2010/09-10.
Tartalomjegyzék

JelenidŐben

Glatz Ferenc: Húsz év után: újra kell gombolni a mellényt, 2009
2009. január 10.

Új szövetségre van szükség politika és civil társadalom között – kezdtük a beszélgetést 20 évvel ezelőtt, 1989 nyarán meghívott barátaimmal. Kosáry Domokossal, Szentágothai Jánossal, Vásárhelyi Miklóssal, hogy az elhalálozottakat említsem elsőkként. Azután a ma élők közül Csoóri Sándorral, Honti Máriával, Horn Péterrel, Király Tiborral, Konrád Györggyel, Láng Istvánnal, Manherz Károllyal, Stark Antallal. Négy programpont volt felírva a miniszter füzetébe. Első: elképzelések a magyar kultúra helyéről a jövendő, ¬fel¬tehetően egységesülő Európában. Második: a magyar társadalom közkultúrájának emelése és europaizálása. Harmadszor: a kultúrpolitika megújítása, a proletárdiktatúra intézményrendszer-maradványainak lebontása. És – negyedik – az általános alapelv: új szövetség a politika és a civil társadalom között. Nemcsak a kultúrpolitikáról terjesztettünk elő programpontokat, hanem egy jövőbeni európai politizálás kereteiről is. Mint a szovjet világban felnőtt, de részben Nyugat-Európában nevelkedett fiatal értelmiségi tanárember, aki most, 1989-ben, véletlenül és feltehetően rövid időre a kulturális adminisztráció élére került. Mint olyan fiatalember, aki politikai programként a szovjet rendszer felbomlásának esetére, kevésnek találta a többpártrendszer programját. Aki a nyugat-európai többpártrendszert jobbnak tartotta a kelet-európai egy¬párt uralmánál, de aki kritikával nézte a nyugat-európai politikai rendszert is, mondván, hogy e többpártrendszer a fasizmus egypártrendszere után, igaz, előrelépés, hiszen a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. (Hogy régi formákkal fogalmazzunk.) De, aki előtt az új demokrácia csak a pártokrácia uralmaként jelent meg. Számomra a hanyatló weimari rendszert idézte. És ez kevés volt. Mert ebben nem kapott helyet a klasszikus európai közélet, annak fóruma, az agora. Ahol a civil és a politikus társadalom egymással találkozott. Amely agorát éppen a fasizmus semmisítette meg azáltal, hogy a fórumokat propagandafórumokká alacsonyította. És a háború után az új demokrácia a közélet helyett a pártéletet tette meg az egyetlen társadalmi fórumnak. Ami – láthattam személyesen közelről az 1970–1980-as években – a polgárok széles köreinek passzivitásához vezet. Ez a felfogásunk határozta meg elvárásainkat Kelet-Európa jövőjéről is. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSABA LÁSZLÓ: "Más ez a válság"
1929–1933 és 2007–2009

Az 1987-et követő két évtized a „nagy mérséklet” időszaka volt. Ekkor a világgazdaság legnagyobb részében valóban csökkent a gazdaság konjunkturális kilengése, mérséklődött az államok eladósodása, és az államháztartás egyre több helyen vált fenntarthatóan kiegyensúlyozottá. Bizonyára hozzájárult a két évtized sikeréhez az információs és kommunikációs forradalom. Költségmentessé tette a pénzügyi műveletek lebonyolítását: ahhoz, hogy más országban vagyontárgyakat szerezzünk meg, elég egy gombnyomás a számítógépen. A „forgalomhoz szükséges pénzmennyiség” elvileg sem határozható meg. Nem is a központi bankok teremtik, hanem az üzleti világ maga, formája pedig sem rendőri, sem adóügyi eszközökkel nem ellenőrizhető.
A 2007-ben az angol Northern Rock jelzálogbank bukásával indult a pénzügyi válság. A centrumországokban indult, és az aktívák túlértékelődése, valamint az ehhez kötődő hitellufi jelensége robbantotta ki (amennyiben a lufi kipukkadt). A mechanizmus lényege az, hogy a részvények magasabb hozama indokolttá tehette a hitelből való vásárlást – de csak egy ideig.
Ha korábban az aktívák – az ingatlantól a részvényig – jövedelemtermelő képességük sokszorosán voltak beárazva, akkor a pánikhangulatban minden értéktelennek tűnik.
A 2007–2009. évi válságnál e tankönyvszerű mechanizmusokat lehetett megfigyelni. Igaz, hogy szerepet játszott benne a sok tekintetben ellenőrizetlen tőkepiaci műveletek (az OTC) elterjedése, igaz, hogy a pénzügyi újítások egy nem elhanyagolható része a tökéletesen átláthatatlanná tevő technikákkal keltette a befektetők körében a hamis biztonság érzését.
Épp ezért a válságra adott kormányzati pánikreakciók – a vállalatmentések, a bankmentések, a kormányzati költekezés – bizonyára nem jó irányba haladnak. Ráadásul az állami beavatkozások nélkülözték a rendszerjelleget. És ezért nemigen alakult ki elképzelés arra, hogy a gazdaságba pumpált mértéktelen mennyiségű pénzt hogyan fogják onnan kiszivattyúzni.
Nyilvánvaló, hogy az 1930-as évek válságára kialakult, lényegében nemzeti megoldások – legyen szó keynesianizmusról vagy irányított gazdaságról, államosításról vagy a pénzforgalom korlátozásáról – nem életképesek többé, nem valósíthatók meg. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a leginkább Alan Greenspan nevéhez köthető globális benemavatkozási gyakorlat is önveszélyes, leginkább magára a piacgazdasági rendszerre nézve.
Az 1929–1933-as nagy válságtól eltérően a nemzetközi kereskedelem nem omlott össze. Nem jött létre tehát a hírhedett leértékelési verseny, s a nagy visszhangot kapott kezdeményezések ellenére a piacvédelem nem öltött olyan mértéket, hogy az a nemzeti piacokra való feldarabolódásra vezetett volna. Fontos tanulság továbbá az is, hogy a világgazdaságban erősödik a szabályozottság igénye. Ugyanakkor ez nem vezetett el a politika – például a G–20-ak – által többszörösen követelt, részletekbe menő és a világ egészére kiterjedő kormányzati szabályozáshoz.
Továbbra is meghatározó jelentőségű marad a bizalom és a kiszámíthatóság, vagyis az árupiacok értékénél 500–700-szor (sic!) nagyobb értékű pénzpiacok működését meghatározó társadalom-lélektani tényezők szerepe. A kiszámíthatóság, a szabályalapú politika, a számszerű célok számonkérése – ha tetszik, egyfajta szolid konzervativizmus – a következő időszak gazdaságpolitikájának is vezérfonala marad. Szó nincs azonban arról, amit a rövid távú folyamatokat túláltalánosító elemzők némelyike már megfogalmazott, vagyis hogy véget ért volna a világgazdasági nyitottság korszaka, és a külföldi tőkére alapozott fejlődési modell zsákutcába jutásáról szóló vélekedést sem támasztják alá tények.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

FARKAS ILDIKÓ: A válság kronológiája

2006
az év végén Az Amerikai Egyesült Államok ingatlan- és bankszektorában ­változó intenzitású pénzügyi válság alakul ki.
2007
március 13. Becsődöl a New Century Financial amerikai jelzálogbank.
augusztus 9. Megmutatkoznak Európában a válság első jelei: a BNP Paribas három alapjának függesztette fel a mûködését, ezután 2 milliárd dollár veszteség éri.
augusztus 13. Az Európai Központi Bank, a FED – Federal Reserve Bank, az Amerikai Egyesült Államok „Szövetségi Tartalékbank”-ja – és a japán jegybank pénzt injektál a ­pénz­piacba.
szeptember 13. A brit Northern Rock bank bejelenti, hogy a gazdasági válság elérte őket, likviditási probléma jelentkezett náluk. Egyetlen nap alatt az ügyfelek 1 milliárd angol fontra becsült összeget kivettek a bankból.
december 12. A FED, az EKB és a svájci jegybank közösen próbálják orvosolni a helyzetet: a FED engedélyezi, hogy az Európai Központi Bank és a svájci jegybank is adhasson hitelt dollárban.
az év folyamán Közel 1,3 millió amerikai ingatlan lett ingatlanárverés tárgya. Az amerikai jelzáloghitel-válság legnagyobb vesztesei a KB Home, Citigroup, a Merrill Lynch, a UBS AG, a HSBC, IKB Deutsche, Royal Bank of Scotland, Morgan Stanley, Credit Suisse, JPMorgan Chase és a Bank of America bankok. A főbb gazdasági és pénzintézetek a világon hozzávetőlegesen 435 milliárd amerikai dolláros veszteséget szenvedtek el 2008. július 17-ig.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PALÁNKAI TIBOR: A globalizáció kialakulásáról, természetéről, hatásairól
1970–2008

A globalizáció komplex folyamat, mélyreható átalakulás hordozója a társadalom fejlődésének és működésének valamennyi szférájában. Az információs és kommunikációs technikák forradalmán és a tudásalapú társadalmon nyugszik, szerkezetét a posztindusztriális társadalom keretei jellemzik. Vitatható, mennyire posztkapitalista és posztnemzeti, de kétségtelen, hogy mind a társadalmi viszonyokban, mind a nemzetállam – mint alapvető integrációs keret – jövőjét illetően új kihívások hordozója.
A globális integrációs folyamatok a II. világháborút követően bontakoztak ki markánsan, de a szorosan vett globalizáció, az integrált globális közösség kialakulása az 1970-es évektől vált egyértelművé. A kereskedelmi akadályok leépítését (liberalizálás és dereguláció) aktív integrációs intézményépítés követte, az 1970-es évektől mind globálisan, mind regionálisan felgyorsult a tőkekivitel, ami erőteljes tőke- és termelési, valamint tőkepiaci integrációval járt együtt. A globalizáció legfontosabb szereplői a transznacionális társaságok (TNC). Ezek a vállalatok 25 billió dollár értékű árut és szolgáltatást állítottak elő, ez a globális GDP – vagyis a világon előállított össztermék – 52%-ának felelt meg. Tőkeállományuk meghaladta a világ-GDP értékét, termelésük elérte a világexport kétszeresét. A TNC-k globálisan szervezik termelésüket, tulajdonuk és menedzsmentjük transznacionális. A világkereskedelemnek 70%-a valamilyen módon hozzájuk kapcsolódik. A modern kommunikációs technikák lehetővé teszik számukra a források világméretű ide-oda telepítését és a hatékonyság világméretekben való maximalizálását.
A világkereskedelem gyorsabban nő, mint a világ összterméke. A külföldi valutaügyletek, aminek az 1970-es évek elején a „reál” termékek forgalma 90%-át tette ki, az 1990-es évek végére aránya 2% körülire esett vissza. Az 1970-es évek végére a külföldi valutaforgalom a világkereskedelemnek több mint 10-szeresét, 1995-re pedig már 60-szorosát tette ki. A 2007. végi és 2008. eleji ingatlanpiaci válság jól mutatja, hogy a pénzpiac egy kis része az egész világgazdaságra tud zavaró hatással lenni, s milyen súlyos következményekkel járhat.
A globális integráció legnagyobb gyengesége és hiányossága intézményi-szabályozási kereteinek fejletlenségében van. Nem kétséges ugyanis – és ez az utóbbi évtizedben mind gyakrabban elhangzik  –, hogy a globalizáció hatékony szabályozást és demokratikus ellenőrzést igényelne.
A globális integráció szembeötlő velejárója, mondhatni torzulása, hogy az egyenlőtlenségek drámai növekedésével járt együtt. Erőteljes eltolódás következett be a tőke- és a munkajövedelmek viszonyában, a globalizáció elsősorban a tőkejövedelmeknek kedvezett. Növekedtek az országokon belüli társadalmi és az országok közötti egyenlőtlenségek. A hatalmas és növekvő jövedelemkülönbségek destabilizálják a világot, s általános az egyetértés, hogy szerepük van a nemzetközi feszültségek kialakulásában és a terrorizmus növekedésében. A globális integrációkiegyenlítődés kettősségének megteremtése stratégiákat, intézményeket és politikákat igényelne.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

GLATZ FERENC: A világnézeti forrongás kora
Válság és megújulás

A cikk részlet a szerző ­na­gyobb mun­kájából („Korunk kulturális körképéről”), amely a ­kö­vet­kező témákat tárgyalja az 1970–2005 közötti évtizedek­ történelméből: 1. A magyar kultúra a globális kulturális térben, 2. A közműveltség a figyelem központjában, 3. Az euro­atlanti térségen kívüli népek megjelenése a kultúrában, 4. Informatikai forradalom, információs (tudásalapú) társadalom, 5. A képi, zenei, mozdulatnyelvre épülő kifejezési formák erősödéséről, 6. A világnézeti forrongás kora, 7. Az unió közös kultúrpolitikáját várva, 8. A kis nemzeti kultúrák sorsa. Biodiverzitás és kulturális diverzitás, 9. A jövő kérdései.

Az ezredforduló a termelési-technikai rendszerek, az információcsere, a népmozgás globális ­volta következtében világnézeti forrongást mutat.
Ha csak megkíséreljük áttekinteni azokat az új életösszefüggéseket, amelyeket korunk földtudománya, ­bioló­giája – akár ökológiája, akár molekuláris biológiája – vagy a világűrkutatás tár elénk a szellemi világhálón szörfözve, vagy ha a szépirodalomban, filmművészetben, képzőművészetben vagy éppen építészetben fellelhető tarkaságot vesszük számba olvasónaplónkból – megjelenítve Dél-Amerika, Afrika, a Távol-Kelet emberének és szokásrendjének-kultúrájának emancipálódását a fehér ember kultúrájához –, nos, akkor fel-felsejlik, hogy ezekben mennyi új eszmerendszer, új „világnézeti kánon” látszik erősödni! És mennyi bomlik szét, vegyül egymásba! Világnézeti kánonok ­fona­déka, amelyek közül nem tudni, melyek rögzülnek majd „izmusokká” – kérdezi magától az ember, rendezve ceruzajegyzeteit. (Ha egyáltalán lesz értelme „izmusokról”, tehát keretbe foglalt világkép[ek]ről beszélni a 21. században, vagy akár ma.)
Kíséreljük meg a 20. századi ­kul­túra-­ és technikatörténelem tanulmányozásából leírható eszmetörténeti ­vo­nulatokat „meghosszabbítani” a jövő irányába... >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SIMAI MIHÁLY: A világvállalatok és a globális válság
A multik jelene és jövője

A világkapitalizmus globális dominanciájának helyreállása a 20. század utolsó évtizedében jelentős változásokhoz vezetett a nemzetközi rendszer és a világgazdaság működésének feltételeiben is. A liberalizáció tovább szélesedett, ami különösen a globális piaci rendszerben meghatározó jelentőségű nemzetközi „transznacionális” társaságok működésének kedvezett. Számottevően bővült a „papírgazdaság”, és ezen belül a globális pénzügyi szektor. Ennek keretében bontakozott ki a döntően spekulációs művetekre alapozott „kaszinókapitalizmus”, amelyet alapvető felelősség terhel a 2007-ben kezdődött válságért. Az elmúlt években a hatalmas globális pénzpiaci konglomerátumok szerepe nemcsak azokban a spekulációs műveletekben volt döntő, amelyek a válság feltételeinek kialakításában játszottak szerepet, hanem e műveletek és a válság globális kiterjesztésében is. Az állami intézmények ezeket nem vagy alig korlátozták, s az államközi szervezetek sem alakítottak ki olyan feltételeket, amelyek megakadályozhatták volna a pénzpiacok szereplőinek olyan műveleteit, amelyek aláásták a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását.
A globális válság által okozott veszteség szakértői vélemények szerint körülbelül akkora volt 2007–2010 között, mint a világ 2007-es bruttó termékének fele. A világgazdasági válság nyomán jelentős veszteségeket könyvelhetnek el a nemzetközi vállalatok is, és ez nagy megrázkódtatásokat okozott számos transznacionális társaság működésében. Különösen érvényes ez a nemzetközi pénzügyekben működő konglomerátumokra, amelyek bankokat, biztosítótársaságokat, brókercégeket és befektetési társaságokat foglalnak magukban, valamint a „reálgazdaság” olyan fontos iparágaira, mint az autóipar, az elektronika és a gépipar. Ennek ellenére a nemzetközi társaságok a válság utáni világban is döntő fontosságú tényezői lesznek a tőkekoncentrációnak, a világtermelésnek, a nemzetközi kereskedelemnek s a technikai fejlődésnek.
A politikai kockázat növekedésének egyik fontos forrása a válság nyomán is erősebbé vált idegengyűlölet és a populista politikai csoportok befolyásának növekedése sok országban. A gazdasági válság is bizonyította, hogy sok TNC rövid távú szükségintézkedései (létszámcsökkentés, különböző tevékenységek leépítése, beruházások leállítása és a forgótőke-kivonás) nem voltak tekintettel a fogadó országok gazdasági érdekeire és még kevésbé ezek politikai-társadalmi következményeire. Ez is szerepet játszik sok kormány politikájának változásában a TNC-kel kapcsolatban. Az elmúlt egy-két évtized tapasztalatai is megkérdőjelezték az államok túlzott liberalizmusát néhány területen. Nem váltak ugyanis valóra a befektetésekkel kapcsolatos remények és várakozások a fogadó ország gazdasági növekedésére gyakorolt pozitív hatásokat illetően. A TNC-k gyakran sokkal többet profitáltak befektetéseikből, mint a fogadó országok. Több állam is arra a következtetésre jutott, hogy a TNC-k terjeszkedése a stratégiai ágazatokban, hosszú távon különösen kedvezőtlen lehet. Ennek nyomán erősödnek a törekvések e stratégiai ágakban az állami ellenőrzés erősítésére. Ez esetenként újraállamosítást vagy olyan törvényeket eredményezhet, amelyek kizárják a külföldi befektetőket ezen ágazatokból. Néhány országban már nemcsak a hadiipar, hanem az energia, a távközlés, a szállítás és a vízellátás is egyre inkább e kategóriába kerül. Több ország már korábban is idesorolta természeti erőforrásait is.
Magyarország a rendszerváltás nyomán a világgazdaság egyik legnagyobb mértékben transznacionalizálódott állama lett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BEREND T. IVÁN: Európa két válság
1968–1985 és 2008–2010

A II. világháborút követő negyedszázad során Európa történetének legnagyobb prosperitását élte át. A gazdaság növekedése mind Nyugaton, mind Keleten évi 4% körül mozgott, a gazdaság szerkezete pedig rohamléptekkel alakult át. A közgazdasági teória arról beszélt, hogy a gazdasági válságok és a ciklikus hullámzás már csak történelem.
A konjunktúra csúcspontján, az 1970-es évek elején azonban a válság rácáfolt a teóriákra. Az 1973. és az 1980. évi válságok nyomán az olajárak tízszeresére ugrottak, s jelentős, egyes esetekben két számjegyű inflációt vontak maguk után. Mögötte fokozatosan bontakozott ki egy újabb technikai forradalom, amelynek kezdetét már a II. világháború végén megjelent nagyszámítógép- és nukleáris technika, a jet-repülési és a rakétatechnika fémjelezte. A korszakos technikai átalakulás strukturális válságot váltott ki, ami a régi technikára alapozott vezető és exportszektorok hanyatlását és az új technikára épülő új ágazatok felemelkedését jelentette.
A kettős válságig aligha beszélhettünk egységes Európáról. Gazdaságilag – mint már századok óta – a nyugat-európai gazdag, fejlett világ, a világgazdaság központja, demokratikus politikai berendezkedésével élesen elkülönült a mediterrán, valamint a közép- és kelet-európai perifériáktól, melyeknek egy főre jutó jövedelmi szintje csak a felét érte el a nyugat-európainak. Kelet-Európa válságok sorozatát élte át, s a „kettős válság” korában gazdasági erőfeszítései véglegesen zátonyra futottak. A hiányok áthidalására a régió országai kölcsönökhöz folyamodtak, és súlyosan eladósodtak. Másfél évtizeddel az olajválság után a szovjet blokk 1989-ben összeomlott, és ezen az úton két éven belül a Szovjetunió is követte.
A pénzügyi szektor mindennél sokszorta gyorsabb sebességgel hódította meg a világot, a pénzügyi műveletek értéke ötvenszer gyorsabban növekedett, mint a világkereskedelem. A strukturális válság és a globalizáció új ideológiákat tolt előtérbe. Friedrich Hayek és Milton Friedman lépett Keynes helyére az állam minél erőteljesebb leépítését, gazdasági beavatkozásának teljes felszámolását hirdetve. A dereguláció hulláma számolta fel az 1930-as évek nagy válságának és a háború tanulságainak alapján született szabályozásokat. A tőke szabad áramlása és rendszabályozás nélküli vállalkozásai szabad utat nyertek. A neoliberalizmus közgazdasági iskolájának nézetei ideológiává bokrosodtak, a piaci fundamentalizmus a társadalmi érdekeket a gazdasági érdekek alá rendelte.
Nyugat-Európának, ha versenyben akart maradni, választ kellett adni a kihívásra. Válaszuk az európai integráció volt, s annak az 1970-es évektől bekövetkező elmélyítése. Az új korszakban a fejlett nyugati nemzetgazdaságok egyre inkább összekapcsolódtak.
Ebben a helyzetben robbant ki 2008-ban az újabb pénzügyi válság, ami hamarosan magával rántotta az egész kontinenst. 1973 és 2008 két válságával a kör bezárult. Úgy tűnik, ezzel a neoliberális ideológia és gyakorlat is a végéhez ért, és Európa visszatér a szolidabb, szabályozott piaci rendszer világába, ami a társadalom érdekei alá rendeli a gazdaságot.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Szerb–magyar vegyes bizottság Budapesten (G. F.)

A szerb–magyar történész vegyes bizottság két kijelölt elnöke találkozott Budapesten. Glatz Ferenc meghívására a szerb bizottság elnöke, Vojislav Stanovčić (Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, akadémikus) és a szerb bizottság tagja, Slobodan G. Marković (Belgrádi Egyetem, egyetemi tanár) december 13–15. között Budapesten tárgyaltak. A két bizottság egyezményt írt alá a közös bizottság tevékenységének alapelveiről. (Alapelvek.) A tárgyalásokon megállapodtak a kutatásokhoz, a közös tanulmány- és forrásgyűjtemény, valamint az elektronikus honlap indításához szükséges feltételek biztosításáról. Megállapodtak: a megalakuló bizottságokban mindkét oldalon részt vehetnek a másik ország állampolgárai is. Ennek értelmében a magyar bizottságot az elnök javasolta kiegészíteni Mezei Zsuzsannával (Vajdasági Tartományi Levéltár, Újvidék, levéltáros), Fodor Istvánnal (Történelmi Levéltár, Zenta, igazgató) és Matuska Mártonnal (Délvidéki Mártírium 1944–45 Alapítvány, kuratóriumi tag). A magyar bizottság tagjainak neveit a História előző, 2010/8. számában közöltük. A szerb delegációt fogadta a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának helyettes államtitkára, Sztáray Péter, valamint Pálinkás József, az MTA elnöke. A magyar bizottság tagjai január 6-án tartják első programvitájukat, majd az elnök vezetésével Szabadkára utaznak, és kutatói fórumot tartanak a kutatások megindításáról, szervezeti és anyagi feltételeiről. A História a szerb–magyar megbékélés bizottság tevékenységéről és a kutatásokról a továbbiakban is rendszeresen beszámol.

Alapelvek
1. A történelmi eredetű konfliktusok feloldása előfeltétele annak, hogy a két ország és két nép ki tudja használni a Duna menti régióban az európai integráció adta lehetőségeket. A magyar és szerb államnak és társadalomnak közös érdeke, hogy kihasználja az európai integráció előnyeit. Mivel a józanság, kölcsönös megértés és a megbékélés csak a tények ismeretére alapozható, a közös szerb–magyar akadémiaközi bizottság arra törekszik, hogy feltárja a tényeket és szembeszálljon a mítoszokkal, valamint az előítéletekkel. A bizottság tevékenységének középpontjában a II. világháború és az azt követő időszak (1941–1948) áll, foglalkozik mind a magyar közigazgatás szerb és zsidó, mind a jugoszláv kommunista hatóságok magyar áldozataival.
2. A bizottság olyan fórumokat kíván létrehozni, ahol méltó módon kegyelettel adózhatunk az áldozatoknak és megőrizhetjük emléküket.
3. A bizottság javaslatot dolgoz ki a két állam és a két akadémia vezetői számára a múltfeltárás intézményesítésére. Megfelelő feltételeket kívánunk kialakítani a múlt feltárására levéltárakban, múzeumokban, könyvtárakban és oral history gyűjteményekben. A bizottság munkacsoportokat hoz létre. A munkacsoportok kutatási terveket dolgoznak ki és meghatározzák a kutatási elveket. Előkészítenek továbbá a szerbek és magyarok II. világháború alatti és utáni együttélésével kapcsolatos forráskiadványokat, tanulmánygyűjteményeket, amelyek mind a személyes bátorság, mind az erőszak eseteit tárgyalják.
4. A bizottság továbbá javaslatokat terjeszt a magyar és a szerb kormány, valamint  akadémia elé a szerb–magyar kapcsolatok más aspektusaival foglalkozó nemzeti kutatási projektekre.
5. A bizottság részletes javaslatot dolgoz ki az emlékezés helyszíneire.
6. A bizottság feladatának tekinti a Szerbia multikulturális területe történetének feltárására korábban létrehozott hasonló szervezetek eredményeinek integrálását munkájába.
7. Megállapodás történt arról, hogy 2011 folyamán sűrítik a kapcsolatfelvételeket és találkozókat.

           Glatz Ferenc                   Vojislav Stanovčić

ŐstÖrténet

BENKŐ LÓRÁND: A Szovárd-kérdés
Őstörténetünkről a legújabb nyelvészeti kutatások tükrében

Benkő Loránd A Szovárd-kérdés című könyvében kifejti, hogy a szavarti aszfali népcsoport megfeleltetése a Szovárd ómagyar névvel pusztán Konsztantinosz bizánci császár elmélete volt. A császár sok területet bejárt követeinek és az udvarában megfordult különböző nemzetiségű – köztük magyar – főembereknek köszönhetően jól ismerte a környező világot és népeket. A jelentéstartalom hasonlósága (földi szurok, természetes aszfalt) alapján azonosította az aszfaltos vidékről származó – és ezt nevében őrző – Szovárd nemzetség nevét a perzsa területen élő szavarti népcsoporttal, amely szintén területe jellegzetességéről (földi szurok) kapta jelzőjét (aszfali). Ez a tévedés szolgált alapul különböző elméletekhez a magyarok őstörténetét illetően.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ÉletkÉpek, hÉtkÖznapok

TRINGLI ISTVÁN: Vásári szokások a középkori Magyarországon
Hetivásár, sokadalom, vásári szabadság

A középkori Magyarországban a kiskereskedelem fő színtere a heti- és az éves vásár volt. Piacon a 19. század elejéig csak épületekkel körülvett teret értettek, ahol a hetivásárokat tartották. A régi magyar nyelv az éves vásárokat sokadalomnak hívta.
A korai magyar vásárok mind hetivásárok voltak, az első éves vásárokat csak a 13. századtól kezdve engedélyezték az uralkodók. Csak a király hozhatta őket létre: királyi oklevél szabta meg a hétnek azt a napját, amelyiken a heti-, és azt az ünnepnapot, amelyiken az éves vásárt rendezte az adott helység. A hetivásár a hét bármelyik napjára eshetett, a kései középkorban már a vasárnapi munkavégzés tilalmán is túltették magukat a vásárengedélyhez folyamodók, és maguk a vásározók is. A hetivásár többnyire reggel kezdődött és déltájban ért véget. A sokadalmak a nagyobb városokban több napig is eltarthattak, a falvakban azonban valószínűleg megelégedtek az egynapos vásárokkal.
A vezérlő elv az volt, hogy a város alapvető élelmiszerekkel történő ellátása elsőbbséget élvezett minden más érdekkel szemben. A városi hatóságok a legkülönfélébb módszerekkel igyekeztek a gabona, a hús és a hal árát a lehető legalacsonyabban tartani. A hetivásárok idejét két részre osztották: a vásár kezdetén csak a helybeliek vásárolhattak, és csak azután, hogy ők bevásároltak, volt szabad az idegeneknek is eladni a portékát. Az éves vásárokon nem, vagy alig érvényesültek a helyi ellátást védő elvek, mert sokkal inkább az volt a cél, hogy minél több árut el tudjanak adni.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

WEISZ BOGLÁRKA: Árumegállító, avagy lerakodási/lerakati jog

Az árumegállító joggal rendelkező városok megszakították az áru útját, és arra kényszerítették a kereskedőt, hogy az adott településen megálljon. Az ilyen kiváltsággal rendelkező településeket lerakó helyeknek, az árucsere helyének nevezik a források. Ezek voltak azok a városok, ahol a vásároktól függetlenül mindennap folyhatott az árucsere.
Az első kiváltságlevélben lefektetett lerakodási jog IV. Béla nevéhez kötődik, aki 1244. november 24-én Pest összes kiváltságát írásba foglalva megemlékezett arról, hogy a le- és felfelé közlekedő hajók és révhajók áruikkal és szekereikkel térjenek be, és mint annak előtte mindennap vásárt tartsanak. A pesti polgárság nagy része egy újabb tatár betörés hírére a budai Várhegyre települt, és magukkal vitték kiváltságukat. A lerakat-jog ezáltal Budára szállt át és élt tovább az egész középkoron át. Az Árpád-korban Budán és Esztergomon kívül Győr rendelkezett lerakodási joggal. A városok jogukat elsőként csak a külföldi kereskedőkre igyekeztek kiterjeszteni, majd később a belföldi kereskedőkre is, ami ellen azonban azok tiltakoztak, így az uralkodók hol engedélyezték, hol visszavonták a belföldi kereskedőkre vonatkozó passzusokat. Az Árpád-korban Esztergom, Buda, Győr és feltehetően Zágráb voltak azok a települések, ahol a külföldi kereskedők nagyban értékesítették áruikat. A kereskedelemnek helyt adó árucsarnokok még nem épültek ki, az árucsere a kereskedők szállásán, esetleg a harmincadszedő helyen valósult meg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: Szarvasmarhatartás Magyarországon
A középkortól a 19. század végéig

A középkori magyar állattartás legkiemelkedőbb eredménye az igaerő-teljesítmény és a hústermelés szempontjából egyaránt előnyös tulajdonságú szürke magyar szarvasmarha kitenyésztése volt. Ennek csontleletei a 14–15. század sok régészeti lelőhelyéről kimutathatók. Mivel a Kárpát-medencében élt ősmarha aránylag rövid szarvú és előrehajló szarvállású volt, a magyar marha villás, felfelé álló és megnövekedett szarva csak a domesztikáció hatására, a középkor végén vált dominánssá.
A 14–15. században a szarvasmarha-tenyésztés fő haszonvétele a hústermelés volt, s egyre növekedett a vágómarhatartás jelentősége.  Kialakultak az állatkereskedelem belföldi központjai. Középkori városfejlődésünk szorosan kapcsolódik az állatkereskedelem kibontakozásához. A marhakivitel kezdete a 14. század derekára tehető. Az Anjou-korban kezdődhetett a vágómarha exportja Itáliába, főleg Velence környékére. Magyarországon a 15. század második felében már a feudális urak és a mezővárosi parasztok is bekapcsolódtak a marhakereskedelembe. A középkor végén kialakult a marhaexport három fő iránya, nevezetesen az itáliai, az osztrák–bajor és a morva–sziléziai útirány. A marhakivitel már a 15. században is döntő mértékben az Alföld állattartására alapozódott. Az alföldi mezővárosok egész sora tűnt fel a 14. század derekán, amelyek a 15. század közepén már hatalmas pusztai legelőket használtak. A mezővárosok paraszti sorból kikerült gazdái kezükbe vették a kereskedelmet is, és kialakult a magyar tőzsérség.
A szarvasmarha-állomány fajtajellegének megváltozása a 19. század végén alig negyedszázad alatt ment végbe. 1884-ben még az állomány több mint 80%-a volt magyar szürke marha, 1895-ben már csupán kétharmada, 1911-ben kevesebb mint egyharmada. A fajtakeresztezések elsődleges célja a hazai fajták tejhozamának növelése volt, de szem előtt tartották az ökörnevelés érdekeit, a testsúly és a vonóerő megőrzését is. A bonyhádi tájfajta térfoglalásával Tolna megye és a szomszédos somogyi, baranyai tájék az ország egyik legfontosabb tejtermelő, marhatartó körzetévé vált. Országosan az 1884. évi 37%-ról 1911-ig 46%-ra nőtt a tehenek részaránya, ami a tej- és tejtermékek mennyiségi növekedéséhez vezetett. A paraszti tejgazdálkodás gazdasági súlya és jelentősége a fajtaváltással együtt emelkedett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

KÖzÖs dolgaink

HORNYÁK ÁRPÁD: A szerb megszállás Baranyában
1918–1921

A bácskai és a baranyai területek szerb megszállását a Baja–Pécs–Barcs vonalig a belgrádi katonai konvenció írta elő. A szerb csapatok másnap végrehajtották az egyezményt, ami egyúttal bizonyítja, hogy már azt megelőzően is tettek ez irányban „lépéseket”. Ennek ellenére, meglepő módon, a szerbek a békekonferencián követeléseik előterjesztésekor nem kérték ezeknek a területeknek (Pécs és egész Dél-Baranya) az államukhoz csatolását.
A határ megvonásával megbízott bizottság a francia Andre Tardieu vezetésével 1919. április 6-án elkészítette javaslatát, amit a Külügyminiszterek Tanácsa május 8-án vita és változtatás nélkül jóváhagyott. Négy nap múlva a Legfelső Tanács is rábólintott. 1919. augusztus 19-én pedig a békekonferencia hivatalosan értesítette a jugoszláv békedelegációt a magyar–jugoszláv határ baranyai szakaszának megvonásáról, ami – az eredeti, májusi nagyhatalmi döntéshez képest minimális módosításokkal – Dályok és Baranyavár mellett a Monostor–Kiskőszeg vasútvonalnak a délszláv államhoz kerülését is jóváhagyta. A jelentős, és gazdasági szempontból értékesebb baranyai területeket azonban Pécs városával együtt Magyar­országnak hagyta. Noha a békekonferencia hivatalosan tájékoztatta a jugoszláv békedelegációt a véglegesnek szánt határvonalról, az, éppen ezt követően kezdett intenzívebben érdeklődni a területek megszerzésének módja iránt és nyitotta meg az évekig elhúzódó „pécsi kérdést”, Baranya és Pécs hovatartozásáról, amely 1921-ig a magyar–jugoszláv kapcsolatok rendezésének legfőbb akadálya volt.
A jugoszlávok már májusban felvetették, hogy módosítani kívánják itteni területi követeléseiket. Május 20-án a békekonferencia elnöke, Clemenceau elé terjesztett memorandumukban a terület délszláv lakosságára való hivatkozással, és Eszéknek hátország biztosítása céljából kérték, hogy a határ húzódjon a Hercegszántó–Lippó–Villány–Szentmárton–Miholyác vonalon.
A magyarországi antantmissziók egyre-másra küldték Baranyába képviselőiket, hogy rávegyék a jugoszlávokat a terület kiürítésére. Vajmi kevés eredménnyel. Belgrád a helyi hatóságokat arra utasította, hogy a Pécs és Baja Magyarországhoz való visszakerülését előkészítő felméréseket végző missziók tevékenységét akadályozzák meg, mondván, hogy Párizs még nem adott választ újabb területi követeléseikre. A nagyhatalmak 1921 nyarára elégelték meg végleg a kiürítéssel kapcsolatos huzavonát. Rész­letekbe menően előírták a kiürítéshez, illetve a bevonuláshoz kötődő feladatokat. A terv végrehajtásának ellenőrzésére pedig létrehozták az úgynevezett „Baranya-missziót”. A helyi délszláv vezetők, vélhetően katonai körök egyetértésével, kétségbeesett kísérletet tettek a területek szerb fennhatóság alatt tartására, és augusztus 14-én kikiáltották a Baranyai Magyar–Szerb Köztársaságot. Augusztus 22-én a magyar csapatok megkezdték bevonulásukat Pécsre.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Víz és társadalom

ALFÖLDI LÁSZLÓ: A "vízügy Trianonban
A Kárpát-medence vizeinek természetföldrajzáról

A trianoni (versailles-i) békeszerződés előtt a Magyar Királyság az Osztrák–Magyar Monarchia kereteiben – a népesség megoszlásától függetlenül – kiterjedt a földrajzi értelemben vett Kárpát-medence teljes területére. A trianoni békeszerződés (1920. június 4.) a Magyar Királyság határait hosszas alkudozás után politikai szempontok alapján és csak kis részben nemzetiségi megoszlás szerint jelölte ki. A természetföldrajzi körülményekkel annyira nem törődtek, hogy az első szövegváltozatban a vízrendszerek megosztásából eredő nehézségek elhárításával nem is foglalkoztak. Az új országhatárokat a medencén belül a peremektől több-kevesebb távolságra jelölték ki, úgy, hogy azok vízgazdálkodási szempontból jelentős folyókat és vízfolyásokat kereszteztek. A változások elsősorban a Tisza-rendszert érintették, mert a Tisza vízgyűjtő területének érdemi része külföldre került.
Az elhúzódó béketárgyalások során a magyar tárgyaló küldöttség nem tudta ugyan befolyásolni az új határok kijelölését, az azok következtében ellehetetlenülő vízügyi helyzetre azonban sikeresen hívta fel a figyelmet. Elérte, hogy a békeszerződés III. fejezet 292. és 293. cikkébe a határon túlnyúló kérdések rendezésére vízügyi rendelkezések kerültek, és a szerződés intézkedett a rendelkezéseket garantálni hivatott intézmény, a CRED felállításáról.
A CRED szabályzat szerint az érintett országok két- és többoldalú egyezményeket kötöttek egymással. Magyar–román, magyar–osztrák, magyar–jugoszláv vízügyi egyezmények jöttek létre. A különböző szintű vízügyi bizottságok a Népszövetség megszűnéséig, ha nem is tökéletesen, de hasznosan látták el feladataikat, és az országok között megfelelő együttműködést biztosítottak. A trianoni békeszerződés vízügyi szabályozásai a ma is használatos legkorszerűbb elveknek, a teljes vízgyűjtőkben való egységes és összehangolt munkálkodás elvének felelt meg.
Az 1940-es években azonban az újjáéledő hatalmi és nemzeti feszültségek közepette a biztosságok tevékenysége szűkült, majd el is halt. A CRED a Népszövetség felbomlása során megszűnt, és a II. világháborút követően sem élesztették újjá. Bekövetkezett az a vízügyi állapot, hogy az együttműködést biztosító szervek hiányában a Tisza-rendszer folyói és vízgyűjtői a határok mentén – hivatalosan legalábbis – elkülönültek. Évtizedekig egyáltalán nem, vagy alig volt befolyásolási lehetőségünk a vízgyűjtőkön bekövetkezett állapotváltozásokra, az erdőirtásokra, a tereprendezésekre, az árvízvédelmi rendszerek létrehozására. A végleges EU vízügyi stratégia kidolgozása során el kell érnünk, hogy Magyarország és a Kárpát-medence vízügyi sajátosságaiból adódó szempontok érvényesüljenek.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Műhely

VÁMOS GYÖRGY: A Szabad Európa Rádió és a magyar forradalom, 1956
A rádió mint történelmi forrás

1956-ban a magyar lakosság többségét a budapesti (Kossuth és Petőfi) rádió mellett a müncheni Szabad Európa Rádió (SZER) műsorai érték el legkönnyebben és leggyorsabban. Az emberek számára ez a három, az esetek egy részében egymásnak ellentmondó rádió volt a legfontosabb tájékozódási lehetőség. A budapesti rádió az ország egész területén szólt, és mindenkivel egyidejűleg közölte a híreket. A zavarások ellenére mindenütt lehetett hallgatni a SZER műsorát is, a Nyugatról érkező állásfoglalásokat és kommentárokat. A SZER-nek korábban – sőt a későbbi években sem – soha nem volt olyan érdemi szerepe, mint 1956 őszén.
A Szabad Európa Rádiót az új nemzetközi politika (a hidegháború) szolgálatára hozták létre, miután 1948-ban kelet-európai emigráns politikusok bevonásával megszervezték a Szabad Európa Bizottságot (SZEB). A formailag magánszemélyek által alapított szervezetet 1949. május 17-én jegyezték be New Yorkban. A SZER magyar nyelvű adása 1950 elején kísérleti félórákkal indult, augusztus 4-én kezdték meg a (napi kétszeri) rendszeres adásokat, majd hivatalosan és ünnepélyesen 1951. október 6-án az üzemszerű, egész napos sugárzást.
A rádiózás a több évtizedig tartó hidegháború legkiterjedtebb és a legtöbb embert elérő „fegyverneme” lett. Hármas tartalmi feladatot kívántak ellátni: az antikommunista propaganda mellett a polgári eszmék és a nyugati gyakorlat ismertetésével s a magyar hagyományok ápolásával igyekeztek előkészíteni a közönséget egy új, demokratikus rendszer fogadására.
A SZER, elsősorban a magyar szerkesztőség számára 1956 ősze sorsdöntőnek bizonyult. A SZER sokszor lemaradt az események mögött. A beérkező információk hitelességét nagyon nehéz volt ellenőrizni. A SZER e napokban fel is adta az önmagával szemben támasztott, tárgyilagosságot és hitelességet megalapozó követelményét, többször szólaltatott meg néven nem nevezett szemtanúkat. A SZER később azt bizonygatta, hogy soha nem ígért nyugati beavatkozást, ami tételesen igaz is. Többször keltette azonban azt a benyomást, hogy mégis számítani lehet segítségre. Megalapozatlan bizakodást kelthetett az ENSZ szerepének az eltúlzása, és ez a későbbi csalódás egyik oka volt. Október 24-e és november 11-e között a műsorokban több mint három és fél ezer alkalommal hangzott el a nemzetközi szervezet teljes neve vagy annak valamelyik rövidített változata, a szovjet invázió első két napján (november 4-én és 5-én) átlagosan hárompercenként.
Már a szovjet beavatkozás után négy nappal interpellált egy szabad demokrata képviselő a bajor Landtagban. Azt kifogásolta, hogy a Szabad Európa Rádió a magyar népet felelőtlen segítségígéreteivel értelmetlen ellenállásra biztatta fel, s így bűnrészessé vált a vérfürdőben. A botrány hullámai az amerikai elnökig is eljutottak. A német vizsgálattal párhuzamosan, november 20-án Allen Dulles, a CIA főnöke is készített jelentést az elnöknek.
A magyar szerkesztőség 1956-ban meghasonlott. A munkatársak már a napi események azonnali megítélésében sem mindig értettek egyet, de amint telt az idő, egyre több vita kerekedett. 1957. február elején egy konferencián próbálták meg sorra venni a tanulságokat és a követendő stratégiát. Nagyjából egyetértettek az amerikai politikai tanácsadó megállapításaival: a rádió arról beszéljen, amit a hallgatóinak tudni kell, s ne azt diktálja, hogy mit cselekedjenek. Griffith azonban az elkövetett hibákért a magyar szerkesztőket tette felelőssé, s lényegében csak az ellenőrzés elhanyagolásáért marasztalta el az amerikai irányítókat.
A nagy megrázkódtatások után a rádió igyekezett megújulni, alkalmazkodni a megváltozott világhoz. A későbbiekben jóval csendesebben kicserélték az amerikai vezetőséget is. Szórakoztatóbb műsorokat indítottak, könnyedebb hangon, divatosabb zenével. Így indult 1959. május 31-én a Teenager Party.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hírek

• Gondoskodó ősemberek • Paleolit étrend • Indiánok Izlandon? • A középkori Európa betegségei • Szenzációs lelet Nyíregyházán • Bécsi kiállítás a magyar testőrírókról • A sopron¬bánfalvi pálos kolostor (Farkas Ildikó)

Címlapon:
Pánik a New York-i tőzsdén, 1907, 2008 (montázs)