2010/1-2.
Tartalomjegyzék

Közös dolgaink

GLATZ FERENC: Szerb-magyar történelmi repertórium
Közös érdekek - először 300 éve*

Szerbeknek, magyaroknak ma erősebb az érdekközösségük, mint az érdekellentétük. Ahogy románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, sőt osztrákoknak is. A Kárpát-medence népeinek. 300 éve először - mondjuk immáron 2004, 2007 óta. Szlovák, román, osztrák kollégáknak. Politikusoknak, gazdászoknak, társadalomkutatóknak. Amikor az Európai Unió kiterjesztette határait a Kárpát-medence államaira. És amióta a magyarság 90%-a ismét egy közigazgatási egységben, az Európai Unióban él. Annak polgára.
És soroljuk is - évek óta visszatérően a kérdezőknek - a közös érdekeket. Az Európai Unión belüli új lehetőségeket, északkelet-délkelet irányú világkereskedelmi útvonal közös fejlesztési igényét, amelyet csak összefogással lehet ­meg­valósítani; a regionális, Kárpát-medencei érdekeket (agrár- és vidékfejlesztés, sajátos aprófalvas településszerkezet támogatása, ahogy a tengerpartok vagy a hegyvidékek térségeit előnyben részesítik). Azután említjük a határokat át­lépő projektek kiemelt támogatásának szükségét, mivel a térség túlságosan szétszabdalt államnemzeti határokkal; a nagy tájgazdálkodási fejlesztési közös lehetőségeket (Duna, Tisza, vízgazdálkodás), területfejlesztés-vidékfejlesztést és így tovább.
Miért nem figyelünk ezekre a közös érdekekre? Kérdezzük. Két ok miatt - válaszoljuk.
Először azért nem, mert indulatokkal töltenek el bennünket a történelmi sérelmek, egymáson ejtett sebek. Generációkon át - tegnapig. Egyének, családok, nemzeti közösségek emlékei. Másodszor, nem figyelünk a mai-holnapi érdekközösségekre azért, mert elevenen élnek bennünk nemzeti kisebbségeink sérelmei. A másik államban nemzettársaink ma is naponta elszenvedett sérelmei. Két akadálya a felismerésnek.
(No és a két akadály említésekor hozzátehető: hiányoznak a pozitív, valós, közös programjavaslatok. És az elmúlt 60 évben is hiányoztak. A szovjet rendszer kényszer-érdekközössége, átpolitizált programjai inkább elvették a kedvünket a regionális együttműködéstől. Szlovákokkal, románokkal, de még szerbekkel is Komáromban, Nagyváradon, Bukarestben és Szerbiában, Szabadkán, az országos vidéki fórumon is ezt mondottuk, amikor közös "pozitív programot" javasoltunk.* Jövőorientáltan jöttünk tárgyalni: határokon átlépő vidékfejlesztést javaslunk közös programként. A magyar-szerb-román határokon átlépő szerémségi-bácskai-bánsági térségben. Így kapcsolódik gondolkodásunkban nemzetpolitika és vidékfejlesztés, de erről külön is szólunk. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

TAKÁCS MIKLÓS: Ősszerbek a Kárpát-medencében?
A magyar-szerb kapcsolat valószínűtlen előzményei

A 19. század közepén a szerb nemzetiségű értelmiségiek számára a nyelvi összehasonlítgatás, konkrétan a magyar nyelv szláv jövevényszavainak a halmaza volt a szerbek ősisége bizonyításának elsődleges forrása: a szláv irányból a magyar nyelvbe történt átvétel jelezte volna az egyes szláv népek elsőbbségét. Annak a kimondása volt a cél, hogy a szerbség ősei már a magyar ­honfog­lalás előtt "Pannóniában" (értsd: a Kárpát-medence síksági részein) éltek, és itt kerültek évszázadokra magyar iga alá. E rabságot pedig csak az 1848-as szerb nemzeti mozgalom tudta felszámolni a szerb értelmezés szerint.
A folyamatosan újrafogalmazódó szerb őshonosság-elmélet egyes megjelenésének dátumai igencsak sokatmondók. 1848-1849: a magyar szabadságharc, amikor a hazai szerbség végül a bécsi udvar eszközévé vált. 1919: az I. világháborút lezáró békekötések éve, a területszerzés kora. 1939: a II. világháború kitörése, amikor az I. világháborús nyereségként kikerekített ország léte veszélybe került. 1953: a Tito és Sztálin közötti, 1948. évi szakítás utáni ostromállapot évei, a szovjet támadás feltételezett veszélye. 1987-­ 1991: Slobodan Milošević ?hatalomra kerülése és a délszláv etnikai háború kirobbanása. A szerb őshonosság-elmélet tehát egy sajátos kortünetként is értelmezhető a szerb nép történetének utóbbi másfél évszázadában. Olyan pillanatokban jelent meg újra, amikor a szerbség válságba került. Megfogalmazása a szerb nép jogait hivatott alátámasztani a "Pannón-síkság"-ra, és egyben elhatárolódást is jelent a rokon délszláv népektől, hiszen nem arról van szó, hogy e tájon a szakszerűen pontosabban meg nem határozható szlávok, hanem az "ószerbek" laktak.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÁLOSFALVI TAMÁS: A Brankovicsok a középkori Magyar Királyságban
Szerb, magyar, török érdekharcok a 15. században

A középkori szerb állam felemelkedése a 13. század második felében kezdődött. A Magyar Királyság és Szerbia közötti kapcsolatok jellege a balkáni állam megerősödésével párhuzamosan változott. A 13. század elején Imre király (1174-1204) még aktívan beavatkozott a szerb uralkodóház belviszályába, és felvette a Szerbia királya címet. A század végének zűrzavarait kihasználva azonban már a szerb uralkodók terjesztették ki befolyásukat a határvidéki magyar bánságokra, részben házassági kapcsolatok révén. Ettől kezdve a két állam viszonya egészen IV. István haláláig (1355) többé-kevésbé folyamatosan ellenséges maradt. 1371-ben a szerb seregek a Marica folyó mellett vívott csatában súlyos vereséget szenvedtek az oszmánoktól, 1389-ben pedig a rigómezei csatában a balkáni államtöredékek szövetséges serege is alulmaradt az oszmánokkal szemben. Szerbia egysége a továbbiakban nem állt helyre többé.
1426-ban Zsigmond megállapodása alapján a maradék Szerbiát a szerb despota unokaöccse, Brankovics György örökölte, aki Zsigmond udvarának megbecsült tagja volt, házat szerzett Budán. Felesége bizánci uralkodócsaládból származott, egyik lánya II. Murád háremébe került, míg a másikat Cillei Ulrik gróf vette feleségül. A család egysége az öreg Brankovics György halála után megbomlott, 1458-ban meghalt fia, Lázár despota is, és fia nem lévén, Szerbia uralkodó nélkül maradt. Kezdetét vette a középkori szerb állam agóniája. 1458 végén Mátyás jóváhagyta az egyezséget, hogy a bosnyák király fia feleségül vette az elhunyt Lázár despota leányát, és vele megkapta a despotátus maradék birtokait. A maradék Szerbiával egyesült Bosznia gyakorlatilag a Magyar Királyság vazallus államává vált, amiért cserébe Mátyás segítséget ígért az oszmánok ellen. 1459. júniusban azonban a szultán gyakorlatilag harc nélkül elfoglalta Szendrőt, és ezzel befejezte Szerbia hódoltatását.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

TAKÁCS MIKLÓS: Műemlékek két világ határán
15. századi szerb ortodox templomok a történelmi Magyarországon

A 14. század végén meginduló szerb bevándorlás egyházi szempontból is új helyzetet teremtett a korabeli Magyarországon, mert - a románok és a ruszinok után - egy harmadik ortodox nép is megtelepedett a Magyar Királyság területén. A szerb pravoszláv egyház meg tudta őrizni a szerb állam emlékét, önnön egyházszervezetének fenntartása és a Nemanjida-uralkodóházból származó szentek kultuszának ápolása által. A szerb templomok Magyarország késő középkori egyházi építészetének egy olyan sajátos színfoltját képezik, ahol a nyugati egyházi művészetben kialakult műformák és ornamentális sémák szolgálnak egy ortodox egyház eszméinek a közvetítésére.
A ráckevei templom tekinthető a szerb templomépítészet legszebb korai emlékének a középkori Magyarország területén. E templom - a temesközi Kevéből (ma Kovin, Szerbia) elmenekült szerb lakosság parochiális egyháza - egy jellegzetes, 15. század végi gótikus épület, amelyhez a 16. században, immár reneszánsz stílusban két kápolnát, a 18. században pedig egy barokk stílusú tornyot is hozzáillesztettek.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VARGA J. JÁNOS: I. Lipót 1690-1695. évi kiváltságai
Szerb, magyar, Habsburg érdekek

A nemzetközi összefogással 1683-­ban megindult törökellenes háború Magyarország csaknem teljes felszabadításával végződött. Az egykori magyarországi hódoltságban maradt szerbség erősen megfogyatkozott. 1690-ben azonban új szerb menekülthullám érkezett Magyarországra, amelynek egy része megállt a Szerémségben, mások a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon vetették meg lábukat (Szabadka, Baja, Szeged, Kecskemét, Debrecen), ­me­gint mások a Duna jobb partján húzódtak felfelé Baranyába, s onnan tovább vándoroltak Budára, Szentendrére, sőt egyes csoportjaik eljutottak Esztergomba, Komáromba és Győrbe.  
Lipót 1690. augusztus 21-én, 1691. december 11-én és 1695. március 4-én kelt okleveleivel adományozott kiváltságokat a magyarországi szerbeknek, önkormányzatot biztosítottak a pravoszláv (görögkeleti) egyház számára, valamennyi pravoszláv hívőt mentesítették a katolikus egyházat megillető tized fizetésétől. A lipóti kiváltságok tehát alapvetően csak egyházi, vallási kiváltságok voltak. Lipót azon reálisnak látszó feltételezésből indult ki, hogy a szerbek ideiglenes magyarországi tartózkodás után visszatérnek hazájukba. A háborút lezáró 1699. évi karlócai békekötéssel ezek a remények szertefoszlottak, a hajdani Szerbia területe oszmán kézen maradt. A Magyarországon rekedt szerbek - félve a megtorlástól - nem tértek haza valamikori lakóhelyükre, de az óhazára vonatkoztatott lipóti ígéreteket a szerbek új hazájukra, Magyarországra is érvényesíteni akarták. Ezek a követelések azután az új hazában heves küzdelmet váltottak ki a szerbek, a magyarok és a Habsburg-kormányzat között. A jövevények kiváltságaikra hivatkozva nem akartak adót fizetni, és ellenszegültek a vármegyék akaratának. Az 1703-ban kirobbant Rákóczi-felkelés idején természetszerűleg az udvar és az uralkodó mellé álltak, hiszen Bécs fogadta be őket, és adta kiváltságaikat. A szüntelenül zajló, egymást kölcsönösen pusztító, mindkét, de kivált szerb oldalról bestiális mozzanatokban bővelkedő összecsapásokban a két nép még inkább eltávolodott egymástól. Összességében: a szerbek nem fogadták el a szabadságukat korlátozó magyar jogrendet, a magyarok viszont nem engedték, hogy a szerbek "államot képezzenek az államban".    
Habsburg uralkodók számára előnyöket jelentettek a harcias szerbek, felhasználták fegyveres erejüket, ugyanakkor magyar királyok is voltak, így figyelembe kellett venniük a magyar rendek álláspontját és tiszteletben kellett tartaniuk a magyar törvényeket. Ezért nem adták meg a szerbeknek a kívánt vajdaságot, viszont letelepítették őket a bécsi Udvari Haditanács közvetlen irányítása alatt álló Kikindai és Tiszai Határőrvidéken, valamint a titeli Sajkás kerületben. A katonáskodó szerbek mentesültek a jobbágyság állami, úrbéri és egyházi kötelezettségeitől, amellett elkerülték őket a közvetlen vármegyei igazgatás kellemetlenségei. Így sikerült csökkenteni a két nép összeütközésének lehetőségeit.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VUKOVITS KOSZTA: Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény
Szentendre

A szentendrei Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, anyagának jellegét és sokrétűségét tekintve, egyedülálló helyet foglal el Magyarország múzeumai és művészeti gyűjteményei között. A Budai Szerb Ortodox Egyházmegye múzeumi intézményeként létesült 1964-ben. Alapját a szentendrei püspöki kincstár képezte, majd olyan jelentős műalkotásokkal gyarapodott, amelyek évszázadokon át az egyházmegye templomainak használatában álltak. A szentendrei gyűjtemény főként ikonok és különféle istentiszteleti tárgyak egybegyűjtésével fokozatosan a magyarországi ortodox egyházművészeti emlékek becses, és a tárgyak sokféleségét és számát tekintve legnagyobb tárházává növekedett. A gyűjtemény túlnyomórészt 18. századi műalkotásokat felölelő anyaga széles körű betekintést ad a szerb művészet átformálódásának és felvirágzásának folyamatába. A gyűjteményhez szorosan kapcsolódik az Egyházmegyei Könyvtár és a Levéltár.
A szentendrei Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény az egyházmegye művészeti kincseinek csupán egy részét öleli fel, míg az emlékanyag nagyobb része jelenleg is a mintegy negyven magyarországi szerb templomban található. Ugyanakkor a gyűjtemény elénk tárja a Duna menti térség ortodox egyházművészetének alapvető fejlődési folyamatait, bemutatja a 18. századi szerb kultúra megújhodását és az európai áramlatokba való újbóli bekapcsolódását.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RESS IMRE: A szerb nemzeti kultúra pest-budai bölcsője
A Matica Srpska (Szerb Matica), 1826

Buda mint országos kormányzati központ, Pest mint délkelet-európai regionális gazdasági és kulturális centrum rendkívül fontos helyszíne volt a szerb polgári nemzeti ébredés fél évszázados folyamatának. A szerbek mindkét városban jól körülhatárolható, önálló nemzeti egyházszervezettel rendelkező befolyásos társadalmi csoportot alkottak. A budai szerbek egy tömbben laktak a Tabánban, s többnyire olyan hagyományos foglalkozást űztek, mint a tímárkodás, a rézművesség és a szőlőtermelés. Viszonylag nagy számban léptek hivatalnoki pályára a magyar országos kormányszervek, a városi magisztrátus és az 1809-ben Budára települő görögkeleti püspökség szolgálatában.
A születő szerb nemzeti értelmiség meghatározó világi csoportja is főként jogászokból állt. A budai Szarvas téren ma is álló "Aranyszarvas-házban" valóságos szerb irodalmi szalon alakult ki, ahol ­szenve­délyes nyelvújítási viták zajlottak.  A pezsgő szellemi élet ellenére a Tabán szerb lakossága az 1820-as évek elejétől fokozatosan csökkent. Az elvándorlás azzal állt összefüggésben, hogy az újonnan alakult szerb fejedelemség részben közülük toborozta az állami igazgatás kiépítéséhez szükséges hivatalnok- és szakember-szükségletét. A kézművesek számára pedig a töröktől felszabadult, immár vagyonbiztonságot nyújtó fejedelemségben a konkurenciától mentesebb iparűzés lehetett vonzó. A szociálisan magasabban pozicionált, jórészt tehetős kereskedőkből álló pesti szerbek számát viszont nem apasztotta a visszavándorlás lehetősége. Sőt a város kereskedelmi funkciója, mint a mezőgazdasági nyerstermékek és importált iparcikkek regionális elosztóhelye, változatlanul ösztönözte délről, az Oszmán Birodalom területéről a jómódú kereskedők Pestre áramlását. Az újonnan polgárjogot szerzett pesti kereskedők közül még a 19. század első felében is mintegy 10-11%-ot tett ki a szerbiai, boszniai, macedóniai ­erede­tűek aránya.
A dinamikus pesti szerb társadalmi közegből került ki az a hat kereskedő, aki személyenkénti 100 forintos adományával 1826. február 16-án (pravoszláv naptár szerint 4-én) megalapította Pesten a Matica Srpska egyesülést a szerb nemzet szellemi felemelkedésének elősegítésére, szerb írók munkáinak kiadására. Ezt a szerb szellemi és gazdasági elitet a magyar példa követése, a Magyar Tudós Társaság megalapítása és a tudomány művelését elősegítő magyar nyelvújítás eredményei serkentették hasonló tevékenységre és intézményrendszer létrehozására. A pesti szerb irodalmi és tudós társulat működésének anyagi alapjait és tárgyi feltételeit hosszú távra Tököly Popović Száva aradi földbirtokos alapítványa (1838) teremtette meg, akit kortársai ezért "a szerbek Széchenyijének" neveztek el. A mai Veres Pálné utca 17-19. szám alatti kétemeletes, klasszicista épületben, amely Tökölyanum néven vált ismertté, 12 szálláshely és ösztöndíj segítette a pesti egyetemre beiratkozó, szűkös viszonyok között élő szerb ifjak ­tanulmányait. A Tökölyanum klasszicista épületében talált végül 1838-ban állandó pesti otthonra a Matica Srpska, amelynek működésére Tököly Száva 36 ezer forintos alapot különített el. Az 1860-as évek elején a Matica havi rendszerességgel a pesti Tökölyanumban tartott "beszedái", zenei kísérettel egybekötött irodalmi felolvasóestjei a nyilvánosan demonstrált magyar-szerb egyetértés jegyében zajlottak.
A szerb szellemi eliten belüli orientációs küzdelem eredményeként 1864-ben a Matica Srpska Újvidékre - a "szerb Athénbe" - tette át székhelyét. A magyar ­szel­lemi élettel való kapcsolata hivatalos érintkezéssé merevült, megszűnt a szellemi elitek közvetlen érintkezése.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

HALÁSZ IVÁN: Szerbek és szlovákok 1848-1849-ben
Párhuzamok és különbségek

A többségi magyarok mellett a kisebbségi horvátok és szerbek, románok és németek vagy éppenséggel a szerbek és szlovákok is egymással kölcsönhatásban éltek.
Az északi vármegyékben élő szlovákoknak a régi Magyarország nemzetiségei között az államon belül semmilyen - sem vallási, sem nemzeti - autonómiájuk nem volt. A szerbeknek sem volt területi autonómiájuk, de modern nemzeti mozgalmuk megszületését elősegítették I. Lipót és utódainak egyházi és a szolgáltatások alól őket kivonó kiváltságai a 17. század végétől. Ezek a privilégiumok a szerb pravoszláv egyház számára önkormányzatot biztosítottak, ami lehetővé tette, hogy rendszeresen egyházi kongresszusokat hívjanak össze a szerb közösség belső ügyeinek rendezésére. A 19. század első felében ezekre az egyházi-nemzeti előjogokra és ígéretekre épült fel a Szerb Vajdaság gondolatában testet öltő területi különállás követelése, amelyet a születőben lévő modern szerb nemzeti mozgalom vezérkara magáévá tett.
A földművesek és a papság mellett a szerbek gazdag kereskedőréteggel is rendelkeztek, amely később (az egyházi intézményekkel és alapítványokkal együtt) komoly anyagi bázist volt képes megteremteni a szerb szellemi életnek és politikának. Nem elhanyagolható szempontot jelentenek a szerb határőrezred-vidékek is.
A szláv identitásukat politikailag egyre intenzívebben megélő magyarországi szerbek és szlovákok a 19. század romantikus időszakában keresték az egymáshoz vezető utakat.
Az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc aktivizált és átpolitizált minden magyarországi nemzetiségi mozgalmat: 1. Mind a szerb, mind a szlovák nemzeti mozgalom megfogalmazta az önkormányzattal rendelkező területi-nemzeti ­autonómiaigényét, de ezt az ország egységét féltő magyar liberalizmus elutasította. 2. A meghatározó szerb és szlovák politikusok szembekerültek a pesti kormánnyal, amellyel fegyveres konfliktusba is keveredtek. 3. Ugyanakkor mindkét nemzeten belül voltak számosan olyanok is, akik inkább a magyarországi szabadságharccal és annak liberális, valamint függetlenségi eszméivel szimpatizáltak, sőt a zászlai alatt harcoltak is. 4. A pesti kormánnyal szemben álló korabeli szerb és szlovák vezetők tudtak egymásról, politikailag és néha anyagilag is támogatták egymást.
A horvát-magyar konfliktus, a ­dél­vidéki szerbek felkelése és az erdélyi magyar-román véres összecsapások sokkal nagyobb gondot okoztak a ­liberális pesti vezetésnek, mint az összes szlovák megmozdulás. A magyar honvédség és a szlovák önkéntesek közötti harcok jóval kevesebb emberáldozatot követeltek, s nem alakultak át véres etnikumközi konfliktussá, mint például Dél-Erdélyben és a Délvidéken. A románok és a szerbek esetében nem szabad elfelejteni, hogy rendelkeztek a birodalom határain túl élő nemzettársakkal, akik szabadulni akarván a török függéstől, az önálló nemzeti államiság létrehozásának igényével léptek fel.
Nem elhanyagolható szempont a felekezeti és részben ezzel összefüggő ­kulturális-civilizációs meghatározottság sem.  Amíg például az ortodox (és görög katolikus) erdélyi románság vagy a szintén pravoszláv szerbség vallásilag markánsan elkülönült a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozó helyi magyaroktól és szászoktól, addig a horvátok és szlovákok vallásilag ugyanazokba a magatartás-kultúrába tartoztak, mint a többségi magyarok. Talán emiatt is a magyar-szlovák konfliktus nem lett olyan súlyos, mint a dél-erdélyi vagy a délvidéki szerb harcok. Ez utóbbiak a balkáni civilizációs törésvonalak mentén végbemenő véres küzdelmekké, kegyetlen háborúvá váltak.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

HAJDÚ ZOLTÁN: A Vajdaság 1910-1920 között
Szerb-magyar együttélés és a világháború

A későbbi Vajdaság területe a török háborúk során elnéptelenedett, majd a török kiűzése után a különböző népek betelepülésével Európa egyik legbonyolultabb etnikai, vallási, nyelvi, művelődési összetételű, valódi multikulturális régiója jött létre. A magyarok, szerbek, németek, horvátok, szlovének és még néhány szórvány etnikum szállásterületei mozaikszerűen összeértek és keveredtek. A Vajdaság későbbi területén a három legnépesebb nemzeti közösség (magyar, szerb, német) között kiegyenlített gazdasági-kulturális erőviszonyok álltak fenn.
A vajdasági magyarok helyzete 1918 ősze és 1921 júniusa között változott meg drámai módon. Tisza István 1918. október 17-i parlamenti bejelentése a háború elvesztését tudatosította. 1918. november 13-án a Károlyi-kormány aláírta a belgrádi konvenciót, mely kijelölte a demarkációs vonalat, amely az Arad-Szeged-Pécs vonallal már a magyarság egységes szállásterületén belül húzódott. December 1-jétől a szerb "foglalást", valójában a megszállást rögzítette a vajdasági magyarság számára Sándor szerbiai trónörökös és régens proklamációja. A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása, majd ratifikációja pedig egyértelműen elvágta az itteni magyarságot Magyarországtól. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1921. június 28-án elfogadott alkotmánya már jogilag is beolvasztotta őket az új államba.
A magyarok az új államban nemcsak kisebbségi, hanem kifejezetten hátrányosan megkülönböztetett helyzetbe kerültek. A magyarságnak ebben a helyzetben meg kellett kezdenie a kisebbségi léthez alkalmazkodva érdekképviseletének kialakítását. Ebben nagy szerepe volt a magyar nyelvű sajtó létének. A magyar sajtó részletesen beszámolt a napi eseményekről, a szerbek és a magyarok közötti ütközésekről, a magyar lakosságnak a hivatalos szerb hatóságokkal folytatott gyötrelmes kapcsolattartásáról. 1921 májusától megkezdődött a vajdasági Magyar Párt szervezése, amely 1922-ben formálisan is megalakult.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BÍRÓ LÁSZLÓ: Nemzeti kisebbségek a királyi Jugoszláviában
Politika, oktatás, gazdaság

Az első világháború után a különböző korábbi országok részeinek egybeolvadásával létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság jelentős, nem az államnemzethez tartozó népességgel rendelkezett. A korabeli felfogás szerint az államalkotó - ahogy akkor mondták - háromnevű, háromtörzsű nemzetet a szerbek, horvátok, szlovének képezték. Az 1921. évi népszámláláskor a "szerb-horvát", illetve szlovén anyanyelvűek aránya 82,8% volt, a maradék 17,2%-on tíznél több nemzeti kisebbség osztozott. 1%-nál nagyobb volt a német (506 ezer, 4,2%), a magyar (468 ezer, 3,9%), az albán (440 ezer, 3,7%), a török (150 ezer, 1,3%) népesség aránya. A Vajdaságban a szerbek és horvátok aránya 37,3%-ot, a magyaroké 27,9%­-ot, a németeké 23,5%-ot, a maradék 11%-ból a románok 5,2%-ot, a többi egyéb szláv népesség 4,9%-ot tett ki.
A királyi Jugoszlávia igazgatási rendje úgy épült fel, mint egy egységes nemzetállamé. Jogrendszere nem ismert el semmilyen területi vagy nemzeti alapú autonómiát. Politikai elitje, amely ugyan nem egyformán kezelte az egyes nemzetiségeket, nem volt nagyvonalú a kisebbségi politikában. A kormányzat az államalkotó nemzetek erősítését célozta, hol erőszakosabban, hol enyhébb módszerekkel. Az állam nemzeti kisebbségei nem léptek fel közösen, de együttesen sem tettek ki akkora politikai erőt, hogy változtatásokra kényszeríthették volna a hatalmon lévőket.
A kisebbségi jogok biztosítása tekintetében az új szerb-horvát-szlovén állam nem mutatott nagy igyekezetet. A kisebbségi jogokról az 1921. évi alkotmány szűkszavúan rendelkezett: kimondta polgárai jogegyenlőségét "fajtól függetlenül". Az alkotmány biztosította a polgári szabadságjogokat, de kollektív kisebbségi jogokat nem tartalmazott. A jugoszláv állam megalakulását követően a kisebbségek néhány év alatt létrehozták politikai szervezeteiket, pártjaikat: 1919 decemberében Skopjéban megalakult a muszlimok (albánok, törökök) politikai szervezete, az 1920-as évek elején létrejöhettek a németek, a magyarok, a szlovákok, a románok és a ruszinok pártjai. Ezek az egyes kisebbségek létszámából adódóan eleve nem képviselhettek nagy erőt.
A kormányzat szándéka mindegyik kisebbség esetében ugyanaz volt: erősíteni az asszimilációt. A kormány törekvéseiben különböző eszközöket alkalmazott: ilyen volt például az oktatás állami kézbe vétele, új iskolák alapításának megtiltása, az iskolák tanítási nyelvének megszabása, a kisebbségi osztályok indításához szükséges gyermeklétszám meghatározása, tanítók-tanárok elbocsátása, ­hűségesküre, illetve vizsgára kötelezése, a tantervek egységesítése.
A királyi korszak legnagyobb szabású gazdaság- és társadalomátalakító beavatkozása az 1919-ben meghirdetett agrárreform volt, amely elrendelte a nagybirtokok kisajátítását, és földhöz juttatta a szegényparasztokat. A birtokok kisajátítása a korábbi birtokmegoszlásból adódóan leginkább a magyarokat és a németeket érintette, a Vajdaságban az agrárreform céljaira kisajátított birtokok kétharmada korábban magyar, illetve német tulajdonban volt. Az agrárreformot levezénylő helyi bizottságok viszont felettébb ügyeltek arra, hogy nem szláv nemzetiségű paraszt ne jusson földhöz, pedig a Bánátban a magyarok 60%-a lett volna jogosult földre, a Bácskában pedig a közel 60 ezer szegényparaszt 41%-a magyar, 18%-a német volt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A. SAJTI ENIKŐ: Mit tudunk a "még hidegebb napok"-ról?
A délvidéki megtorlás magyar áldozatai

A jugoszláv partizánok 1944 tavaszán már Szerbia jelentős részét felszabadították, szeptember 6-­án a Vörös Hadsereg átlépte a román-­szerb határt, a partizánok előretörtek a Bácska és a Bánát irányába. A jugo­szláv katonai, politikai vezetés, de főként a vajdasági kommunisták úgy ítélték meg, hogy az új hatalmi szervek e soknemzetiségű területen (Bácska, Bánát, Baranya) meglehetősen gyengék, ezért katonai közigazgatást vezettek be (1944. október 17.). Ennek egyik első, 1944. október 25-én kelt rendelete alapján a németek, a magyarok és a románok által lakott helységekben helyi katonai őrsöket szerveztek, amelyek tagjai kizárólag szlávok lehettek. Már korábban elrendelték azoknak a zömmel nem szlávok lakta településeknek az összeírását, "amelyek lakossága részt vett a háború alatt a szlávok elleni ­atrocitásokban", és október 18-19-én elrendelték a németek és magyarok internálását, táborokba hurcolását. Az új hatalom tudatosan és előre megfontoltan, nacionalista indítékok alapján alkalmazta a magyarokkal szemben az "állami bosszú" különböző formáit: ártatlan emberek tömeges kivégzését, egyes falvak magyarságának kollektív kitelepítését és táborokba hurcolását, a vagyonelkobzást, a kényszermunkát és a börtönbüntetést.
A megtorlást döntően az OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda - Jugoszlávia Népfelszabadító Bizottságán belül a Népvédelmi Osztály) alakulatai hajtották végre, de részt vettek benne egyéb partizánegységek is, számos esetben pedig a helyi szláv lakosság számolt le ellenségeivel. 1944 augusztusában kifejezetten a "nép ellenségeinek" likvidálására hozták létre a híres-hírhedt OZNA-hadtestet, amelynek hét hadosztálya és több brigádja működött Jugoszlávia-­szerte. E kivégzőbrigádok tevékenységét a vegyes nemzetiségű vidékeken, így a Vajdaságban is a helyi szláv lakosság támogatta, illetve számos esetben ők is részt vettek a leszámolásban.
A kivégzéseket kezdetben formális tárgyalás nélkül, többnyire "bemondás" alapján hajtották végre. A korabeli rendeletek, törvények lehetővé tették, hogy háborús bűnössé, a nép ellenségévé lehetett valakit nyilvánítani szóbeli feljelentés alapján is, az ezzel kapcsolatos bizonyítékok felmutatását pedig - különösen 1944 végén, 1945 elején - mellőzni lehetett. A "nép ellensége" és a "háborús bűnös" korabeli fogalma gyakorlatilag mindenkire kiterjeszthető volt, aki nem vett részt fegyverrel a kezében a partizánmozgalomban.
A Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának 2000. december 11-i határozata alapján a Vajdaság II. világháborús veszteségeinek kutatására bizottságot hoztak létre. A bizottság kutatásai szerint a Vajdaság korabeli területén (Bácska, Bánát, Baranya és Szerémség) 1941 és 1948 között igazolhatóan - azaz név szerint azonosítva - 83 881 fő vált a háború alatt és közvetlenül utána különféle indíttatású megtorlások áldozatává. A források hiányosságai és a kutatás módszertani bizonytalanságai miatt azt feltételezik, hogy az áldozatok száma, köztük a magyaroké is ennél mindenképpen nagyobb kell legyen, és a vajdasági összes áldozat száma elérheti a 100 ezer főt az adott periódusban. A kötetben regisztrált 83 881 főből a szerb ­áldozatok száma 42 283 fő, a zsidóké ­15 495 a németeké 15 419, a magyarok száma 4624 fő, a horvátoké pedig 2702 fő volt. A magyarok ellen irányuló megtorlások 1944 és 1948 közé estek, vagyis azokat kizárólag az új jugoszláv hatalom, a partizánok követték el.
A Horvát Történeti Intézet által közzétett mintegy háromszáz irat alapján általános következtetéseket is levonhatunk a tisztogató akciók országos jellege, mikéntje, intenzitása, célja vonatkozásában. E források egyértelműen azt bizonyítják, hogy a tisztogató akciókat országszerte központilag, a legfelső katonai-politikai körökben tudatosan tervezték meg és irányították. A kegyetlen, válogatás nélküli megtorlás célja a háború utolsó szakaszában minden lehetséges és feltételezett ellenség megsemmisítése, a politikai ellenfelek hatalomból történő kiszorítása, illetve a gyenge új állami szervek megszilárdítása volt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

STEFANO BOTTONI: "Majdnem Nyugat"a szomszédban.
A magyar-jugoszláv kapcsolatok az 1950-1980-as években

A titói Jugoszlávia 1948-1963 között kiközösítve élt a szovjet tömb, így Magyarország szomszédságában. Ez minimálisra csökkentette a magyar-jugoszláv kapcsolatokat is. Nemcsak a hivatalos politikai-diplomáciai érintkezés légköre "fagyott meg", hanem a két ország állampolgárainak magán-kapcsolatrendszere is.
A hidegháborús propagandát konkrét intézkedések kísérték: Jugoszláviában a "kominformisták" üldöztetése, Magyarországon pedig a délszláv lakosság elleni diszkriminatív intézkedések. A határokat lezárták, átjárhatóságuk teljesen megszűnt. Az 1956-os forradalom előtti olvadást megszakította a szovjet beavatkozás. A kommunista pártok 1957. novemberi moszkvai értekezlete után ismét feszültté vált a jugoszláv-szovjet ­viszony, ami visszahatott a magyar-jugoszláv kapcsolatokra is. Az 1960-as évek elejéig politikai távolságtartás és egymástól való fizikai elszigetelés jellemezte a két ország viszonyát.
A kétoldalú kapcsolatokban áttörést hozott a Kádár-rendszer ­konszolidá­ciója és a magyar hatóságok azon igyekezete, hogy normalizálják a nyugati és az el nem kötelezett országokkal - köztük Jugoszláviával - való viszonyt. 1963-­ban több magas rangú látogatásra került sor, az év márciusában gazdasági tárgyalások is kezdődtek. Jóval intenzívebbé vált a gazdasági együttműködés is, miután 110 km-en kishatárforgalmi pontokat nyitottak.
A határok megnyitásáról 1965. május 11-én elvi döntést hozott a Politikai Bizottság. Az 1966. február 15-től megszűnő vízumkényszer segítetteJugoszlávia felzárkózását a többi szocialista országhoz. A következő két évtizedben tovább nőtt a határforgalom. A határ menti együttműködés az évszázadokon át gazdasági-igazgatási-­kulturális egységet alkotó területek (Bácska, Dráva és Mura mente) között bontakozott ki a legélénkebben, és általában 60-30-10%-os arányban oszlott meg a Vajdaság, Horvátország és Szlovénia között. Szervezésében kiemelkedő szerepet játszottak a testvérvárosi kapcsolatok.
Magyar részről a közeledéshez komoly gazdaságpolitikai érdekek is fűződtek. A nehézipar extenzív fejlesztésén alapuló koncepció kifulladása és a növekvő külföldi adósság reformokra kényszerítette a szocialista országokat. Jugoszlávia gazdasága ekkor már lényeges piaci elemeket tartalmazott, az ország tagja volt az IMF-nek és a Világbanknak.
A határok átjárhatóságának és a turisztikai fejlesztéseknek köszönhetően az átlag magyar állampolgár számára az 1970-­es évekbeli Jugoszlávia "majdnem Nyugatnak" számított. Fiatalok ezrei Jugoszláviából szerezték be a nyugati ­fogyasztói kultúra egyik fő szimbólumát, a farmert. Később a hiánygazdaságokra oly jellemző, ­bevásárló­turizmusnak nevezett jelenség kétirányúvá vált. Az 1970-es évek végére már körvonalazódtak a bevásárlói térpályák, majd az 1980-as évek közepére a magyar településeken, de elsősorban a határ mentén megjelentek a bevásárlóturizmus talaján kifejlődött piacok, az úgynevezett "KGST"- vagy "lengyel piacok". A szocialista tömbön belül nehezen beszerezhető nyugati termékek - orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek, kozmetikai szerek és egyes dohány- vagy élelmiszer-ipari termékek, ­pél­dául a legendás Vegeta - a bevásárlóturizmus, vagyis a tömeges méreteket öltő csempészet révén kerültek forgalomba. A rendszerváltás időszakában megfordult a kocka: a drága, de immár mindenki számára szabadon elérhető nyugati árukkal elárasztott Magyarországon senki nem tekintett már a mélyülő válságban vergődő Jugoszláviára mint a szomszédos "majdnem Nyugat"-ra. Jugoszlávia széthullása és a fegyveres konfliktusok pedig tönkretették a több évtizedes munkával felépített kapcsolatrendszert.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RITTER LÁSZLÓ: Titkos háború Magyarország és Jugoszlávia között
Jugoszláv és magyar hírszerzés: 1948-1953

A magyar-jugoszláv kapcsolatoknak van egy olyan fejezete, amelyet a határ mindkét oldalán évtizedekig mélyen titkoltak, és ezért mind a mai napig szinte ismeretlen a közvélemény előtt. Ez a ­jugo­szláv és a magyar hírszerző szolgálatok 1948 és 1953 közötti összecsapása. A szovjet blokk és Jugoszlávia, illetve ezen belül a Magyarország és Jugoszlávia közötti titkos háború nem hasonlítható össze egyetlen más titkosszolgálati vetélkedéssel sem a ­hideg­háború európai történetében. Ebben az esetben ugyanis sztálinista rendszerek egyforma állambiztonsági szolgálatai álltak szemben egymással. Mivel mindkettő tartott egy fegyveres konfliktus kirobbanásától, hírszerző szerveiktől "totális", mindenre kiterjedő és mindenáron végrehajtandó munkát vártak el.
A titkos háború csúcsidőszakában, 1950 és 1953 között három magyar szerv foglalkozott Jugoszláviával kapcsolatos információszerzéssel: a Honvédelmi Minisztérium (HM) IV. Főcsoportfőnöksége, az ÁVH VIII. (Határontúli Hírszerző) Főosztálya és az ÁVH Határőrség Felderítő Osztálya. Mindhárom szerv szovjet kezdeményezésre épült ki, szovjet minta alapján dolgozott, szovjet tanácsadók segítették-ellenőrizték. A szovjet szervek az első években semmilyen hírszerzési információval nem segítették a magyarok ­mű­ködését, miközben a magyarok által összegyűjtött összes híranyagot, sőt a ­poten­ciális ügynökjelölteket is késedelem nélkül átvették. A jugoszláv hírszerzés ezzel szemben igen centralizált szervezetben működött. Tisztjeinek többsége a partizánháborúban kezdte pályafutását és komoly tapasztalatokat szerzett a német, majd a nyugati hírszerző szolgálatokról. A magyar szolgálatok tisztjeinek többsége minimális vagy semmilyen hírszerző tapasztalattal sem rendelkezett.
A titkos háború kezdeti szakaszában a propagandaanyagok illegális terjesztése volt a szemben álló hírszerző szolgálatok legfőbb feladata. A jugoszláv hírszerzés érdeklődésének középpontjában mindvégig a ­Magyar­országon állomásozó szovjet csapatok létszáma, fegyverzete és elhelyezkedése volt. Ezt fontossági sorrendben a magyar haderővel, államvédelemmel, valamint a magyarországi jugoszláv emigrációval kapcsolatos információk követ­ték. Mivel a magyar vezetés úgy tartotta, hogy Jugoszlávia az "irány, ahonnan minden pillanatban közvetlen támadás fenyeget", a Jugoszláv Néphadsereggel kapcsolatos információk prioritást élveztek a magyar hírszerző szerveknél, függetlenül azok profil­jától. 1948-ban mindkét fél viszonylag pontos képpel rendelkezett a másik politikai, gazdasági és katonai helyzetéről. 1949 második felére ez jelentősen romlott, és mindkét fél sok tekintetben a sötétben tapogatózott. 1951-től kezdve viszont a jugoszláv információk minősége javulni kezdett, míg a magyar egészen 1953-ig "stagnált".
Mind Magyarország, mind Jugoszlávia több esetben vádolta egymást emberrablások és merényletek végrehajtásával. A Rajk-perben elhangzott és valóban képtelen állítások miatt könnyű azt hinni, hogy ezek a diplomáciai jegyzékekben és a sajtóban megjelenő esetek kizárólag a két fél propagandájának torzszüleményei voltak. A levéltári források egyértelműen azt mutatják, hogy ezek többsége valóban megtörtént, és hogy a szemben álló felek ténylegesen a határvonalon ­ismétlő­dően provokált fegyveres incidenseken túl is minden eszközt felhasználtak egymás ellen. A "­jugo­szláv emberrablók" nagyszabású kirakatpere 1952-ben - amikor elfogott, valóban emberrabló jugoszláv ügynököket állítottak magyar bíróság elé - azonban nem váltotta be a reményeket. Bár az elhangzott vádak nagy többsége megfelelt a valóságnak, 1952 novemberében már sem a hazai, sem a nemzetközi közvélemény nem hitte el, hogy ez nem Rákosiék újabb színjátéka.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

JUHÁSZ JÓZSEF: A kisebbségek Tito föderációjában
Magyarok és albánok "hídszerepben"

A kommunisták nemzeti programjának tengelyébe Jugoszlávia föderatív újjászervezése került, s ennek megfelelően 1945-ben az új állam öt nemzet (szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói) hat köztársaságának (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina) a föderációjaként alakult meg. Az eredetileg szovjet mintájú állam szövetségi jellege az 1960-as évek elejéig sok tekintetben formális maradt, mégis az ország soknemzetiségű voltának elismerését és politikai intézményesítését jelentette. A németek elűzése után az albánok és a magyarok lettek a két legjelentősebb népcsoport, együttesen a kisebbségi lakosság háromnegyedét alkotva.
Az 1948 és 1991 között megháromszorozódott létszámú (750 ezer - 2,18 millió) albánok zöme a Szerbiához tartozó Koszovóban és Macedónia Koszovóval határos északnyugati részén élt, mindkét területen helyi többséget alkotva. A magyarok létszáma 1948 és 1991 között 496 ezerről 378 ezerre csökkent, s zömmel az ugyancsak Szerbiához tartozó Vajdaságban éltek: 1991-ben 341 ezren, nagyobbrészt Észak-­Bácskában és a Tisza-vidék jobb parti körzeteiben, ahol számos településen mindmáig helyi többséget alkotnak. A többi magyar Horvátország északkeleti végein (Drávaszög, Kelet-Szlavónia) és a szlovéniai Muravidéken élt.
1945 tavaszán, a világháború befejezése után a kormányzat új kisebbségpolitikát, "tiszta lapot" hirdetett. ­Le­zárultak a tömeges megtorlások, megindult az anyanyelvi oktatás, megjelenhettek a kisebbségi sajtótermékek, s az 1945. augusztus 23-i földreform lehetővé tette, hogy a királyi korszaktól ­el­térően ezúttal a kisebbségiek is kaphassanak földet, köztük 18 ezer magyar család. A biztató trendet azonban megtörte az 1948-ban kirobbant Kom­inform-konfliktus: miután Sztálin ­ki­közösítette Jugoszláviát a szocialista táborból, a magyarok és az albánok ismét a szerbek "ellenségei", ellenséges államok potenciális "ötödik hadoszlopai" lettek.
Belgrád végül nem alkalmazott drasztikus kisebbségellenes politikát, sőt mindinkább igyekezett kidomborítani a szovjet sztálinizmus és a titóista "önigazgatású szocializmus" közötti különbségeket. Ezzel részben akarva, részben akaratlanul is biztosították a kisebbségek lojalitását.
A titói kisebbségpolitika végső, "klas­szikus" formáját az országot valóban föderalizáló 1974. február 21-i alkotmányhoz köthetjük, amikor gyakorlatilag köztársasági önállósággal ruházták fel a Vajdaságot és Koszovót. Az 1960-1980-as években a szocialista világban a jugoszláv volt a legtoleránsabb kisebbségpolitika, amely fénykorában felülmúlta több, ma mintának számító nyugati állam korabeli gyakorlatát is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

JUHÁSZ JÓZSEF: Vajdaság és az autonómia
A kisebbségi jogok képviselete Szerbiában, 1945-2009

A jugoszláv szocialista föderáció létrehozásakor, 1945-ben a Szerb Népköztársaság autonóm tartományaként közigazgatási egységgé szervezték a Vajdaságot, amely időközben szerb többségűvé vált, a háborús népmozgások, betelepítések és területváltozások, de mindenekelőtt a magyarság, németség kiirtása, elmenekülése révén. Az autonómia azonban az 1960-as évek közepéig nem sokat jelentett, s csupán az 1974. február 21-i jugoszláv alkotmánnyal kapott valódi tartalmat, akkor nyerte el végső, "klasszikus" formáját. Akkor a Vajdaság, bár továbbra is Szerbia tartománya maradt, gyakorlatilag köztársasági jogokat kapott kibővített hatáskörrel (amely a régebbi kulturális és közigazgatási jogosítványok mellett törvényhozói, külügyi, költségvetési, gazdaságirányítási, rendészeti és igazságszolgáltatási területekre is kiterjedt). A nemzetiségi nyelvek (magyar, szlovák, román és ruszin) hivatalossá váltak és a jugoszláv szövetségi testületekben a tartományok közvetlen képviseletet nyertek. Az egyetlen lényeges különbség a köztársasági státushoz képest az volt, hogy a Vajdaságnak mint tartománynak nem volt elszakadási joga. De az új státus jobb feltételeket teremtett a kisebbségeknek, köztük a legnagyobb létszámú magyaroknak is, noha ez nem kisebbségi autonómia volt, hanem olyan területi önkormányzat, amelynek arculatát a többségi szerb lakosság adta meg.
1988-tól kezdve a tartomány önállóságát az új nacionalista szerb kormányzat felszámolta. A "joghurtforradalom" (az újvidéki vezetőket lemondató 1988. októberi nacionalista tüntetések) félreállította az autonomista elitet, az 1989. március 28-i alkotmánymódosítás leszűkítette a tartományi jogosítványokat, majd a folyamat betetőzéseként az új, 1990. szeptember 28-i szerb alkotmány az autonómiát teljesen formálissá tette. A hatalom átcsoportosítása a belgrádi kormányszervek és intézmények kezébe egyúttal a "gazdag tartomány" visszafejlesztésének, a vajdasági gazdasági erőforrások központi elvonásának a felerősödését is jelentette. Csökkent a kisebbségi érdekérvényesítés esélye is: a vajdasági tartományi testületekben és helyhatóságokban ugyanis viszonylag nagy számban voltak jelen például a magyarok. Mindez azt jelentette, hogy a vajdasági magyarság helyzete ebben az időszakban romló tendenciát mutatott. A tartományi önállóság felszámolása mellett sújtotta őket a háborús fenyegetettség, a gazdasági válság, a magyar nyelv közéleti (hivatali, oktatási, bírósági) használatának korlátozása, az utazási szabadság beszűkülése.  Mindezt az egyetlen pozitív tényező, a politikai szabadságjogok bővülése és a pártpluralizmus megjelenése nem ellensúlyozhatta. Bármennyire fontosak voltak is azok.
2000. október 5-én az elnökválasztási csalásokat követő tüntetések hatására összeomlott a Milošević-rezsim. A centralista-autoriter rezsim összeomlása lehetővé tette, hogy az újvidéki kormányba bekerüljön az LSV és a VMSZ. (A magyar párt azóta folyamatosan tagja a vajdasági kormány­koalícióknak, sőt 2001-2003-ban a szerb kormányban is részt vett, az egyik miniszterelnök-helyettest adva, Kasza József pártelnök személyében.) Ekkor újra legitim - és elfogadott - követeléssé vált a tartományi autonómia visszaállítása. Az autonomisták  nyomására és Szerbia nemzetközi imázsának javítása végett 2002. február 5-én elfogadták az úgynevezett omnibusztörvényt, amely ­bizonyos (oktatásügyi, szociálpolitikai, környezetvédelmi) jogosítványokat vis­szaadott a tartománynak.
2008-ban ismét átalakult Szerbia politikai térképe. Az elnök-, parlamenti, tartományi és helyhatósági választások mindegyikét a Demokrata Párt nyerte, megerősödtek az autonomista pártok (sőt az új kormánytöbbséghez szükség volt a VMSZ-re is), a kormányzat pedig igyekezett bizonyítani európai elkötelezettségét. A belgrádi parlament jóváhagyta a tartomány új statútumát és hatásköri törvényét. Ezek értelmében a Vajdaság saját törvényeket hozhat, önálló vagyonnal és bevételekkel rendelkezhet, nemzetközi megállapodásokat köthet. Minthogy a Vajdaság mindmáig megőrizte soknemzetiségű jellegét (a legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 2,032 millió lakosból 65,1% volt szerb, 14,3% - 290 ezer - magyar, s még 9 nemzetiség létszáma haladta meg a 10 ezer főt), igen fontos, hogy bizonyos feltételek megléte esetén a szerb mellett a magyar, horvát, szlovák, román és ruszin nyelvek is hivatalos nyelvi státust kaptak.
A vajdasági autonómia kiterjesztése és alkotmányos megerősítése a mai szerb kormányzat fontos és elismerésre méltó, a modern európai regionalizmus szelleméhez igazodó cselekedete, csakúgy, mint a 2009. augusztus 30-i nemzeti tanácsi törvény. Az új törvény szerint a kisebbségek demokratikusan választott nemzeti tanácsai a kulturális autonómia testületei. Képviselik az adott nemzeti közösséget, költségvetési támogatásból és adományokból gazdálkodnak, s bizonyos (nyelvhasználati, tájékoztatási, közművelődési) kérdésekben döntéshozatali jogkörrel rendelkeznek és intézményeket alapíthatnak.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Nyílt tér

PÓTÓ JÁNOS: "Emlékműavatás"
Az Európa színpadán című könyv bemutatója

Az "Európa színpadán" című kötet (MTA Művészettörténeti Kutató Intézete - Balassi Kiadó, Budapest, 2009) célja megismertetni az olvasókkal - magyarokkal és idegenekkel egyaránt - "Magyarország ezeréves hozzájárulását az európai közösség eszméjéhez".
Öt történeti esszé tagolja és vezeti be az évezredes magyar európai jelenlét egyes korszakait, ezek teszik ki a kötet egynegyedét. A középkor, a magyar közép- és esetenként nagyhatalmiság története az államalapítástól Mohácsig Veszprémy László munkája. Pálffy Géza műve a kora újkor története a szatmári békéig, s e korszak fő karakterjegyei az "Európa védőbástyája" és "Közép-Európa éléskamrája". A 18. század sajátosságainak megfelelően a többitől kissé eltérő szerkezetű Kalmár János esszéje, mely nem kronologikusan, ­hanem tematikusan tekinti át az európai hatások magyarországi megjelenését és a magyar kisugárzást Európára. A "hosszú" 19. század történeti összegzése, Gergely András írása az állam mellett immár a nemzet megszületésére és európai beillesztésére koncentrál, míg a Romsics Ignác által írt utolsó esszé, a "rövid" 20. század és napjaink történetének kulcsfogalmai a megszakítottság és a folytonosság. A "Magyarország ezeréves hozzájárulása az európai közösség eszméjéhez" sajátos optikával tudja láttatni még a legismertebb történéseket is.
A képes történelemkönyv nem új találmány. Szöveg és kép, kép és emlék, emlék és emlékezet viszonya azonban még ezen a műfajon belül is egészen eltérő lehet. A professzionális történetírás történetében a kép sokáig csak illusztrációként jelent meg, de már több évtizede fellépett ezzel szemben a "kép mint forrás" szemlélet. A különbség lényegi, ­hiszen a forrásként használt kép pluszinformációt ad a szöveghez. Ennek a szerző szerint lényegi részét szövegesen rögzíti is a képaláírásban, s ezzel mintegy kinyitja a képet a szöveget és a képaláírást olvasó és a képet szemlélő előtt, hogy további, immár személyes benyomásokat merítsen a képből. Minden ilyen anyag egy vagy több képet, az illető kép vagy tárgy múzeumikarton-szerű leírását és egy hosszabb-rövidebb képértelmezést tartalmaz. A képek ma műtárgyaknak tekintett dolgokról készült fotók, noha jó részük eredetileg nem műalkotásnak készült. Pecsét vagy pénzérme éppúgy van köztük, mint térkép, könyvcímlap vagy riportfotó.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hírek

• Alkohol - évezredekkel ezelőtt • Kína pusztuló emlékei • Gretna Green esküvői regisztere • Üdülőhely épül a gulag helyén Romániában • Online enciklopédia a 20. századi tömeggyilkosságokról (Farkas Ildikó)

Címlapon:
Warschlag Jakab: A tabáni kapu. Olajfestmény, 1836 (BTM Fővárosi Képtár)