2010/5.
Tartalomjegyzék
ŐSTÖRTÉNET
Kordos László: A genetika közbeszól - félreléptek őseink?
Ismét, és nem utoljára a Neander-völgyiekről
Elsősorban Európában, mai ismereteink szerint mintegy 300-350 ezer évvel ezelőttől éltek a Neander-völgyiek, és 30-35 ezer évvel ezelőtt kihaltak. Zömök, izmos termetű ősemberek voltak, az alkalmazkodás során a hideg, tundrai, tajga és sztyepp környezethez idomultak. Lapos agykoponyájuk térfogata valamivel nagyobb volt, mint napjaink emberéé, szemük felett erősen kidudorodó homlokereszt viseltek, és a mai embertől eltérően nem volt jellemző az áll kicsúcsosodása. A tudomány anatómiai szempontból a modern, értelmes embertől, a Homo sapienstől elkülönült fajnak, Homo neanderthalensisnek nevezi őket, és nem tekinti mai fajunk ősének. Legújabban azonban a Neander-völgyi és a modern ember között 1–4%-os genetikai azonosságot mutattak ki.
Az emberi nemzetség, a Homo kialakulását valamelyik Afrikában élt Australopithecus fajból származtatják a kutatók. Mindez körülbelül 2,4 millió évvel ezelőtt következhetett be. 1,9 millió éve új emberi fajok alakultak ki, mint a Homo ergaster és a Homo erectus. Ők már végleg lejöttek a fáról. A Homo erectus az eddigi leghosszabb fajöltőjű emberi faj 1,8 millió és 400 ezer évvel ezelőtt, tehát 1,2 millió éven keresztül élt, és eljutott Európa, Kína és Indonézia területére is. Koponyája ugyan lapos volt, agytérfogata már az 1250 cm3-es nagyságot is elérte. Lábának és kezének csontjai már egyértelműen a mai embernél ismert arányúak voltak. Feltételezhető, hogy a Neander-völgyi ősember őse a Homo erectus faj afrikai és európai populációjából származtatható. A magyarországi Vértesszőlősön, 300-350 ezer évvel ezelőtt élt „Sámuel” is ebbe a fajba tartozhatott, tehát nem a modern ember, hanem a Neander-völgyi őse lehetett. A Neander-völgyi ember mai ismereteink szerint legalább 300-400 ezer évvel ezelőtt elkülönült ősétől, majd egyre inkább specializálódó csoportjaik 30-35 ezer évvel ezelőttig éltek. Magyarországon a Bükk hegységben fekvő Suba-lyuk barlangban, 1932-ben fedezték fel a mintegy 60 ezer évvel ezelőtt élt ősemberek csontjait.
30-35 ezer évvel ezelőtt megjelentek szállásterületükön az afrikai eredetű és az Ázsia felől bevándorolt anatómiailag modern, más technológiát alkalmazó és szociális rendszerben élő emberek, vagyis fajunk, a Homo sapiens csoportjai. A Homo sapiens csontmaradványai és a genetikai vizsgálatok alapján igazolhatóan Afrikában, körülbelül 200 ezer évvel ezelőtt alakult ki. Az egyre kifinomultabb genetikai vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy 30-35 ezer évvel ezelőtt, amikor Európában egyszerre éltek a Neander-völgyi és az újonnan megérkezett modern emberek, bekövetkezhetett az eredményes hibridizáció. A Neander-völgyiek az afrikai kirajzás után kereszteződhettek a mai emberek korai képviselőivel, és ez leginkább a Közel-Keleten következhetett be.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
ÉVFORDULÓ
Ságvári György: Testőrök Magyarországon, 18-20. század
Védelem és reprezentáció
Koronás fők, uralkodói családok, magas közjogi méltóságok, illetve szakrális tárgyak környezetében Európában már a késői középkortól találkozunk díszes küllemű, fegyveres csapatokkal. A testőrök feladatai között a legfontosabb a „test őrzése”, a vigyázott személy épségének megóvása, tágabban pedig a fejedelmi rezidencia biztonságának szavatolása volt. Adott helyükön díszes külsejükkel ugyanakkor a legtermészetesebb módon szolgálták az udvari (állami) reprezentációt is. A testőrségeket mintegy az uralkodói koronák tartozékának, a birodalmat alkotó országok és tartományok sajátos szimbólumának tekintették.
A magyar történelmi emlékezetben a testőrségek között a legnagyobb hírnévre a Magyar Nemesi Testőrség – amely rövid megszakítással (1849–1867) közel másfél évszázadon át állt fenn – emelkedett, soraiban nagyívű életpályát befutó személyiségekkel, katonákkal, közéleti emberekkel, tudósokkal, írókkal, költőkkel. Történetük két hosszú korszakra oszlik: az első a megalakulástól (1760) az 1848–1849-es forradalmakig, a második a kiegyezéstől a birodalom 1918-as, végső széthullásáig tartott. 1760 és 1848 között összesen 1315 magyar nemes úrfi volt hosszabb-rövidebb ideig a gárda tagja. I. Ferenc József Magyar Királyi Testőrségének közel fél évszázados fennállása alatt 163 testőrt regisztráltak a névkönyvekben.
A két világháború között újjáéledtek a IV. Károly által feloszlatott testőrségek. 1920. augusztus 10-én állították fel Magyar Királyi Testőrség névvel a kormányzó hivatalos testőrségét. A testület a királypuccsok idején kiállta a lojalitás próbáját, s fennállása közel negyedszázada alatt is következetesen megmaradt Horthy kormányzó hűségén. Fő feladatuk a kormányzó és családja, illetve a királyi várban működő kormányzósági hivatalok biztonságán való őrködés volt. A testőrség 1944-ben három alkalommal is – bár epizód jelleggel – fontos esemény részese lett, márciusban a német megszálláskor megőrizték a budai Vár „de jure” intaktságát a német fegyveresektől; júliusban a németek támogatta csendőrpuccsot többek között a Horthyhoz lojális testőrség hiúsította meg. A fegyverszüneti proklamáció és a nyilas hatalomátvétel napjaiban pedig, október 15–16-án a testőrök kisebb csatát is megvívtak a várat megszállni készülő német és nyilas csapatokkal. A nyilas hatalomátvétel után a volt testőröket harctéri szolgálatra osztották be. 1945 vízválasztó volt: a kormányzói testőrség szétszéledt.
A Magyar Köztársaságban a hajdani „testőr tevékenységeket”, mai szóhasználattal az objektumvédelmet, személyvédelmet, díszőrködést és a koronaőrzést, mint jogutód szerv, 1992– 2010 között a Köztársasági Őrezred vitte tovább.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Soós István: Testőrélet a 18. században
Az 1795. évi szabályzat előírásai értelmében a felvételnél különös gondot kellett fordítani arra, „hogy csak megnyerő külsejű és csak formás, magas termetű ifjak kerüljenek a testület tagjai közé”. A megkívánt legkisebb testmagasságot 5 láb 8 hüvelykben (180 cm) írták elő, amit azonban nem mindig vettek szigorúan. A gyakorlati oktatásban elsősorban a lovaglásra, a vívásra és a táncoktatásra helyezték a hangsúlyt.
A gárdistáktól szigorúan elvárták, hogy külsejük ápolt, megjelenésük pedig az udvari etikett szabályainak megfelelően elegáns legyen. Elsajátították az udvari spanyol etikett szabályait, a biztos és határozott fellépés és viselkedés gyakorlati előírásait. Fontos volt a testőrök szellemi kiművelése, különösen nyelvtudásuk fejlesztése. A kötelező latinon kívül a németnek, mint az udvar és a hadsereg nyelvének, valamint az elegáns társalgás és a magasabb műveltség nyelveinek, azaz a franciának és az olasznak az oktatását szorgalmazták. A testőri évek alatt folytatott irodalmi és nyelvi stúdiumok jelentős szerepet játszottak az úgynevezett nemesi testőrírók, közöttük is elsősorban Bessenyei György, Barcsay Ábrahám, Czirjék Mihály, Naláczi József és mások kiművelésében, s általuk a felvilágosodás francia, valamint német literatúrájának hazai közvetítésében.
A testőrök fő feladata az volt, hogy gondoskodjanak az uralkodó és családjának személyi biztonságáról. Soraikból négy, egyenként három főből álló őrséget állítottak ki. Mindegyik a német őrökkel együtt a második előszobában őrködött lőfegyverrel, éjjel-nappal a Burgban. Ha az udvar tagjai bécsi külvárosi templomok valamelyikében misén vettek részt, őket egy magyar testőrdandár kísérte szolgálati öltözetben. Ha az uralkodócsalád tagjai hintókon valahová utaztak vagy kilovagoltak, őket mindig egy testőrdandár kísérte. A testőrök az uralkodóház tagjainak vadászatain, nagyobb utazásain és zarándoklatain is rendszeresen részt vettek. A délceg magyar nemes gárdisták méltán arattak minden alkalommal nagy tetszést a császárváros lakosainak körében, akik nagy tapssal és éljenzéssel köszöntötték a testőröket.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Hajdu Tibor: Ferenc József magyar testőrei
A Magyar Királyi Testőrség újbóli felállításakor 1867-ben főleg politikai és reprezentatív célt szolgált, hiszen az uralkodót Solferino (1859) után távol tartották a csataterektől, érdemi őrizete a szárnysegédek és titkosrendőrök feladata lett.
A testőrök nagy többsége nemesember volt, sőt nem kis részben előkelő arisztokrata. A kiegyezés utáni mintegy másfél évtizedben ritkán, de előfordult – mint más fegyvernemeknél is –, hogy egyszerű sorból származó sorozott katonák vagy önkéntesek pár év szolgálat után tiszti rangot kaphattak, s a kapitányit elérve bejuthattak a testőrséghez. Gyakoribb volt azonban, hogy a polgári származású testőrtiszt maga kapott nemességet. A tisztikar általános összetételének megfelelően a testőrök között sincs román, szlovák vagy ruszin. A magyar testőrség tagjai közül nem egy családi hagyományt követett: apja vagy más rokona a régi nemesi testőrség tagja volt. Általában tiszti családból származó, úgynevezett Soldatensohn sok volt közöttük.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Sipos Péter: Horthy Miklós testőrei
A Magyar Királyi Testőrség tisztjei és katonái Horthy Miklós kormányzó és családja biztonságát vigyázták. Nem volt könnyű ebbe az elit alakulatba bekerülni. A tiszti állásokat pályázat útján töltötték be. A jelentkezés alapvető kritériuma a „kiváló” minősítés, a legalább 178 cm testmagasság, egy idegen nyelv (német, angol, francia) ismerete, jó lovaglótudás és lehetőleg nőtlen családi állapot, bár a házasság nem jelentett eleve kizáró okot. Az anyagi helyzetet, a vagyoni viszonyokat abból a szempontból mérlegelték, hogy van-e a fizetésén túlmenően fedezete a testőrtiszttől elvárt szintű életvitel költségeire. A felvételről a testőrség parancsnokának javaslata alapján maga a kormányzó határozott.
A testőrök a kiképzés során tanulták meg a sajátos menetelést, az őrségváltást, a puskafogásokat stb. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a testület tökéletesen lássa el alapvető rendeltetését, a testőrszolgálatot. A testőrség újév napján és augusztus 20-án díszszolgálatot teljesített, részt vett a Szent Jobb-körmenetben, a vitézi avatásokon és egyéb ünnepi alkalmakon, amelyeken a kormányzó megjelent.
1943 őszén a testőrség új feladatot kapott, a kormányzó engedélyével Lázár Károly testőr altábornagy parancsnoksága alatt megkezdte a felkészülést arra, hogy a háborúból való „kiugrás” esetén biztosítsa Horthy Miklós védelmét. 1944 októberében a testőrség felkészült a várpalota elleni német támadás elhárítására. Október 16-án reggel a németek megtámadták a Várat, és a testőrség az első rohamot visszaverte. Időközben azonban a kormányzó a lemondás és az ellenállás beszüntetése mellett döntött, így Lázár altábornagy parancsot adott a fegyverletételre. Ezzel véget ért az egyetlen magyar katonai alakulat fegyveres ellenállása a németekkel szemben, és befejeződött a magyar királyi testőrség története is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
MŰHELY
Fodor Pál: Háború és béke az oszmán-török gondolkodásban
Az ellenséghez való viszony és a vallás
Az oszmán-török állam a világtörténelem egyik legkonokabb hadviselője volt. Háborúk szakadatlan sorozatában született meg, az I. világháború viharában enyészett el, s a közbeeső évszázadokban számtalanszor hadakozott akkor is, amikor ez csak felesleges kiadásokat és szinte elviselhetetlen terheket rótt rá.
Az oszmánok harciasságának, a folytonos hadviselésnek okai szerkezeti elemekre vezethetők vissza. Kezdetben a háború egyfajta közmunka volt, szinte az egész társadalom részt vett benne, hogy területet (hazát) foglaljon, s hogy zsákmányt (megélhetést) szerezzen magának. A dinasztia a 14. század utolsó harmadára hadifoglyokból és saját, gyermekkorukban elhurcolt és kinevelt alattvalóiból létrehozta a késő középkori Európa első állandó hadseregét. Ettől fogva ez a rab eredetű, csak az uralkodóházhoz kötődő, hivatásos katonaság vált a háborúk motorjává, mert azokból nyerte létalapját és utánpótlását: az újabb és újabb rabokat és az apparátus eltartásához szükséges új anyagi erőforrásokat.
A hadjáratok ugyanakkor kettős belső funkciót is betöltöttek: elmélyítették a vezetők és a katonák, az elit és a társadalom közötti szolidaritást, illetve demonstrálták és megszilárdították a központi hatalom erejét és cselekvőképességét a felvonulási területeken.
Ehhez szorosan kapcsolódtak a háborúk lelki funkciói. A keresztények elleni folyamatos győzelmek a 15. századi oszmán társadalom meghatározó közösségi élményei lettek, amelyek még a népesség alsóbb rétegeiben is öntudatot és bizonyos felsőbbrendűségi érzést alakítottak ki. Az állam és az oszmán értelmiség hangsúlyozta a háborúk vallási jellegét.
Az Oszmán Birodalomban hosszú időn át csak a mindenkit egyénileg kötelező védekező háborút nevezték dzsihádnak, a vallási közösség egésze nevében indított támadó háborút pedig a mindennapokban gazának (résztvevőit gázinak) hívták. A 16. század közepétől azonban a támadó háborút is dzsihádnak kezdték beállítani. A dzsihádot mint közös „vallásgyakorlatot” a társadalom két nagy része eltérő formában végezte. Míg a katonák fegyvereiket forgatták, addig az otthon maradt lakosság a vallási vezetők irányításával a dzsámikban és a mecsetben könyörgő és engesztelő imákkal támogatta a harcosokat és teljesítette Istennel szembeni kötelezettségét.
A vallásjog a békét a dzsihád felfüggesztésének, vagyis alapjában véve elfogadhatatlannak tekintette. Ugyanakkor megengedte rövid (maximum tíz évig terjedő) fegyverszünetek kötését, ha a közösség érdeke úgy kívánta. Ez magyarázza, hogy az oszmánok a 16. századig legtöbbször 1, 3, 5 és 7 éves fegyverszüneteket írtak csak alá. Az 1606. évi zsitvatoroki békét sokan értékelték hatalmas fordulatként az oszmánok magatartásában: 1. első ízben történt, hogy a tárgyalásokat nem Konstantinápolyban tartották; 2. a béke időtartama először haladta meg a kánoni 10 évet (20 évre szólt); és 3. betartását először tették kötelezővé a mindenkori oszmán trónörökösök számára is. A hallatlan veszteségeket az oszmán vezető réteg kényszerű, taktikai engedményeknek tekintette, és a vallásjog szellemében úgy magyarázta őket, hogy a béke a dzsihád folytatása más eszközökkel.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
FIGYELŐ
Pölöskei Ferenc: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon
Kormánypárt és ellenzék a dualizmus korában
A magyarországi polgári pártrendszer az 1860-as évek második felében, az osztrák abszolutizmus válsága és az 1867. évi kiegyezés létrehozása idején alakult ki, és a politikai élet meghatározó irányzatait tekintve a későbbiekben is változatlan maradt. A magyarországi parlamentáris szisztéma egyedülállónak tekinthető, miszerint ugyan a képviselőházban az adott választási rendszer szerint több párt is képviseltette magát, de nem alakult ki sem a kétpárti váltógazdálkodás, sem pedig a két vagy több párt szerves összefogásával létrehozott, időnként egymást váltó koalíciós kormányzat. Többpárti parlamentáris viszonyok közepette az egypárti hatalom jellemezte a magyar állami berendezkedést, a kormányzó pártok pedig mindig jelentős parlamenti többséggel rendelkeztek.
A többségi párturalom fennmaradását segítette elő az is, hogy a pártpolitikai törésvonalak a közjogi kérdés mentén húzódtak. A közjogi ellenzékiség pedig a királyi felségjogokba ütközött, s eleve kizárta képviselőik hatalomra kerülését. A hosszú egypárti kormányzást erősítették még a választási rendszer visszásságai, a széles körű uralkodói felségjogok s a gazdasági elit politikai elkötelezettsége a hatalmon levő párt mellett. Fennmaradt a korábbi nagybirtokrendszer a kötött birtokokkal, az érdekeltségeikbe tartozók a hatalmon lévő Szabadelvű Párt (1875–1906) táborát erősítették. A szűk cenzusos és nyílt választójog, a választókerületi beosztás is a kormánypártnak kedvezett, mert például a nemzetiségek által többségben lakott területekről jóval kevesebb választó küldhetett képviselőt a parlamentbe, mint például a „rebellis” alföldi kerületekből.
A korabeli polgári pártok választási pártok voltak, nem volt tagnyilvántartásuk, nem fizettek pártadót, nem léteztek élő szervezeteik, vezetőtestületeik, még ha időnként megválasztották is őket. A kiegyezést követően a nyugati polgári pártok jellegéhez, felépítéséhez, működéséhez, parlamenti szerepéhez leginkább a Szabadelvű Párt hasonlított. A polgári pártok közül a Függetlenségi Párt nehezen követhető, sok ellentmondást hordozó, belső ellentétekkel, személyi torzsalkodásokkal is terhes utat járt. A magyar ellenzéki pártok jobbára közjogi alapon szerveződtek, s több ponton a kiegyezési törvények revízióját, módosítását követelték, így semmiféle esélyük nem maradt az uralkodói akarat megváltoztatására, kormányalakítási megbízatásra még képviselőházi többségük megszerzésének esetére sem. A közjogi követeléseken túl a parlamenti ellenzék egyetlen irányzatának sem volt más, a Szabadelvű Párttól lényegesen eltérő átfogó politikai elképzelése a gazdaságot, a társadalmat, a külpolitikát vagy akár a szociális kérdések körét érintő ügyekben.
A korabeli munkás- és nemzetiségi pártok gyökeresen különböztek a polgári pártoktól. A munkáspártok tagnyilvántartást vezettek, tagjaiktól pártadót szedtek, helyi és országos vezetőséggel rendelkeztek, évente pártgyűlést tartottak, programokat, szervezeti szabályzatokat alkottak. Közülük kiemelkedik az 1890. december 7–8-án alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Programjában, működésében, eszmeirányzatában markánsan kötődött a nyugati szociáldemokrata pártokhoz, annak vonzáskörében élt és a sajátos magyarországi állapotokat kevésbé érzékelte (nemzeti, nemzetiségi, agrárkérdés stb.).
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Hubai László: "Nem otthon szavazok"
Választási turizmus Magyarországon (1848–2010)
Az 1848. évi törvények nyomán a korábbi rendi országgyűlés helyébe a népképviseleti országgyűlés lépett. Ettől kezdve egészen a dualista Monarchia felbomlásáig csak az egyéni választókerület székhelyén lehetett a szavazatot leadni, méghozzá nyíltan, élőszóval. Ahhoz, hogy a választópolgár szavazati jogát gyakorolni is tudja, általában el kellett hagyni a lakóhelyet, és be kellett utazni a választókerület központjába.
A két világháború közötti időszakban megtartott hat általános választás már községenként történt. Azok, akik a választás napján nem tartózkodtak a lakhelyükön, nem szavazhattak.
A II. világháború után 1945-ben merült fel először annak a lehetősége, hogy a választópolgár, megfelelő igazolással, úgynevezett névjegyzékkivonattal szavazhat az előre megadott szavazókörben. Az 1947. évi választásokat mind a történeti irodalom, mind a politikai közbeszéd „kékcédulás választások” néven tartja számon. A névjegyzékkivonattal („kék cédula”) történő szavazást lehetővé tette azok számára is, akik hivatásuknál fogva a szavazás napján nem tartózkodnak állandó lakhelyükön. A csalás abban volt, hogy a kommunista párt illegálisan legalább százezer (más állítások szerint kétszázezer) névjegyzékkivonatot nyomtatott, s osztott szét megbízható aktivistái között. Az MKP vezetése így akarta jelentősen „feljavítani” a pártra leadott szavazatokat. A csalás azonban már dél körül kiderült, s óriási felzúdulás követte. A csalás óriási károkat okozott a korabeli magyar demokráciának, ám legtöbbet a kommunista pártnak ártott: aki eddig nem tudta vagy nem hitte el, most láthatta, az MKP semmilyen eszköztől nem riad vissza a hatalom megszerzéséért.
Az államszocializmus időszakában (1949–1989) továbbra is létezett az átmeneti tartózkodási helyen történő szavazás intézménye. A választásoknak természetesen még annyi tétje sem volt, mint korábban, a pártvezetés e népszavazás jelleggel történő voksolást önmaga legitim mivoltának igazolására használta fel.
A nem lakóhelyükön szavazók – megfelelő igazolással ellátva – 1990-ben csak a listára szavazhattak, az egyéni választókerület jelöltjeire nem. Ezt a furcsa helyzetet az Alkotmánybíróság határozatának megfelelően 1994-ben felszámolták, ettől kezdve a tartózkodási helyen voksolók is két szavazólapot kaptak. A választójogi szabályozás nem akadályozta meg azt, hogy amennyiben a választópolgár lakóhelyén már az első fordulóban mandátumot szerzett valamelyik jelölt, akkor a második fordulóban olyan helyre kérjen szavazást lehetővé tevő okmányt, ahol még nyitott a küzdelem. Az effajta voksturizmusnak az idén áprilisban úgy vetettek véget, hogy igazolással sem szavazhatott az, akinek állandó lakhelyén az első fordulóban már gazdára lelt a mandátum.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Izsák Lajos: Három választás - három kormány
Parlamenti választások Magyarországon, 1990–1998
Az új Országgyűlés 1990. május 23-án szavazott Antall József (MDF) jobbközép irányzatú kormányzati programjáról. A koalíciós kormány (MDF, FKGP és KDNP) négy alapelv szellemében kívánt működni: 1. szabadság; 2. népfelség; 3. szociális piacgazdaság; 4. európaiság, az európai integráció. Az Országgyűlés 1990–1994 között megteremtette a demokratikus jogállam intézményrendszerének jogi alapjait. Fennállása idején 219 új törvényt, 213 törvénymódosítást, 354 országgyűlési határozatot fogadott el. Számos törvény született a piacgazdaságon, a magántulajdonon felépülő gazdasági rendszer működésének elősegítésére, köztük a koncesszióról, a számvitelről, az adózásról, a Magyar Nemzeti Bankról, a befektetési alapról, a szövetkezetekről, a munka törvénykönyvéről, a földről, a kárpótlásról több törvény is. A piacgazdaságra való átmenet következetes végrehajtása csak részben valósulhatott meg, mivel a részét képező kárpótlási törvények vitái során súlyos nézeteltérések támadtak a koalíció és az ellenzék pártjai között, sőt nőtt a feszültség a koalíción belül is. Az Antall-kormány vállalta a felelősséget a Kádár-rendszer utolsó évtizedében felelőtlenül felvett hatalmas kölcsönök törlesztéséért. Ezzel végzetesen rontotta az ország kilátásait a gyors gazdasági talpra állításra, de a magáét is a hosszú fennmaradásra. A kormány népszerűsége rohamosan csökkent, a győztes pártot pedig egyre inkább belső konfliktusok terhelték.
Az 1994-es választásokon a szocialisták fölényes győzelmet arattak, a kormányzó nemzeti-keresztény koalíció nagyarányú vereséget szenvedett. Az új kormány megalakításával megbízott Horn Gyula többhetes tárgyalás után koalíciós megállapodást írt alá a választásokon második helyre került SZDSZ vezetőségével. A szociálliberális koalíció 72%-os többséggel kezdhette meg működését. A kormányprogram elkötelezte magát az 1989-ben elhatározott átalakulás végrehajtásának következetes folytatására, állást foglalt a magántulajdon túlsúlyán alapuló piacgazdaság, a szociálisan érzékeny állam, a parlamenti demokrácia tovább építése, a határon túli magyarság támogatása és az európai intézményekhez való csatlakozás mellett. Az ország legsúlyosabb problémája a külső és belső eladósodás volt. A kormányt megosztotta a válságkezelés kérdése. Az 1995. március 12-én nyilvánosságra került „Bokros-csomag” megszorító intézkedéseivel a hazai gazdaságpolitikában évtizedes alapelveket vetettek el. A társadalmi fogadtatás meglehetősen negatív volt. A kormány belső munkájában állandósultak a koalíciós viták.
A Fidesz 1997-es Ellenzéki nyilatkozatávala széles közvélemény előtt erősítette meg nemzeti konzervatív arculatát. A választási prognózisok jelezték, hogy a választók többsége ezúttal nem valami ellen fog szavazni, hanem döntésükben nagyobb szerepe lesz a racionális megfontolásoknak. A csendes kampány az ellenzéknek, elsősorban a Fidesznek jobban sikerült, mint az MSZP-nek. Az egyéni és listás szavazatok alapján így a Fidesz 148, az MSZP 134, az FKGP 48, az SZDSZ 24, az MDF 17, a MIÉP 14 mandátumot kapott az új parlamentben.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
DOKUMENTUM
Sz. Bíró Zoltán: A katinyi kivégzésekről
Dokumentumok a nyilvánosság előtt
Moszkva és Varsó viszonyának máig legérzékenyebb területe az 1939–1940-es időszakhoz, vagyis Lengyelország 1939. szeptember 17-i szovjet megtámadásához és az akkor foglyul ejtett lengyel tisztek és civilek 1940-es tömeges kivégzéséhez kapcsolódik. Mint ma már közismert, 1940 áprilisában és májusában az ÖK(b)P (Össz-szövetségi Kommunista [bolsevik] Párt) KB Politikai Bizottságának március 5-i keltezésű határozata alapján 22-23 ezer lengyel hadifoglyot és civilt végeztek ki. Ebből csaknem 15 ezer főt – akiket korábban a kozelszki, sztarobelszki és osztaskovi lágerekben tartottak fogolyként, és többségüket katonatisztek, míg kisebbségüket rendőrök és csendőrök alkották – Katinyban, Harkovban és Mednojében lőtték főbe. Ugyanezen PB-határozat alapján 1940 tavaszán további 7300, nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai börtönökben raboskodó civilt végeztek ki az NKVD, a szovjet belbiztonság emberei.
Moszkva először ötven évvel a katinyi tragédia után, 1990 áprilisában ismerte el felelősségét. A hivatalos szovjet hírügynökség, a TASZSZ 1990. április 13-án kiadott nyilatkozata Berija, Merkulov és azok beosztottjainak bűneként számol be a lengyel tiszteket és civileket sújtó kivégzésekről, anélkül hogy a dokumentum bármilyen módon is utalt volna a korszak belbiztonsági hatósága, az NKVD, illetve a párt Politikai Bizottságának felelősségére.
1992 őszén Borisz Jelcin bizottságot állított fel a katinyi tragédiával kapcsolatos dokumentumok összegyűjtésére és rendezésére. Lepecsételt dossziéból előkerült a kivégzésre javaslatot tevő Berija által készített, Sztálinnak címzett feljegyzés Sztálin, Vorosilov, Mikojan és Molotov saját kezű egyetértő aláírásával, illetve annak rögzítésével, hogy a javaslatot a Politikai Bizottság további két tagja, Kalinyin és Kaganovics is támogatja. Az orosz államfő ezt követően elrendelte az előkerült dokumentumok másolatának átadását Lech Walesa lengyel elnöknek. A dokumentumok október 14-i átadásakor azok tartalmát mind Varsóban, mind Moszkvában nyilvánosságra hozták.
Lengyel részről már hosszú évek óta szerették volna elérni a kivégzettek teljes értékű jogi rehabilitálását, amit az orosz hatóságok – az elkövetett cselekmény köztörvényessé minősítése miatt – elévülésre hivatkozva mindeddig elutasítottak. Az orosz vizsgálati szervek még az 1990-es évek elején megkezdték e munkát, és bár számos közvetett forrás tanúsága szerint komoly eredményt értek el, a katonai főügyészség 2004 őszén lezárta a nyomozást, és egyúttal titkosította a vizsgálati eredményeket. A lengyel elnököt és kíséretét ért szmolenszki tragédia (2010. április 10.) nyomán azonban mintha változna Moszkva korábbi álláspontja. E változás első fontos jele volt, hogy az orosz legfelsőbb bíróság április 21-i határozatával a moszkvai városi bíróságot az oroszországi Memorial-csoport által kezdeményezett, katinyi kivégzésekkel kapcsolatos, korábban lezárt eljárásának felújítására kötelezte.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
NYÍLT TÉR
Dömötörfi Tibor: Erőszak az ókorban
Barbárok, zsarnokok, háborúzó ellenfelek
A fizikai erőszak a kultúrák egyetemes jelensége és minden időben felfedezhető. Formája, elterjedtsége és társadalmi-politikai elfogadottsága azonban történetileg változó, minden korban jellegzetesen alakul az erőszakhoz, illetve az annak ábrázolásához való viszony. Az erőszak konkrét megjelenítése a korábbi korokban jellemzően az életvilág szerves része volt.
A civilizációk hajnalán a képi ábrázolások dominanciája jelzi, hogy a tömegekre vizuális kommunikációval lehetett hatni; Egyiptomban és a keleti birodalmakban templomfestmények, szikla- és bronzreliefek, diadaloszlopok, szobrok, később a hellén-római kultúrkörben amforák, urnák, vázák képei mutatnak erőszak-ábrázolásokat. Ahogy terjed az írásbeliség, egyre jelentősebb teret foglalnak el a költészeti, drámai, történetírói alkotások az adott jelenségek mind részletesebb leírásával.
Legnagyobb hatással az uralkodói hatalom központi erőszakgyakorlata bírt. A cél az uralkodói szándék szerint egyértelműen hatalompolitikai és rendfenntartó volt: félelmet kelteni a potenciális külső és belső ellenségben, a behódolási készséget fokozni és az alattvalókat fegyelmezni.
A klasszikus görög és hellenisztikus korban a megsemmisítés aktusa helyett a harcban való győzelem – nem kevésbé véres és agresszív – jelenetei váltak meghatározóvá a képi, illetve az egyre gyakoribb írásbeli ábrázolásokban.
Rómában a nyilvánosság elé vitt erőszak rendkívüli módon jelen volt, és a folyamatosan háborúzó állam elismertségének mentális fenntartásában is szerepet játszott; gondoljunk csak a diadalmenetek erőszak-ábrázolásaira és a legyőzöttek elővezetésére, vagy az amfiteátrumokban zajló véres, a lakosság szórakoztatásában – és szociális fegyelmezésében – is fontos szerepet betöltő látványosságokra.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Hírek
• 2700 éves piramis Mexikóban • A Monarchia utolsó hadihajója (Farkas Ildikó)
MELLÉKLET
Fejérdy András: Magyar főpapok a II. Vatikáni Zsinaton
A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) a katolikus egyházvezetés 20. századi történelmének talán legfontosabb eseménye. Az egyetemes zsinat összehívása az egyház belső megújításának szándékán túl, XXIII. János pápa elgondolása szerint is szolgált politikai célokat. A Vatikánban a zsinattól egyenesen az egyház és a népi demokratikus államok viszonyának rendezését várták. XXIII. János pápa elődjénél megértőbben tekintett a kommunizmusra, a minden emberre jellemző közös emberi méltóság felől közelített a kommunizmus és az egyház viszonyának problematikájához. Úgy vélte, az ideológiai ellentétek dacára „akár a gazdasági és szociális kérdések, akár kulturális, akár közigazgatási területen” nem kell kizárni az együttműködés lehetőségét.
Az új szentszéki keleti politika elvi alapjainak megfogalmazásával párhuzamosan XXIII. János pápa mindent megtett annak érdekében, hogy biztosítsa a keleti blokk egyházainak részvételét a II. Vatikáni Zsinaton. Ez látszott a legmegfelelőbb alkalomnak a közvetlen kapcsolatfelvételre. A zsinati részvétel engedélyezése Moszkva állásfoglalásától függött. A részvételt elutasító álláspont 1962 tavaszán kezdett megváltozni. A szocialista egyházpolitika már abban volt érdekelt, hogy a kor kihívásaira válaszolni hivatott zsinat alkalmával az egyházi vezetés „haladó” irányzata kerekedjen felül, amitől a kommunista államokkal szemben kompromisszumkész, rugalmasabb politika volt remélhető. A szocialista egyházügyi hivatalok vezetőinek 1962. április 25–28. között Budapesten tartott nemzetközi értekezletén ezért olyan állásfoglalás született, hogy a „haladó” irányzat támogatására – valamint a közvetlen kapcsolatfelvétel, illetve az informálódás reményében – immár elfogadható a szocialista blokk katolikus püspökeinek zsinati részvétele.
A magyar főpapok részvétele mellett szólt, hogy jelenlétük növelheti Magyarország nemzetközi presztízsét és így segíthet kitörni az 1956 nyomán kialakult külpolitikai elszigeteltségből. A részvétel egyúttal információs lehetőséget biztosítana a zsinat lefolyásáról és a Szentszék szándékairól. A magyar politikai vezetés 1962. szeptember 4-én úgy határozott, hogy hozzájárul egy gondosan összeállított zsinati küldöttség kiutazásához.
Az állam ellenőrzési szándéka következtében a bizalmatlanság légköre uralkodott a küldöttségben. A főpásztorok egy része számára ezenfelül különös lelki terhet jelentett, hogy egyszerre kellett a szentszéki és állami elvárásoknak megfelelniük. A kijutó magyar főpapok igen szerény szerepet játszottak a II. Vatikáni Zsinat munkájában. Passzivitásukat idős koruk és az ezzel járó gyengeség és betegség mellett a megfelelő nyelvismeret és tárgyalókészség hiánya okozta. A zsinat második felében készített hozzászólásokban azonban – mindenekelőtt az egyház és a modern világ viszonyát tárgyaló szövegtervezethez kapcsolódva – tetten érhető a zsinati többség álláspontjának hatása. Ez pedig arra utal, hogy a magyar püspöki kar konzervatív egyházfelfogása a zsinat tanítása nyomán változáson ment keresztül.
A főpásztorok nem tagadták le a magyar egyház nehézségeit, azonban olyan megoldási javaslatokkal álltak elő, amelyekkel a Vatikánt egyfajta „reálpolitika” folytatására ösztönözték, mondván, hogy érdemes felvenni a közvetlen kapcsolatot a magyar kormánnyal, mert a kommunista vezetőkkel is lehet tárgyalni.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.
Címlapon:
Rekonstrukciós rajz a Neandervölgyi emberek életéről
Elsősorban Európában, mai ismereteink szerint mintegy 300-350 ezer évvel ezelőttől éltek a Neander-völgyiek, és 30-35 ezer évvel ezelőtt kihaltak. Zömök, izmos termetű ősemberek voltak, az alkalmazkodás során a hideg, tundrai, tajga és sztyepp környezethez idomultak. Lapos agykoponyájuk térfogata valamivel nagyobb volt, mint napjaink emberéé, szemük felett erősen kidudorodó homlokereszt viseltek, és a mai embertől eltérően nem volt jellemző az áll kicsúcsosodása. A tudomány anatómiai szempontból a modern, értelmes embertől, a Homo sapienstől elkülönült fajnak, Homo neanderthalensisnek nevezi őket, és nem tekinti mai fajunk ősének. Legújabban azonban a Neander-völgyi és a modern ember között 1–4%-os genetikai azonosságot mutattak ki. 
