2009/01.
Tartalomjegyzék

GLATZ FERENC: Az orosz és szovjet-orosz történelem újragondolása

Oroszország ismét erős, akár a világpolitikát is meghatározó állam. Ezeréves állam. Először - természetesen - monarchikus, majd polgári demokratikus indulása (1917-1919), majd proletárdiktatúrás, aztán 1992-től ismét polgári demokratikus államformában. A világ legkiterjedtebb igazgatási egysége. Térképére az Európai Unió térképe többször ráhelyezhető. A ma értékelt természeti erőforrásokban messze a legerősebb állam. Geostratégiai helyzetéről nem is beszélve.  Félő, hogy róla a világpolitikában, mint a sokáig "világellenségnek" kikiáltott, a világbékét veszélyeztető proletárdiktatúra örököséről beszélünk. (Valóban történelmének proletárdiktatúrás korszakában - a rövid hetven esztendőn belül, 1945 után - volt a legnagyobb hatalma.) Merthogy lakói, vezetői - sajnos vagy nem sajnos - többségükben valóban a korábbi politikai rendszerben születtek, éltek. Mert az emberek nem politikai rendszerek szerint születnek, élnek. Néha azok miatt halnak meg. És valóban: sok millió ember halálának a proletárdiktatúra rendszere volt az oka. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Figyelő

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: A Független Államok Közössége, 1991-2008
Eltérő utak és esélyek

A szovjet szövetségi államkeretet felszámoló dokumentumot  1991. december 8-án írta alá az orosz és az ukrán elnök, valamint a belorusz parlament elnöke. A megállapodás kimondta, hogy a "Szovjetunió mint a nemzetközi jog alanya s mint geopolitikai realitás megszűnik létezni", de azt is leszögezte, hogy a szerződő felek megalapítják a Független Államok Közösségét (FÁK). A megállapodás azt is egyértelművé tette, hogy a szerződés nyitott a Szovjetuniót alkotó többi egykori tagköztársaság előtt. A csatlakozásra felszólító passzus meghallgatásra talált, 1991. december 21-én a kazah fővárosban egy jegyzőkönyv aláírásával kilenc korábbi szovjet tagköztársaság csatlakozott a FÁK-hoz. A hajdani Szovjetuniót alkotó 15 tagállam közül csak a három balti köztársaság, továbbá az épp akkor polgárháborús helyzetbe sodródó Grúzia maradt ki a bizonytalan tartalmú és politikai jövőjű új "államközösségből", de az is 1993-ban kérte felvételét a FÁK-ba.
A Szovjetunió felbomlásakor az államszövetséget alkotó tagköztársaságok, gazdaságuk erejét és fejlettségét, politikai kultúrájukat és civilizációs alapjaikat tekintve eltérő helyzetben voltak.
Az Oroszországról leváló egykori szovjet belső periféria három nagy szubrégiót alkotott, az európait, a transzkaukázusit és a közép-ázsiait.
Észtország, Lettország és Litvánia nem lett részese a FÁK-térség egyetlen megállapodásának sem, ám felvételt nyertek  Magyarországgal egy időben az Európai Unióba  (2004). Fehéroroszország Oroszországgal szoros politikai és gazdasági kapcsolatrendszert alakított ki, a másik két európai utódállam - Ukrajna és Moldova - azonban a határozott eltávolodásban volt érdekelt, a FÁK-térség államainak katonai együttműködésében nem vesz részt. Ezzel szemben alapítója az úgynevezett GUAM-csoportnak. A csoport - Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova - célja: megteremteni és biztosítani a Kaszpi-tenger térségében lévő energiaforrások - Oroszországot elkerülő - nemzetközi szállítási útvonalát. Ez a politika az egykori szovjet belső periféria új államainak Moszkvától való eltávolítását, majd teljes leválasztását tekinti céljának.
Ukrajna mind népessége, mind pedig területi nagysága tekintetében a FÁK-térség egyik legnagyobb és legnépesebb állama, a Szovjetunió felbomlása idején mezőgazdaságának, magas szintű iparosítottságának, valamint viszonylag fejlett infrastruktúrájának köszönhetően a szovjet térség legfejlettebb és legígéretesebb gazdaságú államai közé tartozott. Fehéroroszország Európában közepes méretű országnak számít, a térség közepes fejlettségű országa. Moldova kis államnak számít, mára Európa egyik legszegényebb államává vált.
A Kaukázuson túli térségben két ősi, keresztény kultúrájú és egy az iszlám civilizációhoz tartozó közösség él. Itt került elsőként napirendre a Moszkvától való fokozatos eltávolodás programja. Az úttörő szerep Grúziának jutott, ahol a belpolitikai változások már korán jelentős súlyt és tekintélyt adtak a grúz nemzeti ellenzéknek. A térség másik két országa - Azerbajdzsán és Örményország - pedig az egyre élesebbé váló konfliktusukkal lettek a szovjet felbomlási folyamat serkentői.
Grúzia azonban függetlenségének elnyerése óta - megoldatlan területi problémái és a mindent átható korrupció miatt- visszacsúszott Baku mögé. Gazdasági tekintetben a térség legsikeresebb államává Azerbajdzsán válik. Az ország belépett az Egyesült Államok támogatta GUAM-csoportba, és megindította szénhidrogén-kitermelő kapacitásainak nyugati közreműködéssel történő jelentős bővítését.
A közép-ázsiai térséghez tartozó öt egykori szovjet tagköztársaság - Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán - a Szovjetunió legkevésbé fejlett területének számított. Kivételt csak Kazahsztán jelentett, a maga közepes fejlettségével, amit leginkább komoly ásványkincs-tartalékainak, illetve jelentős nyersanyagexportjának köszönhetett. A térség államai máig autoriter rezsimek, de az egyes országok politikai rendszerei közt lényeges különbség van. Üzbegisztán, Türkmenisztán kemény diktatúráihoz képest a kazahsztáni és kirgíziai helyzet liberálisabbnak tűnik. Tádzsikisztán helyzete pedig attól különleges, hogy a posztszovjet térségben - Csecsenföld mellett - itt zajlott a leghosszabb és a legvéresebb "polgárháború". Ma már egyértelműen Kazahsztán, a sztyeppi óriás ország a szubrégió politikailag és gazdaságilag egyaránt hegemón állama. Mellette Türkmenisztán értékelődött fel, köszönhetően globális jelentőségű gáztartalékainak. Ahogy a szovjet korszakban, úgy ma is a régió két legszegényebb állama a magas hegyek közt található Kirgizisztán és Tádzsikisztán.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A Szovjetunió felbomlása. Kronológia (O. E.)
Kronológia 1991. december – 1992. március

1991
december 16. Kinyilvánították Kazahsztán függetlenségét. Első elnöke Nurszultan Nazarbajev, a Kazah Kommunista Párt volt főtitkára lett.
december 19. Jelcin rendeletében orosz ellenőrzés alá helyezett minden orosz területen lévő szovjet szervezetet, a szovjet Védelmi és Atomenergetikai Minisztérium kivételével.
december 21. Alma-Atában összeültek a volt Szovjetunió 11 köztársaságának elnökei, hogy kidolgozzák az új államközösség alapelveit rögzítő szerződést. Miután Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország államszövetségéhez további nyolc köztársaság (Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán) is csatlakozott, a Szovjetunió hivatalosan is megszűnt létezni. A tanácskozástól távol maradtak a balti államok, Grúzia pedig megfigyelővel képviseltette magát. Kimondták: a közösség a tagországok egyenlőségére épülő szövetség, elismerik és tiszteletben tartják egymás területi épségét és „a meglévő határok sérthetetlenségét”, a nemzetközi hadászati egyensúly és biztonság szavatolása érdekében megőrzik a hadászati haderő egységes parancsnokságát és a nukleáris fegyverek felett gyakorolt egységes ellenőrzést. A legfőbb koordinációs szerv az Államfők Tanácsa, a gazdasági és szociális ügyek összehangolására létrehozzák a Kormányfők Tanácsát. A Szovjetunió tagságát az ENSZ-ben, illetve más nemzetközi szervezetekben Oroszország folytatja.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: Ukrajna és Oroszország
Egy kapcsolat története, 1991-2008

Ukrajna kulcsszerepet játszott a Szovjetunió felbomlásában. Az 1991 végén bekövetkező felbomlás azonban felkészületlenül érte: 28-szor kisebb területhez jutott, mint Oroszország, de megörökölte az egykori szövetségi állam népességének 18%-át, gazdasági erejének - bruttó hazai termékének - hozzávetőleg ötödét. Így az egykori szovjet térség eme két utódállamának jutott a Szovjetunió gazdasági erejének mintegy háromnegyede.
A szuverén Oroszország és Ukrajna viszonyát különösen érzékennyé tette, hogy Ukrajna népességének mintegy ötöde, 10-11 millió ember, orosznak vallja magát, akik ráadásul egy tömbben éltek és élnek ma is az ország viszonylag széles keleti, illetve déli, Fekete-tenger menti sávjában. Éles vitát szült az 1954-ben az orosz tagköztársaságtól az ukránhoz csatolt Krím-félsziget hovatartozásának ügye, valamint az egykori fekete-tengeri szovjet hadiflottabázis, Szevasztopol státusa, illetve magának a flottának a megosztása. Az ezzel kapcsolatos konfliktus az 1990-es évek végére - az akkor megkötött "barátsági, együttműködési és partnerségi szerződés", valamint az ehhez kapcsolódó flottamegosztási megállapodás nyomán - átmenetileg ugyan lekerült a napirendről, ám a 2004. őszi "narancsos forradalmat" követően ismét visszatérő feszültségforrássá vált.
A 2004-es ukrán elnökválasztást  mind Nyugaton, mind Keleten felfokozott várakozás és figyelem kísérte. Rendkívül éles, eszközökben alig válogató verseny bontakozott ki a két meghatározó jelölt, a Nyugat támogatását élvező  kormányfő, Viktor Juscsenko, valamint Viktor Janukovics között, aki Moszkvát és a távozó ukrán elnököt egyaránt maga mögött tudhatta. A bebizonyosodott választási csalás miatt megismételt választás Viktor Juscsenko diadalát hozta.
Az igazi problémát Oroszország számára az ukrán vezetés határozott nyugatos orientációja adja, hogy megpróbálják Ukrajnát katonai, politikai, valamint gazdasági tekintetben egyaránt Európához kapcsolni. Mindez a kezdet kezdetétől bizalmatlanságot ébresztett Moszkvában. 2005 őszére megérett az orosz felismerés: hiába vártuk el Kijev politikai lojalitását és fizettünk ezért alacsony energiaárakkal - immár nem kapunk érte semmit. E helyzet felismerése vezetett el 2005-2006 fordulóján az első orosz-ukrán gázcsörtéhez, és tapasztalhatta meg Európa most ennek második, hosszabb és drámaibb kiadását.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Balkán-történet

SERES ATTILA: A Szovjetunió és a Balkán, 1922-1945
A szovjet külpolitika kettőssége

A szovjet külpolitikát a bolsevikok 1917. évi oroszországi hatalomra jutását követően egészen a II. világháború kirobbanásáig a "forradalmi" és a "hagyományos" diplomácia kettőssége jellemezte. A "forradalmi" diplomácia a bolsevik rezsim külpolitikáját arra építette, hogy a "világforradalom" legalább néhány országban - különösen az iparilag fejlett tőkés országokban - győzni fog. Kihasználva a "belső forradalmi erjedést", egyes esetekben anyagilag és fegyveresen is támogatta a helyi kommunisták hatalomra jutását. Ennek letéteményese volt az 1919-ben Moszkvában megalakult világszervezet, a III. (Kommunista) Internacionálé (Komintern).
A "hagyományos" diplomácia a Szovjetunió geopolitikai érdekeit gazdasági és katonai potenciáljára, világhatalmi súlyára alapozva, szövetségi rendszerek megalakításával, a vele szemben álló hatalmi blokkok és erők gyengítésével kívánta érvényesíteni.
A Szovjetunió két világháború közötti Balkán-politikáját is ugyanez a kettősség jellemezte.
A szovjet állam regionális stratégiai céljait alapvetően két tényező határozta meg. Egyrészt a polgárháború negatív tapasztalataiból kiindulva a bolsevik vezetők elutasítottak minden olyan Kelet- és Közép-Európában megalakuló kisállami szövetséget, amely valamely "imperialista" nagyhatalom égisze alatt jött létre, mivel ezt egy újabb nemzetközi intervenció előkészítéseként értelmezték. Másrészt a Szovjetunió geostratégiai érdekei ugyanúgy megkövetelték a melegtengeri kijáratok (Boszporusz, Dardanellák), illetve az oda vezető tengeri és szárazföldi utak, kommunikációs vonalak (Besszarábia, Moldva, Duna-delta stb.) feletti ellenőrzést, mint a cári Oroszország idején. Mivel a szovjet külpolitika a reális erőviszonyokat figyelembe véve sokáig nem is gondolhatott nyílt expanzióra, szövetségesi viszonyt kellett kialakítania a Fekete-tenger nyugati medencéje mentén fekvő országok különféle kormányzati rendszereivel.
A Törökország és Szovjet-Oroszország közötti közeledést 1920 tavaszán-nyarán az Ankarában berendezkedő, Musztafa Kemal (Atatürk) nevével fémjelzett török kemalista forradalmi erők kezdeményezték. A két fél 1921. március 16-án barátsági és testvériségi egyezményt írt alá, amelyben kimondták, hogy egyikük sem ismeri el azokat a nemzetközi okmányokat, amelyekre a másik felet erővel kényszerítenék.
1924-ben több európai állam felvette a diplomáciai viszonyt az addig alapvetően izolált helyzetben lévő Szovjetunióval. Először Anglia, majd egy láncreakciószerű folyamatot elindítva Olaszország, Ausztria és Franciaország. A balkáni országok részéről 1924-ben Görögország volt az egyetlen, amely hivatalosan elismerte a szovjet hatalmat.
A két világháború között a Balkán majd minden államában monarchikus rendszerek voltak hatalmon (Albániában 1928-tól). Az évek során szinte mindenhol végbement az uralkodói hatalom koncentrációja, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban 1929-ben, Bulgáriában 1934-ben, míg Romániában 1938-ban. Az itteni uralkodó elitek kivétel nélkül úgy vélték, hogy a szovjet rezsim ideológiai alapállása fenyegetést jelent országuk társadalmi és politikai berendezkedésére. Sokáig idegenkedtek a Szovjetunió elismerésétől. Románia, Bulgária és Albánia 1934-ben, míg Jugoszlávia csak 1940-ben vette fel a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BÍRÓ LÁSZLÓ: A szovjet balkáni politika, 1945-1991
A Balkán mint szovjet védelmi övezet

A Balkán több évszázada kiemelt fontosságú terület Oroszország számára. Tengeren e térséget érintve juthatnak el az orosz hajók a Mediterráneumba, a félsziget útvonalai kötik össze Oroszországot Dél-Európával, a Közel-Kelettel és Észak-Afrikával.
A Szovjetunió 1919-ben a térség viszonyait rendező tárgyalásokon nem volt jelen, majd pedig a két világháború közötti időszakban nem volt aktív a térségben, a 2. világháború után azonban megkerülhetetlenné váló nagyhatalommá lett.
A balkáni régió sorsát meghatározta, hogy 1944 őszére a Szovjetunió csapatai elérték a Balkánt, és kiformálódtak a Szovjetunió békeidőszakra vonatkozó külpolitikai elképzelései. A háború utáni rendezésről legmagasabb szinten a moszkvai konferencián (1944. október 9-20.) tárgyaltak. A jelen lévő Churchill és Sztálin titokban megállapodott országaik befolyási övezeteiről. Eszerint Bulgáriában szovjet, Görögországban brit befolyás érvényesül, Jugoszláviában viszont egyenlő mértékű lesz a két ország nagyhatalmi súlya.
1947-1948 fordulóján körvonalazódott a blokkpolitika, intézményesült a kelet-nyugati szembenállás. Ebben a légkörben a Szovjetunió nem engedte meg, hogy a vele szövetséges államok a felügyelete nélkül olyan megállapodásokat kössenek, amelyekkel esetleg regionális hatalmi tényezők jönnek létre. 1947-től kezdve a Szovjetunió gyanakvással tekintett a balkáni államok egymás közti tárgyalásaira. A jugoszláv-bolgár konföderáció elképzelése már a világháború utolsó éveiben felmerült, 1947 folyamán egy sor segítségnyújtási és barátsági szerződés született a térség államai között. Dimitrov 1948. januári nyilatkozata a bolgár-román szerződés megkötése után már egy nagyobb föderáció tervét mutatta, amely magában foglalta volna a balkáni országokon kívül a baráti közép-európai államokat is. A nyilatkozat élesen sértette a Szovjetunió érdekeit. 1948 tavaszára véglegessé vált: a Szovjetunió nem támogatja a balkáni föderációt, és feltétlen engedelmességet vár szövetségeseitől.
Jugoszláviától azonban nem kapta meg ezt az engedelmességet a Szovjetunió. A szembenállás végül odavezetett, hogy a Szovjetunió kitoloncolta Jugoszláviát a szocialista táborból. A szovjet-jugoszláv kapcsolatok normalizálására csak Sztálin halála (1953) után kerülhetett sor. Az új pártfőtitkár, Hruscsov vissza akarta állítani a szocialista országok egységét, Jugoszláviát be kívánta vonni a szocialista országokban tapasztalható feszültségek rendezésébe, és meg akarta akadályozni Jugoszlávia további közeledését a Nyugathoz.
A Szovjetunió felbomlása után Oroszország foglalta el a Szovjetunió helyét. A szovjet csapatok még az 1990-es évek elején kivonultak az egykori szocialista országokból, a "pufferzóna" megszűnt. A balkáni rendezés mindegyik fázisa a NATO, gyakorlatilag az Egyesült Államok diplomáciájának kezébe került. Mind a mai napig sem az Európai Unió, sem pedig Oroszország nem tud önállóan meghatározó hatást gyakorolni a régióra. Pedig a balkáni törekvések most is a tradicionális mederben folynak: a helyi konfliktust vagy háborút követően a nagyhatalmak átrajzolják a térképet. Az ehhez szükséges katonai erővel és diplomáciai befolyással azonban 1990 óta csak a NATO rendelkezik. Az elmúlt két évtized fejleményei ellenére azonban mégsem lehet azt mondani: Oroszország mindörökre kiszorult volna a Balkánról.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Természettörténet

SCHWEITZER FERENC: Az Ős-Dunától a Duna-szabályozásig
A Duna magyarországi szakaszának korai története

Dunáról szóló történelmi feljegyzéseket már a Kr. előtti 7. századból ismerünk. A görögök Isternek nevezték el, igaz, ezt csak a Duna alsó, a Vaskaputól a Fekete-tengerig tartó szakaszára értették. A rómaiak, miután Kr. e. 168-ban Illíriát meghódították, a folyónak a Danubius nevet adták, és azonosították az Isterrel. Kelta eredetű, és ’víz, folyó’ jelentésű Duna szavunk északi szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Idegen változatai (Danube, Donau, Danubio, Dunaj, Dunarea, Dunav stb.) szintén az ősi eredetre vezethetők vissza.
A Duna a Volga után Európa második legnagyobb folyója. Hossza a forrásvidéktől a torkolatig 2890 km, magyarországi szakasza 410 km. Hazánkba már hatalmas folyamként érkezik. Ebből az Oroszvár és az Ipoly torkolata (Szob) közötti 140 km-es szakasza Szlovákia felé határfolyó. A Duna magyarországi szakasza szabályozott és ennek eredményeként hajózható. A 19. század végén és a 20. század elején elvégzett munkálatok megváltoztatták a folyó természetes állapotát és a Tiszához hasonlóan mesterséges medrű folyóvá alakították át.
A Duna közvetlen, part menti környezetére elsősorban medrének folytonos alakításával hat. A folyam magyarországi szakaszára két medertípus jellemző: a bevágódó (hordalékelhordás) és a felhalmozó (hordaléklerakás), de a kettő közötti átmeneti típusok a leggyakoribbak.
A Duna kialakulása nem emberi, hanem földtörténeti léptékű folyamat. A Kárpát-medencében és környezetében a medence területét kitöltő Pannóniai-beltenger (majd később tó) gyors ütemben visszahúzódott, majd a süllyedéses medencerészek feltöltődtek. Így töltötték fel a felsőmiocénben (a földtörténet 7-5 millió év közötti időszakában) a Kisalföldre érkező "Ős-Duna" és mellékfolyói a területet, nagy mennyiségű hordalékot (főként homokot) felhalmozva. Ekkor a globális klímaváltozáshoz kapcsolódó meleg-száraz félsivatagi időszak uralta a Kárpát-medencét és környezetét. A meleg-száraz klímán a kőzetek aprózódtak, emiatt nagyon sok homok képződött. Ezek változó (50-200 m közötti) vastagságban maradtak meg, és a Pannóniai-beltenger agyagos-iszapos rétegeire települtek.
A Duna nyugati-keleti folyásirányának kialakulására nagy hatással volt a bazaltvulkanizmus. Hatására a Dunántúli-középhegység tengelye megemelkedett, emiatt a Rába északkelet felé, a Duna pedig a mellékfolyóival együtt kelet felé, a Gerecse északi pereme mellett a 12-13 millió éve már meglévő "Visegrádi-tengerszoros" irányába térültek el, illetve ezt használta fel a folyam későbbi áttörésére az Alföld felé. A Pesti-síkság északi részén a deltakavicsok és a tengerparti abráziós kavicsok viszonylag nagy tengerszint feletti magasságokban helyezkednek el. A fiatalabb és az alacsonyabban fekvő szintek a mai Duna ősi teraszai, a hajdani folyó kavicsmeder-maradványai. A Pesti-síkságtól dél felé a Duna pleisztocén időszaki, az utolsó 2,5 millió év alatt felhalmozódott egymás alatti szintjei találhatók, legtöbbször a pannóniai rétegekre települve. Az Alföld területén a víz tükre egyre délebbre tolódott. A Duna a geomorfológiai és más radiometrikus koradatok alapján a Duna-Tisza közén délkeleti irányban átlósan folyt át 100-120 ezer évvel ezelőtt, az utolsó két nagy jégkorszak közötti meleg-csapadékos időszakban. Korábbi, délkeleti folyásiránya ma észak-déli irányú lett. A folyó dél felé egyre fiatalodó süllyedékmedencékhez igazodó futásirányát megváltoztatta, s közben rombolta a jobb parton húzódó dunai magaspartot, amely az utolsó 80-100 ezer évben mélyen - 10-15 km-es szélességben - áthúzódott a mai Duna-Tisza köze nyugati peremére.
A Duna mai folyásiránya a holocénben (az utolsó 10 ezer év alatt) alakult ki és a dunaharaszti-solt-kalocsa-baja-sárközi alluviális síkságon 20-25 km-es szélességben mozgott.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Nők a történelemben

PÉTER KATALIN: Báthory Erzsébet - valóság és fantázia
Magányos özvegy vagy szadista gyilkos?

Báthory Erzsébetről (1560-1614) az utókorban többféle kép él. Magányos özvegyasszony, aki ellen a hatalom összeesküvést sző, illetve koncepciós pert indít, vagy öregedő nő, aki szűz lányok vérében fürödve hajszolja az ifjúságot. A gazdag dokumentumegyüttes egy nagyon előkelő, beteg asszony arcát mutatja. Betegsége kialakulásában és elhatalmasodásában a társadalmi státus döntő hatású volt. Arisztokrata, akkori szóval mágnás, volt mind saját famíliája, mind Nádasdy Ferencé, akihez tizenöt éves korában hozzáadták. A Báthory Erzsébet társadalmi szintjén élő emberek érinthetetlenek voltak. Betegsége más közegben aligha fajulhatott volna így el. Normális körülmények között élő emberre szadista tüneteknél rászól valaki; nem engedik, hogy büntetlenül kínozzon bárkit. De ki szólt volna rá Báthory Erzsébetre? A férje nem törődött vele, kapcsolatukat a kölcsönös közöny jellemezte. Más pedig? Prédikátorok próbálkoztak sok habozás után és egyszerű gyülekezeti tagok ösztönzésére. Egymás közötti levelezésükből az derül ki, hogy nyilvános bűnvallásra akarták rávenni Báthory Erzsébetet. Ebből valószínűleg nem lett semmi. Nádasdy halála (1604) után egyedül maradt Báthory Erzsébet, aki a mindennapok dolgaiban úgy járt el, mint minden özvegy mágnásasszony. A "bűnök, gyilkolások" terén sem történt Nádasdy Ferenc halálával lényeges változás. Báthory Erzsébet tovább titkolta őket.
Báthory Erzsébet tetteiről az illetékes hatóság hivatalosan tíz-egynéhány évvel a végrehajtásuk után szerzett tudomást. Az odavezető eseményeket annak a két lánynak a rokonai indították el, akik a Nádasdy Katalin lakodalma idején végrehajtott kínzásba haltak bele. Thurzó György nádor, aki a Báthoryak fő riválisának számított, kénytelen volt lépni Báthory Erzsébettel szemben, mert a lányok hozzátartozóinak panasza következtében Báthory Erzsébet tettei a szóbeszéd szférájából a hivatalos nyilvánosságba kerültek, nem lehetett őket félresöpörni. Thurzó György a királyi tábla elnökének tudtával indította meg a nyomozást 1610. március 5-én. Ebben a rendkívül kellemetlen helyzetben Thurzó György megtalálta az egyetlen megoldást: a tettenérést. A nádor a várba vitette Erzsébetet, a befalaztatását parancsolta, és következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a magyarországi jogszokás szerint a tetten ért bűnöst nem lehet törvény elé állítani. Ezzel elkerülte, hogy a saját előkelőségével legalább azonosan előkelő, de talán még magasabban álló nőt hóhér bárdja alá kelljen juttatnia. Báthory Erzsébetet azonban nem falazták be Csejtén. Halálos ítéletet udvarának néhány szolgája kapott csupán. Bűntársaknak minősültek, és a hatóság arra nem látott okot, hogy ők ne lakoljanak.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Az 1989. év

ANDREAS SCHMIDT-SCHWEIZER: A rendszerváltás első "forgatókönyve"
Magyarország, 1989. január-február

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának 1989. február 10-11-i ülésén fontos döntésre jutott. A párton belül folytatott viták után a pártvezetés, Grósz Károllyal az élén úgy határozott, hogy feladja az 1988 májusában megfogalmazott koncepciót a szocialista pluralizmusról, azaz az egypártrendszer keretei közötti "pluralizmus" elvét, és elfogadja a fokozatos, kiszámítható keretek között történő hatalommegosztást és a többpártrendszerre történő fokozatos átmenetet. Mindez az 1988 tavaszán/nyarán meginduló politikai-társadalmi pluralisztikus folyamatok hatására történt. A hónapokon át tartó passzivitás és védekezés után az MSZMP KB a belpolitikai fejlemények élére állt, hogy azokat saját elképzelései szerint alakíthassa vagy legalább lényegileg befolyásolhassa,  ezzel végső soron saját hatalmi pozícióját is megtartsa.
A közölt dokumentumot - melyet az MSZMP csúcsszervei megvitattak és széles körben támogattak - a pártvezetés megbízásából Fejti György, a KB titkára 1989. január közepén készítette el. Fejti előterjesztése történelmi forrás, amely a Grósz Károly körüli MSZMP-vezetés akkori felismeréseit és elképzeléseit hatásosan foglalja össze. A hatalmon lévőknek azon felismerését tárja elénk, hogy - a tervgazdaság mellett - a Kádár-féle "monopolisztikus" egypártrendszer, valamint a "szocialista pluralizmus" kísérlete zátonyra futott. A többpártrendszer kialakulását erőszakkal - bel- és külpolitikai mérlegelés alapján - már nem lehet megakadályozni. (Az erőszak alkalmazásának elutasítását az "1956" megismétlődésétől, valamint a Nyugat gazdasági és pénzügyi bojkottja esetén bekövetkező gazdasági katasztrófától való félelem motiválta.)
Az egyetlen kiút a dokumentum szerint "a hatalomgyakorlás fokozatos, kiszámítható keretek között történő megosztásá"-nak elfogadása és az átmenet a pártpluralizmusra, amely "a szervezeti pluralizmus […] történelmileg legmagasabb formája". (!) Hivatkozva azonban a társadalom politikai "éretlenségé"-re, az MSZMP a következő (három-öt) évben még semmiképpen sem akarta feladni vezető helyét (a többpártrendszert "korlátozni" kívánta). Azokkal a politikai erőkkel szándékozott párbeszédet folytatni, együttműködni, amelyek a "szocializmust mint történelmi alternatívát" elfogadják. A pártvezetés reménykedett abban, hogy egy radikálisan megújított párttal a szabad választások esetén is fenn tud maradni, és utal a pártnak arra az elképzelésére, hogy a "demokratikus szocializmus"-t mint "történelmi alternatívá"-t a tervezett új alkotmányban valamiképpen rögzítse. Hogy mennyire nem voltak tisztában a "demokratikus szocializmus" fogalmának tartalmával és mennyire nem voltak a pártfőtitkár, Grósz Károly hívei valóban készek arra, hogy lemondjanak a hatalomról, azt a következő hónapok párton belüli és belpolitikai fejleményei egyértelműen jelezték. Ezek végül Grósz és híveinek leváltásához vezettek, s egyúttal "átírták" a posztkádári MSZMP-vezetés "forgatókönyv"-ét.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Életképek, hétköznapok

KRÁSZ LILLA-KURUCZ GYÖRGY: Úton lenni a 18. században
Utak, emberek, szokások Magyarországon és Európában

Ha valaki a 18. század második felében útra kelt Magyarországon, akár Soprontól Brassóig, akár Eperjestől Orsováig járta az országot, a legváltozatosabb domb- és hegyvidéken, füves pusztákon vagy igen gyakran lápvidéken keresztül vitt az útja. A külföldi utazók többnyire delizsánszon (postakocsin) utaztak, s emiatt meghatározott lóváltó postaállomásokon áthaladva érték el úti céljukat. II. József (1780-1790) utasítására a helytartótanács már 1784-ben útösszeírást rendelt el a különböző katonai, posta- és kereskedelmi utak minőségéről, javítási szükségleteiről. A postahálózattól eltérő útvonal esetén az utasok fogadott parasztszekéren utaztak.
A tehetős külföldi és magyar nemes ifjak tanulóévei elképzelhetetlenek voltak nagyobb utazások nélkül. A hazai tájról, az ország sajátosságairól azonban már nemcsak a külföldi utazók örökítették meg élményeiket, hanem a legkülönfélébb társadalmi állású magyar szerzők is közzétették tapasztalataikat. A természeti környezetről a vármegyei tisztiorvosok jelentései is vallanak. Ők hivataluknál fogva is kötelesek voltak számot adni a megye éghajlati, időjárási és egyéb természeti adottságairól, a bekövetkezett természeti csapásokról.
A korabeli magyar utazó számára a külföld a Habsburg Birodalom határain túli világot jelentette. Az utazók legtöbbje tanulási célból, elsősorban a német fejedelemségeket, Svájcot, Hollandiát, Franciaországot s Angliát kereste fel. Az egyházi rendek tagjai főleg Itália felé vették útjukat, s gyakran hosszabb-rövidebb időt Rómában is eltöltöttek. A köznép fiataljai azonban inkább kényszerűségből, a katonai szolgálat során ismerkedtek meg a külföldi tájakkal.
A 18. század második felében a külföldre peregrináló magyarok között vitathatatlanul a legnépszerűbb egyetem Göttingában volt, ahol 1767 és 1808 között közel 300 "Hungarus" tanult. A főrangú és nemes ifjakon kívül a Göttingában tanuló magyarok többségükben polgári értelmiségi közegből származó teológushallgatók voltak. A korban valamit is magukra adó főnemesi családok elengedhetetlennek tartották, hogy fiaikat húszéves koruk táján tanulmányútra küldjék Nyugat-Európába. Egy-egy tehetősebb magyar nemesi ifjú mellett kísérőként szegényebb sorsú fiatalemberek is útra kelhettek.
A 18. század közepén a külföldi utazók a végletek országaként ábrázolták Magyarországot. Bár már egyre több impozáns barokk kastély épült, a köznép szegénységét, a falvak és mezővárosok rendezetlenségét, nem is szólva az utak rossz minőségéről, szinte mindenki szóvá tette.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Melléklet

SOMOGYI ÉVA: Magyar hivatalnokok a Monarchia diplomáciájában
A bürokrácia átalakulása a Ballhausplatzon, 1867-1918

A bécsi Ballhausplatz barokk palotájában, az egykori Staatskanzlei (Állami Kancellária) épületében a dualizmus évtizedeiben a császári ház és a külügyek minisztériuma székelt. A külügyminiszter azonban nemcsak a diplomáciai testület élén állt, hanem a sajátos szerkezetű és berendezkedésű birodalomban ő volt az úgynevezett közös minisztertanács elnöke. Ez utóbbi testület tanácskozott a kiegyezésben rögzített "közös ügyekről", meg más, az egész birodalmat érintő kérdésekről. Azaz a külügyminiszter afféle közös miniszterelnöki szerepet töltött be. Hivatalnokai pedig ennek a közös kormánynak a szolgálatában álltak.
Nem szabályozták 1867-ben, hogy milyen számban kell magyarokat alkalmazni a közös minisztériumokban, de nyilvánvalóan szükség lett rájuk szaktudásuk, a magyar ügyekben való jártasságuk okán. A magyarok megnyerése a közös szolgálatnak az új rendszer magyarországi elfogadásának is nélkülözhetetlen feltétele volt. A politika törekedett a magyar tisztviselők számának növelésére, a századvégen igyekezett elérni, hogy a közös ügyekhez való hozzájárulás, a quota arányában kapjanak helyet a magyarok (pontosabban magyar állampolgárok, ami nem jelentett feltétlenül magyar nemzetiséget) a közös hivatalokban. A tisztviselők állampolgárságát az 1890-es évektől tartották számon, ettől kezdve rendelkezünk pontos adatokkal. Eszerint a közös külügyminisztériumban a magyar honpolgárok aránya az 1890-es évekbeli 15-20%-ról a világháború előestéjére 26-30%-ra növekedett.
A magyar állampolgárságú tisztviselő megjelenése a közös minisztériumokban megváltoztatta a vezető állami bürokrácia jellegét. Közismert, hogy Ausztriában a bürokráciának rendkívül nagy presztízse volt. A hivatalnokok teremtettek a 18. században a Habsburg-tartományokból modern egységállamot. Ez a magas képzettségű, polgárosodó bürokrácia éppen történeti szerepe következtében rendkívüli öntudattal rendelkezett, államfenntartó elemnek tartotta magát, nem is indokolatlanul. E német nyelvű és kultúrájú, de meghirdetetten nemzet feletti elitbe kerültek be 1867 után viszonylag nagy számban magyar tisztviselők.
A külpolitikai jellegű funkciókba és külképviseletekre, azaz diplomata posztokra csak jogi doktorátussal s a hivatalban  letett diplomata- vagy konzuli vizsgával rendelkező személyeket neveztek ki, függetlenül a hivatalnok társadalmi rangjától. Kétségtelen: a dualizmus korában a szakképzett hivatalnok lesz a Ballhausplatz bürokráciájának jellegzetes alakja, és ez a modernizáció fontos, meghatározó eleme, ám a változás a tisztviselők szociális összetételét és mentalitását alig érintette. A diplomaták többsége - mint mindenhol Európában - továbbra is arisztokrata volt.
Bár a hivatalnokkal szemben támasztott követelmények egy része polgárinak tekinthető, mint a szaktudás, a teljesítmény becsülete, a kötelességtudás, a hivatásban való feloldódás, de a hivatalnok mégis különbözik a polgártól. Mégpedig nem pusztán azért, mert önállóságát és önmagáért való felelősségét a hivatali rendszer nagyon is korlátozza, hanem mert a hivatalnok általában, a külügyminisztériumi tisztviselő pedig különösen egy sajátos, társadalmilag elkülönült rendet alkot.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Címlapon:
Forradalmak, tiltakozások a posztszovjet államok területén
(Ukrajna, Kirgizisztán, Grúzia, Hegyi-Karabah, Csecsenföld).