2009/04.
Tartalomjegyzék

Figyelő

VESZPRÉMY LÁSZLÓ: Magyar király a Szentföldön
II. András keresztes hadjárata, 1217-1218

Az V. keresztes hadjáratra (1217-1221) András unokatestvérével, VI. (Babenberg) Lipót osztrák herceggel közösen készült elindulni. Odafelé András Székesfehérváron, Zágrábon át vonult a tengerpartra, Spalatóba (a mai Splitbe), ahova 1217. augusztus 23-án érkezett meg. A sereg nagyságáról mind a kortársak, mind a modern kutatók véleménye megoszlik. Bár az V. keresztes hadjárat a tömegek részvételével és lelkesedésével indult, mégis az európai periféria keresztes háborúja maradt, Nyugat-Európa alig mozdult. A legújabb feldolgozások sem becsülik a magyar és osztrák lovagsereg együttes létszámát négyezer főnél többre. Andrásnak hitelt kellett felvennie itáliai kereskedőházaktól, illetve nagy értékű ékszerek eladására is rákényszerült a hadjárat költségeinek fedezésére.
Az első jelentős haditanácsot Akkonban tartották meg a három lovagrend (nagy)mestere és a többi keresztes vezető részvételével II. András sátrában. Az első manőverek felderítő akciónak tekinthetők, illetve a nyomasztó élelmiszerhiányt voltak hivatva enyhíteni. 1217. november 4-én hadjáratra indultak, felderítették a Tábor-hegyi erőd környékét, majd Jákob gázlóján túljutva visszatértek Akkonba. Közben gazdag zsákmányra tettek szert: Beiszan (Bajszán) kifosztását és az ott szerzett nagy zsákmányt emelik ki a források. Rövid akkoni pihenés után a tényleges katonai akciók Tábor hegyének a megtámadásával indultak el, ami már kezdettől fogva szerepelt a keresztény haditervekben. Az erőd néhány hónap után megadta magát.
II. András pár hónap alatt rájött arra, hogy a rendelkezésére álló katonai erő elégtelen meghatározó hadműveletek indítására, a muszlimok részéről pedig semmiféle azonnali veszély nem leselkedik a keresztesekre, így jelenlétét feleslegesnek ítélhette. Értesülhetett a magyarországi közállapotok kedvezőtlen alakulásáról is, később a pápa előtt ezzel mentegette hazatérését. A hazafelé választott úton András feltűnően nagy diplomáciai aktivitást fejtett ki. Úgy viselkedett, ahogyan az egy európai középhatalom fejétől elvárható: tárgyalt az útjába eső államok fejeivel, frigyeket hozott létre, diplomáciai szövetségeket szövögetett.
A kortárs nyugati szerzők a király gyors visszatérésén általában megbotránkoztak, s ezzel az egész magyar részvétel felett pálcát törtek. Ez a vélemény évszázadokra meghatározta az akció megítélését, és csak az utóbbi időben kezdték felismerni, hogy magyar katonai egységeknek földrajzilag és létszámukat tekintve ez volt a középkorban a legnagyobb szabású vállalkozása, amit - kisebb veszteségektől eltekintve - kitűnő eredménnyel oldottak meg. A magyar keresztes hadjárat annak jelét mutatja, hogy a fénykorára jutott magyar királyság "teljes mértékben beleolvadt a latin keresztény népek közösségébe".
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Keresztes hadjáratok. Kronológia, 1095-1291 (Oprán Emese)

1095. november 18-27. II. Orbán pápa (1088-1099) keresztes hadjáratot hirdet a clermont-i zsinaton. Cél: visszafoglalni Palesztinát, amelyet 1076-ban a szeldzsuk törökök elfoglaltak. (Az arabok - a térség korábbi urai - a szent helyeket tiszteletben tartották, míg a szeldzsuk törökök az emlékhelyeket meggyalázták, a zarándokokat bántalmazták.)
1096-1099. Az I. keresztes hadjárat, melyet az itáliai kereskedővárosok és a római egyház támogat. A vezérek - Bouillon Gottfried és testvére, Balduin lotharingiai, illetve I. (Tarantói) Boemund és unokaöccse, Tankréd itáliai normann hercegek - nyugat-európai mintára feudális államokat alapítanak (Antiochia, Edessza, Tripolisz), élükön hűbérurukkal, a jeruzsálemi királlyal. A 12. század folyamán a hódítások védelmére megalakulnak az egyház lovagi szervezetei, a lovagrendek: a templomosok, a johanniták és a Német Lovagrend.
1096. Bouillon Gottfried vezetésével keresztes had érkezik Magyarország határára (szeptember 20.), a Lajta folyóhoz. A herceg és Könyves Kálmán magyar király (1095-1116) között tárgyalások kezdődnek a keresztesek magyarországi áthaladásának feltételeiről. A had október-november folyamán Kálmán király engedélyével és személyes kíséretével békésen átvonul Magyarországon.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

MAJOR BALÁZS: Keresztes vár a szíriai Margatban
Történelem és régészet

A 12-13. században a legnagyobb horderejű középkori összeurópai mozgalom, a keresztes hadjáratok eredményeképp európaiak telepedtek meg a Keleti-Mediterráneum partjainál. Legnagyobb várukat, Margatot a Szíriai-Magyar Régészeti Misszió kutatja. Margat volt a Szentföld egyik legfontosabb és legnagyobb keresztes erődítménye. 1187-től állt a johannita lovagrend kezelésében, akiknek a vár lett legfontosabb szentföldi erődjük, parancsnoka pedig a johannita hierarchia egyik legfontosabb tisztviselője.
A johanniták a birtokbavételt követően megkezdték a vár teljes átépítését, és az egész hegytetőt dupla falgyűrűvel övezték. Az 5,7 hektáros erődített terület déli részén épült fel a lovagok többszintes belső erődje. Margat katonai és polgári lakosainak száma több ezer fő lehetett. Egy 1212-es latin forrás szerint öt évre elegendő élelmiszert tároltak ostrom esetére. A pápai privilégiumokkal felvértezett lovagrend Margatból egy kisebb országrésznyi terület teljhatalmú ura volt, saját bel- és külpolitikát folytatott. Margat a 12. század végétől a 13. század közepéig élte a fénykorát, ekkor Európából még jelentős pénzügyi segítség jött. A legkomolyabb adományt II. András magyar király adta, aki 1218 legelején hazatérőben itt pihent meg seregével. Adománylevelében elrendelte, hogy Margat évente 100 márkányi ezüstöt kapjon a királyság szalacsi sójövedelmeiből - örökkön-örökké.
A 2000-ben alapított Szíriai-Magyar Régészeti Misszió felkérést kapott a szíriai Kulturális Minisztériumtól a vár teljes körű kutatására. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatási programjaként végzett munkákhoz számos magyar kutatóközpont és felsőoktatási intézmény csatlakozott. 2007 októberében az ásatások először egy olyan területen kezdődtek, ahol a vár egykori nagyterme lehetett. A misszió eddigi munkájának leglátványosabb eredménye a kápolnahajó keresztes freskóinak felfedezése: a kápolnahajó rejti a Szentföld legnagyobb keresztes freskóciklusát.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Víz és társadalom

ANDRÁSFALVY BERTALAN: Élet az ártérben
Néprajzi hagyományok, I. rész

Az ártér szó valószínűleg a 19. századi vízrendezések során jött létre. Azokat a földfelületeket jelölte, melyeket az árvíz, a folyók megnövekedett vize áradáskor hosszabb-rövidebb időre elönt. Az ilyen terület nagysága, kiterjedése évenként és árvizenként változott, mivel a Kárpát-medence három klímaövezet határán van.
A Duna és a Tisza vízjárását főképpen az Alpok és a Kárpátok vidékén lehullott csapadék, hó- és gleccserolvadék irányítja. Egy évben többször is emelkedhet és apadhat e folyók vize, a legnagyobb és a legkisebb vízállások közti különbség évi átlagban meghaladhatja a 9-10 métert is.
Az egykori teljes árterületet erdő borította. A jószág, mokány, parlagi lovak, fehér, nagy szarvú marhák, vaddisznóhoz hasonló sertések természetes kis csapatokban, felügyelet nélkül, szabadon járta az árteret, de rendszerint éjszakára hazajött állásába. Az erdő volt tehát a jószág élőföldje. Az ártér legfontosabb haszonvétele, hosszú ideig az állattartás nélkülözhetetlen feltétele, az állatok téli eltartása volt. A téli és nyári legelők váltása a Kárpát-medencén belül, illetőleg a Kárpátok havasi legelői és a Duna romániai, alsó szakaszának árterei között egészen a 19., nyomokban a 20. századig is fennmaradt.
Az alacsonyabb ártéri szintet nevezte régi nyelvünk rétnek. A rét hosszabb vízvetettsége miatt fátlan. A még alacsonyabb, már füzekkel is csak gyéren tarkított, az év nagyobb részében sekély vízzel fedett ártér neve sár. Ahol pedig a víz színét beborítja az összefüggő, lebegő növénytakaró, az a láp. A lápon csak azután lehet eljárni, ha az télen befagy. Rét szavunk ma füves területet jelent, melyet kaszálni is lehet. A 18. és 19. században az olyan füves területet, melyet az ember tisztított meg a haszontalanabb bokroktól, növényektől, fejszével irtott vagy kitört kaszáló rétként említenek az írások, megkülönböztetésül a ma talán mocsárnak nevezett, természetes réttől. Mező szavunkkal nevezték meg azt a fátlan felületet, mely eredetileg erdő volt, de az ember kiirtotta, hogy földjét felszánthassa.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Disputa

ROMSICS IGNÁC: Magyarország a II. világháborúban
A magyar politikai elit szerepe

Máig nincsen konszenzus a történészek körében a tekintetben, hogy Magyarország mikor és milyen körülmények között lépett be a II. világháborúba. A hagyományos álláspont szerint 1941. június 26-án a Szovjetunió elleni támadáshoz való csatlakozással. Ugyanakkor más álláspont szerint Magyarország II. világháborúba való belépése  1941. április 11-én  vette kezdetét, amikor a magyar csapatok a németek és az olaszok oldalán csatlakoztak a Jugoszlávia elleni támadáshoz. Véleményem szerint a hadba lépés Magyarország részéről 1941 júniusában történt meg. Részben azért, mert  ezt így fogta föl Nagy-Britannia is, de azért is,  mert a jugoszlávok részéről is érzékelhető volt egyfajta megengedő álláspont.
A másik, vitára sarkalló kérdés, hogy Magyarország tehetett volna-e mást a bácskai bevonulás esetében. Úgy gondolom, hogy a német  csapatok átengedése elkerülhetetlen volt, és Magyarország részvétele az ott lévő magyar kisebbségek miatt indokolható és elfogadható döntésnek tekinthető. Más a helyzet a Szovjetunió elleni hadba lépéssel. Ezzel - Bácskától eltérően - a magyar politikai elit egésze akkor sem értett egyet. Markánsan elkülönült egyrészt a szélső jobboldalnak és a katonai vezetés meghatározó köreinek az álláspontja. Ők abból a feltevésből indultak ki, hogy Németország nyeri meg a háborút, és Magyarország a területi revíziós céljait csak úgy tudja kiteljesíteni, hogy ha minél előbb és minél nagyobb erőkkel részt vesz a háborúban Németország oldalán. Bethlen és környezete viszont azzal érvelt, hogy amíg lehet, tartsuk távol magunkat a nagyhatalmak mérkőzésétől, ezért minden beavatkozást  kerülni kell, s a háború végére tartalékolni a magyar erőt.
Ezzel nem akarom azt állítani, hogy ha ekkor a magyar politika visszafogottabb lett volna, akkor Magyarország ki tudott volna maradni a II. világháborúból. Nyilvánvaló, hogy nem. De nem volt mindegy, hogy Magyarország mikor és milyen körülmények között hozza meg a döntését. Én hibás döntésnek tartom a Szovjetunió elleni hadba lépést.
Mindig méltánytalannak tartottam, ma is méltánytalannak tartom azt a minősítést, hogy Magyarország volt a fasiszta Németország utolsó csatlósa. Úgy látom, hogy ebben a minősítésben nem jelenik meg a geopolitikai helyzetből adódó kényszerek súlyossága. De ez nem változtat azon, hogy Magyarországon még akkor is - amikor már Mindszenty hercegprímás és sokan mások is azt ajánlották, hogy szűnjön meg az ellenállás, adják fel Budapestet - akadtak vezetők, akik a németek oldalán az utolsó percig vállalták a harcot. Ez is óriási hiba volt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Kronológia, 1941-1944 (S. P.)

1941
március 27. Belgrádban népmozgalomtól támogatott katonai puccs lemondásra kényszeríti Pál régensherceget és a kormányt. A 17 éves II. Péter király személyesen veszi át a királyi jogok gyakorlását. A fővárosban és más városokban németellenes tüntetésekre kerül sor. - Hitler aláírja 25. sz. titkos utasítását a Jugoszlávia elleni "villámháborúról". Ebben olasz, magyar és bolgár részvétellel számol. A hadjárat célja: a görög fronthoz átjáró biztosítása. - Hitler a magyar kormányzónak küldött üzenetében a Jugoszlávia elleni támadásban való részvétel fejében elismeri Magyarország területi igényeit déli szomszédjával szemben.
március 28. Horthy válaszlevelében közli egyetértését Hitlerrel.
március 30. Budapesten német-magyar katonai megbeszélések folynak. Megegyeznek a Jugoszlávia elleni közös hadműveletekben.
április 1. A magyar Legfelső Honvédelmi Tanács ülésének határozata: a magyar részvételt a Jugoszlávia elleni háborúban több formai feltételhez köti. A legfontosabb kritérium: a jugoszláv állam előzetes felbomlása.
április 2. Barcza György londoni magyar követ táviratban jelenti az angol álláspontot: a német átvonulás engedélyezése esetén Anglia megszakítja Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat; ha a magyar hadsereg maga is részt vesz a Jugoszlávia elleni támadásban, akkor Magyarország számíthat Anglia és szövetségesei hadüzenetére. - A német hadsereg megkezdi magyar területen a felvonulást Jugoszlávia ellen.
április 3. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságot követ el. (Teleki tisztában volt azzal, hogy minden esély megvan egy olyan világkoalíció létrejöttére, amely szétzúzza a német-olasz tengelyt, és Magyarország ismét a vesztes oldalra kerül. Úgy érezte, ő is felelős a katasztrófáért, mert nem lépett fel eléggé határozottan, hogy megkísérelje visszatartani Horthy Miklós kormányzót a Jugoszlávia elleni háborúban való részvételtől.) Bárdossy László lesz az új kormányfő.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A katonai rehabilitáció kérdéséhez (Farkas Ildikó)
Kisbarnaki Farkas Ferenc ügye, 2006

Szakály Sándor a magyar katonai elit megítéléséről, Zinner Tibor pedig a rehabilitáció körüli jogi kérdésekről tartott előadást.
A katonai felső vezetésbe bekerültek döntő többségében a 19. század harmadik harmadában születtek, elsősorban kispolgári vagy a középosztály alsó rétegéből való családokból, és nagyon keveset lehet találni közöttük arisztokrata, nagybirtokos vagy nagytőkés családokból származókat. A katonai elit vagy felső vezetés jelentős része magasabb katonai képzettségét, akár a vezérkari képzettségét is, döntően az Osztrák-Magyar Monarchia időszakának hadiiskoláján szerezte. Többségük már az I. világháborúban gyűjtött katonai tapasztalatokat. A katonai felső vezetés a trianoni igazságtalanságok megváltoztatását tartotta alapvetően a nemzet érdekében állónak, és ezért a háborút is elfogadhatónak ítélte. Alapvetően a revízió támogatója volt, azonban látta a lehetőségek korlátait: a magyar haderő a kisantant támadásának csak néhány napig való feltartóztatására képes, de azután az ország kénytelen szövetségeseihez fordulni segítségért.
A katonai rehabilitáció kérdésében kulcsfontosságú a háború utáni felelősségre vonások jellege, a népbíróságok működése, koncepciós ítéleteik, egyáltalán törvényességük kérdése.
Magyarországon a népbíróságok működését elsőként az 1945. évi VII. törvény, az úgynevezett háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonására vonatkozó jogszabályegyüttes szabályozta, amely négy rendeletet foglalt magában. Ezt követte a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvény, amely a népbírósági különtanácsok hatáskörébe utalta az ezen törvény által büntetni óhajtott valós vagy vélt bűncselekmények elkövetőit. Népbíróság elé mintegy 60 ezer ember került, ebből közel 27 ezret marasztaltak el. A magyar népbíróságok három nagy szakaszban működtek 1948 nyaráig, ami majd Rajk László és társai ítéletével zárult 1949-ben. Ezen idő alatt sok olyan embert állítottak bíróság elé, akik nem követték el azokat a cselekményeket, amikkel vádolták őket, vagy azok a cselekmények korábban nem voltak olyanok, amiket a törvény büntetni rendelt. Problémát nemcsak a népbíróságok összetétele okozott, hanem főként a politikai nyomozó szervek agresszivitása. Ők készítették elő azokat a vádiratokat, amelyeken a népbírósági ítéletek alapultak. Az Alkotmánybíróság 1994-ben megsemmisítette a korábbi népbírósági jogszabályok nagy részét, azonban a háborús és a népellenes bűnök nem évültek el.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SIPOS PÉTER: A magyar katonai elit és a rehabilitáció
Vitatott kérdések

Az 1941. március végén Magyarországgal szemben támasztott két német követelés teljesítését - szerintem - nem lehet azonos módon megítélni. Az ország területén való átvonulást Jugoszlávia ellen valóban nem volt mód visszautasítani, mert a Wehrmacht minden bizonnyal erőszakkal utat tört volna magának. A magyar részvétel az 1940 decemberében még örök barátsági szerződéssel megtisztelt déli szomszéd elleni agresszióban azonban nem tekinthető elkerülhetetlennek. A magyarok lakta délvidéki területek birtokba vételéhez a jugoszláv haderő gyors visszavonulása miatt nem volt szükség egy teljes hadi létszámú magyar hadsereg bevetésére és arra különösen nem, hogy a gyorshadtest átlépje a történelmi határokat és német alárendeltségben Valjevóig nyomuljon előre. Elegendő lett volna karhatalmi-biztosító alakulatok alkalmazása, ami az egész akciónak teljesen más színezetet adott volna.
A tisztikar és a katonai elit németbarátságát és kötődését a hitleri Reich-hez - szerintem - alapvetően politikai okok motiválták. A tisztikar és az ezen belül kulcsfontosságú vezérkar jelentős része vonzódott Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom nevű szervezetéhez.
A katonai elit és a vezérkar végzetes szerepet játszott az 1944. október 15-i "kiugrási" kísérlet kudarcában. Az október 15-16-i fejlemények ábrázolása nélkül pedig a katonai elit és a tisztikar II. világháborús szerepének értékelése csak csonka és tendenciózus lehet.
Az egyik leggyakoribb, a publicisztikában is sűrűn hangoztatott érv a háborús bűnösök ellen hozott ítéletek hatályon kívül helyezése mellett, hogy a népbíróság nem vette figyelembe a "nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege" (nincsen bűncselekmény törvény nélkül, nincsen büntetőjogi büntetés törvény nélkül) elvet. Valójában azonban a II. világháború alatt elkövetett bűntettekkel kapcsolatban a nemzetközi joggyakorlat abból indult ki, hogy ezek a bűnök olyan iszonyatosak, példátlanok és kegyetlenek voltak, amelyek nem maradhatnak megtorlatlanul, még akkor sem, ha azokat nem szankcionálta előzetesen jogszabály.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Rendszerváltás

BORHI LÁSZLÓ: A Szovjetunió összeomlása és az USA
Bush és Clinton Szovjetunió-politikája

Amikor a Szovjetunió 1991 decemberében megszűnt létezni, formálisan is lezárult a világtörténelem talán legköltségesebb, de mindenképpen legveszélyesebb nagyhatalmi rivalizálása. A Nyugat, így az Egyesült Államok számára azonban a Szovjetunió összeomlása újabb veszélyforrást is jelentett. A Bush-adminisztrációnak a világpolitika jelene és jövője szempontjából kulcsfontosságú problémákat kellett megoldania. Többé-kevésbé egyetértés volt abban, hogy segíteni kell a volt ellenfél politikai, gazdasági és katonai problémáinak a megoldásában. Vita tárgya volt, hogy pontosan milyen formát öltsön az amerikai segítségnyújtás. George W. H. Bush kormányzata és az azt követő adminisztrációk a rájuk jellemző külpolitikai filozófia függvényében válaszoltak ezekre a kérdésekre. Busht és kormányát a külpolitikai realizmus jegyében csak kevéssé foglalkoztatták a Szovjetunióban, illetve Oroszországban uralkodó belső viszonyok. Erőfeszítéseiket a volt nagyhatalom nukleáris eszközeinek a konszolidálására fordították. Gazdasági segítséget - amely meglehetősen szűkkeblűnek bizonyult - pedig az összeomlás elkerülése érdekében adtak, mert úgy gondolták, hogy a rivális hatalom világpolitikai szerepét az erőegyensúly és nem a belső berendezkedés szabja meg. Ezzel szemben a Clinton-kormányzat a wilsoni idealizmus talaján állt, és oroszországi politikája a demokratikus átalakulásra összpontosított. Bushék kedvező hatalmi egyensúly kialakításával akarták növelni Amerika biztonságát, Clintonék pedig az ellenfél politikai rendszerének átalakításával. Mindkét kormányzat egy-egy személyre építette politikáját: Gorbacsovra, majd Jelcinre.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hírek

A régi Erdély népeinek képeskönyve

Melléklet

MISKOLCZY AMBRUS: A szabadkőművességtől a nyilvánosságig

Ha a felvilágosodást valláshoz hasonlítjuk, akkor annak egyháza a szabadkőművesség volt, temploma pedig a szabadkőműves páholy. Itt tervezgették, hogy miként tehetnék jobbá a földi világot. A mozgalom Angliában született, mintegy válaszként a burzsoá romlottságra. Az amerikai szabadkőművesek el is szakadtak az anyaországtól. A páholyvilág Franciaországban az abszolutizmust elsöprő politika iskolája is lett. Magyarországon pedig a reformmozgalomé, a reformok egyik szellemi műhelyeként.
A magyarországi Szabadság-páholyrendszer felállítása (1775) alapító esemény, alkotmánya (1777) a hazai polgári átalakulás indító programja. A főhatalommal, az udvarral - a hatalmat gyakoroló és valóban veszélyes titkos társasággal - való együttműködés és szembenállás jellemzi ezt a szabadkőművességet is. II. József (1780-1790) a szabadkőművességen is csak élcelődött, nem hatotta meg a humanitárius szabadkőműves hitvallás. Mégis a szabadkőműves szolidaritás valamiféle véleményszabadságot biztosított, hiszen a keményebb megtorlás veszélye nélkül kifejthették, hogy nem értenek egyet a kemény centralizációval. Hála a szabadkőművességnek és az uralkodó nyitottságának, egyelőre még érvényesülhetett valamiféle szabad diszkusszió a nyilvánosság nélküli nyilvánosság terében. I. Ferenc (1792-1835) azonban korlátozta, majd betiltotta a szabadkőművességet, uralmával beköszöntött "a kettős reakció". A titkos társaságokból páholy nélküli szabadkőművesek maradtak, élt a titkos társaság mitológiája, annak központi eleme: a konspiratív mindenhatóság illúziója, az okkultizmus kultusza. Mindezek kölcsönhatásaként született az úgynevezett jakobinus mozgalom.
A titkos társasági kultúrából végül is a vérmezei vesztőhely történelemformáló emléke maradt meg, a heroizmusnak kijáró tisztelet és a kemény mementó, az antikonspirációs ösztönzés a nyilvánosságra, arra, hogy a politikában a titkos társaságok technikáit messzemenően kerülni kell. Amíg nem sikerült kiharcolni a nyilvánosságot, addig a felvilágosodás tere a magántársasági demokratikus kultúra maradt: az otthon, az iskola, az irodalmi tér. A fiúk követték apáikat, de másként. A felvilágosodás eszmevilágából csak egy lépés kellett a modern nyilvánossághoz, a modern demokratikus kultúra korszaknyitó formájához.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Címlapon:
A Kalocsai Sárköz térképe, 1768 (OSZK Térképtár)