A magyarországi reformátusok országos arányszáma a két világháború között 20-21% között mozgott. (A katolikusoké 63-64%.) Mely foglalkozási ágakban találjuk a reformátusokat országos arányszámukat meghaladó mértékben? Mindenekelőtt az őstermelésben, vagyis a mezőgazdaságban. Itt arányuk 25-26%. (Az 1920. és 1930. évi statisztikai adatokat vesszük alapul.) A hadseregben - azaz a ténylegesek között - 22%. Megfelel országos számarányuknak a napszámosok és a házicselédek közötti 20-21% is (itt a katolikusok aránya 67-68, illetve 70%). Az országos átlagot közelíti meg arányszámuk - 16-19% - az állami nyugdíjasok között (vagyis az alkalmazott-tisztviselő szférában). Számarányuk az országos átlagoknál éppen a modern kapitalizmushoz kötődő foglalkozási ágazatokban feltűnően alacsony: az iparban 16% (a katolikusoké 66-69), a bányászatban 8,3-9% (a katolikusoké 84-85), a kereskedelemben 10-11% (itt a katolikusok is alulreprezentáltak - az izraelita felekezetűek nagy száma miatt - 39-41%). Vagyis: már ezek az adatok is mutatják, hogy a reformátusság nem elsősorban a "polgári" foglalkozásúak vallása, hanem a parasztoké. Mégpedig, ha a birtokstatisztikákat nézzük felekezeti szempontból, szintén első pillanatra feltűnő: a kis- és középbirtokosoké. Az 5 kat. hold alatti birtokosok 22,2%-a, az 5-20 kat. hold közötti birtokosok 33,7%-a, a 100 holdon felüliek 32,2%-a református. A katolikusok viszont átlagon felül reprezentáltak az agrárszegénység és a nagybirtokosok között. Egészítsük ki a foglalkozási és birtokstatisztikákat az életmód, életkörülmények vizsgálatával - illetve annak töredékét mutató városstatisztikával -, s a következőt látjuk: a világváros Budapest lakóinak csak 10,8-12,1%-a református, és a dunántúli városokban még alacsonyabbak e számok: Pécs 4,6-6,1%, Sopron 1,3-1,6%, Győr 5,2-5,5%. Ezek a legpolgárosultabb városaink aránylag fejlett építkezési kultúrával, közművesítéssel rendelkeztek (csatornázás, közvilágítás, köves utak hossza stb.). Az alföldi városokban - melyeknek kézenfekvő magyarázatára majd még visszatérünk - Debrecenben 65,9-67,7%, Hódmezővásárhelyen 59,2-60,4% a reformátusok aránya. S ezen városok fejlettségét hasonlítva a fővároshoz vagy a dunántúliakhoz, az ezekben biztosított életkörülmények is inkább a szépirodalomban gyakran jelzett "nagy falu" jelzőket juttatják a történész eszébe. Tehát a reformátusság mind a modern kapitalista foglalkozási ágazatokban, mind a legpolgárosultabb életviszonyokat adó városokban a legalacsonyabb. Mi ennek - a Max Weber-i gondolati modelltől diametriálisan eltérő - jelenségnek az oka?Református egyház és polgári társadalom
A válasz a modern magyar polgári fejlődés technikai-termelési és így társadalmi alapjaiban keresendő. Az 1850-es évektől kibontakozó technikai infrastruktúra fejlődése (vasút) az 1867. évi kiegyezés után ismeretes módon felgyorsul. Már a széles közönség kezébe is eljutó kézikönyveink adatsoraiból is kitetszik, hogy részben a polgári állami adminisztráció kiépülésével Magyarország kora Európájának legdinamikusabban fejlődő ipari-gazdasági területe. A politikai konszolidációval az ország beleolvadt az európai tőkés termelési rendszerbe, hallatlanul nagyméretű "gründolási" láz indul meg: iparvállalatok, útépítések, vasútépítések, a lakosság rendezett pénzügyleteihez nélkülözhetetlen bankhálózat. De mindehhez a gyors ipari-technikai fejlődéshez Magyarországnak nem volt szakképzett munkaerő-tartaléka. Így óriási bevándorlási hullám indult meg a Monarchia ausztriai-csehországi feléből: iparosok (esztergályosok, vasöntők stb.), ipari tisztviselői csoportok (vasutasok, mérnökök stb.), a városépítészet szakemberei (kőfaragók, kertészek, üvegesek stb.), a modern városi élet mindennapjainak kiszolgálói (cukrászok, sörfőzők stb.), számtalan üzletág kereskedői áramlanak külföldről az országba, elsősorban a városokba, mindenekelőtt Budapestre. Még a századfordulón is - a nagy magyarrá asszimilálódási hullám idején is - a fent említett iparágakban a magukat nem magyarnak vallók százalékos aránya a 20-40% között mozog a városokban, egyes iparágak egyenesen németnek, tótnak (üveges, építő) vagy zsidónak (kereskedő, divatcipész stb.) számítottak. Vagyis: a modern kapitalista termelési ágakhoz és a modern polgári életformához leginkább kapcsolódó foglalkozási ágazatokban etnikailag igen tarka képet mutat a magyarországi polgári fejlődés. És a bevándoroltak - noha megtaláljuk közöttük kis számmal az evangélikusokat is - elsősorban színkatolikus vidékről származnak, illetve a századfordulóra nem elhanyagolható százalékban izraeliták. Ez magyarázza a fentebb ismertetett statisztikai adatokat, melyek szerint a polgári-ipari foglalkozásokban elsősorban katolikusokat találhatunk, a reformátusokat nagy számmal főként a tradicionális iparűzésekben (a nemesi iparokban, például csizmadia) és az erős református többségű alföldi vidékeken.
Korábbiakra is visszatekintve megállapítottuk: alapvetően nem a felekezet és a felekezet hitéleti szokásai (protestáns etika) szabják meg a társadalom fejlődési irányát (kapitalista), mint Max Weber gondolta, hanem: a felekezet (protestantizmus) vesz fel olyan jelleget, amilyen társadalmi közegbe (parasztság) kerül.
Felekezet és társadalmi meghatározottság kérdését, azaz: mennyire konkrét társadalmi tényezők formálják, gyúrják az egyházak arculatát, remélhetően még több - egyelőre nagyon is hiányzó - kutatás fogja még tárgyalni. Én - a hazai reformátusságról szólva - itt csak három szempontra szeretném a figyelmet felhívni.
A kis- és középparasztság felszámolása
Az első a református egyház legerősebb társadalmi bázisát, a kis- és középparasztságot illeti. Ez a társadalmi réteg, mint ismeretes, Magyarországon csak nagyon lassú ütemben tudott erősödni a 19. század végétől. Igaz, hogy a századforduló bizonyos felülről szervezett agrárreform-törekvései gyarapították számukat, és a kisgazdaságokat segítő szerszám- és gépkultúra terjesztése növelte életképességüket. (Ez is jobbára a Dunántúlon és a szintén katolikus Bácskában, Bánátban.) A két világháború között a földreform hoz némi javulást, de közel sem töri meg a (katolikus) nagybirtok túlsúlyát. A felszabadulás és az 1945. évi földosztás azután rendkívül reménykeltően megerősíti a kisparaszti fejlődést. 1949-ben, a református konvent adata szerint a reformátusok 61,3%-a az 5-20 kat. holddal rendelkező parasztok sorába tartozik. Úgy látszik, hogy a szerszám- és eszközhasználatban, gazdálkodási rendjében, munkavégzési ütemében évszázada csiszolódott paraszti vállalkozás Magyarországon is kibontakoztathatja az "üzleti racionalitással berendezett" paraszti farmerüzemet, amely reform a parasztgazdálkodás legnagyobb teoretikusának, Erdei Ferencnek - utóbb ő a Tiszántúli Református Egyház főgondnoka - volt álma még a két világháború között. (Ekkor még volt lehetősége a magyar mezőgazdaságnak, hogy ilyen fejlődési úton induljon el.) Én úgy látom, hogy a magyar református egyház hanyatlása akkor indult meg, amikor a politikai vezetés 1949-1951 között hozzáfogott ezen kis- és középparaszti réteg drasztikus felszámolásához. A kampányszerű és a gazdálkodási ésszerűséget mellőző téeszesítések kiszorították őket a termelési rendből és a politikai-társadalmi közéletből. Nemcsak a református egyház legerősebb társadalmi bázisa hullott ekkor szét, hanem az a bizonyos valóban ésszerű, paraszt-polgári magatartásforma is, amellyel Nyugat-Európában és mindenekelőtt Amerikában a reformátusság egybeforrott.
A tisztviselő és értelmiségi réteg félreállítása
Második megjegyzésem a tisztviselő-értelmiségi réteget érinti, amelyet statisztikánkban a reformátusság országos átlagát közelítő százalékban találhattunk. A magyar történeti irodalomban ez a társadalmi réteg igen mostoha "elbánásban" részesült. Mivel a modern állami tisztviselői réteg természetesen szoros függvénye az állami adminisztrációnak (a magántisztviselőtől eltérően onnan húzza fizetését), történészeink szorosan összekötötték e réteg egészét a Horthy-korszak kormányzati politikájával, célkitűzéseivel. A fasizálódó politika társadalmi bázisát ebben, az úgymond katonatiszti-dzsentri-államhivatalnoki rétegben "találta" meg. Csak ma, amikor már látjuk: a polgári államban igazgatási tisztviselő és kormánypolitika között korántsem volt olyan szoros együttmozgás, mint a sztálini rendszerben, s amikor már látjuk a mindenkori bürokrácia és értelmiség közösséget szervező funkcióját is, és még a múltjával legőszintébben szembenéző nyugatnémet történetírás is megkülönbözteti a reakciós politikai mozgalmak társadalmi bázisát a képzettsége folytán középosztályi-polgári funkciókat ellátó társadalmi elemektől (Bildungsbürgertum), csak most figyelünk fel Magyarországon ennek az állami alkalmazotti-értelmiségi rétegnek a pozitív szerepére. Az 1870-es évektől, amikortól az ország polgári jog- és igazgatási (civil és katonai) rendszere (a már tárgyalt ipari-technikai bázissal párhuzamosan) kiépült, néhány évtized alatt kellett az akkori, a Kárpát-medencét átfogó állam adminisztrálását megszervezni. És ha nemcsak a közkedvelt szépirodalmi művekből ismert mulatozó dzsentriket látjuk a korabeli magyar középosztályokban, hanem olyan társadalmi elemet, amely működtette a térség út- és vasútrendszerét, postahivatalait, iskolarendszerét, kiépülő egészségügyét, alapja volt a helyi közművelődési egyleti életnek, szövetkezeti mozgalmaknak stb. - akkor látjuk őket valósabban. És természetes, hogy a helyi adminisztrációban - az Alföldön, Tiszántúlon, illetve Erdélyben - nagy a reformátusok száma, mégpedig feltehetően - ezt is egyháztörténeti kutatásoknak kell még pontosítani - az egyházközségi életben a mozdító erőket jelentő "tanult elemek"-é.
Megítélésem szerint a hazai reformátusságra, mindennapi hitéletére a másik nagy csapást akkor mérték, amikor ezt a társadalmi réteget a közösségi-politikai élet szélére sodorták, szakértelmének presztízsét (ugyanúgy, mint a kisárutermelő parasztét) szétrombolták. Nem ismerték el, hogy noha valóban kötődik az agyonbírált "keresztény középosztály"-beli hagyományokhoz - katolikus vagy protestáns, vagy éppen izraelita -, egyházához, de mindezzel együtt a társadalom köznapi élete kereteinek fenntartója volt.
Az egyház társadalomszervező szerepe
Harmadik megjegyzésem a református egyház társadalomszervező szerepét érinti. Kétségtelen, igazuk van azoknak, akik a magyarországi reformátusságról beszélve azt mondják: reformátusnak lenni nemcsak felekezetiséget jelentett újkori történelmünk során, hanem egy társadalmi magatartásformát, mentalitást is. Ami nemcsak a hitélet rendjét illetően jelent szembenállást a más felekezetekkel, de jelent egy közvetlen, a társadalom egészének, nem utolsósorban a szegényebb rétegekkel való szociális azonosulást, megértést, közvetlenséget. Azt hiszem, mindezt leginkább a református lelkész társadalmi funkciójában lehet tetten érni. Csak vázlatosan viszonyulva a történelmi gyökerekhez: történetírásunk, amikor a reformáció korát és a három részre szakadt Magyarország történelmét tárgyalja, elfeledkezik annak felméréséről, vajon a korabeli technikai-kulturális szint mennyire tette lehetővé adott területek igazgatási átfogását, mennyire volt képes intézményekkel kereteket is adni a társadalom mindennapi életének. A Habsburg-adminisztráció lényegében a Dunántúl jelentős részére és a Felvidékre terjedt ki, de tudjuk: a Habsburg uralom alatt élő területen is a mindennapi élet kereteit a birtokadminisztrációk, nem utolsósorban a (katolikus) nagybirtok adta, míg a "társadalom" "szellemi életét", napi gondolkodását - földről, túlvilágról, házasságról, szerelemről, életcélok összességéről - az egyházak szabták meg. Mindenekelőtt a katolikus egyház. A peremterületeken, amelyek kicsúsztak az udvari adminisztráció kezei alól - a Tiszántúlon és a török megszállta, részben elnéptelenedett területeken - az állami és birtokadminisztráció ilyen intézményei nem voltak jelen. Az "új vallásnak", a reformátusnak - amely ezeken a területeken hódított - már elterjedésének első idején át kellett "vennie" olyan társadalmi funkciókat, amelyek messze meghaladták az európai értelemben vett református felekezet céljait. Sorolhatjuk az ismert tényeket: a nemzeti nyelven folytatott hitélet, az istentiszteleti formák egyszerűsége, a hívő közösséggel való közvetlen kapcsolattartás, a házasodás lehetősége és így családi kapcsolatok révén - melyek a korban rendkívül fontosak - beilleszkedés a helyi szokásrendszerbe (részvétel a disznótortól a családi perpatvarokig). Mindezek a lehetőséget adják ahhoz, hogy a lelkész, túl Isten házán is, a közösség mindennapi életében részt vegyen, annak "funkcionáriusává" váljék. És a lelkész - így közvetve az egyház is - itt, a keleti országrész területein a közösségi élet szervezője, átvesz olyan szerepeket is, amelyeket normálisan működő állami és gazdasági élettel rendelkező területeken nem kell magára vállalnia. A társadalom napi életigénye és az egyház természetesen kölcsönhatásba kerülnek, az egyház felszívja magába, beolvasztja "jellemzői" közé azokat a szerepeket is, amelyek teológiai értelemben nem tartoznak célkitűzései közé. A magyarországi református egyház éppen ezért is tarthatta magát úgynevezett népi egyháznak. Ez magyarázza megítélésem szerint azt, hogy majd a 19. század értelmiségei között oly nagy számban találjuk a református lelkészeket gyülekezetük, közösségük történelmét feldolgozó íróemberként (Zoványi Jenő és Ladányi Sándor kutatásai tartalmazzák e tényeket.) Ez magyarázza, hogy a századvégen kibontakozó néprajzi gyűjtések iránt olyan fogékony a református értelmiség, s hogy a 20. századi népi mozgalom, a szociális reformer típusa a református értelmiségi körökben (nem utolsósorban a lelkészekben) talál erős visszhangra. A falu református lelkésze a falusi munkaszervezet egyik működtetője, szokáskultúrájának ápolója, értője. A református egyház ilyen társadalmi sajátosságával is magyarázható szerintem, hogy a 20. században, a modern polgári kultúra minden áttörő kibontakozása idején (már az első világháború után) a reformátusok körében igen magas a vegyes házasságot kötők száma, ami 1970-ben eléri a házasuló reformátusok 70%-át. Lehet ezt felekezeti szempontból sajnálatosnak vagy örömtelinek tekinteni, számomra elsősorban azonban azt mutatja: a református egyház történelmi útján igen sok "világi" elemet szívott fel magába, s gyakran hívei számára sem a felekezetiséget, mint inkább a társadalomszervező közösségi intézményt jelentette.
Ha tézisszerűen akarnánk összefoglalni mondandónkat, a következőket állapíthatnánk meg: nem a protestáns etika (mint a Max Weber-i felfogás mondotta) teremti a kapitalizmust, hanem a "protestáns etika" hozzáidomul ahhoz a társadalmi közeghez, amelybe kerül.* Az adott terület társadalmi szerkezete adja meg a felekezet jellegét, erősíti fel vagy gyengíti az egyház tanításai közül a neki megfelelőt. Magyarországon a református egyház nem a modern polgárosulás egyháza, hanem alapjában a paraszti és a régi kis- és középnemesi réteg egyháza, ugyanakkor a történelmi fejlődés következtében a magyar társadalom napi kultúrájának, életkereteinek az ország egy jelentős területén a megtartó ereje, működtetője volt.
* Megjelent a História 1988. évi 2-3. számában.
*Vö. erre Benda Kálmán cikkét e számunkban.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.