2009/5-6.
Tartalomjegyzék

Rendszerváltás, 1989

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: A szovjet csapatok kivonása Magyarországról
1989-1991

A Szovjetunió a szocialista tábor országai közül egészen a rendszer felbomlásáig az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon állomásoztatott jelentős katonai erőt. E négy szatellit állam közül katonai szempontból a kitüntetett szerep kétségtelenül Kelet-Németországé volt. Moszkva itt mintegy 550 ezer főt tartott "hadrendben". Ennél lényegesen kisebb erőt képviselt az 1968-as bevonulás után Csehszlovákia területén fölállított katonai kontingens (136 ezer fő). Ennek durván felét tette ki a Lengyelországban állomásozó (67 ezer fő), és a Magyarországra telepített hadseregcsoport (65 ezer fő). Jellemző módon máig rendkívül nehéz meghatározni a Kelet-Európában állomásozó szovjet katonai erő pontos létszámát, a létszámban és fegyverzetben bekövetkező változásokat. Erre vonatkozóan a szovjet fél nyilvánosan soha nem adott tájékoztatást, és az is kérdéses, hogy a "befogadó" államok vezetése, illetve annak legszűkebb köre, tudott-e a mindenkori tényleges helyzetről. A fent idézett számok egy a '90-es évek végén közreadott orosz tanulmányból származnak. És ezek az adatok nincsenek ellentmondásban a két évvel később, a csapatkivonások során kiderülő számokkal sem. Ekkor ugyanis már nehéz lett volna eltitkolni a pontos és hiteles adatokat. Ezek szerint az 1990-1991-es teljes kivonás során 100. 380 szovjet állampolgárnak kellett elhagynia Magyarországot (ennek fele polgári szolgálatos, illetve családtag volt).
A '80-as évek második felében már sem fontosnak, különösebb aktivitást igénylőnek, sem pedig olyan területnek nem tűnt Kelet- és Kelet-Közép-Európa, ahol Moszkvának továbbra is aktív irányító szerepet kellene betöltenie. Gorbacsov az 1988 júniusában ülésező XIX. pártkonferencián előadott főtitkári beszámolójában nyilvánosan felmondta a Brezsnyev-doktrínát, kijelentve, hogy Moszkva ezen túl tiszteletben tartja a minden államot megillető "függetlenség és szuverenitás elvét". Az ENSZ 1988 decemberében megtartott közgyűlésén Gorbacsov bejelentette, hogy a Szovjetunió kész katonai doktrínájának tisztán védelmi jellegűvé alakítására és a Kelet-Európában, valamint a Szovjetunió európai részén állomásozó szovjet haderő jelentős, mintegy félmillió fővel történő csökkentésére.
Magyar részről hivatalosan - legalábbis a rendelkezésre álló dokumentumok szerint - először 1989 tavaszán vetődött fel a szovjet csapatok további kivonásának ügye. A teljes kivonás gondolata moszkvai oldalon először csak 1989 őszén bukkan fel egy szakértői anyagban. A teljes csapatkivonást követelő egyre inkább erősödő magyarországi közhangulat 1990 elejére arra bírja a budapesti kormányt, hogy a kérdésről tárgyalásokat kezdeményezzen Moszkvával. Moszkva végül vállalta, hogy a harci egységeket még 1990 végéig, míg a technikai eszközöket 1991. június 30-áig kivonja. Míg a teljes csapatkivonást az előzetesen kitűzött határidőnél korábban, 1991. június 19-ére sikerült teljesíteni, vagyis ezen a napon az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét, addig a felek közti vagyonjogi, illetve pénzügyi vitát ekkorra még nem tudták lezárni. Még csaknem másfél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy aláírásra kerüljön az egymással szembeni követelésekről való kölcsönös lemondást rögzítő megállapodás. E dokumentumot Borisz Jelcin orosz elnök első magyarországi hivatalos látogatása során 1992. november 11-én írták alá.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A szovjet csapatok kivonása Közép-Kelet-Európából. Kronológia, 1986-1992 (Burucs Kornélia)

1986
január 15. M. Gorbacsov szovjet pártfőtitkár országa leszerelési programjáról: "A fegyverkezési hajsza megszüntetését és a fegyverek csökkentését szolgáló aktív intézkedésekre való áttérés nélkülözhetetlen előfeltétele az olyan, egyre élesebb egyetemes problémák megoldásának, mint az emberi lét természetes környezetének pusztulása, az új energiaforrások felkutatásának szükségessége, a gazdasági elmaradottság, az éhség és a betegségek elleni küzdelem."
október 15. Hat ezreddel (1 páncélos, 2 gépesített lövész, 3 légvédelmi), nyolcezer szovjet katona kivonását kezdik meg Afganisztánból, kifejezve: a Szovjetunió az afgán probléma politikai megoldását akarja. Az utolsó szovjet egységek 1989. február 15-én hagyják el az országot, amivel véget ér 9 éves afganisztáni háborújuk.
1987
január 19. Szergej Szokolov szovjet honvédelmi miniszter kijelenti: a Szovjetunió kész kizárólag hagyományos fegyverzetre támaszkodva átszervezni hadseregét, ha a többi nukleáris hatalom is ezt teszi.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

GOMBÓCZ MÁRTA: A szovjet hadsereg Magyarországon, 1944-1957

Szovjet csapatok 1944. augusztus 27-1991. június 16. között tartózkodtak Magyarországon. Jelenlétüket három szerződésben rendezték. Elsőként a fegyverszüneti egyezményben, majd az 1947-es békeszerződésben. Az osztrák államszerződés megkötése és a Varsói Szerződés megalakítása (1955) után került sor a kérdés következő szabályozására, egy 1957. május 27-én létrehozott kétoldalú egyezményben.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DÖMÖTÖRFI TIBOR: A fal megkerülése - találkozások a Balatonnál
A rendszerváltás előtörténete

Egymás mellett parkoló Trabant és Mercedes - tipikus és megszokott, már-már magától értődő kép az 1970-es évektől kezdve a nyári Balaton partján. Függetlenül attól, hogy a "szocialista" keletről vagy a "kapitalista" nyugatról érkeztek, a rendszerváltozás előtt a németek szívesen utaztak a "magyar tengerhez". Magyarország egyfajta "területen kívüli" találkozóhellyé vált kelet- és nyugatnémetek számára, véletlen és tudatos találkozások színhelyévé.
Bár az MSZMP VIII. kongresszusa - mintegy az 1956 utáni kádári konszolidáció külső irányban való propagálására - már 1962-ben zöld jelzést adott a Magyarországra irányuló nemzetközi idegenforgalom fejlesztése előtt, igazából az 1960-1970-es évek fordulójától vált jelentőssé a külföldi turizmus; az ezt követő mintegy másfél évtizedben több mint megkétszereződött a külhoni vendégek száma Magyarországon. Az 1980-as évek közepén a magyar határon belépő 10-15 millió turista mintegy háromnegyede a KGST-országokból (ill. Jugoszláviából), egy negyedük pedig nyugati országokból érkezett. Az ország devizabevételeinek szempontjából természetesen az utóbbi kategória játszott lényegesebb szerepet. Bár az 1980-as évek során a növekvő belföldi infláció a keletről érkezett turisták számára - változatlanul maradt valutakeretük miatt - (legális úton) egyre szűkösebb lehetőségekkel járt, a nyugatiak számára a kvázi forintleértékelés továbbra is kedvező árszínvonalat biztosított. Mindez nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy a nem szocialista országokból érkezett látogatók száma az egész korszakban folyamatosan növekedett.
Magyarország számára - némi időbeli ingadozással - mind nyugati, mind keleti viszonylatban Németország jelentette az egyik legjelentősebb küldőországot a turizmus terén, "Ungarn" egyre kedveltebb úticéllá vált mind az NDK-ban, mind az NSZK-ban. A Magyarországra turisztikai céllal való beutazás mindkét német államból viszonylag egyszerű volt. Az NDK-ban a berlini fal megépítése (1961) utáni periódusban, egyre jelentősebb igény keletkezett az országhatáron kívüli nyaralásra, amelyre azonban az NDK-rezsim határpolitikája miatt csak néhány "baráti" országban nyílt lehetőség. A keletnémet turisták különösen előnyben részesítették a melegebb éghajlatú úti célokat (Magyarország, Románia, Bulgária), Magyarországot különösen is kedvelték, mivel a szocialista táboron belül a legnyugatiasabb életformát, már-már fogyasztói életstílust élhették meg, ha csak néhány hétre is. Az NSZK polgárai közül sokan a II. világháború utáni kitelepítésekkor szülőföldjükön maradt családtagjaikat látogatták, turisztikai céllal kezdetben főként Budapestet keresték fel. A legtöbb nem belföldi turista a két Németországból érkezett a "magyar tengerhez", kezdetben főleg keletnémetek, majd egyre többen az NSZK-ból, az 1980-as években (az osztrákokkal együtt) már az utóbbiak alkották a németnyelvű többséget.
A Német Demokratikus Köztársaság már fennállása idején mint polgárait folyamatosan megfigyelő, ellenőrző, indoktrináló állam vált hírhedté a szocialista országok között. A keletnémet vezetés már 1962-ben úgy határozott, hogy nemcsak saját területén, hanem a határokon túl, a "baráti" szocialista országokban is megfigyelés alá veszi állampolgárait. Ami a Stasi magyarországi megfigyelési akcióinak értékét illeti, az eredmény összességében elég soványnak mondható, leggyakrabban hétköznapi, banális, "nyaralós" beszélgetéseket, általánosságok szintjén mozgó politikai állásfoglalásokat sikerült "felderíteni". A közös balatoni nyaralások mindenesetre nem lényegtelen mértékben járultak hozzá a kelet- és nyugatnémetek összetartozás-élményének és -tudatának fenntartásához.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Magyar-NSZK kapcsolatok. Kronológia, 1963-1990 (D.T.)

1963. november 10. Aláírják az első magyar-nyugatnémet (NSZK) kormányszintű kereskedelmi szerződést. Kölcsönösen kereskedelmi képviseleteket állítanak fel, amelyek de facto külképviseletként működnek. (A két ország között az NSZK megalakulása [1949] óta nincs diplomáciai kapcsolat.)
1966 folyamán Az NSZK válik Magyarország legfontosabb "kapitalista" kereskedelmi partnerévé.
1968 folyamán Megnyílik az elsőNSZK-cégképviselet Budapesten (Siemens).
1969. október 15. Magyarország kölni és az NSZK budapesti kereskedelmi képviseletét útlevél-kezelési és vízumkiadási joggal ruházzák fel.
1969. október 21. Willy Brandt szociáldemokrata politikust kancellárrá választják. Külpolitikai programjában meghirdeti a szovjet zóna országai felé nyitó "új keleti politikát" (Neue Ostpolitik).
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZÁSZ ZOLTÁN: "Marian" 1987-1989-ben
Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai című dokumentumkötete

Most Markó Béla a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség elnöke tette közzé az ő 1987-1989 közötti lehallgatásáról készült jegyzőkönyveket, s a megfigyelés felhasználásával készült összesítéseket. A Securitate-ról otthon és itthon egyaránt élő horrorkép értelmezéséhez, ugyanakkor a szolgálat demisztifikálásához, a magyar közönség szakszerű tájékoztatásához igencsak hasznos az érthető eredeti anyagok közzététele. Közéleti szereplő fürkészésének bemutatásával jobban érzékelhető a hatalom leskelődéseinek szánalmassága, de hosszútávon racionalitása, s a benne rejlő hallatlan veszély: a "célszemély" (és környezete) szavaiból készített többfunkciójú bomba, mellyel egy felsőbb hatalom döntése alapján az egyén bármikor politikailag megsemmisíthető, közösségéből fizikailag is kirobbantható, vagy egyszerű trükkökkel saját világában bárkit lehetetlenné tehettek. Kutatónak persze kiváló forrásanyag.
A román állambiztonságiak Markó Bélát mint költőt, az Igaz Szó című marosvásárhelyi irodalmi folyóirat egyik szerkesztőjét, mint erdélyi magyar közéleti személyiséget figyelték. Így lett "Marian". Úgy tűnik azonban, hogy szűkebb baráti körét is intenzíven, a tágabb kört talán lazábban, de ugyancsak rendszeresen ellenőrizték. Erre utalnak a különböző hívójelű lehallgatóberendezések, s éppen hétféle technika is. Markót már 1987 tavaszán mint "nacionalistát és irredentát" tartották számon a Maros-megyei állambiztonságiak. Mindenesetre első itt feltűnő nagyobb bűne az 1986 őszén megjelent háromkötetes Erdély története romániai igen ellenséges hivatalos fogadtatásával való szembefordulás, szakzsargonban: "nem megfelelő módon kommentál bizonyos pártdokumentumokat. elégedetlen azzal, hogy Romániában megjelennek cikkek, amelyek a Magyar Tudományos Akadémia által fémjelzett. Erdély története c. könyv történelemhamisító szerzői ellen íródtak."
A kései kutatónak többet ad ez az anyag, mint az egykorú Securatitate-tisztnek. Mégsem adták fel a lehallgatást. Az utolsó rögzítés 1989. december 14-i. Az sajnos nem ismert, hogy december 5-én milyen akciót akartak ellene megindítani - "annak megfelelően, ahogy megbeszéltük!" (A legálnokabb "kis lépés" korább lejáratását célozta, hogy elhitessék a világban: valójában a szolgálat besúgója.) December 16-án még készül egy terjedelmes összefoglaló Markó-bűnlajstrom három példányban. Ez a legsúlyosabb tartalmú - de intézkedés már nem születik. Egy hét múlva a Ceausescu-rendszert elsodorta a temesvár-bukaresti forradalom. Markó követési dossziéját 1991. április 22-én lezárták.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Víz és társadalom

ANDRÁSFALVY BERTALAN: Állattartás és erdő az ártérben
Néprajzi hagyományok

Ma már nehezen képzeljük el azt, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában az állattartás alapját, feltételét elsősorban és sokáig a fák lombja, az erdő biztosította, nem a fátlan legelő és a szántóföldi gabonatermesztés melléktermékei, az ugarnak, parlagnak hagyott, pihentetett ugarlegelő, a szalma, kukoricaszár és termesztett takarmányok.
Az állatok nemcsak legelték, vagyis maguk tépték le a lombot vagy rágták a fák kérgét, az ember is segített nekik az élelemszerzésben. Baltájával ágakat vágott le, olyan magasból, ahol már azt a jószág nem érte el. A pásztor kedvenc állatait egy-egy leveles vesszőnyalábbal csalogatta magához. Erdős, fákkal benőtt legelőkben nem is lehetett volna őket ostorral vagy kutyákkal hajtani.
Az erdei legeltetésnek három szintje volt: a termő fák, a csontolt, botolt fák és bokrok, illetve a fák közti gyepszőnyeg. Ez az összetett haszonvétel napjainkra csak északon, skandináv földön maradt meg, valaha egész Európában és a Kárpát-medencében is gyakorlat volt. A 18. század végére azonban megtörtént az ország nagy részében az "elkülönözés", vagyis a faluközösségek és a földesúr közösen használt marhaélőföldjének felosztása, lényegében az erdők és rétek nagyobb részének kisajátítása a földesurak részéről. Először az olyan erdőkből szorították ki a jobbágyokat, melyek kiirtásával a földesúr szántóföldekhez juthatott. Ugyanakkor igen megnőtt a fa értéke is, vagyis az erdőt nem legeltetik, hanem célszerű erdőgazdálkodást folytatnak benne. A legelőerdők ott valamivel tovább megmaradhattak, ahol annak talaja, éppen vízvetettsége miatt, nem volt alkalmas szántóföldi művelésre: az ártérben.
Az erdőkisajátítást Mária Terézia 1767. évi úrbéri törvénye szentesítette, melynek következményei máig felméretlenek. Az úrbérrendezés és az azt követő elkülönözés az ártérből, vagyis a közös erdők, rétek, legelők használatából élő népcsoportokat érintette. Az erdőkisajátítással születik meg a magyar allodiális nagybirtok (ami nem kerül parasztkézre a jobbágyfelszabadítással), az "egyke", a hárommillió koldus, a csaknem ugyanannyi kivándorló.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BURUCS KORNÉLIA: A vezetékes víz Magyarországon
Udvaron, háztartásban, termelésben

1945-ben Magyarországon a lakosság mindössze 22-23%-a részesült vezetékes vízellátásban, a csatornázott területen élők aránya pedig 17% volt. 1945 után az első néhány évben döntően a háborúban megsérült közművek helyreállítási munkái zárultak le. A "fordulat évében", 1948-ban sor került a vízügyek államosítására (benne a kútfúróiparral). A termelő ágazatok fejlesztési igényeinek alárendelődve az ivóvíz-ellátási célok megvalósítása lassan haladt. Az 1950-es évek közepéig a gazdaságpolitikában a nehézipari beruházások élveztek elsőbbséget, a "szocialista iparosítás" és az ezzel összefüggő közműigények kielégítése volt a vízgazdálkodás elsődleges feladata, lekötve az e célra rendelkezésre álló anyagi erőforrásokat.
A közműves vízellátás fejlődése az 1950-es évek végétől vett erőteljesebb lendületet, összefüggésben az életszínvonal-politika hangsúlyosabbá válásával. S mivel az ország villamosítási programja ekkor már a végéhez közeledett, "hivatalosan" is kezdetét vehette a kommunális szolgáltatások második nagy fejlesztési szakasza, a lakossági vízellátás javítása. A vízgazdálkodáson belül azonban a közművesítés az 1960-as évek végéig csak másodlagos szerepet kapott. Az erőforrásokat továbbra is a települési hierarchia élén álló városokra koncentrálták. A mezőgazdaság fejlődése, jövedelmezősége azonban a falusiak gyarapodásával is járt, ami nemcsak a lakásviszonyaik javításához biztosított alapot, hanem az infrastruktúra-fejlesztés önerős kivitelezéséhez is.
Az 1980-as évek romló gazdasági viszonyai, az egyre szűkülő költségvetési források miatt a megfogalmazott vízgazdálkodási célok nagyrészt illuzórikussá váltak, s azok csak a rendszerváltozás utáni évtizedben zárultak le. Ekkor azonban már nem az állam, hanem - az 1990. évi önkormányzati törvény nyomán - a helyi önkormányzatok felelősségi körébe tartozott a lakosság víziközmű-ellátása, a vízellátást kötelező, a szennyvízelvezetést, -tisztítást nem kötelező feladatként állapítva meg. A címzett és céltámogatások rendszerével 1994-ig kellett volna az egészséges ivóvíz-ellátást teljes körűvé tenni, mely végül az 1990-es évek végére valósult meg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Közös dolgaink

Történészek kontra politikusok (G. F.)

A szlovák nyelvtörvény provokáció a kelet-közép-európai nemzetek megbékélése ellen. Európaiságunk erősödése ellen. Politikusok provokációja az értelem ellen - írtam a minap szlovák, román, osztrák barátaimnak. Akikkel 2007-2008 fordulóján párbeszédet kezdtünk a román-szlovák-magyar-osztrák történeti konfliktusok tisztázásáért. Merthogy az új közös hazában, Európában több a közös jelen-érdekünk, mint az elmúlt 150 évben volt az érdekkülönbségünk. Kezdtük 2007 őszén a szlovákiai magyar és német kitelepítések közös, nyílt tárgyalásával, folytattuk 2008 áprilisában Bukarestben a román-magyar történeti konfliktusok tisztázásával (az ottani rádió és televízió  nyilvánossága előtt), majd 2008 nyarán Budapesten a Monarchia felbomlásának tárgyalásával szomszédaink és a világ vezető szakértőinek együttesével, és 2008 decemberében Budapesten a történeti Magyarország felbomlásának vitatásával. A nemzeti érzelmeinket mindig is mozgásba hozó turócszentmártoni és gyulafehérvári (1918) gyűlések tárgyalásával. Ahol kimondták a szlovák, illetve a román nemzet kiszakadását a magyar államból. (És amelyet megelőzően a magyarok felbontották a négyszáz éves együttélést az osztrák államtesttel.) Románok, szlovákok, osztrákok ismertették a konfliktusokról történetírásaik eredményeit. És mi is mondtuk a magunkét. A vélemények nem "nemzeti falanxok" szerint csoportosultak, mint az elmúlt másfél száz évben rendszeresen. (Dan Berindei, a román akadémia alelnöke, Dušan Kováč, a szlovák akadémia alelnöke, Arnold Suppan, az osztrák akadémia frissen megválasztott főtitkára voltak a tervekben partnereim. Régi barátaink, szereplő társak a történettudomány világszínpadán és európai akciókban az elmúlt 3 évtizedben.) Tettünk valamit - mondtuk egymásnak - Bukarestben, Budapesten, Bratislavában. (Amit egymásra mosolyogva hol Pozsonynak, hol Pressburgnak, hol Bratislavának nevezünk.)
Politikusok provokációja a szlovákiai nyelvtörvény a térség nemzetei modernizációja ellen, ahogy annak neveztem 2008 decemberében a szlovák nemzeti radikalizmust, de ugyanígy a királyhelmeci - szlovákiai - magyar kalandorságot. Provokáció akkor is, ha a jelenség okait történészként keresve, magyarázatokat találunk arra. Részben a világban előrefutó globalizációs technikák deficitjében: a lokális-helyi érdekek lebecsülésében, vagy a magukat olyannyira felvilágosultnak tartó politikusok egy csoportjának otromba érzéketlenségében a térség etnikai-nemzeti problémái iránt. A magyarázat kutatása szakmagyakorlásunk célja. De korántsem jelenti azt, hogy aminek magyarázatát találjuk, azt a jelenben elfogadni ajánlanánk. A magyarázó és az értékelő mozzanat a történetírói gondolkodásban szétválik - tanítjuk diákjainknak.
Mit tehetünk mi, tanárok, kutató-értelmiségiek? Elgondolkodunk. Nem teszünk úgy, mintha nem történt volna semmi! Mérlegeljük, kell-e irányt váltanunk. Most úgy látjuk, nem. A történelemben mindig különböző erők különböző programokat fogalmaznak meg. Ostobaság volna kizárólagosságra törekedni bármelyiknek is. (Noha ez a vágy oly gyakran élt és él politikusokban, értelmiségiekben.) Folytatjuk a párbeszédet: most tartottuk (2009. májusban) a Románia és Magyarország a II. világháborúban című tisztázó konferenciát román kollégáinkkal. (A História következő számaiban olvashatnak erről. Ahogy a História - mint a Párbeszéd egyik indítója - kezdettől közli a viták szövegeit.) Szeptemberben következik az 1919. év, októberben az 1989. év története a térségben, majd jövőre az 1920. évi békerendszer és a 2004- 2007. évi európai uniós integráció tárgyalása. Szlovákok, románok, osztrákok, magyarok - addigra már délszláv, lengyel kollégákkal.
Az alábbiakban közöljük a budapesti, 2008. december 4-i konferencia előadásainak, illetve a tanácskozás összefoglalójának szövegeit.

GLATZ FERENC: Történetírásaink a felbomlásról, 1918-2008
A szlovák, román, magyar, osztrák párbeszéd folytatódik

1. A hatalomváltás, kisállamiság hátrányairól, előnyeiről. A kisállamiság - amely létrejött a Monarchia területén 1918-1920-ban - hátrányairól sokat beszélünk. De arról szinte semmit, hogy milyen előnyöket hozott a térségben élő népeknek. (Lehet, hogy azért, mert nekünk, magyaroknak csak hátrányt hozott: mind gazdasági, mind kulturális, mind igazgatási-politikai kultúránk szempontjából.) Beszélünk a térség minden államában bekövetkezett gazdasági és az ezekkel együtt járó szociális megrázkódtatásokról, hátrányokról. (Joggal. Hiszen a térség széttagolódása kis nemzetállami piacokra éppen akkor következett be, amikor az ipari-technikai forradalom újabb hulláma, például a sorozatgyártás valóban a nagy kiterjedésű piacokat igényelte volna, amelyeken szabadon áramlik a munkaerő és az áru.) Beszélünk a világpolitikai hátrányokról: arról, hogy a térség új kis államai mennyire ki voltak szolgáltatva a nagyhatalmi játékoknak. És beszélünk a kisebbségi problémákról mint társadalmi jelenségről. (Amelyeket lehetőleg úgy tüntetünk fel, mintha kollektívumok problémájaként most keletkeztek volna, 1920-ban. Ami nem igaz.)
De nem beszélünk az új rendszer előnyeiről, a kedvezményezettekről. Arról például: mekkora előny volt, hogy a térség több kis nemzetének - a szlovák, a román és a délszláv polgárok - gyermekei ezután anyanyelvükön teljes körű képzésben részesülhettek.  Arról sem beszélünk, hogy a népnyelvi felsőfokú képzésnek az addigi hiánya szociális hátrányba hozta 1920 előtt a nem magyar és nem német lakosságot. (Bár nálunk még a svábokat is.) Tény: az 1919-1920. évi új nemzetállami rendszer jelentős szociális és kulturális emelkedést hozott a történeti Magyarország lakossága 50%-ának. .És nem beszélünk arról sem, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát, illetve a történelmi Magyarországot széttörő mozgalmak egy, a korábbinál demokratikusabb rendet hirdettek meg. Nemcsak a magyar októberi forradalom, de a szlovákság, románság kiszakadását kimondó turócszentmártoni, gyulafehérvári nyilatkozatok is. Amelyeket mind a magyar, mind a szlovák és a román történetírásban csak etnikai-nemzeti nyilatkozatként szeretünk idézni. (Természetesen ellenkező előjellel.) Pedig ezek pontjai a társadalmi-szociális berendezkedésről nagyon is rokoníthatóak a Budapesten megfogalmazott politikai programokkal. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ARNOLD SUPPAN: Forradalmak és államalapítások, 1918 ősze
A Magyar Királyság felbomlása

A Magyar Királyság felbomlását 1918 őszén belülről az "őszirózsás forradalom", a közvetlen szomszédságban zajló különböző államalapítások, valamint a két fegyverszünet és egy katonai konvenció vezették be. 
Az 1918. október 16-i császári manifesztum csak a Lajtán túli osztrák területeknek és nem Magyarországnak jelentett be alkotmányváltoztatást. A következő napon a nemzetgyűlés ünnepélyes ülése Német-Ausztriát "demokratikus köztársasággá" kiáltotta ki. Az "Elszakadni Ausztriától" jelszó alatt megkezdődött a horvátok, szerbek és románok elfordulása Budapesttől. A Román Nemzeti Párt Végrehajtó Bizottsága az önrendelkezés jogának szellemében Ausztria-Magyarország románok lakta területeinek - Bánát, Erdély, a Körös-vidék és Bukovina - egyesülését követelte (a nemzeti többségi viszonyok pontos figyelembevétele nélkül). A Szlovák Néppárt elnöke valamennyi szlovák párt képviselőjét 1918. október 30-ára Turócszentmártonba (Turčiansky Svätý Martin) hívta, ahol megalakították a magyarországi cseh-szlovák nép Nemzeti Tanácsát, függetlenséget követelve.
Október 31-én a bécsi hadügyminisztérium rendeletet adott ki a Habsburg Monarchia 16 katonai parancsnokságának, amely szerint a hátország tisztjei és legénysége számára engedélyezett a belépés a nemzeti tanácsok kialakítandó haderejébe "a közrend fenntartása érdekében". 1918. november 1-jén kiadták a legfelsőbb parancsot a nemzeti tanácsok saját haderejének létrehozására.
A padovai fegyverszüneti megállapodás (november 3.) természetesen Magyarországra is vonatkozott. Károlyiék reményei ellenére Magyarország nem semleges, hanem legyőzött országnak minősült, delegációja nem külön fegyverszüneti megállapodást, hanem katonai konvenciót ért el (belgrádi konvenció) - kedvezőtlenebb feltételekkel.
A magyarországi románok 1918. december 1-jén a gyulafehérvári (Karlsburg, Alba Iulia) nagygyűlésen kikiáltották egyesülésüket a Román Királysággal. 1918. december 31-én a csehszlovák légiók francia és olasz tisztek parancsnoksága alatt bevonulhattak Pozsonyba. Egy héttel előbb román csapatok vonultak be Kolozsvárra, lengyel csapatok törtek előre a Szepességben, és a szerbek megszállták a túlnyomórészt horvát Muraközt. Magyarországgal szemben Dél-Magyarországon csak a "svábok" és a "rutének" voltak lojálisak.
A kormánynak és a közvéleménynek elszörnyedve kellett megállapítania, hogy Erdély, Felső-Magyarország és Dél-Magyarország de facto elveszett. Az új magyar politikusok azt gondolták, hogy a háború iránti felelősséget Tisza grófra és a háború előtti magyar parlamentre háríthatják át és egy "semlegességi nyilatkozattal" kedvezőbb fegyverszüneti feltételeket érhetnek el. Károlyi és kabinetje azon a véleményen voltak, hogy a szervezett katonai ellenállás csökkentené Magyarország esélyeit a békekonferencián. Ennek során nem vették figyelembe az antant ígéreteit, melyeket csatlakozott háborús partnereinek, Szerbiának, Romániának és a Csehszlovák Nemzeti Tanácsnak adott.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Ausztria-Magyarország felbomlása. Kronológia, 1918. október 28.-december 1. (A. S.)

1918. október 28. A Nemzeti Bizottság kikiáltja Prágában a csehszlovák államot.
1918. október 29. Kikiáltják a "szlovének, horvátok és szerbek államát" a horvát-szlavón országgyűlésen Zágrábban.
1918. október 30. Német-Ausztria Állam megalakítása, az Ideiglenes Nemzetgyűlésen Bécsben.
1918. október 31. Átadják a krakkói katonai parancsnokságot a Lengyel Likvidációs Bizottságnak. - A császár-király rendeletére Horthy Miklós flottaparancsnok, ellentengernagy átadja a k. u. k. hadiflottát a délszlávok nemzeti tanácsának Pulában. - A Szlovén Nemzeti Tanács kinevezi a szlovén nemzeti kormányt Ljubljanában. - Forradalom Budapesten. Károlyi Mihály lesz a miniszterelnök.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DUŠAN KOVÁČ: Az átalakulás mint szlovák történeti probléma
Folyamatosság és megszakítottság

A szlovák politikai és kulturális elit körében a 19. század közepétől jelennek meg politikai programok. Az első ilyen szlovák program reakció volt az európai nacionalizmusra, amely a nemzetállam gondolatkörében teljesedett ki, és a szlovák autonómiát tűzte ki célul, vagyis az önrendelkezés jogát Magyarországon belül. A szlovákok tiszteletben tartották a Magyar Királyság létjogosultságát, 1918-ig ezt tekintették kiindulópontnak a szlovákok önmegvalósításához.
A háború éveiben egyik pillanatról a másikra megjelent a csehszlovák állam megalakításának programja. Megalkotója Masaryk, aki már 1914 októberében összeállított, és az első memorandum kíséretében a brit kormány felé továbbított egy ilyen programot. A konkrét program megalkotására 1918 májusában került sor, amely egyértelműen megfogalmazta: a szlovákoknak a csehszlovák állam irányába kell elmozdulniuk. A fiatal szlovák generáció már nem Magyarországon végezte tanulmányait, hanem a cseh vagy morva területeken található iskolákban. Létezett egy régebbi tradíció is, ami Jan Kollárra vezethető vissza, miszerint a csehek és a szlovákok a szláv nemzet egy szlovák ágához tartoznak. 1918 a szlovák nemzet születésének éve. A nemzeti agitáció 1918 előtt csak néhány régióban éreztette hatását, de 1918-at követően gyors ütemben mindenhol megjelent.
A szlovákok az új államot nem kizárólag a nemzeti elv által vezérelve fogadták el. Minden szlovák, nemcsak a férfiak, hanem a nők is, teljes jogú polgárokká váltak. A demokratikus rendszer nem csupán a parlamenti választások szintjén, hanem a regionális, a helyi választások szintjén is biztosította számukra a választójogot. És ez valóban új volt. Ez változtatta meg az ország politikai kultúráját.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A cseh-szlovák állam létrejötte. Kronológia, 1914-1918 (Oprán Emese)

1914. október T. G. Masaryk, a bécsi birodalmi gyűlés emigrált képviselője az angol kormánynak eljuttatott titkos memorandumában felveti a független cseh állam létrehozásának szükségességét.
1914 ősze Az Amerikai Szlovák Liga emlékirata ("A szövetséges és társult hatalmak illetékes diplomáciai köreihez a szlovák nemzet érdekében") feleleveníti a szlovákok történelmi múltját, értékeit és sérelmeit: az erőszakos magyarosítást, az igazságtalan választójogot, mely kizárta őket a parlamentből, az iskoláik és kulturális intézményeik megszüntetését, a gazdaság elhanyagolását, mely kivándorlást okozott. Kívánságuk, hogy a többi európai nemzethez hasonlóan a magyarországi szlovákok is kapjanak teljes autonómiát politikai, kulturális és gazdasági téren. A Masaryk által vezetett cseh-szlovák emigráció ezt az autonómiaprogramot kevesli, közzétételét pedig súlyos politikai ballépésnek minősíti.
1915. április 15. Masaryk emlékirata a csehszlovákok államának megalakításáról. A Monarchia felbomlását feltételező tervet a nagyhatalmak nem támogatják.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PETER ŠVORC: A szlovák autonómia lehetőségei
A turócszentmártoni (martini) deklaráció

Az első világháború folyamán világossá vált, hogy a háború előtti status quo meg fog változni. A szlovák miliőben élt a remény, hogy a háború a szó jó értelmében megváltoztatja a szlovákok helyzetét. Legreálisabbnak Magyarország föderatív állammá alakítása tűnt, ahol a szlovákok saját autonómiát kapnak. A másik lehetőség az emigrációban fogalmazódott meg. Az Amerikai Egyesült Államokban, ahol nagy szlovák közösség élt (mintegy 650 ezer ember), több elképzelés is napvilágra került. 1914-ig körükben is a föderalizált Magyarország keretein belüli szlovák autonómia terve lelt támogatásra. 1914-ben azonban megfogalmazódott az önálló Szlovákia követelése is. A fiatal szlovák értelmiség képviselői pedig ebben az időben kezdték terjeszteni az új államalkotó nézeteket, amelyek a cseh-szlovák állam gondolatát jelentették. 1915 októberében ez már markáns formát öltött, és a szlovákok és csehek clevelandi egyezményében jelent meg.
Az otthoni politikai elit a cseh-szlovák közös állam célját csak a háború végén fogalmazta meg. Az 1918 tavasza óta tartó fejlődés a szlovák kérdés radikálisabb megoldását kívánta meg. Ezt erősítette meg a Szlovák Nemzeti Párt Bizottságának titkos megbeszélése 1918. május 24-én, amelyen a vonakodó szlovák politikusokat azzal győzték meg, hogy a szlovákok kénytelenek megállapítani a Magyarországhoz való további tartozás lehetetlenségét, valamint a cseh-szlovák orientáció elengedhetetlenségét. 1918 második fél évének eseményei megalapozták a szlovák döntést.
A Szlovák Nemzeti Párt elnöke Prágában garanciát kért arra, hogy a csehek saját közigazgatást adnak a szlovákoknak. A cseh politikusok ígéretet tettek erre.
1918. október 29-31. között rendezték meg a Szlovák Nemzeti Párt Bizottságának ülését Martinban (Turócszentmárton), amely deklarációs gyűlésként vált ismertté a történelemben. Szlovákia azonnali autonóm jogállásának gondolata biztosan elhangzott a tárgyalásokon, mert ilyen cél nélkül nem lett volna értelme a szlovákok azon törekvéseinek, hogy önállósítsák magukat Magyarországtól. Ekkor még Szlovákia lakossága körében több olyan kezdeményezés is született, amelyeket Magyarország elfogadott volna. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a radikálisan gondolkodó szlovákok a Csehszlovákia alkotmányáról folyó viták során taktikai okokból lemondtak Szlovákia autonóm jogállásáról, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben az okok elmúlnak, akkor Prága autonómiát ad a szlovákoknak. Erre azonban Szlovákiában még húsz évet kellett várni.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZARKA LÁSZLÓ: Turócszentmárton, 1918
A szlovák önrendelkezés vitás kérdései

Nemcsak az Amerikai Szlovák Liga programja, az amerikai nagygyűlések - a clevelandi és pittsburghi tanácskozások - nyilatkozatai jelzik a szlovák nemzetépítés államjogi programjainak alakulását, hanem a magyarországi szlovák politikusok szervezkedései és programalkotó munkája is. Az 1918. szeptember 19-én Budapesten megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács egyes tagjai több szálon is kapcsolódtak a prágai Cseh Nemzeti Tanácshoz, valamint az október 13-án megalakult Cseh Nemzeti Bizottsághoz. Ezeken keresztül közvetve a Masaryk vezette külföldi Csehszlovák Nemzeti Bizottsághoz is. Az 1918. május 24-i liptószentmiklósi értekezletet követően a szlovák politikusok egyértelműen elkötelezték magukat a cseh-szlovák orientáció mellett, a történeti magyar államközösségből való kiválás azonban politikai, államjogi és nemzetközi jogi, katonai, gazdasági kérdései egészen október 30-áig, a "a szlovák nemzet deklarációjának" elfogadásáig nyitva maradtak. A szlovákok a cseh-szlovák államra hagyatkozó megoldást választottak a turócszentmártoni deklarációban. A csekély létszámú szlovák politikai elit képviselői felismerték, hogy számukra az a legjobb megoldás, ha ráhagyatkoznak a csehszlovák államalapítás programjára és az abban minden tekintetben domináns csehekre.
A trianoni csehszlovák-magyar határvonalat a Tanácsköztársaság északi hadjárata nyomán összezáró nagyhatalmi békecsinálók ultimátumszerűen hozták Kun Béláék tudomására. Ezen azután sem Apponyi, sem Horthy, sem Teleki, sem Bethlen nem tudott a trianoni békeszerződés aláírásáig változtatni. Szlovák részről a trianoni határok egy egészen más értelmezésben jelennek meg: a győztes nagyhatalmak kezdettől fogva arra törekedtek, hogy az életképes államokat hozzanak létre. Ennek megfelelően nem etnikai határokra volt szükség, hanem az államok működőképességét biztosító folyamhatárokra, vasúti, gazdasági, stratégiai és történetileg kiérlelt határokra. A szlovák történetírás az etnikai érvek felemlegetésében mindmáig a magyar revíziós igények melletti érvelést látja.
A csehszlovák államalapítás körülményei között a szlovákkérdést három szlovák politikus próbálta értelmezni és alakítani. Šrobár kezdettől fogva ellenezte a szlovák autonómiatörekvéseket, szerinte a szlovák nemzetnek kizárólag Csehszlovákián belül lehetett megtalálni a megfelelő helyet. Hodža szerint a Szlovák Nemzeti Tanács és a szlovák politikai képviselet gyenge volt, ő ezen próbált alakítani. A szlovák néppárti irányzat (Hlinka) által kidolgozott elképzelés viszont a szlovákok autonómiáját kívánta elérni a közös államban. A Šrobár által képviselt csehszlovák alternatíva kialakította azt a szlovák belső nemzeti konfliktust, amely egyszer 1938-ban, egyszer 1946-1947-ben, egyszer pedig 1968-ban, majd 1990 és 1992 között folyamatosan újraértelmezte Csehszlovákia belső nemzeti viszonyait, a közös állam létjogosultságát és optimális formáját. 
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

STELIAN MÂNDRUŢ: Gyulafehérvár a román történetírásban
Váltások és változások

A nagy román nemzeti egység születési évének hagyományosan 1918-at, s nem a békeszerződés aláírásának időpontját tekintjük. Az akkori szereplők, újságírók, politikusok visszatekintései, a memoárirodalom, az emlékező-elemző cikkek, az iratgyűjtemények az 1918-as erdélyi eseményeket átpolitizált módon ábrázolták. Voltak mindenkinél egységes alaptételek, így az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, s különösen a magyar állam keményen elnyomta nemzeteit, valamint hogy a történelem által halálra ítélt birodalom volt. Hangsúlyos amúgy is a központi hatalmak reakcióssá, az antant haladó-felszabadítóvá minősítése.
A második világháború után berendezkedő kommunista rezsimnek a történetszemléletet kötelezően hozzá kellett igazítania a szovjet-orosz hivatalosság tanaihoz.  Az utasításértékű irányelv ekkoriban az volt, hogy 1918-at, Erdély és Románia egyesülését minél rövidebben említsék. Jóformán nem volt szabad írni Gyulafehérvárról, mivelhogy a királyi Románia a Szovjet-Oroszország-ellenes antant részeként, "imperialisták ajándékaként" kapta meg Erdélyt, s akik az ottani románság elnyomottságát, szabadságvágyát saját nagyhatalmi érdekeikből kihasználták.
A Szovjetuniótól való elhidegülés, mely nagyrészt a moszkvai politika által kiváltott reakció volt, az 1960-as évekre elvezetett a román nemzeti kommunizmus kikristályosodásához. Ebben a nemzeti momentumot és az osztályharcos szemléletet hozták egymással harmóniába, beillesztve az egész Habsburg Monarchia nemzeti-társadalmi mozgalmaiba.
Napjaink 1918-ra vonatkozó történeti irodalmában jól érezhető az 1989 utáni időszak átmeneti jellege. Az újabb kutatás már összetettségében nézi az eseményeket. A december 1-jei gyulafehérvári uniós gyűlés aligha lett volna eredményes, ha az antant nem szövetkezik 1916-ban Romániával. Mindezekhez kapcsolódott az akkori idők társadalmának új vizsgálata: az elitképződés, életmód és mentalitás, rétegek magatartásformái. Új kutatások vannak abban is, hogyan kezelték politikusok és katonai körök a Maros-demarkációs vonalat, milyen volt a viszony a franciákkal a katonai előnyomulás kérdésében, illetve milyen volt az amerikai érdekérvényesítés. De nem kerülik el az alaposan sosem vizsgált magyar-román összecsapások kérdését, a rendfenntartás jogcímét sem. A forrásanyag még sok kutatási lehetőséget kínál.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZÁSZ ZOLTÁN: Magyar szemmel Erdély elszakadásáról
Erdély és a román önrendelkezés

Közel egy évszázad távolából nehéz felvázolni a világháborús összeomlás végnapjainak magyar nemzeti tudatállapotát, annál is inkább, mivel az akkori aktív nemzedék 1918 tavaszától két rövid esztendő alatt háromszor fordult szembe önmagával. Az újabb és újabb történések sodrában háromszor rendezte át a világhoz való viszonyát s vele történeti emlékezetét. Októberben megtagadta a fél évszázados dualista Monarchiát, 1919 tavaszán az öt hónapos kísérleti demokrácia helyén elfogadta a proletárdiktatúrás kísérletet, hogy újabb pár hónap múlva azzal is szembefordulva elviselje a román megszállást, elfogadja a Horthy-féle újabb rendteremtést s a végzetes békeszerződést.
Túlságosan nagy volt Erdély elvesztésének nemzeti traumája, túl sok jajszó kísérte ahhoz, semhogy tárgyszerű emlékezés, megértő értékelés alakulhatott volna ki a nemrégi magyar állam román népének 1918 végi elszakadásáról.
Történeti tudatunkban toposz, hogy a kormányzat puskalövés nélkül adta fel az ország jelentős területeit. Általánosan elfogadott magyar álláspont volt, hogy a belgrádi fegyverszüneti egyezmény - a Maros demarkációs vonalával - tűrhető keret az állam számára a béketárgyalásokig. A történeti Erdély teljes elvesztése után került sor Károlyi március 2-i szatmári beszédére, melyben kimondta: ha az antant maga feldarabolja Magyarországot, "végveszély esetén fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot". Erre mondja a történeti irodalom, hogy fordulat jele, áttérés a fegyveres védekezésre. De csak a gondolatára.
Minden propagandaháborús és diplomáciai célú hasznosíthatóság, néha tudatos generálásból adódó ütközés ellenére, az impériumváltás nagy történelmi horderejéhez képest szinte nyugodt körülmények között ment végbe. Nem tört ki polgárháború, mint 1848 őszén. Területileg is fokozatosan, mélységében is lépcsőzetesen ment végbe a főhatalom cseréje.
Erdély elvesztése - a román önrendelkezés akkori diadala - a magyarság számára megoldást nem hozhatott. Túlságosan egyoldalú, kirekesztő volt a döntés, igazságtalan, büntetés jellegű. A belenyugvás lehetőségét pedig nagymértékben csökkentette, hogy a terület jövőjét eldöntők: sem Párizs, sem Bukarest, de még az erdélyi Román Nemzeti Párt sem járult hozzá egy népszavazás megtartásához.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A románok útja Gyulafehérvárhoz. Kronológia, 1914-1919 (Sz. Z.)

1914. augusztus 3. A sinaiai koronatanács szerint a hármas szövetség titkos szerződése nem kötelezi Romániát, mivel a Monarchia megkérdezésük nélkül indított háborút Szerbia ellen. Románia semleges marad.
1914. augusztus Az erdélyi Román Nemzeti Pártból O. Goga és V. Lucaciu kiválnak, és Bukarestbe emigrálnak. A párt felfüggeszti működését.
1914. szeptember 3. Bukarestben olasz-román titkos megállapodást kötnek a semlegességből való kilépés módjáról.
1914. szeptember 13. I. Maniu, T. Mihali, A. Vaida-Voevod a Román Nemzeti Párt nevében tárgyal Tiszával a nemzetiségi jogok kiterjesztéséről. A megbeszélések megszakadnak. Felmerül olyan román-német terv is, hogy Románia csapatai vonuljanak Erdélybe, annak oroszokkal szembeni biztosítására.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

HORST HASELSTEINER: Zágráb és Belgrád a délszláv államért
Megfontolt vagy szerelmi házasság?

A győztes antanthatalmak (nem csupán) Európa politikai térképét rajzolták újra. A legyőzöttek területét megnyirbálták, csökkentették, és érdekeik érvényesítése tartósan háttérbe szorult.
A "délszlávok" számára a hatalmi erőviszonyok és a szövetségi rendszerek képviseletet teremtettek a központi hatalmak és az antant oldalán is. A későbbi Jugoszlávia (illetve a szerbek, horvátok és szlovének királysága) valamennyi népe megfogalmazta a 19. század folyamán területi elképzeléseit.
A horvátok hozzájárulása a 19. század integratív nemzeti ideológiáihoz különösen jelentős. A történelmi horvát államjog hagyományában megjelent az úgynevezett "Horvátország-Szlavónia-Dalmácia Hármas Királyság" újraegyesítésére vonatkozó követelés. A 19. század ötvenes és hatvanas éveiben megfogalmazták a "jugoszlávizmus" integrációs ideológiáját.
Talán a szerbek esetében jelenik meg a legnagyobb mértékben torzítva a visszatekintés a dicső középkorra nemzeti elképzeléseik megfogalmazása során.
Kik voltak az újraalapítandó állam megformálásának jelentős döntéshozói? Egyrészt a szerb emigráns kormány és a Karadjordjević királyi ház (mindkettő Londonban) mint az antant elismert szövetségesei. Másrészt a szlovénok, horvátok és szerbek nemzeti tanácsa, amely Zágrábban alakult meg és a Habsburg-királyságok és -tartományok parlamenti képviselőiből tevődött össze. Harmadrészt a Habsburg Monarchia száműzöttei, akik Londonban megalakították a "jugoszláv bizottságot".
Egy új állam jött létre a következő megnevezéssel: a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága. A "régi radikálisok" vezető szerb körei és epigonjaik által kívánt, szerb, ortodox és Belgrád központú, a régi és nagyszerb eszme által meghatározott szerb centralizmus győzött.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A szerb-horvát-szlovén állam létrehozása. Kronológia, 1914-1918 (Bíró László)

1914. augusztus vége A szerb külügyminisztérium által megbízott tudósok és politikusok kidolgozzák a szerb hadicélokat: győzelem esetén Szerbia területét ki kell egészíteni Boszniával, Hercegovinával, a Vajdasággal, Dalmáciával, Horvátországgal, Isztriával és Szlovéniával.
1914. december 7. A szerb kormány niši nyilatkozata. A háború célja Szerbia számára az elnyomott szerb, horvát, szlovén testvérek felszabadítása és egyesítése.
1914. november 22. Firenzében a Monarchiából származó délszláv emigráns politikusok megegyeznek egy bizottság létrehozásában.
1915. április 30. Párizsban hivatalosan megalakul a Jugoszláv Bizottság. Székhelyét Londonba helyezi át, elnöke A. Trumbić
1915. május 12. A Jugoszláv Bizottság nyilatkozatot küld a brit parlamentnek egy közös délszláv állam létrehozásáról (részei: Szerb Királyság, Montenegró, Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Krajna, Isztria, Trieszt, Görz és Gradisca, Karintia, Stájerország jelentos része és Magyarország délszláv zónája).
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Balkán-történet

CSAPLÁR-DEGOVICS KRISZTIÁN: Szerb-albán konfliktus Koszovó területén
Kr. u. 7. sz. - 1914

Korunk Balkánjának egyik folyamatos és jellegzetes konfliktusgóca Koszovó, ahol két, egymással rivalizáló nemzet néz minden tekintetben farkasszemet, és minden lehetséges érvet, ideológiát, történeti forrást felhasznál nemzeti céljai igazolására. Mindkét történetírás a saját nemzeti történelméről ír: nemcsak a másik fél szerepét csökkenti, hanem olyan más népek jelenlétének sem szentel figyelmet, amelyek szintén ezen a területen éltek: görögök, vlahok, szászok, latinok (raguzaiak), romák, cserkeszek stb.
Mindkét történetírás úgy ír Koszovóról, mintha ez a "tartomány" több száz éve létező történeti-földrajzi egység lenne. Ezzel szemben Koszovó (Kosovo Polje, magyarul Rigómező) 1875-ig csupán egy kisebb alföld földrajzi elnevezése volt, amely egy középkori szerb-oszmán csata emlékeként vált ismertté. Az első Koszovó névre hallgató közigazgatási egységet az Oszmán Birodalom szervezte meg 1875 és 1878 között, amely azonban nem egyezik meg a mai Koszovó területével. Koszovó csupán az 1945 utáni Jugoszláviában nyerte el mai területi kiterjedtségét.
A szerb (politikai) történetírás azt sugallja, hogy a mai etnikai állapotok csupán az utóbbi évtizedekben alakultak ki, erőszakos beavatkozások következtében. A legelterjedtebb szerb történeti álláspont szerint a középkori Szerbiának a szláv honfoglalás óta központi területe volt a mai Koszovó, sőt magának a szerb kultúrának bölcsője is itt ringott.
Ezzel szemben az albán történeti felfogás a koszovói albánságot az ókorban itt élt és még Nagy Sándorral is harcoló illír dardán törzs leszármazottjának tartja, Koszovót pedig Dardánia örökösének. Azaz: az albánság magát autochtonnak tartja, a szerbség jelenlétét pedig csupán a szláv hódítás óta ismeri el.
Ezzel szemben amióta ismert írott forrás áll rendelkezésre a szerb történelemről, mai tudásunk szerint, Koszovó nem lehetett a szerb kultúra bölcsője. Arra sincs bizonyíték, hogy  az albánok valóban az illírek leszármazottai lennének. Azt a szerb történeti állítást azonban, miszerint az albánság a 18. században érkezett nagy tömegekben a mai Koszovó területére, el lehet fogadni.
Az 1912-1913-ban zajló I. és II. Balkán-háborúk jelentették a konfliktustörténet első nagy fordulópontját. Az Oszmán Birodalom ellen győztes háborút vívó Szerbia megszerezte a terület feletti fennhatóságot, és ezt az I. világháborút lezáró békék is megerősítették. A délszláv állam létrejötte pedig egészen új keretek közé helyezte az albán-szerb konfliktust.  Bár a számtalan új államhatár a kisebbségi kérdést is megváltozott feltételek közé szorította, a legtöbb kisebbségnek volt anyaországa, amely érdekeiért kiállhatott. A koszovói és macedóniai albánok orientációs pontja a nagyhatalmak által is elismert Albánia lett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Műhely

TRINGLI ISTVÁN: Hunyadi Mátyás szabadkőműves szemmel
Fessler Ignác Aurél könyve

Abban az esztendőben, amikor Franciaországban a jakobinusok kezébe került a hatalom (1793), a porosz fennhatóság alatt levő Szilézia fővárosában, Boroszlóban "Corvin Mátyás magyar király és Szilézia nagyhercege" címmel történelmi regény jelent meg. Az író, Fessler Ignác Aurél, Magyarországon született, és haláláig magyarnak vallotta magát. A könyv megjelenésekor a szabadkőművesek misztikus ágához, az illuminátusokhoz tartozó titkos társaság tagja volt.
A művet ma már csak irodalomtörténészek neveznék regénynek, szerzője történelmi ábrázolásnak minősítette könyvét. Fessler a "nagy emberek" tetteinek mozgatórugóit kereste, így akadt Mátyásra, akinek uralkodásáról hazája történetírói úgy beszéltek, "mint a legdicsőségesebb tettek korszakáról. Fessler műve nem teljesen fikció, forrásait is megnevezi: az addigi magyar történettudomány szinte minden jelentősebb művét használta. Ezeket azonban kiegészítette, és saját eszméi szolgálatába állította. Fessler műve a saját korában nagyon kedvelt volt Magyarországon. Kisfaludy Sándor első drámája, az 1814-ben írt "Hunyadi János" egész részleteket vett át e műből, de még 30 évvel később Vörösmarty Mihály is ennek a hatása alatt írta a "Cillei és a Hunyadiak" című színpadi művét.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hírek

• Új elméletek a hükszószokról • Ókori tömegsír Angliában • Magyar emlékhelyek Törökországban • Orosz törvénytervezet a történelem értelmezéséről (Farkas Ildikó)

Címlapon:
Az utolsó szovjet alakulat elindul Hajmáskérről. 1990. november 13. (MTI)