2008/4
Tartalomjegyzék

KÖZÖS DOLGAINK

GLATZ FERENC: Tisztázás a múltról, megbékélés a jövőért
(Román-magyar történészfórum, Bukarest, 2008. május 23-24.)

2008. május 23-án Bukarestben román-magyar történészfórumon vettünk részt. 24-én pedig a Magazin Istoric (MI) - népszerű történész-folyóirat - és a História szerkesztősége tartott munkamegbeszélést Történelem és média címmel. Mindezt a bukaresti Magyar Ház meghívására, közönség előtt. (Szigorúan a meghívást visszaigazolt egyetemi kollégák és újságírók előtt. A Ház előtt - az első napon - még kis biztonsági osztag is tanyázott. Talán ez is segítette a bent vitázók kollegiális hangulatát.) A közönség kézbe vehette a magyar delegáció vezetőjeként "előreküldött" rövid nyilatkozatomat Egy szakma "küldetése"  címmel. Románul, magyarul. (Lásd e számunkban hátrébb.) A történészfórumon részt vett román részről Dan Berindei, a Román Akadémia (RA) alelnöke, a RA Történettudományi Bizottság és egyben a román-magyar vegyes bizottság román tagozatának egykori alelnöke; Dinu C. Giurescu akadémikus, Aurel Pop akadémikus, a kolozsvári Erdély Tanulmányi Központ igazgatója. Mindhárman egyben a Magazin Istoric szerkesztőségének tagjai. És román részről főszereplő volt még a MI főszerkesztője, egyik meghívónk, Matei Dorin. Magyar részről Bukarestbe utazott: a jelen sorok írója, mint az MTA Történettudományi Intézete (TTI), az Europa Institut Budapest igazgatója, az MTA  Történettudományi Bizottság elnöke, a História szerkesztője; Szász Zoltán, az MTA TTI Tudományos Tanácsának társelnöke, a román-magyar vegyes bizottság magyar elnöke, osztályvezető; Csorba László, az MTA TTI igazgatóhelyettese, Zsoldos Attila az MTA TTI osztályvezetője, Sipos Péter, az MTA TTI ny. tudományos tanácsadója (mindnyájan a História szerkesztőségének tagjai) és Antal Andrea a budapesti Balkán Tanulmányok Központja titkára (MTA TKK és Europa Institut Budapest). A történészfórum és a két folyóirat szerkesztőségének találkozója része volt annak a "tisztázási folyamatnak", amelyet 2007 nyarán kezdeményeztünk a Kárpát-medencei népek történelméről a térségbeli történészek között. A "bukaresti delegáció" indulása előtt a TTI osztályvezetői értekezletén felidéztük a "folyamat" indulását, akkori célkitűzéseit.

2007. JÚLIUS 9. Pozsonyban felkerestem Csáky Pált, a Magyar Koalíció Pártjának újonnan választott elnökét, úgy is, mint európai ügyekben régi baráti munkatársamat, aki korábban mint a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese sokat tett a köztársaság európai integrációjának megvalósításáért. És, aki ezért az Europa Institut nemzetközi Corvinus-díját is elnyerte. Ugyanakkor tárgyaltam Duąan Kovao-csal, a Szlovák Tudományos Akadémia alelnökével, a Történettudományi Intézet korábbi igazgatójával, az Europa Institut Budapest Tudományos Tanácsának tagjával. (Aki előző évben a magyar akadémiai intézet meghívására tartott előadást Budapesten.) Mindkettő elé a következő szöveget terjesztettem:
"A Kárpát-medencei népek és a délkelet-európai államok történelmük új szakaszához érkeztek. 2004-ben, ill. 2007-ben tagjai lettek az Európai Uniónak, amely új adminisztratív életkeretet nyújt számukra. Megkezdődött a 150 éves nemzetállami intézmények részbeni átalakulása. Új gazdasági, politikai rádiusz keretén belül kell gondolkodniuk, nemzeti és táji érdekeiket megfogalmazniuk. És az első hét évben, a 2007-2013 közötti időszakban nagy kedvezményeket élvezhetnek az EU-n belül. (Tegyük hozzá: először és utoljára.) Kiemelkedő kedvezményeket kaphatnak mindenekelőtt az ún. határokon átlépő tervekre és megvalósításukra. A regionális munkaerő-gazdálkodástól kezdve a természetgazdálkodásig (vízgazdálkodás, környezetvédelem), az infrastruktúrára (út, vasút, informatika stb.), a szakpolitikákra, vagyis olyan projektekre, amelyek hosszú távon alakíthatják a térség népeinek életét. Segíthetik a térség modernizációját és a lakosság versenyképességét a világ munkaerőpiacán.
Új szakaszához érkezett az emberi gondolkodás földi lakóhelyünkről. 2007. februárban az ENSZ Kormányközi Éghajlat-változási Testülete (IPCC) helyzetjelentésében állást foglalt amellett, hogy a Földön érzékelhető felmelegedés nem vezethető vissza pusztán a Föld öntörvényszerű >lehűlés-felmelegedés< aktivitására, amelyet visszamenőleg több százezer évre rekonstruálni tudunk. A mostani felmelegedésben nagy szerepe van az embernek, az >antropogén tényező<-nek. (Vö. História 2007/7. sz. 19.) Az Európai Unió már március 8-9-én állást foglalt: területén 2020-ig 30%-kal kell csökkenteni az üvegházhatást előidéző gázok - mindenekelőtt a CO2  és a metán - kibocsátását, amelyek a fosszilis energiahordozók elégetéséből származnak és a felhasznált energia 20%-át megújuló energiaforrásokból kívánja nyerni. A megújuló energiaforrások - nap, szél, víz, növényi (ún. zöld-) energiahordozók - új természetszemléletet kívánnak, a természeti erőforrások kihasználásában új korszakot nyitnak. Tudomásul kell venni, hogy a következő évtizedek kényszert hoznak ránk: regionális tervek és programok kialakítását a természetgazdálkodásban. Az ember alkalmazkodásának programját az új éghajlati viszonyokhoz. (Ez az alkalmazkodás akkor is időszerű marad, ha netán kiderül, hogy nem emberi tényezők hozzák magukkal az éghajlatváltozást.) És ez az új program csakis a regionális adottságok - a mi esetünkben a Kárpát-medence adottságai - figyelembevételével épülhet ki. A térség nemzetállami széttagoltságát az itt élő emberek érdekében meg kell szüntetni. Az emberi mozgás - a szellemi, az anyagi javak - a természettel való együttélés új programja kialakításának érdekében. Mert a természetgazdálkodás nem ismer államhatárokat: a folyók vízgyűjtői és levezető medre, a felszíni formák befolyásolta csapadékviszonyok, a talajadottságok, a levegőáramlatok - így a Kárpát-medence nyugati részét elérő Golf-hatás. (Amely valószínűleg az utolsó jégkorszak - Kr. e. 10 000 - óta stabilizálja Pannónia, a Bécsi-medence, a Délkelet-Alpok éghajlatát, de amelyről, a Föld-méretű felmelegedés következtében lehet, hogy csak múlt időben beszélünk hamarosan.) Komolyan kell venni tehát a napi együttműködést az itt élő népek között. Szállásterületeik természetgazdálkodásának érdekében is.
De mit mutat a valóság?
Azt, hogy noha a térség államai 2004, ill. 2007. január 1. óta ugyanazon igazgatási egységbe, az Európai Unióba tartoznak, feltűnően "szerények" az ezen országok fejlesztési tervei között az egyeztetések és a határokat valóban átlépő nagy regionális projektek. (Figyeltük a 2004 utáni évek, majd a fent említett 2007-2013 közötti uniós időszakra készített nemzeti fejlesztési tervekben a regionális összehangoltságot. A >szerény összehangoltság<-ot.)
Figyelve ugyanakkor a Szlovákia (2004), majd Románia (2007) csatlakozás utáni politikai közéletét, feltűnő, hogy a nemzeti-etnikai viták nem enyhültek, sőt egyes esetekben élesebbé váltak. (Gondoljunk csak a csehországi és szlovákiai politikai közéletet foglalkoztató 1945-1947 közötti német kitelepítés, ill. magyar lakosságcsere és kitelepítés körüli nemzetközi vitákra, a csehországi, szlovákiai hisztérikus hangulatkeltésre.) Felrémlik a lehetőség előttünk: a térség azért nem tudja majd figyelmét a regionális hosszú távú közös nagy projektekre fordítani, mert elveszi azt a múlt társadalmi-etnikai-vallási sérelmeinek újra-megélése. Az érzelmi megbántottság kiélése. Felrémlik annak lehetősége: az elmúlt 200 év valós érdekellentétei, az egymáson ejtett sérelmek miatt nem vesszük észre, hogy a jelenben és a jövőben mennyire több az érdekazonosságunk, mint a múltban volt.
Vegyük végre tudomásul - most, 2007 tavaszán:  egy közösség, sőt két ember életében is, lehetnek szakaszok, amikor az érdekellentét a meghatározó. Azután jöhetnek olyan idők, amikor az érdekazonosságok. Nagy hiba volna, ha a múlt ellentétei miatt, még ha a mába nyúlnak is azok, a kölcsönös korábbi bántások miatt nem tudnánk felismerni az új életszakaszban meghatározóvá lett érdekazonosságokat. Vegyük észre mi, történészek: a múltban ejtett sérelmek kritikus kibeszélése és önvizsgálat nélkül, az érzelmi megkönnyebbülés nélkül nem tud a társadalom a jelen és jövő közös új érdekeire összpontosítani. Ezért is a térség történészeinek egyik korfeladata: modern párbeszédet indítani a szlovák-magyar, román-magyar történelem vitás kérdéseiről, amit kövessen a szerb-magyar, horvát-magyar párbeszéd. És mindennek a párbeszédnek nyilvánosságot kell szerezni. Nyilvánosságot mind a politika, mind a közgondolkodás fórumain. Feltételezésünk: tisztázási folyamat a történelemről segítheti a megbékélést a jelenben - a jövőről."

2007. SZEPTEMBER 8., DECEMBER 11. Ezeket a megfontolásokat fogalmaztam meg a komáromi egyetemen (2007. szeptember 8.) tartott előadásomban több száz szlovákiai politikus és értelmiségi, az ottani rádió és tévé felvételein: "szlovák és magyar nemzetiségű, szlovák és magyar állampolgárságú embereknek a 21. század elején több a közös, mint az ellentétes érdekük. Először történelmünk során közösen kell(ene) törni a fejünket azon a lehetőségen, amelyet az >új haza<, az Európai Unió kínál." (História, 2007/8., 2.) Október 11-én javasoltuk a szlovák történész kollégáknak egy rendszeres szlovák-magyar vitafórum létrehívását a magyar és a szlovák akadémiai intézet között. Korszakonként, az őstörténelemtől a mai napig haladva a vitákkal. Szakmai közönség előtt. És nyilvánosságot adva az eszmecseréknek a História hasábjain, a rádióban, tévében. (Miközben a Históriában a magyarokat kirekesztő Beneą-dekrétumról Szlovákia egyik vezető történészétől, a Szlovák-Magyar Történész Vegyes Bizottság szlovák elnökétől hoztunk kritikus vezércikket. Amely dekrétumot a szlovák politika máig "nemzeti alapdokumentumnak" tekinti. - História 2007/8.: ©tefan ©utaj: Megszabadulás a kisebbségektől. 3-13.)
A tisztázási folyamat megindításának szándékával hívtuk meg 2007 nyarán a Román Akadémia alelnökét, az akadémiai történettudományi bizottság elnökét, Dan Berindeit magyarországi előadásra és baráti eszmecserére. (Előadását 2007. december 11-én tartotta a MTA Történettudományi Intézetében. A professzor 1972 óta barátunk. Közös nyugat-európai fellépések, együtt töltött ösztöndíjas hónapok alapozták meg a barátságot. Mert a tudomány fejlődésében a kutatók mozgása meghatározó tényező. No és az is, ha a kutató képes ellenállni a csábításnak, és nem helyezi a tudomány szempontjai elé a tőle otthon esetleg elvárt "állam- és nemzetpolitikai" szempontokat. Ahogy Berindei erre mindig képes volt.) Értette és igenelte szándékunkat: feltörni a román és a magyar történetírásban a mintegy 150 éves frontharcot. Az abban a korban keletkezett szellemi frontokat, amely korban a két állam és a két nemzet között harc folyt a nemzetállami felségterületek birtoklásáért, ill. kiterjesztéséért. És amikor azt is hitték: akkor juthatnak a románok hozzá Erdély birtoklásához, ha bizonyítják, hogy ők voltak ott az első foglalók. Mindenestre a magyarok előtt. (A szlovákokhoz hasonlóan.) És ezért is nemzeti hovatartozás alapján csoportosultak a történészek, elmélkedve a honfoglalásról vagy egyes történelmi személyek etnikai származásáról. (Ma már amúgy is tudjuk, hogy a románokat vagy a szlovákokat egyáltalán nem az "első foglalást" bizonygató történészek érvei juttatták Erdély, ill. a Felvidék birtoklásához.) És most, 2004-2007-ben az Európai Unió délkelet-európai kiterjesztésével mindenki előtt újból világos: teljesen értelmetlen ábrándokat kergetni arról, hogy az 1919-1920. vagy az 1947. évi békerendszer formális határrevíziója bekövetkezhet. Még azok is rájöhetnek erre, akik azt kérték tőlünk jó évtizede: legalább a hitet hagyjuk meg nekik, hogy talán egyszer.
Megállapodtunk: szakmai vitasorozatot kezdeményezünk, amely a vitás kérdésköröket tűzi napirendre. Éppúgy az ellenségeskedések, mint a békés együttélés, vagy éppen közös állampolitikai fellépések történetét. A középkortól a jelenkorig. Bukarestbe utazunk. Kihasználjuk azt az alkalmat, hogy a Magazin Istoric az elmúlt években többször javasolt találkozót a História és MI között. (Amelyik folyóirat különben e meghívástól függetlenül is az utóbbi időben tüntetett a román történeti irodalomban nyitásával a magyar történeti problémák felé.) És kihasználjuk az alkalmat, hogy a bukaresti Magyar Kultúra Háza vezetése évek óta sürgette ezt a találkozót. (Nemrég elhunyt barátunk, a romániai irodalom páratlan műveltségű mindenese, Beke György író-szerkesztő fia.)

2008. MÁJUS 23-24. A bukaresti rendezvény első napján a történelem egyes korszakainak szakértői adtak elő. A magyarok: Zsoldos Attila (középkor), Csorba László (kora újkor), Szász Zoltán (újkor), Sipos Péter (20. század). A románok: Mihai E. Ionescu, Dan Berindei, Dinu C. Giurescu akadémikusok. A második napon a MI és a História szerkesztőségének eszmecseréjére került sor: a történettudomány és a történeti közgondolkodás viszonyáról. A következőkben közöljük az első nap, a román-magyar történészfórum egyes előadásait. A Magazin Istoric és a História párbeszédére is következő számainkban térünk ki.

Megállapodás az együttműködésről
1. Évente román-magyar történeti évkönyvet adnak ki.
2. Ez év novemberében az akadémiai történész vegyes bizottság ülésén, Bukarestben a téma: "Vallások, egyházak a románok és magyarok történelmében".
3. November: A történeti Magyarország felbomlása, a szlovákok, románok, délszlávok szerepe. (Konferencia Budapesten szlovák, román, szerb, horvát történészek közreműködésével.)
4. A História és a Magazin Istoric rendszeresen közöl a román-magyar kapcsolatok történelméről cikkeket.
5. 2009 májusára a Magazin Istoric és a História közösen jelentet meg tematikus füzetet "Magyarország és Románia a II.  világháborúban, 1939-1945" címmel.
6. Hozzákezdenek egy román-magyar kapcsolatok történelméről készült dokumentumkötet (olvasókönyv) összeállításához. Különösen ajánlva a történelemtanároknak.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Glatz Ferenc: Egy szakma "küldetése"
A román-magyar történészfórum indítása, 2008. május 23.*

A történészek vállalkozásáról
A történelem végtelen. A benne élők érdekei változhatnak és változnak is. Akiknek tegnap az ellentéteik voltak erősebbek, mint a közös érdekeik, ma akár a legjobb barátok lehetnek. Mert változtak az idők, és holnap a közös érdekek lesznek a meghatározók viszonyukban. A magyar és román nemzet érdekei ma jobban találkoznak, mint korábban bármikor. Hasonlóak gondjaik is: a szovjet hatalom visszahúzódása után a politikai vezetésnek el kell tudni igazodni önállóan a világpolitikában, a szovjet típusú egypártrendszer után újra be kell rendezni a politikai és a civil közéletet, demokratikus rendszert kell kiépíteni, és meg kell tanulni a demokráciában viselkedni, annak eszközeivel bánni. Meg kell tanulni piacgazdaságban gondolkodni. Mindkettőjüknek meg kell megtalálniuk a helyüket az Európai Unióban. Közösek az európai normák, amelyeknek meg kell felelniük, politikai kultúrában, gazdaságban. Az unión belül mindketten az új tagok, a gazdaságilag-technikailag elmaradottabb államok csoportjába tartoznak. Mindketten az EU keleti határvidékén helyezkednek el, közvetítőszerepük a nyugat-európai és kelet-európai térség között nagyon erős lehet. Össze kell hangolniuk a mindkét államon keresztülhaladó nyugat-keleti autóutak, vezetékek építését, a Duna szabályozását. Az unión belül napi gazdasági érdekeik is összekötik a két államot. Amely érdekek képviseletében közösen kellene fellépniük. Hasonló támogatási rendszert kíván mindkét állam lakossága pl. a településszerkezet fejlesztésében, hasonlóan gondot jelent a gazdaságszerkezet átalakításához elnyerhető segítség megszerzése, mint pl. az élelemtermelés modernizálását célzó támogatás, a nyugati térségek államaival szembeni ellenérdekeltség. Közös érdekek jelennek meg a munkaerő-vándorlás szabályozásában, a szociális feszültségek levezetésében, amelyek a politikai és gazdasági rendszerváltás eredményeként jelentkeznek mind a román, mind a magyar társadalomban. De még azon témakörökben is, ahol hagyományosan ellentétek vannak, csak a két állam és a két értelmiség együttes munkájával vagyunk képesek a modernizációra. Pl. az évszázados etnikai-kisebbségi feszültségek feloldásában, a magyar-román, a magyar-román-roma feszültségek csökkentésében. És ez a jegyzék a közös érdekekről csak a történész jegyzéke. A politikusok még bizonyára kiegészíthetnék.
Ahhoz azonban, hogy e közös érdekeket felismerjük, el kell múlnia az évszázados haragnak, amely látásunkat elhomályosítja. Az évszázados harag pedig csak akkor enyhül, ha kibeszélhetjük magunkat, elmondhatjuk kölcsönösen, hogy ki mikor miért érezte magát megbántottnak. Tisztázó vitákat kell indítanunk a történelmünkről. És elemezni kell ezeket az érdek-összeütközéseket a történelem folyamán. Amikor a nemzetállami fejlődés korszakának harcai szembeállították az itt élő embereket etnikai-nemzeti alapon. Az érdekharc a szállásterület uralmáért, a területigazgatás, az iskolák, az istentiszteletek nyelvéért. Ez az érdekharc magyar és román, sőt szász és más nemzetiségű emberek tízezreinek, parasztoknak, iparosoknak, tisztviselőknek okozott családi bánatot. Amely bánat és sérelem generációk során át él érzelemvilágunkban és hangolja egymás ellen a két népet, mindenekelőtt a két nép értelmiségét. És amellett, hogy kibeszéljük a sérelmeinket, meg kell próbálni kölcsönösen kiengesztelni a másikat. Elismerni a másik keservét, megbántottságát. Egy, keresztény nyelven szólva: kegyelmi korszak következett el. Őszintének kell lenni végre egymáshoz. Nem lehet azt a receptet követni, amit a szovjet rendszeren belül ajánlottak a proletár internacionalizmus eszmei talaján: söpörjük a szőnyeg alá a több évszázados ellentéteket, és beszéljünk csak a román-magyar közös történelmi fellépésekről, a közös érdekekről. (Mert ezek is voltak nagyszámban. Csak jobbára az egyszerű emberek szintjén, akik nem írtak történelmet, alig hagytak ránk írott emlékeket, így a történész előtt e közös érdekek a román-magyar falu, város mindennapjaiban rejtve maradnak.) Nekünk, az első európai uniós értelmiségi generációknak jutott az a feladat, hogy szakmai felelősséggel, őszintén beszéljünk a múltunkról. A múlt bevallása fel is oldoz bennünket a kötelezettség alól, hogy tovább cipeljük a múlt terheit.
A történészek a múlt feltárásából, értelmezéséből élnek. Ezért fizetnek bennünket. Ez a feladatunk. De ez a hivatásunk is. Életünk értelme. Ezért élünk ezen a földön. Nekünk jutott az a küldetés, hogy újragondoljuk a román és a magyar történelmet, hogy szakszerűen szólaltassuk meg a múltban élt emberek közös érdekeit és újraéljük egymás elleni etnikai-vallási-szociális harcaikat. És lehet, hogy e múlt újraélése hasonló szenvedélyes vitákhoz fog vezetni, mint vezetett őseink esetében. Azt is mondhatnánk, mi vagyunk a múlt mai médiuma. Akik újraélik, és a közönség elé tárják a régi nemzedékek érzelmeit, elfogultságokat, félreértéseket, rossz döntéseket. Egyéni és közösségi szinten.
Azért jöttünk Romániába, mert őszintén szeretnénk e tisztázó vitákat lefolytatni. Most, egy-két nap alatt megkezdeni és több éven át folytatni. Szakmai fórumokon, szakértők egymás között. Azért jöttünk Romániába, mert meg vagyunk győződve arról, hogy jövőbeni közös érdekeinket csak úgy ismerhetjük fel, ha a mában megtörténik a múlt haragjának feloldása.
Az értelmiség egyéni felelősségéről
A tudományművelésnek, a kutatásnak, az írásnak egyetemes normái vannak. Szakmai eszköztárunk, a forráskritika szabályai, az alaptudományaink, a diplomatika, numizmatika, szfragisztika stb. szabályai - azonosak. A műfajok, amelyekben megírjuk műveinket - azonosak. Japántól Alaszkáig, Bukaresttől Budapestig.
A mi generációnk már büszkén tartja magát szakértelmiséginek, büszkén vallja, hogy nekünk az a dolgunk a társadalmi munkamegosztásban, hogy a múlt emlékeit szakszerűen tárjuk fel, tárgyszerűen mondjuk el a közönségnek, akkor is, ha a közönségnek az nem tetszik. Akkor is, ha mást várnának el tőlünk. Azt, hogy esetleg hízelegjünk, szépeket mondjunk nekik. A tényszerűségeket tárjuk a politikusok elé, akik szeretik a történelmet felhasználni az emberek érzelmeinek megnyerése érdekében. Különösen most, a politikai többpártrendszer idején, amikor már  elsősorban a politikusok szeretik választási sikereik érdekében a nemzeti-történelmi sérelmeket használni. (De hát, istenem, nekik részben ez a dolguk, az érzelmeket a felszínre hozni. Ez a demokrácia szerves része.)
Úgy jövünk Romániába, mint nemzetüket, magyarságukat - múltjukat - szerető, hagyományaikat ápolni akaró magyar emberek. De úgy is jövünk Romániába, mint az emberiségről egyetemesen gondolkodó világpolgárok, akiket - többek között - világpolgárrá tesz mesterségbeli felkészültségük. Olyan kollégák vendégei leszünk, akik hasonlóan élik meg a maguk nemzeti identitását - a nemzeti múlt feldolgozásához kötődő szenvedélyüket - és történészi mesterségüket. És amikor véleményt mondunk akár a Kárpát-medence őstörténelméről vagy betelepüléséről, akár az itteni államalakulatokról, társadalmi rendszerekről, akkor mint történészek, szakemberek szólalunk meg. És mint szakemberek, tudjuk, hogy meglehetősen komikusan hatna, ha elfogadnánk: van a magyar honfoglalásnak vagy a román nemzet kialakulásának, netán a Kárpát-medencei közlekedés vagy éppen vízgazdálkodás történelmének egy ún. magyar története és egy ún. román története. (Épp eleget kuncogott már a világ a két nemzet történészein emiatt. No meg féltették is a szakma becsületét tőlünk, magyar és román történészektől, mondván, nem hiszik, hogy ilyen nemzeti megközelítéssel lehetne vitatkozni a román és magyar belgyógyászoknak pl. a vakbél-diagnosztikáról.) Mi a mostani vitakezdésre és a jövő évek konferenciasorozatára úgy jövünk, mint a történész szakma kiképzett képviselői. Nem, mint akik holmi "nemzeti falanxok"-ba szerveződve kutatják és értelmezik a múltat. Hanem mint egyének. A történelmi vitákra tehát nemcsak mint őszinte emberek, nemcsak mint nemzeti érdekeinkről felelősen gondolkodó állampolgárok jöttünk, de mindenekelőtt mint szakmánk fontosságát valló és szakmai hivatásukra magukban felesküdött történész szakemberek. (Mert nem hisszük, hogy csak a nyilvános orvosi eskü eredménye az, hogy az orvosok függetleníteni képesek egyéni érzelmeiktől praktizálásukat, és évezredek óta - Hippokratész óta - egyformán operálják, kezelik az embereket nemzeti-faji-szociális különbségre való tekintet nélkül. Ahogy az orvosok magukban is felesküdtek a szakmai becsületre és hivatásra, valljuk be magunknak: magunkban mi is többször letettük ezt az esküt. Magunkban, magunknak.)
Történészek vagyunk, be kell vallanunk, hogy a román és magyar történészek között van múltja annak a gondolkodásnak, amelyik szakmai meggyőződés szerint kívánta a múltat vizsgálni, nem pedig a román és magyar nemzeti-állami ideológiai falanxokba csoportosulva. Van múltja olyan vitáknak, amikor a vélemények közöttünk egy-egy konkrét kérdéskörről egyáltalán nem nemzeti hovatartozás szerint csoportosultak. Nem a magyarok mondták "ezt", a románok pedig "azt". De be kell vallanunk azt is, hogy ezt az értelmiségi egyéniséget gyakran elnyomta a történészekben a "nemzeti háborúskodások" követelménye. És ha háború van, akkor lelövik azt a katonát, aki kiáll a lövészárok dombjára, és arról kezd beszélni, ne lőjünk egymásra, mert mindnyájunkat várnak otthon a családtagjaink. És valljuk be, hogy nekünk szerencsénk van: most olyan jelenben lehet élni, amikor a társadalom érdeke kívánja meg, hogy szakítsunk a "nemzeti falanxok"-ba való csoportosulással. Igaz, mindig megvolt generációnkban ez a szándék, különösen azokban, akik, mint én - szellemileg részben - román értelmiségiekkel együtt nőttünk fel Nyugat-Európában. De most a korábban csak bujkáló szándékot, az egyéni életműprogramokat a nyilvánosságra segíti a mai nap érdeke. A magyar és a román társadalom napi érdeke. Mert a múlt feszültségeinek feloldása csak így történhet: ha mi, történészek, értelmiségiek a magunk egyéni szakmai felkészültsége, szakmai lelkiismerete alapján beszélünk a történelemről. Azt is mondhatnám: most jött el a mi időnk. Szerencse? Az. De vajon a szerencse nem történelmi kategória? Különösen Kelet-Európában.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

* Az alábbi szöveget románul és magyarul megkapta a konferencia előtti napon minden résztvevő és a sajtó munkatársai. (A szerk.)

Román-magyar történészfórum, 2008. május 23-24. (Előadások)

I. ZSOLDOS ATTILA: Közös múlt a középkorban

A román-magyar közös történelem a két nép találkozásának első, középkori szakaszát illetően a viták középpontjában Erdély mai etnikai képének kialakulása áll. A magyar történészek között az a meggyőződés számít általánosan elfogadottnak, mely szerint a Balkánon kialakult románság egy, legkorábban a 12. század végén kezdődő, ám csak a 14. század folyamán felgyorsuló folyamat eredményeként telepedett meg Erdélyben, hogy aztán a 17. század végére a tartomány legnagyobb lélekszámú etnikai csoportja legyen. A román történetírásban ezzel szemben uralkodónak számít azon - közkeletűen "dákoromán kontinuitás" elméletének nevezett - elképzelés, mely a románságot a romanizálódott dákok leszármazottainak tekinti, s így Erdély "őslakosai"-ként számol vele. A megmerevedett álláspontok a belátható jövőn belül valószínűleg nem mozdulnak a holtpontról.
Számos területen azonban valóságos együttműködés alakítható ki a két történetírás között. Nyilvánvaló például, hogy a különféle történetírói divatirányzatok által többnyire lekezelően emlegetett klasszikus eseménytörténet tényeinek a ma ismertnél alaposabb feltárása mindkét történetírás elemi érdeke. Hasonló terület lehet azoknak az intézményeknek a minél részletesebb megismerése, amelyek a két nép erdélyi együttélésének kereteit szabták meg. Az együttműködés valójában már létezik, igaz, a szűkebb szakmai körökön kívül kevéssé ismert, hogy 1997 óta viszonylagos rendszerességgel megjelenik a Mediaevalia Transilvanica című folyóirat, mely magyar és román szerzők munkáit teszi közzé magyarul, románul vagy éppen valamely világnyelven.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

II. CSORBA LÁSZLÓ: Kora újkor - egyháztörténelem a román-msagyar kutatásokban

A közép-európai történelemnek az a hatalmas változása, ami a középkori Magyar Királyság mohácsi bukásával (1526) és három részre szakadásával (1541) következett be, szükségképpen megváltoztatta a keleti és déli szomszédságban elhelyezkedő román fejedelemségekhez fűződő viszonyokat.
A jövőbeli kutatások bizonnyal egyik legérdekesebb, legtöbb újat hozó témaköre az egyháztörténet lehet majd. E mikrotérség társadalomtörténetében ugyanis különleges módon egyesültek és építettek közös civilizációt az európai egyháztörténet évezredes átalakulásai során létrejött felekezetek. Formálta őket, még a Kárpátokon túlra is kihatva a reformáció, majd a görög katolikus unió. A latin, a görög és az örmény szertartású katolikusok, az ortodoxok, a kálvinista, lutheránus és unitárius protestánsok mellett - ha kis létszámban is, de - jelen volt a zsidóság, kisebb muszlim csoportok, sőt olyan speciális kisegyházak is, mint pl. a szombatosok. Elég egyetlen mozzanatra utalni, hogy a témakör jelentőségét érzékeljük: az erdélyi görög katolikus papi értelmiség döntő szerepet játszott a modern román nemzettudat és nemzeti ideológia kialakításában.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

III. SZÁSZ ZOLTÁN: A nemzetté válás korában

A magyar-román viszony modern feszültségekkel való feltöltődését a nemzetek összekovácsolódásának újkori folyamata hozta meg. A románok, s nemcsak az erdélyi, hanem a Kárpátokon túliak számára is éppen a velük sokszázados sorsközösségben élő magyarságtól való elhatárolódás volt a nemzetalkotás egyik kiemelt fontosságú mozzanata. A 19. század végére Slavici román író már a magyarokat tekintette a románok lehetséges fő ellenfelének, a magyar publicisztikában pedig a dákoromanizmus minősült a jövő egyik fő veszélyének. Beköszöntött a konfrontáció klasszikus korszaka. Mindez aligha mehetett volna így végbe 1848-1849 erdélyi tragédiája nélkül, amikor a polgárháborús tűzben politikai nemzetté kovácsolódott az erdélyi románság is, s az lett volna a meglepő, ha nem bontakozott volna ki a harc az Erdély feletti dominanciáért. Újra kell vizsgálni és újra kell értékelni az egész I. világháború előtti korszakot is, benne a vitatható magyar nemzetiségi politikát, az Erdély feletti hegemóniáért folyó burkolt, majd egyre nyíltabb küzdelmet, de a gazdaság térségbeli világát is, immár nem csak közgazdasági s nem csak nemzeti szempontok szerint. A Habsburg Monarchia késői története nem kevés hasznos tanulsággal szolgálhat a mai integrációk alakítása számára is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

IV. SIPOS PÉTER: 20. század: nagy szembenállás majd nagy hallgatás

A két állam 20. századi viszonyának alapvető keretét az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződés határozta meg. Bár a békeokmányok különböző történelmi körülmények között születtek, fontos közös vonásokkal is rendelkeztek: a magyar-román viszonylatban teljesen azonos határokat szabtak meg. Mind Trianon, mind Párizs egy-egy, az európai status quót hosszabb időtartamra meghatározó békerendszer részét képezte. Mindkettőt nagyhatalmi érdekek határozták meg, 1919-1920-ban Franciaország, 1947-ben pedig a Szovjetunió érvényesítette akaratát, mint térségszervező nagyhatalom. A rendezésben a győztesek és az annak minősített államok nyers területi-hatalmi ambíciói érvényesültek.
A békeszerződések következtében Romániához mindkét világháború után kb. 1,5-1,6 millió magyar anyanyelvű lakos került, ez volt az alaphelyzet, amely a két állam viszonyát és kisebbségi politikáját meghatározta. Az államközi kapcsolatokban az időnként felbukkanó megbékélési kísérleteket (1919, 1938, 1943, 1946) kudarcuk után tartós ellenségeskedés követte. A román kisebbségi politikában pedig a villanásszerűen érvényesülő toleranciát hosszabb távú erőszakos asszimilációs, homogenizáló stratégia váltotta fel.
Ugyanezek a tendenciák érvényesültek az ún. szocialista korszakban. A két állam viszonyában új mozzanatként épült be a rivalizálás a szovjet támogatásért. A Szovjetunió a status quo megőrzését kívánta, ez nyilvánvalóan a birtokon belül lévő román félnek kedvezett. Kádár ennek tudatában, valamint a magyar nacionalizmustól való félelmében az 1950-es évek végén és az 1960-as években a kisebbségi kérdésben óvatos, sőt meghunyászkodó politikát követett. Azonban a hivatalos román magatartás mind Magyarországgal, mind az erdélyi magyarsággal szemben egyre agresszívebbé vált, így a magyar vezetésben az 1980-as évek közepétől nyilvánosan is megkezdődött a ceauąescu-i nemzetiségi politika bírálata, amely Bukarest részéről heves ellentámadást váltott ki.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá

SZÁSZ ZOLTÁN: Korszakhatáron
A magyar-román történészkapcsolatok metamorfózisai

Ahhoz képest, hogy a "népi demokráciák" 1947-1948. évi kikristályosodását követő hivatalos nyilatkozatok következetesen hirdették a szomszédos országok immár felhőtlen barátságát, gyakorlatilag nem léteztek szakmai kapcsolatok a történészek között. Nem egyszerűen a két nemzeti történetírás hagyományos vitájának kötelező öröksége volt a szakszerű diskurzus és a kapcsolatépítés akadálya, hanem az, hogy a két állam "hivatalos történetpolitikája" sem került egymással szinkronba. Magyarországon 1956 után a pártideológia számára megnövekedett fontossággal bírt "a nacionalizmus elleni harc", míg Romániában egy évtized alatt kiformálódott a "nemzeti kommunizmusnak" nevezhető eszmerendszer, amely egyben szigorú pártirányítás - és cenzúra - alatt tartotta a szakmát és intézményeit. A két ország hivatalossága közötti ellentéteknek még messze nem a mélypontján, 1971-ben jött létre politikai intenciók alapján a Magyar-Román Történész Vegyes Bizottság. Általában évente tartott ülésein szakmai kérdések sora került terítékre, és a feszült légkörű, de egészében igényes tanácskozásokon kitűnt, hogy nem az ismeretanyag esetleges hiánya, hanem szemléletbeli különbségek képeznek áthatolhatatlan akadályokat. Amikor 1983-ban a bukaresti vezetés élesebb magyar-, ill. Magyarország- ellenes fordulatot vett, a vegyes bizottsági szálat is megszakította. A rendszerváltás óta a román történetírás gyorsan nyitott a világra s az új irányzatokra. Nyitott fokozatosan a magyarokkal való szakmai vitákra, együttműködésekre is. A vegyes bizottság 1993-ban újrakezdte működését, és tanácskozások sora zajlik. Hosszú idő után először van lehetősége annak, hogy nemzeteinknek a kiszolgáltatottságtól s talán a másiktól való félelme elmúljon, érdemben csökkenjen
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Szlovák-magyar történelem

SZARKA LÁSZLÓ: "Nemzeti palimpszeszt"
Meghaladhatóak-e a közös történelem nemzeti olvasatai?

A történeti Magyarország, a Habsburg-monarchia, (Kelet-) Közép-Európa történelmét a 18- 19. század fordulója óta minden itt élő nemzet a maga nemzeti látószögéből értelmezi. Az elmúlt másfél-kétszáz évben magyar, szlovák, román, szerb, horvát történészek sora, legtöbbször saját nemzetállamuk ideológiai, identitáspolitikai szükségleteihez igazítva írta, írja - s írja át - Európa ezen sokszorosan is összetett régiójának múltját.  Miközben a török-magyar, ill. osztrák-magyar vagy az orosz-magyar összefogással készült forráskiadványok, feldolgozások révén a közös történelem feldolgozására is van már bőven példa, a történeti Magyarország területén élt nemzetek, nemzetiségek közös múltjának közös feltárásában még mindig a tétova kezdeteknél tartunk.
A helyzet tarthatatlanságát folyamatosan megéljük a szomszédokkal közös - magyar-román, magyar-horvát, ill. magyar-szlovák - történészbizottságok munkájában, ahol egyre gyakoribb a szakmai egyetértés, a nem nemzeti, hanem módszertani, interpretációs alapokon zajló termékeny, konszenzusra törő vita. A Magyar-Szlovák Történész Bizottság nyolc évvel ezelőtt kezdett el ismét intenzívebben foglalkozni a "közös történelemtankönyv" kérdésével. 2000-ben kialakult a közös tankönyvbizottság szervezeti kerete, amelynek működését azonban idáig nem sikerült a két oldalról szinkronba hozni. A Magyar-Szlovák Történész Bizottság 2007. júniusi budapesti és 2008. januári kassai tanácskozásán arról döntött, hogy a korábbi kezdeményezések tapasztalatait kiértékelve egy háromlépcsős, ötéves program keretében készíti el közös (történelem)oktatási kiadványait.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Román-magyar történelem

DAN BERINDEI: A magyar emigráció és az Egyesült Fejedelemségek
A román-magyar együttműködés egy pillanata, 1859-1861

Az 1856. évi párizsi békekonferencia kedvező körülményeket teremtett a román nemzet egyesítéséhez. 1859 elején Alexandru Ion Cuza moldvai ezredest Moldvában és Havasalföldön is fejedelemmé választották, és ezzel a perszonálunióval visszafordíthatatlan egyesítési folyamat indult meg. A Magyar Nemzeti Igazgatóság azt remélte, hogy az európai háborús konfliktus kiszélesedése lehetőséget ad Magyarország felszabadítására. A román Egyesült Fejedelemségek, Cuza vezetése alatt, ugyancsak azt remélték, hogy az említett konfliktus elősegítheti, hogy a fiatal román nemzetállam elnyerje függetlenségét. Az érdekek egybeesése határozta meg 1859-ben a közeledést az Igazgatóság (ennek nevében Klapka tárgyalt a román fejedelemmel) és Cuza között. Kossuth 1860. szeptember végén Telekinek és Klapkának azt írta, a románokkal való megegyezést "élet vagy halál kérdésének" tekinti. A kontinensen bekövetkező események, az Egyesült Fejedelemségekben (különösen Moldvában) végbemenő belpolitikai változások azonban 1861-től már nem kínáltak több lehetőséget a megállapodások megvalósítására. Egyrészt lépések történtek az osztrák-magyar dualizmus irányában, másrészt az Egyesült Fejedelemségek - a nemzetközi státusát szavatoló európai nagyhatalmak részéről - elnyerték politikai-adminisztratív egyesülésük hivatalos elismerését.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Életképek, hétköznapok

KUBINYI ANDRÁS: Orvoslás, gyógyszerészek, fürdők és ispotályok
A késő középkori Magyarországon

Magyarországon a középkor végéig csak nagyon kevés orvos működött, a fővárosban azonban mégis aránylag sok orvos élt, igaz, majdnem kizárólag külföldiek voltak, főként olaszok, és néhány német. Többségük a királyi udvarhoz tartozott, a király orvosa volt, de nagyurak is tartottak háziorvosokat. A német származású orvosok általában feudális nagyúr háziorvosai voltak, azonban nem csak orvosként működtek. Tekintélyes emberekként a város vezetőrétegéhez tartoztak, azonban nem, vagy nem csak orvosi praxisuk következtében. Fő bevételi forrásuk bizonyára nem a gyógyításból származott.
Középkori városainkban az egészségápolást nem egyetemen tanult orvosok látták el. A betegek kuruzslókat, borbélyokat, gyógyszerészeket, valamint a kolostorok szerzeteseit keresték fel gyógyulás céljából. Különösen a kolduló rendeknél lehetett hasznos egészségügyi tanácsokhoz jutni. A gyógyszerészek, ahogy máshol is a középkori Európában, nem csupán orvosságot árultak. Gyógyszereket azonban, amelyet a patikus gyakran maga készített, csak a gyógyszertárban lehetett kapni
A középkori Magyarországon két fürdőtípus létezett: a szokványos városi fürdő, valamint a hévizek. A fürdők leginkább a külvárosokban vagy a városkapuk közelében feküdtek. Használatuk általánosnak mondható. A hévizek gyógyító erejét a középkor embere is ismerte, és így a hévízforrások mellett fürdők jöttek létre. Nem minden hévízforrás volt városban, vagy város mellett, mégis látogatottak voltak. A hévizek vizét malomhajtásra is alkalmazni lehetett, hiszen télen nem fagytak be.
Gyakran találunk kapcsolatot a fürdők és az ispotályok között. Bár már Szent István idejében is alakultak ispotályok, számuk a 13-14. század fordulójától kezdett növekedni, többségük városban vagy mezővárosban létesült. Alapítójuk általában a földesúr: a király, a püspök, egy egyházi testület vagy más földesúr, ill. a város maga, különösen később. A hazai ispotályok elsősorban szegényházak voltak, nem pedig kórházak. Igaz, a szegény beteget ápolni is kellett. A betegellátás azonban csak másodlagos feladat, és csak az ispotály lakóira vonatkozott.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Műhely

FODOR PÁL: A dzsihád "íze"
A szent háború az iszlámban és a 14-17. századi Oszmán Birodalomban

A felvilágosodás óta a nyugati kultúrkör egyik alapelve, hogy a vallás és az állam (a politika) két külön szféra, amelyet szigorúan el kell választani egymástól. Ebből következőleg elvileg és gyakorlatilag is elképzelhetetlen, hogy az emberek vagy az államok vallási okokból "szent háborút" indítsanak. Mára kiderült, hogy a korábbi várakozásokkal szemben a vallás szerepe nem csökken, hanem nő, és a nemzetközi kapcsolatokban - főleg a Nyugat és az iszlám közötti viszonyban - az egyik legfontosabb tényező, amelyet a politikai döntéseknél figyelembe kell venni, maga a vallás. Mivel pedig az iszlámban a "szent háború", a dzsihád tana mindig is központi helyet foglalt el, a Nyugatnak az 1970-es évektől ismét fel kellett fedeznie a vallásháború eszmekörét, és meg kellett próbálnia jobban megérteni annak mozgatórugóit, általában véve pedig az iszlám és a nyugati gondolkodásmód eltéréseit.
Miért kellett a muszlimoknak szakadatlanul vallásháborút vívniuk? Mert hitük szerint az iszlámnak egyetemes küldetése van: Allah az iszlámot az egész emberiségnek szánta, számára a vallás maga az iszlám. Ebből következik, hogy az egész világon el kell terjednie, de legalábbis uralkodnia kell a többi valláson. A dzsihád célja tehát a szent vallástörvény érvényesítése, előírásainak betartatása, a muszlimok védelme, ill. "Allah szavának felemelése". Ez az erőfeszítés azonban nem feltétlenül jár együtt erőszak alkalmazásával. A középkori muszlim jogtudósok szerint a dzsihád négyféleképpen végezhető: 1. szívvel, amelyet a hívő a lelkében lakozó démon, azaz saját rossz hajlamai ellen folytat ; 2. nyelvvel, azaz helyes beszéddel, ami az iszlám legfőbb erkölcsi parancsának, voltaképpen a dzsihád legfontosabb elemének végrehajtását jelenti; 3. kézzel, azaz jótettekkel és fegyelmezéssel, amely elriasztja az embereket a bűnök elkövetésétől, s végül 4. karddal, amikor a hívő személyével és vagyonával a szó szoros értelmében harcol Allah útján (ezt nevezik "kis dzsihád"-nak).
Az oszmánok számára a dzsihád az egész muszlim közösség nagy, rituális istentisztelete volt, amelyből a katonaság karddal, a harctéri helytállással, az otthon maradt nép pedig - szellemi vezetőivel az élen - a dzsámikban és a mecsetekben elmondott fohászokkal vette ki részét, és amelynek során a társadalom két része lelkileg egyesült a nagy vallási feladat elvégzésére. Valószínű, hogy a társadalom mértékadó rétegei őszintén magukévá tették a dzsihád ilyetén, egyszerre katonai és lelki felfogását, s hogy ennélfogva az oszmánok (legalábbis a 17. század végéig) tényleg vallásháborúkként élték meg évszázados hódító harcaikat.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Egyház és társadalom

KATUS LÁSZLÓ: A pápa, aki "felismerte az idők jeleit"
XIII. Leó (1878-1903)

A magyar katolikus megújulás vezéralakja, Prohászka Ottokár minősítette a címben olvasható módon az 1878-ban megválasztott új pápát. XIII. Leó megválasztásával új korszak vette kezdetét a katolikus egyház és különösen a pápaság történetében. Elődeitől eltérően ő párbeszédet kívánt kezdeni a modern világgal, alkalmazkodott annak gazdasági, társadalmi és politikai realitásaihoz.
Megválasztása után két hónappal körlevélben tudatta a világgal pápaságának programját: a modern világot kereszténnyé, a kereszténységet pedig modernné kívánja tenni.  A katolikusokat arra buzdította, hogy lépjenek ki az elzárkózásból, a passzivitásból, forduljanak a világ felé, s vállaljanak aktív szerepet a társadalmi és politikai életben. Eszményképeinek III. Incét, Nagy Szent Leót és III. Sándort tekintette, ő is - mint említett nagy elődei - az egész keresztény világ vezetője kívánt lenni, helyre akarta állítani az egyház egyetemes tekintélyét, s Rómát ismét a világ morális és szellemi központjává tenni. Az egyház alapvető elveiből, a katolikus hitletéteményből egy jottányit sem engedett, de mindig számításba vette a meglévő viszonyokat, a társadalmi-politikai realitásokat. Az ellentétek kiegyenlítésére törekedett minden vonatkozásban, a kortársak méltán nevezték őt "békepápának".
XIII. Leó 25 éves pápasága során 85 pápai körlevélben fejtette ki álláspontját különböző kérdésekben. Ezeknek az ún. enciklikáknak több mint a fele a modern kor aktuális társadalmi és politikai kérdéseivel foglalkozik. Minden kérdés tárgyalásakor először az egyház elvi állásfoglalását ismerteti, amelynek alapja rendszerint a természetjog. Azután rátér arra, hogy ezeket az elveket hogyan lehet a mai társadalmakban és államokban a gyakorlatban megvalósítani. Hangsúlyozza azt, hogy ha erre szükség van, akkor a nagyobb rossz elkerülése és nagyobb jó elérése végett, a közjó érdekében ezektől az alapelvektől eltérő gyakorlat is megengedett. Leó pápa igen nagyra értékeli az emberi szabadságot. Az ember alapvető jogai közül a pápa főleg az egyesülési jogot, a magántulajdonhoz, a munkához és a tisztességes megélhetéshez, az ehhez elégséges munkabérhez való jogot hangsúlyozta. A katolikus állampolgárok kötelességének tartotta, hogy tehetségük és képzettségük szerint aktívan vegyenek részt a társadalmi, kulturális és politikai közéletben.
XIII. Leó társadalmi-politikai körlevelei közül az utókor az 1891-ben kiadott Rerum novarumot tartja a legjelentősebbnek, s kétségtelenül ennek volt a legnagyobb hatása, ez alapozta meg a katolikus egyház hivatalos társadalmi tanítását. Az enciklika nagy újdonsága abban a felismerésben rejlik, hogy a modern kor társadalmi problémáinak megoldása túlnőtt a hagyományos karitász és az egyházi karitatív intézmények keretein. Az államnak is fontos szerepet kell vállalnia közvetlen beavatkozással, szociálpolitikai törvényhozással és szociális intézmények létrehozásával.
1903-ban, 93 éves korában bekövetkezett halálakor a pápaság tekintélye oly magasra hágott a világban, amire a virágzó középkor óta nem volt példa.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Figyelő

SZABÓ CSABA: A zsidó kivándorlás történetéhez
A kezdetektől 1949-ig

Izrael állam idén ünnepelte alapításának 60. évfordulóját. Az évfordulón az érdeklődés a mai konfliktusok eredetéhez, az állam első évtizede felé fordul.
Európában a 16. században merült fel első alkalommal egyes keresztény vallási csoportok részéről, hogy a zsidókat vissza kell szorítani Palesztinába. Az Ígéret Földjének újbóli benépesítése a zsidósággal azonban csak a nagyhatalmi politika függvényeként jöhetett szóba a 19. század végétől. A zsidók első alijája (bevándorlás) 1882-től 1903-ig tartott. Elsősorban Oroszországból és Kelet-Európából közel 30 ezren vándoroltak be Palesztinába, és ugyancsak ebben az időben indult el Bécsben a magyar származású zsidó, Theodore Herzl nevéhez köthető cionista mozgalom, amely Palesztinában jelölte meg a zsidók hazáját. A második alija 1904 és 1914 között zajlott, bázisát a pogromok elől menekülő orosz és lengyel zsidók adták. A harmadik alija (1917)-1919-1923 között zajlott, amikor a szovjet-orosz polgárháború, a bolsevizmus elől tömegével menekültek zsidók Palesztinába. A negyedik alija (1924-1932) bázisát a lengyelországi zsidók, ill. a Szovjetunióból kivándorolt zsidók adták. Időközben a helyi arabokkal is egyre feszültebbé vált a viszony.
Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én határozatban (II/181.) mondta ki, hogy Palesztinát egy arab és egy zsidó részre kell osztani, Jeruzsálem pedig maradjon nemzetközi ellenőrzés alatt. Azonnal harcok robbantak ki a mintegy 1200 éve őslakosnak számító arabok, és az újonnan (vissza)szerzett területüket megvédeni kész, jól felfegyverzett zsidó telepesek között. Izrael függetlenségének proklamálása után, ill. az arab-izraeli háború kitörésekor azonnal megkezdődött az arab lakosság menekülése. Ehhez jelentős mértékben hozzájárultak az izraeliek túlkapásai is. A környező arab államokba menekült palesztinok és leszármazottaik száma napjainkban eléri a hárommilliót.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Jelenidőben

A Nagy Imre-per hanganyagának nyilvánosságra hozataláról
Interjú Gecsényi Lajossal, a Magyar Országos Levéltár főigazgatójával

Május vége és június eleje között felbolydult a magyar média, az írott sajtótól a tévécsatornákon keresztül az internetes portálokig. Bár az adatvédelem jogi témája látszólag unalmas és érdektelen, a június 9. és 15. között az 1956-os Forradalom Kutatóintézete és a Nyílt Társadalom Archívum szervezésében zajló megemlékezés, a Nagy Imre-perről készült hanganyag nyilvános bemutatása ismét rávilágított a személyes és történelmi adatok kezelésének problémáira és a törvényi rendezés hiányosságaira. A Magyar Országos Levéltár 2007 őszétől végzett digitalizációs munkája révén technikailag lehetővé vált a bemutató megszervezése, de az adatvédelmi és levéltári törvény előírásait az érintett intézmények eltérően ítélték meg. A levéltár - jogi tájékozódás után - a nyilvánosságra hozatal feltételeként a vádlottak hozzátartozóinak, majd a tanúknak az írásos hozzájárulását jelölte meg. A megemlékezést szervező intézmények aláírásgyűjtést indítottak a történészek között és a sajtón keresztül érvényesítették akaratukat. Már a nyilvános "kutatói meghallgatás" (ahogyan a szervezők nevezték) javában folyt, amikor közzétették az adatvédelmi biztos jogkörében eljáró ombudsman közleményét, amely kimondja, hogy a kérdéses esetben valóban eltérő jogelvek ütköznek: az információs önrendelkezési jog és a véleménynyilvánítás szabadságából fakadó informáltsághoz való jog. Ezt az összeütközést az Alkotmánybíróság joggyakorlata alapján igyekszik megszüntetni, kimondva: "Megítélésem szerint a felvételek közzététele - annak történelmi távlata miatt is - nem okoz olyan, a személyes adatok védelméhez fűződő jog szempontjából jelentős sérelmet, mely a felvételek nyilvánosságra hozatalával szemben az arányosság követelményével ne lenne összeegyeztethető."
A hanganyag bemutatásának megkezdése idején készült interjúnkban a Magyar Országos Levéltár főigazgatójával beszélgetünk a kialakult vita okáról, tanulságairól és a jövő feladatairól.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Rendszerváltás és gazdaság

VARGA MIHÁLY: Csatlakozás az euróövezethez
Magyar euró, avagy a "földiekkel játszó égi tünemény"

Az euró bevezetése az uniós csatlakozásunkkal járó utolsó olyan eszme, amelyet a szakma egésze, valamint a magyar társadalom többsége támogat. Fontos, hogy mind szélesebb kör számára világossá váljon, hogy ehhez milyen további lépések szükségesek.
Magyarország számára az elmúlt időszak kedvezőtlenül alakult. Az euró bevezetésének dátumai egyre távolodtak, majd végképp elenyésztek a bizonytalanság ködében.
Ha összehasonlítjuk a velünk egy időben csatlakozott országok helyzetét az unióba való belépést megelőzően, 2001-ben, látható, az államháztartási hiány és a kormányzati kiadások GDP-hez viszonyított arányát tekintve közel azonos pontról indultunk. A helyzet azóta számunkra igen kedvezőtlenül alakult, hiszen lemaradtunk a többi országhoz képest. Egy kisebb ország, Szlovénia kiváló példát mutat az euróövezethez való sikeres csatlakozásra. A szlovén út receptje: határozott gazdaságpolitika, a hitelesség fenntartása, a költségvetési fegyelem és ezáltal a maastrichti kritériumok következetes megközelítése. Mindehhez gazdaságpolitikai konszenzus társult. Az eredmény: Szlovénia az első velünk együtt csatlakozott ország, amelynek állampolgárai euróval fizethetnek. A "magyar modell" jellemző paraméterei ezzel szemben: kiszámíthatatlan gazdaságpolitika, kapkodás, egymásnak ellentmondó döntések - lásd az ötéves adócsökkentési programot, majd annak megszüntetését -, a költségvetési fegyelmezetlenség, valamint a megfelelő parlamenti kontroll hiánya. Végül, de nem utolsósorban a kormányzással összefüggő akut hitelességi probléma említhető, amely az elmúlt öt esztendőt jellemezte. Sajnos mind a munkanélküliség, mind a bruttó hazai termék tekintetében további, kedvezőtlen irányú változás valószínűsíthető. A konvergenciaprogram ezeket rögzíti: még magasabb munkanélküliségi ráta, lassuló GDP-teljesítmény, növekvő államadósság és a deficit mérséklődése várható.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSABA LÁSZLÓ: Közgazdaságtan és rendszerváltozás
Új felismerések és kihívások

A sok tekintetben új vonásokkal újjászülető és a globalizáció folyamatába beágyazódó piacgazdaság kialakulása Közép-Kelet-Európában egyszeri, egyedi történelmi folyamat volt. Az absztrakcióra, az általánosításokra és a pontos előrejelzésekre törekvő akadémiai közgazdaságtan súlyos nehézségekkel szembesült, amikor ezt a sokrétű folyamatot értelmezni próbálta.
Az 1980-as évek közepére-végére az akadémiai közgazdaságtanban, különösen annak az Egyesült Államokból származó fő áramában a technicista, módszertani ortodoxia jutott túlsúlyra, amelynek fő célja alapos leírások, modellszerű elemzések és pontos előrejelzések készítése, a való életre történő alkalmazás szempontja azonban sosem volt meghatározó. Így aztán a közgazdaság-tudomány legtöbbre tartott művelőinek viszonylag kevés mondandójuk lehetett és volt a társadalmi és gazdasági rendszer egyidejű és egyirányú átalakulására nézve. Még kevésbé lehetett és volt recept arra vonatkozóan, hogy a kormányzat miképp formáljon többéves terveket, hogyan alakítson ki új játékszabályokat.
A nemzetközi szervezetek (Valutaalap, Világbank és Európai Unió) ismeretanyaga - feladatkörükből és tapasztalatukból adódóan - a nemzetközi fizetési gondok leküzdésére korlátozódott. Ez ugyan gyakorta fontos kérdés volt, a rendszerváltozás azonban mégsem erről szólt. Számos országban a külső fizetőképesség nem ingott meg, csak épp a rendszer omlott össze. Az átalakulásban meghatározó jelentőségű politikai, jogi, szervezeti kérdésekben az említett intézményeknek eredendően semmiféle hatáskörük sem volt, ismeretanyaguk munkatársaik általános műveltségéből és érdeklődéséből adódó, tájékozott laikus jellegű volt és maradt is.
A térség közgazdászai három nagy csoportra oszlottak. Egy részük az átalakulást tisztán politikai fordulatként értelmezve azt az egyes országokban megindult szocialista reformfolyamat kibontakoztatásaként élte meg. A második csoport a nullpontról indulást vette adottságnak, és tetszés szerint kiötlött, többnyire radikális piacosító, a nyugati országokban kialakított modelleket kritikátlanul átültető javaslatokat tett. Végül egy harmadik csoport, a fontolva haladók, egyfajta "harmadik út", vagy nemzeti modell kialakítása mellett kardoskodott. A gyakorlatot minden országban végülis a külső és belső hatások együttese mentén a kormányzati rögtönzések, a gazdasági önfejlődés és a társadalmi reakciók együttese alakította ki, a végső formájában senki által nem kívánt végeredmény felé haladva.
A világ közgazdaságtana a rendszerváltozás sokrétű tapasztalataiból többféle új eredményt is leszűrhetett. Egyfelől azt, hogy nincs szükség új közgazdaságtanra, hanem a sokszorosan igazolt tételek - például az árstabilitás és a kiegyensúlyozott költségvetés hasznáról, a nagy piacba való beépülés előnyeiről, a transznacionalizálódás és a pénzügyi szektor szolid voltának meghatározó voltáról - kiállták az élet próbáját. Másfelől viszont a jó minőségű intézményrendszer és a jó kormányzás követelményei - így a korrupciómentesség, az átláthatóság, a közérdekűség szemben a részérdekek kiszolgálásával, a szabályozás nemzetközi mércéinek érvényesítése, az elszámoltathatóság, a területi decentralizáció, a legszegényebbek védelmének kiemelt szempontja - a fejlődésgazdaságtan fordulataival együtt, azokat erősítve visszatértek a standard közgazdasági elemzésbe.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Ember és környezet

FARKAS ILDIKÓ: A Tunguzka-rejtély
Robbanás Szibériában, 1908. június 30.

1908. június 30-án reggel 7 óra 14 perckor robbanás zajára figyeltek fel a szibériai Tunguzka folyó közelében. Még a 700 km-re lévő falvak lakói is látták azt a vakító fényvillanást, amelynek kíséretében hatalmas robbanás hallatszott. Majd mindent elsöprő lökéshullám söpört végig a tajgán, ami aztán kétszer kerülte meg a Földet. A robbanás ereje 10-15 millió tonna TNT felrobbantásával volt egyenértékű, több mint 60 ezer fát döntött ki, több ezer km2 erdőt tarolt le. Ember nem esett áldozatul, mivel a terület szinte teljesen lakatlan volt. A robbanástól 970 km-re lévő obszervatóriumban ugyanebben az időben mágneses vihar kezdetét jegyezték fel, amely 4 óra hosszan tartott. Az egész világon szeizmikus mozgást jeleztek a műszerek. A robbanás után finom por lepte el az atmoszférát, és Európa, ill. Ázsia különböző részein éjszakai fényeket észleltek. A különös légköri jelenségekről beszámoltak a helyi újságok, de ezek okát nem tudták megállapítani, és ekkor még nem hozták kapcsolatba mindezt a szibériai robbanással - mivel arról nem is tudott a világ.
Először 1921-ben esett szó a tunguzkai robbanásról, amikor Leonyid Kulik orosz tudós arra kapott megbízást, hogy Szibéria területén meteoritbecsapódások színhelyeit derítse fel. Utazása során ő hallott először a különleges eseményről az evenki emberektől, akik a legközelebb, 70 km-re éltek a robbanás helyszínétől. Expedíciót azonban csak 1927-ben vezetett a területre, majd 1928-ban ismét, s erről már a világsajtó is beszámolt. A pusztítást látva már akkor üstökösre vagy meteoritbecsapódásra gondoltak a kutatók, de erre utaló nyomokra nem bukkantak. Habár a fák koncentrikus körben dőltek ki, nem találtak semmilyen becsapódási nyomot, krátert vagy visszamaradt, nem földi eredetű anyagot. A helyszínről később vizsgálatra elvitt fa-, víz- és földminták sem mutattak különlegességet.
Akármi is érkezett a világűrből, annak még a légkörben teljesen szét kellett esnie - vélekedtek a kutatók. Ezért már 1941-ben megjelent az a feltételezés, hogy Tunguzkánál antianyag-meteorit robbant fel, 1946-ban pedig felmerült az idegen eredetű űrhajó felrobbanásának elmélete is. Később megjelentek az antianyag-, illetve a "mini fekete lyuk" elméletek is, valamint a gömbvillámmal, a tükör-anyaggal vagy a plazmával kapcsolatos elképzelések is. Mindmáig azonban természetesen az aszteroida-, ill. üstököselmélet a legelterjedtebb magyarázat a tunguzkai jelenségre. Az aszteroidaelmélet hívei azzal magyarázták a nyomok hiányát, hogy az aszteroida laza szerkezetű, kis sűrűségű volt, amely már az atmoszférában felrobbant és eloszlott, és csupán a robbanás lökéshulláma és hatása érte el a Földet.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Gyarapodó közgyűjteményeink

SZENTPÉTERI JÓZSEF: Ásatások Solt-Tételhegyen
Egy elfeledett város a Kárpát-medence közepén

A solti Tételhegy az Alföld kiemelkedő jelentőségű természetföldrajzi kincse. Egykor mocsarak vették körül ezt a közlekedési és stratégiai-védelmi szempontból kitűnő elhelyezkedésű területet. A felszínen gyűjtött szórvány leletek, a katonai, majd légi régészeti céllal készült fényképfelvétel-sorozatok a régészeti ásatások során napvilágra került, védművekkel övezett települési és temetkezési jelenségek arra utalnak, hogy több történelmi korszak hatalmi központjaként szolgálhatott.
Az emberi megtelepedésre utaló legkorábbi észlelt nyomok bronzkoriak, bár az irodalmi adatok szerint már a késő rézkori péceli-bádeni kultúrára (Kr. e. IV. évezred vége) utaló cserepek is előkerültek a környéken.A római kor végére (4-5. század) keltezhetők késő antik motívumos (kantharos-, szőlőlevél-, ill. szőlőfürtdíszes) sztélé-töredékek. A népvándorlás korára utal az1951-ben a Tételhegytől északra kb. 450 m távolságra előkerült három avar kori sír, amelyek leletanyaga a 7. század közepére keltezhető. Feltételezések szerint a Tételhegy a késő avar korban uralmi központ lehetett.
Egyes feltevések szerint a Tételhegyen a magyar honfoglalás utáni évszázadban igazgatási vagy esetleg korai egyházi központ létesülhetett. Emellett szól közvetett módon az, hogy az Árpád-korban Solton volt Fejér megye Duna-Tisza közi székhelye.
A terület 2005-ben megkezdett régészeti feltárása számos olyan történeti probléma megoldásához szolgálhat új adatokkal, melyek a tudományos igényű magyar történetírás kezdetei óta foglalkoztatják a korai magyar történelem kutatóit. Ezek: az Árpádok korai (895 és 970 közötti) uralmi központjának meghatározása, a kalocsai érsekség, ill. Fejér megye ún. Solt székének kialakulása. A távlati elképzelések szerint a Kiskunsági Nemzeti Park részeként természetvédelmi parkot s a későbbiekben a feltárások eredményeit bemutató történelmi emlékhelyet alakítanának itt ki.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSAJÁGHY GYÖRGY: Kérdések "Lehel kürtjéről"
Álláspontok, vélemények

A jászberényi Jász Múzeum kincse egy elefántcsontból készült becses tárgy, melyet "Lehel-kürt", vagy "Jászkürt" néven ismernek. Közép- és Nyugat-Európa múzeumaiban viszonylag sok (mintegy 40 darab) elefántcsont kürt (ún. olifant) található. Ezek egy hányadát a "Lehel-kürttel" rokonítja a szakirodalom. Az olifantok egy részét az elemzők már a 19. századtól kezdődően bizánci eredetűnek  határozták meg, másokat arab (arab hatású) munkának, valamint "keleti" és nyugati készítésűnek tartanak, de a nyugaton készült kürtök esetében is több szerző hangsúlyozta a keleti hatásokat. A "Lehel-kürt" problematikája - eredetének kérdése - nem tekinthető megoldottnak.
Lélnek meghatározóan a méltóságjelvénye lehetett a kürt, emellett (szertartási tárgyként) ivókürtszereppel is bírhatott, miként így volt ez más magyar előkelők esetében is. A Jászberényben őrzött tárgy készítési idejének meghatározásai közt többen a 10. századot (sőt annak a közepét!) említik, így elvileg lehetséges az, hogy a jászberényi kürtöt akár Lehel is birtokolhatta. Bizonyosra vehető azonban, hogy a Lehel kürtje-monda nem Lehel korában keletkezett, s az általa akkor használt méltóságjelvény-kürtnek nem lehet köze a mondához.
A Jászberényi "Lehel-kürt" eredetével kapcsolatosan a leginkább hangoztatott álláspont (a bizánci kultúrkörhöz való kapcsolódás) több okból nem fogadható el. A kürt faragásainak ábrái, szimbólumai, jelképrendszere sokkal inkább azt valószínűsítik, hogy a keleti kultúrákkal, köztük a lovas népek műveltségével hozható összefüggésbe. Már többen felfigyeltek arra, hogy a "Lehel-kürt", a maga rusztikus megjelenésével egyedülálló műtárgyként tűnik fel a többi olifant között. E tényt néhány elemző azzal magyarázza, hogy e jeles emlék nem a konstantinápolyi műhely terméke. Nem lehetetlen, hogy a Jászberényben őrzött ereklye esetleg - néhány társával együtt - az avar korban (avar vagy magyar művész keze által) készült. Így a többi - elsősorban a Nyugat-Európában előforduló - olifant részben már ezek motívumainak felhasználásával, "utánzatként" jöhetett létre.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Címlapon: Szebeni vásár. Litográfia részlete, 1825
MNM Történelmi Képcsarnok