátországi uralmát is visszaállította: 1097-ben legyőzte az utolsó horvát uralkodót, Pétert, majd 1102-ben horvát királlyá koronáztatta magát. Horvátország sorsa ezzel a következő nyolcszáz évre Magyarországéval kapcsolódott össze. 1105-ben Kálmán Dalmáciára is kiterjesztette uralmát, megvetve ezzel az alapját a terület feletti hatalomért Velencével folyó sok évszázados küzdelemnek.
A középkori Szlavónia korai története számos vitára adott okot a horvát és a magyar történetírás között. Az kétségtelen, hogy a 9. század végéig itt is egy szláv fejedelemség létezett. A hagyományos horvát álláspont szerint ez a tengerparti Horvátország része volt, s mint ilyen került a magyar királyok fennhatósága alá 1091 után. A magyar történetírás egységesen elutasítja ezt a vélekedést, VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császárnak (913–959) a 10. századi Kelet-Európa viszonyait hitelt érdemlően bemutató, „A birodalom kormányzásáról” című munkájában is úgy ír, miszerint „a hegyek felé […] a horvátok határosak a türkökkel [azaz a magyarokkal]”: ahol is az említett „hegyek” kifejezés csak az Adria-mellékét a Száva völgyétől elválasztó hegységre vonatkoztatható. A középkori Szlavónia területe tehát már a 10. században is magyar fennhatóság alatt volt.
A magyar királyok a 11–12. század fordulóján birtokba vett Horvátország feletti hatalmukat az ország élére helyezett bánon (banus) keresztül gyakorolták, vélhetően már a magyar korona uralmát 1097-ben megszilárdító, majd 1102-ben horvát királlyá koronázott Kálmán ideje óta. Maga a tisztség az északi hegyvidék kormányzójaként a független Horvátországban is létezett, az új helyzetben azonban viselőinek – akik a magyar király bizalmasai közül kerültek ki – területi hatáskörét az ország egészére kiterjesztették. A bánok hatalma a 12. század második felében terjedt ki a Száva-vidékre, melyet ezt követően, a 13. század elejétől kezdtek Szlavónia néven emlegetni. Horvátország ekkor került intézményes kapcsolatba a Drávától a Gvozdig terjedő területtel.
A bánság kezdettől fogva a Magyar Királyság legtekintélyesebb és legbefolyásosabb méltósága volt. A bán hatalmának Szlavóniára történő kiterjesztése után Horvátország és Dalmácia élére a bán helyetteseként tengermelléki bán (banus maritimus) került, míg Szlavóniában, a 13. század közepétől kezdve kimutathatóan, a bánt egy al-bán (vicebanus) helyettesítette.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

WEISZ BOGLÁRKA: A nyesttől a kunáig
Pénzverés és adózás

Horvátországban 1994 júniusában a jugoszláv dinár helyébe a kunát vezették be hivatalos pénznemként. A kuna horvátul ’nyest’-et jelent, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1, 2 és 5 kunás érméken a számok mögött jobbra futó nyestet fedezhetünk fel. E sajátos ábrázolás gyökerei a középkorba nyúlnak vissza.
A középkori báni dénárok előlapján a belső körben szintén egy jobbra (utóbb: balra) futó nyest volt látható két csillag, majd korona és csillag közt. A báni dénár hátlapján kettős keresztet ábrázoltak, melynek alsó szára alatt két egymással szembenéző koronás fej figyelhető meg. A nehéz súlyban vert értékes báni dénárok nemcsak Szlavóniában, hanem Horvátországban és a Magyar Királyság területén is elfogadott fizetőeszköznek számítottak.
A drávántúli terület, elsősorban Szlavónia jellegzetes királyi adója volt a marturina, amit magyarul nyestnek neveztek. Kezdetben természetben szedték, de már Kálmán király korában pénzben fizetett járadékká vált. Eredetileg nyesttel adózóknak azokat nevezték, akik uruknak évente egy nyestnek a bőrét, azaz lenyúzott bundáját adták. A nyestadó a szlavón bánság jövedelmét gyarapította, egyharmad része a földbirtokost, kétharmad része pedig Szlavónia urát, a királyt vagy a herceget illette meg.
A várjobbágyok, a nemesek, a falunagyok és a kikiáltók, valamint a nemesek és várjobbágyok birtokain lakók  mentesültek a nyestadó kivetése alól, jobbágyaik azonban nem. A nemesek mellett a várnépek és a polgárok sem voltak nyesttel adózók.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

TEKE ZSUZSA: Harc Dalmáciáért a 7–15. században
Városok a birodalmak között

Dalmácia, ez a szigetekkel övezett partsáv a Kvarner-öböl és a Boiana folyó torkolata között, az Adriai-tenger keleti partján, történelme során többször is gazdát cserélt. Területe a 6. század második feléig nem csupán a tengerparti sávra, hanem a Száva folyóig az egész későbbi Boszniára is kiterjedt. A 11. század végéig Bizánc fennhatósága alatt állott.
A 920-as években a horvátok akkori uralkodóját, Tomislavot, aki vazallusként vett részt a Simeon bolgár cár elleni hadjáratban, Bizánc azzal jutalmazta, hogy igazgatása alá helyezte a dalmát városokat. Így azok első ízben egyesültek Horvátországgal. Az elkövetkező mintegy százéves időszakban a bizánci külpolitika és az erőviszonyok alakulásától függően a dalmát városok hol a horvátok, hol a velenceiek, hol pedig újra Bizánc igazgatása alatt állottak.
A fordulat a Horvát Királyság magyar kézre kerülésével következett be.  I. (Szent) László és Kálmán királyok Horvátországba vezetett hadjáratai (1091, 1097) idején Dalmáciát éppen Velence igazgatta. Kálmán 1105-ben Dalmácia egy részét, Zára, Trau, Spalato városokat és a szomszédos szigeteket is elfoglalta. 1105 után a Dalmácia birtoklásért folytatott küzdelem lett évszázadokig a velencei–magyar kapcsolatok egyik fő meghatározója.
A Velencével viselt háborúit lezáró zárai és torinói békékben (1358, 1381) Velence Magyarország javára lemondott Dalmáciáról, a Kvarner-öböltől Durazzóig terjedő partsávról és a hozzá tartozó szigetekről. A zárai békét követően I. Lajos minden igyekezete arra irányult, hogy a Magyarországétól sok tekintetben eltérő gazdasági szerkezetű és politikai berendezkedésű tartományban – a városok az itáliai városfejlődés mintáját követve a 13. század folyamán kommunává alakultak – uralmát elődeinél szilárdabb alapokra helyezze. A később ismét Velencével folytatott háború során (1411–1433) a tartomány Velence birtokába került, és évszázadokon keresztül ott is maradt. Velence Dalmácia tekintélyes részének birtokában ez időben osztatlan hatalmat élvezett az adriai térségben, akadálytalanul érvényesítve kereskedelmi érdekeit.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÁLOSFALVI TAMÁS: Szlavónia a késő középkori Magyar Királyságban
A magyar királyi udvar és Szlavónia "regnum"

Szlavóniát korszakunkban regnumnak nevezték, szlávok által lakott országnak tekintették, és valóban, lakóinak túlnyomó többsége szláv ajkú volt és maradt. Szlavónia élén a bán állt, a Magyar Királyság rangban negyedik tisztségviselője, akit normális esetben a király nevezett ki és mozdított el tetszése szerint. A 16. századra azonban a báni hivatal is egyfajta politikai alku tárgyává vált, amelyben a király csak az egyik szereplő maradt. Mindebben a nemesség rendi öntudatra ébredésének és a királyi hatalom gyengülésének éppúgy megvolt a maga szerepe, mint az oszmán terjeszkedésnek.
A szlavón bán a 14–16. század folyamán a legritkább esetben állt csak Szlavónia élén. Alkalmanként a Horvát bánság volt hozzákapcsolva, és ez utóbbi kapcsolat a 15. század második felében állandósult. Mindez nem jelenti azt, hogy Szlavónia és Horvátország között a legcsekélyebb jogi vagy politikai kapcsolat lett volna. A mindenkori horvát–szlavón bán külön adminisztratív-bírói apparátust tartott Horvátországban, amely a szlavóniai igazgatástól függetlenül működött.
A késő középkori Szlavónia nagy- és középbirtokos családjai a 13. századtól egészen a középkor végéig kevés kivétellel magyarországi nemzetségek leszármazottai, és a kihalt vagy lesüllyedt családok helyét is hasonló származású utódok vették át. A magyarországi bevándorlást az idegen eredetű bánok, például a Cilleiek külföldi familiárisai tarkították, számottevő horvát bevándorlás pedig csak a középkor utolsó évtizedeiben kezdődött. Az igen nagyszámú szlavóniai kisnemesség esetében feltehető, hogy a többségében nyilván szláv eredetű várjobbágyi, várnépi elemek mellett már a magyar megtelepedést megelőző időszakban is itt élő szláv szabadok is gyarapították sorait. A szlavón nemesség különállásának legfőbb intézménye a tartományi gyűlés (congregatio nobilium regni Sclavonie) volt. Egyetlen dolog számított: a szlavóniai birtoklás, amelynek révén mindenki részévé válhatott a helyi nemesi identitásnak, anélkül hogy szakítania kellett volna korábbi nyelvi vagy kulturális kötődéseivel.
E helyzet megváltozása nem a szlavóniai nemesség identitásában bekövetkezett átalakulásnak, hanem az oszmán terjeszkedésnek és a magyar királyi hatalom párhuzamos gyengülésének volt köszönhető. Oszmán betörések a 15. század eleje óta érték Szlavóniát, de csak a század végétől váltak igazán rendszeressé. A Szlavóniába beköltöző horvát nemeseknek természetszerűleg sokkal kevesebb, vagy éppen semmi kapcsolatuk nem volt Magyarországgal, és a magyar király hatalmát is másként látták, mint a vele szoros kapcsolatban élő szlavóniai társaik. Ez a folyamat Mohács (1526) után fokozatosan vezetett Horvátország és Szlavónia közeledéséhez, a szlavóniai nemesség elhorvátosodásához, és ezzel párhuzamosan a Szlavóniát Magyarországhoz fűző szálak elvékonyodásához. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a szlavóniai nemesség sajátos szlavón identitása még nagyon sokáig tovább élt, hiszen a beköltöző horvátok is átvették a már létező szlavón politikai intézményeket és szabadságokat, melyeket a magyarországi társaikkal szimbiózisban élő, és jelentős részben magyarországi származású szlavóniai nemesség a középkori Magyar Királyság keretein belül szervezett és szerzett meg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÁLFFY GÉZA: Magyar arisztokraták – horvát nemesek
Identitások a 16–17. században

A Magyar és a Horvát Királyság közös uralkodóiknak köszönhetően 1102-től perszonálunióban állt. Magyarország azonban mind területét, mind katonai-gazdasági erőforrásait tekintve sokszorosan felülmúlta az Adriai-tenger mellékén fekvő Horvátországot. Ráadásul a késő középkorban a vele szomszédos Szlavónia (Zágráb, Kőrös és Varasd megye) a magyar állam része volt. Ennek ellenére Horvátország egyre jelentősebb tartományi kormányzattal, külön gyűléssel, sőt 1496-tól már saját címerrel is rendelkezett.
Az oszmán-török előrenyomulás és a területi szomszédság következtében a 15. században a horvát előkelők közül egyre többen szereztek birtokokat és tisztségeket a magyar vezetésű, de már ekkor is többségében horvátok lakta Szlavóniában. Gyakran fordult elő, hogy horvát nemesek a magyar királyt a szlavóniai és magyarországi megyékben szolgálták. Mindeközben viszont egymás között és alattvalóikkal továbbra is horvátul érintkeztek. Ennek megfelelően országos, regionális és helyi, illetve politikai és nyelvi identitásuk sokféle módon alakult.
I. (Habsburg) Ferdinánd magyar királlyá választásával (1526. december 16., Pozsony) a kormányzása alatt megmaradó magyar–horvát területek a közép-európai Habsburg Monarchia részeivé váltak. Horvátországhoz hasonlóan az 1550-es évekre Szlavónia nagy része is török megszállás alá került, megmaradt területére az elveszett Horvát Királyságból igen jelentős számban menekült horvát nemesség érkezett. A tengermelléki Horvátország szinte teljes területi megszűntével „Horvátország” fogalmát egyre gyakrabban kezdték használni a megcsappant területű Szlavónia előbb déli (Zágráb megyei), majd később északabbra fekvő részeire is. Horvátország északra „tolódásával” tehát a 16. század második felétől a két terület egyesült.
A menekült horvát nemesek sikeres integrációval egy évszázad alatt nemcsak Szlavónia irányítását vették át a tősgyökeres szlavóniai magyar nemesi családoktól, hanem legeredményesebb képviselőik a Magyar Királyság arisztokráciájába is felkapaszkodtak. A régi horvát grófi családok közül a Frangepánok, Keglevicsek és Zrínyiek – részben címeiknek, részben országos főméltóságaiknak köszönhetően – jutottak be a magyar országgyűlés felsőházába. Közülük sokan megőrizték horvát–szlavón birtokaikat is. A Draskovics, Erdődy, Frangepán és Zrínyi családok tagjai a Magyar Királyság különféle országos főméltóságait is gyakran szerezték meg, az ország hivatalos nyelve (a latin) mellett egyszerre tudtak anyanyelvi szinten horvátul, illetve magyarul is. Sőt nemritkán a Habsburg Monarchia bécsi és grazi központjaiban nélkülözhetetlen német nyelvet is bírták. E családok tagjai tehát egyszerre többféle lojalitással és identitással rendelkeztek. Ezek közül mindig az adott helyzetben éppen aktuálisat vagy érdekeiknek legmegfelelőbbet részesítették előnyben, gyakran egészen különböző szerepeket játszottak a horvát vagy a magyar állam, vagy éppen a Habsburg Monarchia politikai színpadán.
Közülük az egyik legnevesebb, Zrínyi Miklós (a szigetvári hős) egyszerre volt a magyar–horvát államközösség országos és rendi elitjeinek és egyúttal a monarchia nemzetek feletti, dinasztiahű arisztokráciájának is jeles tagja. Joggal lehet rá büszke minden magyar és horvát. Egyszerre tarthatjuk őt a történeti Magyar- és Horvátország, illetve az egykori Habsburg Monarchia közös hősének.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VARGA SZABOLCS: Szlavónia a kora újkorban
A "Háromegy Királysághoz" vezető út

A Drávától délre fekvő tartomány óriási változáson ment keresztül a kora újkor időszakában. Területe összezsugorodott, lakosságának nagy része kicserélődött, a töröktől való visszafoglalás után alig hasonlított középkori önmagára. Még a nevét is elvesztette, hiszen „Szlavónia”-ként egyre inkább a Dráva–Száva köze keleti területére, Pozsegára, Baranya déli részére és a Szerémségre gondoltak a kortársak, míg az eredeti tartományt immár Horvátországként tüntették fel a térképeken. Az etnikai és területi módosulásokat elsősorban az oszmán hódítás okozta, és ez játszott közre egy új eszme, a humanizmusban gyökerező illirizmus létrejöttében is, amely a magyar koronától független délszláv királyság ideáját hirdette, és irodalmi toposzból politikai programmá vált a 17–18. század fordulójára. Ekkorra az egybeolvadó Horvátország és Szlavónia a Magyar Királyságtól – bár továbbra is szoros szálak fűzték hozzá – már sok szempontból eltávolodott. A Magyar Királyság tehát a „hódoltság korában” valójában nem három, hanem négy részre szakadt.
A 15. század végén Szlavónia a Magyar Királyság egyik leggazdagabb, legsűrűbben lakott térsége volt, berendezkedése, a királyságon belüli helyzete nagyban hasonlított az erdélyi vajdasághoz. A lakosság különböző dialektusú délszláv nyelven beszélt, míg a nemesség etnikailag kevert volt, akiket összekötött az egyetemes latin kultúra és írásbeliség, valamint az a markáns hungarus tudat, mely alapján a „natio Hungarica” tagjai közé számították magukat. Szlavónia kora újkori változásának legfőbb oka az oszmán előrenyomulásban keresendő. Ez eredményezte a meglehetősen eltérő hagyományokkal és berendezkedéssel bíró Horvát Királyság és Szlavónia kapcsolatainak szorosabbá válását. A könnyebb irányíthatóság kedvéért már 1476-ban összevonták az addig külön tisztségnek számító horvát–dalmát, illetve a szlavón báni tisztséget, és ekkortól datálhatjuk az egyre erősödő horvát migrációt. Az oszmán túlerővel szembeni tehetetlenség, a rengeteg katonai kudarc okkal frusztrálta a horvát és a szlavón nemességet, amely a bajok okát a magyar királyi udvar gyengeségében és a magyarok gőgösségében látta. A horvát önállóság ideológiája azonban kijelölte a szlavón államfejlődés útját is, a 16. század első felében ideológiában és hatalmi szimbólumok terén is eljutott a különálló királyság (regnum Sclavoniae) elméletének kidolgozásáig. 1558-ban összeolvadt a horvát szábor (sabor) és a szlavón tartományi rendi gyűlés, és az utóbbi mechanizmusait megörökölve ez lett a horvát–szlavón nemesség legfontosabb közös fóruma.  
Hadügyigazgatás terén a 16. század végére a horvát–szlavón területek teljesen elszakadtak a Magyar Királyságtól, és ez jelentősen csökkentette közöttük az információáramlást. Az oszmánok által megszállt területeken a lakosság teljesen kicserélődött. Szlavónia jelentős részén katonai határőrvidéket hoztak létre az ortodox határőrök számára, és ezzel felekezeti alapon kettészakították az egykor egységes területeket. A modern horvát nemzettudat egyik alapját képező katolicizmus is elsősorban nem a szerb ortodoxia, hanem sokkal inkább a protestáns magyar rendi nacionalizmus ellenhatásaként jött létre.
A 17. században egyre jobban kikristályosodott a zágrábi káptalan köreiben megfogant és a horvát–szlavón nemesség által szívesen hallgatott, önálló délszláv királyságról szóló ideológia.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SOÓS ISTVÁN: A Horvát–Szlavón Katonai Határőrvidék
Védelem a török ellen

A Habsburg Monarchia déli és keleti határvidékén a 16. század közepétől katonai határőrvidék (Militärgrenze) néven a bécsi Udvari Haditanács közvetlen irányítása alá tartozó, külön katonai szervezetet hoztak létre a török veszélytől fenyegetett Horvátország és Szlavónia területén. A határőrvidékek területe a 17. század végéig az Adriától a Dráváig húzódott, mely kezdetben két részre oszlott. A harmadik kerület megszervezése a 17. század második felében kezdődött, és a karlócai békét követően zárult le, a negyediket a törökök Alsó-Szlavóniából történt kiűzése után hozták létre.
A Horvát–Szlavón Határőrvidéken a határőrök mentesültek a jobbágyi szolgáltatások és az adófizetések alól. Szabadságuk fejében bizonyos számú katonát kellett kiállítaniuk. A Horvát–Szlavón Határőrvidék kormányzata eleinte részint a többségben lévő horvát és szerb határőrök törzsi (házközösségek vagy nagycsaládok), részint pedig a határőrség katonai szervezetére (század-, zászlóalj és ezredparancsnokságok) épült. A telepesek többsége szerb volt, akiknek az utódai az úgynevezett kraj[i]nai szerbek lettek.
A katonai határőrvidékek felszámolása 1851-ben kezdődött el (a székelyekével). Az osztrák–magyar kiegyezést követően került sor a Bánáti, 1878-ban a Horvát, 1881-ben pedig a Szlavón Határőrvidék felszámolására. Területeiket bekebelezték a Magyar és a Horvát Királyságba.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SOÓS ISTVÁN: A magyar államnyelv és a horvátok
A nyelv mint a nemzetiség szimbóluma

A magyar politikai és kulturális élet vezéregyéniségei a II. József halálát (1790) követő hónapok hazafias-nemzeti lelkesedésétől vezettetve a magyar anyanyelvet tekintették a nemzetiség igazi szimbólumának. E mozgalomból nőtt ki a 19. század egyik legnagyobb politikai-kulturális vitája, az úgynevezett államnyelv-vita, melynek eredményeként 1844-ben bevezették a német hivatali nyelv (1784) helyébe a magyart, és megszüntették az állami és területi közigazgatási életben és a törvénykezésben több évszázada uralkodó latin egyeduralmát. Nem számoltak azonban azzal a ténnyel, hogy a Magyar Királyság lakosságának csak mintegy fele volt magyar (jóllehet a magyar nyelvet többen beszélték és értették).
A magyar nyelv és irodalom ügyéért síkraszálló nemzeti-nemesi mozgalom célkitűzéseire a magyarországi nemzetiségek-népek politikai és értelmiségi képviselői kezdettől fogva idegenkedve, sőt elutasítóan reagáltak. Különösen a horvátok, akik II. József német nyelvrendeletét, a német nyelv hivatalossá tételét a magyar- és horvátországi közigazgatásban, s egyidejűleg az ősi latin megszüntetését még a magyar rendekkel vállvetve ítélték el, és vonakodtak a rendeletet végrehajtani. 1790-ben azonban hasonló hevességgel támadták a magyar nyelvnek az ország hivatalos nyelvévé emelését és a latin eltörlésének a programját. A nyelvkérdés számukra közjogi kérdés is volt: a latin felszámolásában saját, törvényekben rögzített privilégiumaik, jogaik megszüntetését vélték látni. Nem véletlen tehát, hogy a korábbi évszázadokban a közös politikai érdekekért küzdő, egymást támogató magyar és horvát rendek között a magyar nyelv ügyében kenyértörésre került sor.
Ennek első állomása az 1790–1791. évi országgyűlés volt. A horvátok mélységesen elítélték a magyar rendeknek azt a javaslatát is, mely szerint a jövőben – lehetőség szerint – az országot irányító kormányszékek, illetve a törvényhatóságok nyelve magyar lehessen. Azokban a megyékben, így a horvátországiakban is, ahol kevés számú magyar népesség élt, maradt a latin.
Az 1825–1827. évi diétán a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával fordulat következett be a magyar nyelv ügyében. Az országgyűlés egyik fő gondolatává a magyarosítás, a magyar nyelv elterjesztése vált. Az 1827 szeptemberében tartott horvát tartománygyűlésen a viták ellenére elfogadták, hogy a kapcsolt részek nyilvános iskoláiban a magyar rendes tantárgy legyen. 1830-ban viszont a horvát rendek már túlléptek korábbi követeléseiken, és ezúttal nem a latin, hanem a saját délszláv nyelvük mellett szálltak síkra. A horvátok ellenállása nemcsak nyelvi-kulturális szinten mutatkozott meg, hanem az 1830-as évek elejétől abban a politikai mozgalomban is, amely minden délszláv népet horvát vezetés alatt kívánt egyesíteni, azaz az illirizmusban. Az 1832–1836. évi diétán már nemcsak nyelvi kérdésekben folyt a magyar és horvát rendek közötti vita, hanem Szlavónia és Fiume hovatartozásának ügyében is.
Az 1844. évi II. törvénnyel a magyar nyelv Magyarországon államnyelvvé vált. Ennek értelmében a törvényhozás, a királyi leiratok, a törvények és peres ügyek tárgyalása, a közoktatás nyelve a magyar lett. A horvát követeknek csupán annyi engedményt tettek, hogy a diétákon még hat évig latinul szólalhatnak fel. A nyelv kérdésében a horvát–magyar ellentétek a következő években sem csitultak. Végül 1847-ben Horvátországban a horvát lett a hivatalos nyelv.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

KISS GY. CSABA: "Nincs még veszve Horvátország"
A horvátság képe nemzeti szimbólummá vált versekben

Ljudevit Gaj, Pesten joghallgató horvát fiatalember a budai egyetemi nyomda kiadványaként jelentette meg kis terjedelmű munkáját horvátul és németül 1830-ban a horvát–szláv helyesírásról. A modern horvát irodalmi nyelv alapjait vetette meg ezzel. A horvátok világában századok óta valójában három nyelvjáráson három irodalmi nyelv létezett – mégpedig mindegyiken jelentős műalkotások sorával.
Kivételes helyzetben érezhették magukat ebben az időben a modern horvát nemzet építői. Rendelkezésükre állott a történelmi hagyomány, valamint a horvát államiságnak nemcsak az emlékezete, hanem az úgynevezett báni Horvátország (ekkor lényegében csupán három megye: Zágráb, Varasd és Kőrös) sajátos jogállása, a külön (municipális) jogokkal, a tartománygyűlés intézménye, és maga a báni méltóság. Ugyanakkor a régi dicsőség idézése a középkori nagyságot, Tomislav és Zvonimir király országának képét vetítette a kortársak elé a sivárabb valóságban a külön igazgatott határőrvidékkel, Dalmácia tartományával, illetve a török uralom alatt lévő Boszniával. A megteremtendő nemzeti egységhez – Közép-Európa népeihez hasonlóan – a közös nyelvet tekintették alapnak.
Gaj úttörő munkája a što nyelvjárás alapján alakította ki az egységes modern horvát nyelvi normát. Raguza/Dubrovnik nyelve volt ez, a független középkori városköztársaságé – és Szlavónia jelentős részében is így beszéltek –, továbbá pedig, egyáltalán nem mellesleg, közel állott ez a változat a népnyelvi alapon megújított szerb nyelvhez. Így ez az alapvetés romantikus mítoszokat is táplálhatott, a horvátok és szerbek nyelvi, következésképp nemzeti összetartozásának, valamint a szláv népek közösségének a mítoszát. Nemzetet formáló szimbólummá vált 1832–1833-ban (Horvátországban és Bécsben) született „Nincs még veszve Horvátország” (Još Horvatska ni propala) című programverse, mely nyomtatásban lapjának irodalmi mellékletében látott először 1835 januárjában napvilágot.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RESS IMRE: Horvát–magyar összecsapás és kiegyezés (1848–1868)
Nemzeti érdekek és Habsburg-központosítás

A polgári fejlődés a liberalizmus szellemében az 1848-as forradalmi esztendőt megelőző évtizedekben érlelte ki mind Magyarországon, mind Horvátországban a nemzeti képviseleti állam modelljét. A 19. század közepén azonban a független nemzetállam geopolitikai és demográfiai okokból sem a magyarok, sem a horvátok számára nem számított elérhető célkitűzésnek. Mindkét nemzeti mozgalom a rendi korszakból örökölt államjogi kapcsolat és a Habsburg Monarchiában birtokolt pozíciók újrarendezésére tett kísérletet.
1848 forradalmi tavasza a magyar liberális nacionalizmus elképzeléseinek a beteljesülését hozta, a Habsburg-dinasztia eleget tett a magyar nemzeti liberálisok követeléseinek. Ezek a törvények a magyar állam keretében megerősítették Horvátország területi és közigazgatási különállását, s az autonómia követelményének megfelelően biztosították a horvát hivatali nyelv, a nemzeti színek és a címer szabad használatát.
A horvát politikai elit körében a magyar–horvát rendi államközösség hagyományaiból sarjadt a hungaroszláv nemesi liberalizmus, amely a bécsi birodalmi központtal szemben a magyar képviseleti állam keretében látta biztosítottnak a horvát autonómia intézményeinek fennmaradását. A horvát nemzeti liberális alternatíva viszont a teljes tagadását jelentette a magyar liberálisok által az 1848-as forradalom kezdetén kivívott államjogi elrendezésnek. A magyar különállás helyett a Habsburg Monarchia kormányzati egységének megőrzése, területének etnikai alapú föderalizálása és a többszintű birodalmi képviseleti kormányzás bevezetése mellett törtek lándzsát. Az 1848-as forradalom első hónapjai a horvát politikai életben a nemzeti liberálisok átütő diadalát hozták.
A magyar–horvát feszültség 1848 augusztusában érte el tetőpontját. A horvát nemzeti liberálisok számára ekkor már nem csupán az autonómia jogosítványainak növelése vagy az állami egyenjogúság elérése volt a cél, hanem a Habsburg Monarchia föderalizálásának útjában álló magyar nemzetállam felszámolása. Az 1848. szeptemberi Magyarország elleni támadást olyan európai jelentőségű, horvát nemzeti háborúként értelmezték, amelynek célja a monarchia egységének megújítása, a magyar állami különállás megszüntetése. Így jöhetne létre az új Ausztria, amely biztosítja a szláv népek nemzeti egyenjogúsítását és vezető szerepét. Ezek az ausztroszláv várakozások azonban nem teljesültek.
A Habsburg Monarchia 1849 tavaszán abszolutista módon kibocsátott birodalmi alkotmánya a horvát nemzeti liberálisok számára súlyos csalódást okozott. A magyarok és horvátok számára egyaránt csalódást hozott a forradalmat követő neoabszolutizmus évtizede. Felmerült az 1848–1849-ben megszakadt államjogi kapcsolat felújításának gondolata. Mindezt a kölcsönös kiengesztelődést szimbolizáló gesztusok egész sora vezette be. A cenzúra ellenőrzésétől lassan megszabaduló nyilvánosságban a mérvadó politikusok mind magyar, mind horvát oldalon az állami különállást, a nemzeti autonómiát biztosító régi történelmi alkotmány és az 1848-ban elért államjogi vívmányok életbe léptetése mellett foglaltak állást.
1861 elejétől a bécsi kormánypolitikában a centralista alkotmányos parlamentarizmus került előtérbe. Ez minden horvát politikai irányzatot sértett, és azokat egységesen a magyar orientáció irányába mozdította el, felértékelve egyben a magyar–horvát államközösség alkotmányos hagyományát, a monarchián belüli központosítást elhárító védernyő jelentőségét.
Az osztrák–magyar kiegyezés után megváltoztak a monarchia belső erőviszonyai. 1868 áprilisától több hónapi tárgyalás során a horvát és a magyar országgyűlés tárgyaló bizottságai kidolgozták a két fél viszonyát szabályozó kiegyezési törvény tervezetét. Ennek alapelve kimondta a Magyarország és a Horvát–Szlavónország közötti állami közösséget, de egyidejűleg tartalmazta az állami szuverenitás részleges megosztását, a horvát politikai nemzet területi különállását és belpolitikai önállóságát.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RESS IMRE: Fiume jogállásának ellentmondásai

Fiume az Adriai-tenger Kvarner-öblének csúcsán helyezkedik el. A középkorban különböző hűbérurakhoz tartozott, a 16. század eleje óta a Habsburg-házhoz. Mária Terézia 1776-ban Horvátországhoz, 1779-ben pedig „corpus separatum”-ként közvetlenül a magyar koronához csatolta. A napóleoni háborúk francia megszállását követően Ausztria fennhatósága alá került, 1822-ben pedig visszaállt a korábbi status quo. 1848-ban, a magyar szabadságharc kitörése után horvát csapatok vonultak be, s Fiumét Horvátország részének nyilvánították. A magyar szabadságharc leverése után az oktrojált alkotmány szentesítette a horvát fegyveres fellépés eredményét és Fiumét – az egységes osztrák összmonarchia keretében – a Magyarországtól különvált horvát–szlavón koronaországhoz csatolta. A kikötőváros horvát igazgatás alá rendelése számos konfliktussal járt, hiszen a báni kormány erősen korlátozta a széles körű városi autonómiát, és nagy elszántsággal kísérelte meg érvényesíteni a horvát hivatali és oktatási nyelv alkalmazását.
A város jogállásának újabb rendezése a horvát–magyar kiegyezésről szóló törvénnyel történt meg 1868-ban. Fiume városa és kerülete a magyar koronához tartozó külön test lett, amelynek igazgatásáról a magyar és a horvát országgyűlés küldöttei, valamint Fiume közgyűlésének képviselői kötnének háromoldalú megállapodást. A közjogi bizonytalanság ellenére a dualizmus idején Fiume kivételes autonómiával rendelkezett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SOKCSEVITS DÉNES: Horvát polgárosodás
1860–1918

A 19. század első felében a horvát területek gazdasági fejlettség terén messze elmaradtak a fejlett nyugat-európai országoktól és Ausztriától is, de a világátlagtól, sőt Magyarország központi területeitől is.
Az első lépések a horvát polgári társadalom kialakítása felé már a horvát reformkor, az illirizmus idején megtörténtek (az anyanyelvi kultúra fejlesztése, a közművelődés megalapozása, a nemzetgazdaság fejlesztését szorgalmazó gazdasági egylet, valamint az első horvát takarékpénztár létrehozása). Az 1850-es években a jobbágyfelszabadítás végrehajtása, a Habsburg Monarchia egységes vámterületének kialakulása megalapozta a későbbi fejlődést, azonban az 1850 és az 1880-as évek vége között a horvátországi (dalmáciai, határőrvidéki) társadalmi átalakulás nehézségekbe ütközött. Ehhez hozzájárult, hogy a horvátok lakta tartományok nem folytathattak önálló gazdaságpolitikát. A gazdasági fellendülés csak az 1890-es években indult meg. Amikor az 1880-as évek végén, az 1890-es években fellendült a Szlavóniát Horvátországgal összekötő vasútvonalak építése, a horvát gazdaság gyorsan kezdte behozni három évtizednyi lemaradását.
A kiegyezést követő évek nagy fellendülése Horvát–Szlavónországban is meghozta a pénzintézetek számának növekedését. A horvát ipar vezető ágazata az ország 40%-át kitevő erdőkre épült. Egészen a 19. századfordulóig a horvátok a kiváló és bőségesen rendelkezésre álló nyersanyag révén szinte konkurencia nélkül álltak nemcsak a Monarchia, hanem Európa piacain is. A tőkebefektetések is ebbe az ágazatba áramlottak először. A faipar melléktermékei (először a tannin) előállításából fejlődött ki a horvát vegyipar. Bár az első üzemek Szlavóniában jöttek létre, az új iparág központja Zágráb lett.
A gazdaság jelentősen átalakította a horvát társadalmat is. A nagyipari munkásság is a dualista korszak utolsó évtizedeiben alakult ki. A mezőgazdaság tőkés fejlődését elősegítette a zadrugák (paraszti házközösségek) megszűnése. Horvátországban általában véve a kis- és középparaszti birtok dominált, csak Szlavóniában volt jelentősebb a nagybirtok aránya. A nagybirtok szerepe az erdőgazdálkodásban volt jelentős, illetve a gabonatermesztésben is. Az 1892 utáni időszakban megkezdődött a nagybirtok tőkés fejlődése, korszerűsítése. A horvát mezőgazdaság vezető ágazata az állattenyésztés lett. A dalmát mezőgazdaságban a szőlőművelés, illetve a bortermelés, valamint az olívaolaj előállítása fontos szerepet játszott. Mindenképpen meg kell említeni az idegenforgalom megjelenését, fejlődését az Adria partjain. Az 1880-as években kezdett lendületbe jönni a turizmus. Az első, nagyon népszerű, előkelő üdülőhely az osztrák tengermelléken, Fiume közelében fekvő Abbázia (Opatija) volt. A szigetek közül Rab kapcsolódott be elsőként az idegenforgalomba, de rövidesen a látogatók felfedezték Dalmácia kulturális értékeit is. Magyarországon különösen Cirkvenica kiépítését szorgalmazták, mert a magyar korona, vagyis a báni Horvátország területén feküdt.
A horvát gazdaság ugrásszerű fejlődést mutatott az 1880 és 1913 közötti periódusban. A gazdasági növekedés a kultúra, a tudomány és mindenekelőtt az oktatás, egészében véve az intézmények modernizációja terén is éreztette hatását. Horvátország a dualista korszakban lefektetett alapokon indult el a fejlett európai centrumországok felé.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Magyar írók az Adrián
Ízek és a tenger

Használati utasítás: ha a tenger mellett nyaralsz, reggel hatkor kelj fel, menj a sziklákhoz, ahol jó mély és a víz ragyog, ugorj fejest, ússzál húsz percig. Száradj meg a napon, gyújts rá, olvass verseket és menj reggelizni. Nyolckor indulj az erdőn át a fürdőbe, lassan, ott napozz, fürödj, féltizenkettőig, szedj csigát, kagylót, úszkálj, ugrálj, lapos kaviccsal kacsázz a vízen, építs homokvárat, közben meditálj a világ nagy tételén: Jobb verőfényes nyáron a tengerben fürödni, mint hideg télen a sötét hivatalban dolgozni. Ha ezt is elvégezted, még egyszer merülj meg a vízben, törülközz meg, végy könnyű pizsamát, lassan menj a fogadóba, ülj asztalhoz, s akkor, míg a levest hozzák, olvasd a következőket:... (Hamvas Béla: A babérligetkönyv.)
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BÍRÓ LÁSZLÓ: Az elvesztett autonómia
Horvátország a királyi Jugoszláviában

A királyi Jugoszlávia egész időszakát, sőt az ország megalakítását megelőző egyeztetéseket végigkísérte az állam belső berendezkedéséről szóló vita. A legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerb képviselői amellett érveltek, hogy az új államnak centralizáltnak kell lennie, nincs ok arra, hogy egy nemzetállamban – a hangoztatott felfogás szerint a szerbek, horvátok, szlovének egy nemzetet képeznek, annak csak különböző ágai – különálló, önigazgató területeket szervezzenek. A horvátok viszont – Magyarországgal való több évszázados együttélési tapasztalataik birtokában – ragaszkodtak saját, belső életüket, kultúrájukat érintő ügyeik intézéséhez. Egy föderatív, több törvényhozói és végrehajtói hatalommal rendelkező egységből álló délszláv államot képzeltek el, amelyben az egyik országrészt a horvát területek alkotják.
A Szerbiával közös állam gondolata a Monarchiában élő horvátokban és szlovénekben 1918-ig fel sem merült. A szerb kormány 1914 óta háborús célnak tekintette, hogy győzelem esetén létrehozza a délszlávok közös egységállamát. A tárgyalásokon a horvátok igyekeztek elérni – ha a föderalista berendezkedést nem is ismeri el a szerb fél – annak elfogadtatását, hogy az ország berendezkedéséről döntő alkotmányt minősített többséggel fogadják el. Az egyesülés mihamarabbi végrehajtása érdekében az egyesülési ceremónián az alkotmány meghozatalának kérdése elsikkadt. Az 1920. december 12-én összeülő alkotmányozó nemzetgyűlés házszabálya szerint egyszerű többség elegendő volt az alkotmány elfogadásához. Eredménytelenül zárult le az a küzdelem, amely azt akarta elérni, hogy egyik nemzet se dominálhasson az államberendezkedés, a politikai rendszer kialakításában. Horvátország képviselőinek 60%-a, Dalmácia képviselőinek 100%-a ellenezte valamilyen formában az alkotmányt, amely az egységesítő, központosító felfogás szellemében alakította ki az ország politikai életét. Az ország királyság lett, a király pedig a korábbi szerb király, igen széles jogkörrel. Az alkotmány egységes törvényhozást és végrehajtó hatalmat vezetett be, nem ismert el semmilyen történeti jogból vagy etnikai szempontból eredeztethető autonómiát, különállást. Nem engedélyezett helyi, tartományi törvényhozó szerveket, és arról is rendelkezett, hogy a még létező kormányok rövid időn belül szüntessék be működésüket.
A horvát politikusok 1918 után teljesen más körülmények között találták magukat, mint korábban. Addig a horvát–magyar kiegyezés autonómiát biztosított Horvátország számára. Horvátország nem csak a politikai kultúra tekintetében került új helyzetbe, gazdasága kevesebb állami támogatásra számíthatott, mint korábban. A horvátok nem szívesen emlékeznek a királyi Jugoszláviában eltöltött alig több mint két évtizedre.
Az 1930-as évek végére a horvátokkal való megállapodás az egyik legfontosabb feladattá lépett elő, mivel a horvátkérdés megoldatlansága azzal fenyegetett, hogy az ország szétszakad. 1939. augusztus 26-án – hosszas huzavona után – megszületett a megállapodás a Horvát bánság megalakításáról. Horvátországot, Dalmáciát, bizonyos szerémségi, illetve hercegovinai részeket foglalt magában. Ismét megalakulhatott a horvát parlament, amely a királlyal együtt gyakorolta a törvényhozó hatalmat. A helyi adminisztráció vezetője a király által kinevezett bán lett. 1941 áprilisában azonban a királyi Jugoszlávia gyakorlatilag megszűnt létezni.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

HORNYÁK ÁRPÁD: Az usztasa mozgalom

A horvát usztasa mozgalom a királyi Jugoszláviában 1929-ben bevezetett diktatúrára adott válasz volt. A szervezet, amely Olaszország hathatós támogatását élvezte, célul tűzte ki Horvátország függetlenségének kivívását, akár fegyverrel is. Az elképzelés szerint a független Horvátország egyesítette volna valamennyi horvátlakta területet. A legismertebb akciója a Sándor jugoszláv király elleni merénylet volt 1934 októberében, Marseille-ben. Élesen szerb- és jugoszlávellenes, ultraradikális nacionalista mozgalom volt, amely elsősorban a nagyhorvát nemzetállam ideológiája mentén mozgott, s lényegét tekintve a kortárs nagyszerb törekvések megfelelője volt.
Komoly tömegbázis híján nem meglepő, hogy a Jugoszláv Királyság megtámadásakor a Német Birodalom nem az usztasák hatalomra juttatásában gondolkodott. Berlin a Horvát Parasztpártot kívánta megnyerni céljainak, csak miután az elutasította az együttműködést, keresték meg az usztasa mozgalmat, hogy álljon a Jugoszláviából kilépő horvát (báb)állam élére. Ennek eredményeként kiáltotta ki Slavko Kvaternik usztasa vezető 1941. április 10-én a Független Horvát Államot (NDH). A horvát társadalom kezdetben örömmel fogadta a függetlenséget, de nagyon hamar nyilvánvalóvá váltak a rendszer visszásságai. Az új államalakulat, dacára az elnevezésében szereplő jelzőnek, még annyi önállósággal sem rendelkezett, mint más csatlós államok. Miután az usztasa vezetésű Független Horvát Állam létrejöttét a  tengelyhatalmaknak köszönhette, azok bukása az NDH összeomlását okozta 1945 májusában.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

HORNYÁK ÁRPÁD: Horvátország a "második Jugoszláviában"
Tito és a horvátok

Jugoszlávia északnyugati területein csak a német kapitulációval egy időben ért véget a II. világháború, amit más kelet-európai államokhoz hasonlóan súlyos megtorlások követtek. Bár Horvátország a II. világháborúban a tengelyhatalmak oldalán harcolt, mégsem fenyegette annak veszélye, hogy ellenséges és vesztes területként fogják kezelni. Mi több, jelentős területi nyereségre is szert tett: megszerezte Isztria nagyobbik részét, és az egykor Olaszországhoz tartozó dalmát részek is a Horvát Köztársasághoz kerültek. Ennek hátterében egyfelől az állt, hogy területén komoly ellenállási mozgalom bontakozott ki, másfelől legalább ilyen súllyal esett latba Josip Broz Tito eltökéltsége, hogy az „első” Jugoszláviából kimaradt délszlávok lakta területeket az új államban egyesítse. Az új jugoszláv állam föderatív berendezkedésű népi demokratikus államként határozta meg magát, amelyben Horvátország egyike volt a hat tagköztársaságnak, és legalábbis papíron, nagyfokú belső függetlenséget élvezett.
Az ország meghatározó politikai erejévé a háború végére a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) vált, amely „a győztes mindent visz” alapon a politikai, a társadalmi és a gazdasági élet gleichschaltolására törekedett, teljes sikerrel. A politikai hatalom megragadása Horvátország vonatkozásában is elsősorban a korábbi politikai polgári erők kiiktatását jelentette.   Jugoszláviában, azon belül Horvátországban valósult meg a leggyorsabban a szovjet típusú államszocialista gazdasági és politikai berendezkedés az egész későbbi szocialista blokkon belül. A politikai hatalom megragadása mellett megkezdődött a gazdasági élet „megtisztítása” is, amiben a nagyipari üzemek és bankok államosítása mellett a polgárság anyagi létalapjának megsemmisítése is szerepet kapott. A vád a megszállók és a Független Horvát Állam kormányzatának kiszolgálása volt. Ez szinte minden esetben a vádlottak teljes vagyonelkobzásával járt (egyéb szankciók mellett).
A horvát történetírásban máig vita folyik arról, hogy a horvát gazdaság szemszögéből nézve a második Jugoszláviában eltöltött bő négy évtized negatív vagy pozitív mérleget mutat-e. A II. világháború utáni korszakban Horvátország gazdasága intenzív fejlődésen ment keresztül. A föderáción belül az 1960-as évek második felétől megélénkültek a gazdasági viták. A követelések többsége a nagyobb gazdasági és belső önállóság elérését célozta. Horvátország és Szlovénia alkotott egy többé-kevésbé közös frontot, e két nyugati tagköztársaság vetette fel a pénzügyi források elosztásának megreformálását, miután arányaiban ők járultak hozzá legnagyobb mértékben a közös költségvetéshez, ugyanakkor az újraelosztásból nem részesültek ennek megfelelően.
Az enyhülés légkörében a horvát értelmiség egyre határozottabban lépett fel a kulturális önállóságért. A horvát reformerek tisztázni akarták a köztársaságok és a föderáció közötti pénzügyeket. Mindez együtt járt a szellemi élet pezsgésével. Tito megriadt, hogy a horvát mozgalom veszélyezteti a rendszer alapjait, és erőteljes fellépésére elfojtották a „horvát tavaszt”, több ezer személyt zártak ki a pártból és hurcoltak meg, leggyakrabban nacionalista elhajlás vádjával. Politikai téren Horvátország mély hallgatásba merült. A „horvát tavasz” azonban hozzájárult az 1974-es szövetségi alkotmány kidolgozásához és elfogadásához, amely nagyobb önállóságot adott a tagköztársaságoknak. Ez volt a második Jugoszlávia utolsó alkotmánya, amely egyes vélemények szerint elindította az országot a konföderáció felé vezető úton.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

JUHÁSZ JÓZSEF: A függetlenség kivívása és megvédése
Horvátország, 1990–1995

A horvát történelemben új korszak kezdődött 1990 tavaszán. Az április 22–23-án és május 6-án megtartott első szabad választásokon a jobboldali Horvát Demokratikus Közösség szerezte meg a többséget. Az új kormányzat az országot a horvát nép szuverén nemzetállamaként akarta berendezni, de nem tagadta meg teljesen Jugoszláviát sem: egyfajta gazdasági és politikai integrációs keretté, önálló köztársaságok konföderációjává kívánta azt átalakítani. Új alkotmányt fogadtak el, rendszerváltó reformokat hirdettek, megkezdték a szerbek eltávolítását a vezetői és közhatalmi pozíciókból, hozzáláttak az önálló horvát fegyveres erők létrehozásához. Végül Szlovéniával közös javaslatként kidolgoztak egy konföderációs tervet.
Az új horvát politika éles belgrádi ellenzéssel találkozott. Slobodan Milošević szerb elnök a politikai realitások alapján – látva az európai szocialista rezsimek és a jugoszláv egypártrendszer összeomlását – elfogadta a „szűkebb Jugoszlávia” perspektíváját. Hajlandó volt Szlovénia és egy megkisebbített Horvátország „elengedésére” azért, hogy erőit átcsoportosítsa és a szerbség számára fontosabb országrészeket összetarthassa. A szerb álláspont úgy szólt, hogy a szerblakta területek csakis akkor maradhatnak Horvátország részei, ha az nem lép ki Jugoszláviából. Ezzel Horvátország feloldhatatlan dilemma elé került, mert a háború elkerülése érdekében le kellett volna mondania vagy a függetlenségéről, vagy területi épségéről.
A horvát kormány 1991. május 19-re referendumot írt ki, amelyen 86%-os részvétel mellett (a szerbek zöme bojkottálta) a szavazók 94%-a támogatta az ország önállóságát. Ezután a szábor 1991. június 25-én deklarálta Horvátország függetlenségét. A szerb vezetés csak a „szerb részek” nélküli Horvátország elszakadását akarta elismerni, s miután erőfölényben érezte magát, minden kompromisszumot elutasítva a diktátumok politikáját folytatta. Augusztus végére a harcok háborúvá eszkalálódtak. A védekezés során Zágráb megpróbált külső támogatást szerezni, a függetlenséget elismertetni, hogy agressziónak kitett szuverén államként nemzetközi segítséget kaphasson. Emellett minden belső erőforrást a honvédelemre fordított. 1991 végén a horvátoknak még felkészülési időre volt szükségük, a szerbek pedig szerették volna területfoglalásaikat változtatás nélkül megtartani. Mindkét félre nemzetközi nyomás nehezedett, így megnyílt a lehetőség egy tűzszünetre. A békefenntartók bevonulása azonban nem jelentette a harcok teljes befejeződését. 1992 januárja és 1995 augusztusa között egyfajta „se háború, se béke” állapot uralkodott, amelyben gyakran előfordultak incidensek. Tovább bonyolította a helyzetet az 1992 áprilisa és 1995 októbere között tomboló boszniai háború.
A fordulat végül 1995-ben következett be. A többéves intenzív fegyverkezés és hadseregfejlesztés eredményeképpen megszületett egy ütőképes horvát haderő. 1991-hez képest megváltozott a háború nemzetközi megítélése: nőtt a horvátok és zuhant a szerbek támogatottsága. A háború során a horvátok megvédték függetlenségüket és országuk területi egységét, bár ezért súlyos árat fizettek.
Eleinte a nagyhatalmak sem támogatták a horvát elszakadási törekvéseket. Ez az álláspont csak 1991 augusztusától kezdett megváltozni. Jugoszláviából egyre sokkolóbb háborús hírek érkeztek, Németország pedig nyíltan kampányolni kezdett a horvát és szlovén függetlenség mellett. Ez 1992. január 15-re vezetett oda, hogy az Európai Közösség tagjai (Magyarország másnap) elismerjék a független Horvátországot.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SOKCSEVITS DÉNES: Az egymásról alkotott kép
Barát vagy ellenség – sorsközösségben

A magyar–horvát államközösség fennállásának első hét évszázadában, egészen az 1790-es budai országgyűlésig, amikor a korábban is néha jelentkező közjogi ellentétek a magyar nyelv államnyelvvé tételének első kísérlete miatt először kaptak (részben) nemzeti jelleget, a horvátok magyarságképében domináltak a pozitív elemek. Uralkodónak számított a közös ellenség ellen küzdő, Béccsel szemben az alkotmányt védelmező magyarok képe. Az 1790-es budai országgyűlést követően kezdetét vette az a magyar–horvát közjogi küzdelem, amely előkészítette a talajt az illír mozgalom korában megjelenő ellenségkép kialakulásához.
Az 1790-től körülbelül 1830-ig terjedő időszakban a horvát nemesség jobbára közjogi érvekkel lépett fel a magyar törekvésekkel szemben. A politikai ellentétek, összeütközések a magyar nemzeti liberálisokkal pedig hozzájárultak ahhoz, hogy az 1830-tól 1848-ig terjedő időszakban a horvátokkal fegyverbarátságban élő, alkotmányvédő magyar pozitív képe átadta helyét a szláv (és illír–horvát) nemzetiséget elnyomni, sőt asszimilálni, autonómiájától, jogaitól megfosztani kívánó, gőgös, uralomvágyó magyar képének. A horvát nemesség illírekkel szemben álló csoportjaiban ugyanakkor tovább élt a hagyományos pozitív magyarságkép is.
Az 1840-es években az élesedő politikai küzdelmek hatására kialakuló ellenségkép 1848-ban vált uralkodóvá a horvát nép szélesebb rétegeiben. 1849-re viszont a horvát közvélemény egy kisebb részében az oktrojált alkotmány bevezetése és a magyar seregek tavaszi sikerei nyomán elmozdulás fedezhető fel a rokonszenvesebb magyarságábrázolás felé. Igazi fordulatra került viszont sor a horvátok magyarokhoz fűződő viszonyában és egyben magyarságképében is a neoabszolutizmus idején. E nélkül az 1868-as magyar–horvát kiegyezésre nem kerülhetett volna sor. 
A lassan körvonalazódó horvát függetlenségi eszme jegyében azonban már az 1860-as évek elejétől éles elhatárolódás figyelhető meg a magyar–horvát együttélést magyarbarát módon megítélő horvát hagyománytól. A horvát–magyar történelem évszázadait szinte kizárólag a horvát függetlenség és önállóság szempontjából vizsgálták, ahogyan az illirizmus örökségeként a jugoszlavizmust éltető nemzeti liberálisok is ez utóbbi megvalósulásának szempontjai szerint ítélték meg a közösként egyre kevésbé felfogott múltat és jelent. A dualista rendszert a horvát ellenzék osztrákok és magyarok hegemóniájának tartotta, így a szlávokat elnyomó magyarok sztereotip képe a dualizmus korában dominánssá vált a horvát közvélemény ellenzéki érzelmű rétegeiben.
Khuen-Héderváry Károly bán erélyes kormányzása a dualista rendszer stabilizációját eredményezte horvát földön, de egyben tovább rontotta a viszonyt Budapest s a horvát ellenzék befolyásolta rétegek között. A negatív magyarságképelemek új, még erősebb érzelmi töltettel telítődtek.
Alapjában véve a 19. század végén rögzült negatív magyarságképet örökítették tovább mindkét jugoszláv államkísérlet tankönyvei, s pozitív fordulatra e téren csak Horvátország függetlenné válása után nyílt esély.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hírek

•Kuba elveszett civilizációja? • Kínai agyagkatonák Budapesten •A római kori Szombathely •  Királyi sors (Farkas Ildikó)  

Címlapon:
Pacta conventa, 1102. Horvát előkelők királlyá választják Könyves Kálmánt. Oton Iveković festménye, 1906