Szász Zoltán: Románia a magyar forradalom árnyékában

A megelőzés politikája

Amikor a magyar forradalom kitört, Romániában nyugalom uralkodott; a kommunista Román Munkáspártban - Lengyelországtól és Magyarországtól eltérően - a legfelsőbb vezetésben sem volt belső válság. Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár biztosan tartotta kezében a hatalmat a mintegy 600 ezer párttag, s persze a kormány, így az egész ország felett. Szilárdan tartotta magát a Szovjetunióhoz való hűség szigorú kötelességéhez, noha már 1955 végén óvatosan megpendítette "a szocializmus építésének román útját". A gazdasági kapcsolatok terén megkezdődött a Nyugat felé nyitás - aminek eleinte gazdasági jelentősége alig, távlati politikai fontossága annál inkább volt.

A válságmegelőzés politikája Bukarestben

1956 márciusában, a központi bizottság ülésén a "vezetés kollektív jellegének megerősítését", valamint "a párton belüli demokrácia folyamatos fejlesztését" határozták el. A gazdaság és a közélet súlyos deformálásáért, a bűnökért való felelősséggel történő szembenézést azonban elkerülték. Pontosabban - eredeti ötlettel - a sztálinista "személyi kultuszért" ugyanazokat (az egyébként moszkovita A. Paukert és V. Lucát) kiáltották ki bűnbaknak, akiket már 1952-ben - akkor még főként jobboldali elhajlás címen - kitaszítottak a pártvezetésből. Alkalmas váltógarnitúra hiányában Moszkva nem avatkozott be a bukaresti vezetés összetételébe. A legfelsőbb szinten megmutatkozó rendkívüli óvatosság velejárója volt, hogy - Magyarországtól és Lengyelországtól eltérően - a nyilvánosságot a problémákról nem tájékoztatták, megelőzendő minden autonóm kezdeményezés, külön mozgás kialakulását.

1956 lengyelországi krízise nem hatott különösen ijesztőnek. Inkább olyan távoli, izgalmas színjátéknak tekintették, amelyből nem a belső változtatásokhoz, hanem a Szovjetunióval szembeni egyenjogúság kivívásához lehet politikai muníciót meríteni.

A "fertőzés terjedésétől" félve

A magyar forradalom viszont egészen új helyzetet teremtett. Magyarország nemcsak közvetlen szomszédja Romániának, hanem hatalmas magyar népesség (1,654 millió) élt Erdélyben. Egész sor erdélyi városban magyar volt a lakosok többsége. A szélesebb államapparátusban, s különösen az alsó és középszintű pártapparátusban szép számban voltak magyarok, valamint a magyarsághoz tartozó zsidók. Az addigi hermetikus elzártság 1955-től kezdett megszűnni, 1956-ban már volt némi magyar-román turistaforgalom, sőt kulturális kapcsolatok szövődtek, amelyeken keresztül a budapesti Petőfi Kör reformvitái is átsugároztak Erdélybe. A román pártvezetés jórészt ennek hatására hozott intézkedéseket szeptember 18-án a magyar nyelvű népoktatás helyzetének javítására, a romániai magyar irodalom külön intézményhálózatának kiépítésére, néhány rehabilitáció előkészítésére, és persze "a szocialista nemzetiségi politika" sikereiről szóló propagandacikk-dömping beindítására.

Villámcsapásként hatott a felkelésbe átmenő budapesti október 23-i tüntetések híre. A román történetírás szerint félelmet és zavart keltett a román pártapparátusban, mert tartottak "a fertőzés terjedésétől". Úgy tűnik azonban, hogy az ijedtség nem volt túl nagy. Dej Jugoszláviában volt, egyáltalán nem sietett haza, csak 28-án tért vissza Bukarestbe.

A politikai bizottság így is október 24-én délben gyorsan határozott az első teendőkről: megerősítették a rádiólehallgatást, az információs rendszert, leállították a határforgalmat, a levélforgalmat, megerősítették a határvédelmet, s készenlétbe helyezték a haderőt. A budapesti események ismeretében helyezték az állambiztonsági (Securitate) alakulatok fokozott védelme alá a rádióállomásokat, telefonközpontokat, közintézményeket.

Magas rangú párttisztviselőket küldtek ki az erdélyi tartományokba, lehetőleg magyar származásúakat. Különös figyelmet fordítottak a határvidék népére, a magyarlakta tájakra, az egyetemi központokra, egyetemistákra, ifjúságra, s az első teendők közé sorolták, hogy a belügyi apparátus útján kapjon képet a vezetés "az ország politikai és gazdasági helyzetéről".

Az "ellenforradalmi akciók leghatározottabb felszámolására" is utasítást adtak; a magyar nyelvű újságok szerkesztőségeit "megerősítették kompetens aktivistákkal", a népszerű katolikus püspöknek, Márton Áronnak "javasolják, hogy ne hagyja el Gyulafehérvárt".

Egyidejűleg előírták, hogy különös figyelmet kell fordítani a lakosság élelmezésére "főként a nagy munkásközpontokban (kenyér, hús, étolaj, zsírfélék stb.)", továbbá javítani kell a magyar kisebbség "egyes problémáin".

A vezetés ezen első átfogó állásfoglalása még abban a meggyőződésben gyökerezett, hogy a budapesti felkelést sikerül gyorsan leverni, túl nagy átsugárzással Romániában remélhetően nem kell számolni.

A magyarországi események visszhangja

A kutatás még távolról sem tisztázta kielégítően a magyar forradalom közvetlen hatásának kérdéseit. Annyi bizonyos, hogy elsősorban a romániai magyar értelmiségre és egyetemistákra hatott, de komoly visszhangja volt a román értelmiség és ifjúság soraiban, még a katonatisztek körében is, s - a titkosszolgálati és napi pártjelentések anyagából, valamint a visszaemlékezésekből kitűnően - a szélesebb társadalomban, különösen a kollektivizálási presszióval sújtott parasztságban.

Az első megmozdulások a kolozsvári magyar egyetemen, a Bolyain, illetve a Képzőművészeti Főiskolán voltak, október 24-én. A diákok egy része főként diákjóléti és oktatáspolitikai kívánságokat fogalmazott meg.

A hatalom lecsapott. A nyugalom látszatát sikerült összetűzés és nagyobb letartóztatási hullám nélkül biztosítani Kolozsvárt.

Temesvárott október 30-án volt a műegyetemen - itt már zömében románokból álló - ifjúsági  gyűlés, ahol a magyar események nyomán direkt politikai kívánságokkal (véleményszabadság, az oroszok kivonása, desztalinizáció, paraszti adók, beszolgáltatások csökkentése, a normarendszer eltörlése) álltak elő. Hivatalos értékelésben "temesvári egyetemisták egyes csoportjainak ellenséges megnyilvánulásáról" beszéltek, melynek hátterében "egyes reakciós elemek" mozgolódása állt. Azonnal őrizetbe vettek 860 főt.

A nagyjából színmagyar Székelyföldön - mely 1952-től Magyar Autonóm Tartomány névre hallgatott - az értelmiség, a diákság visszafogottabb volt. A feszültség, ingerültség ugyan itt sem hiányzott, de megmozdulásokra nem került sor a Székelyföldön. Elhitették, hogy mindenfajta mozgolódás a kisebbségi nyelvi-nemzeti jogok fennmaradását veszélyezteti, ezért "közös érdek" a lojalitás demonstrálása Bukarest felé.

Bukarestben az egyetemen voltak kisebb zúgolódások a magyarországi hírek hatására. Gyakran elhangzott, hogy Romániában is az fog történni, ami Magyarországon. Általános a hétköznapi nyomorúsággal szembeni kifakadás, a mezőgazdaság kollektivizálása, s különösen a parasztok kötelező terménybeszolgáltatása elleni tiltakozás. És persze a Szovjetunióval szembeni ellenszenv.

Egy újabb politikai bizottsági ülés már az ország közhangulatát megvizsgálva, október 26-án akciótervet fogadott el. Eszerint a tartományi pártvezetők napi kétszeri ülését s napi kétszeri jelentésküldését rendelték el. S nemcsak a rendes véderő, hanem az államvédelmi csapatok hangulatáról is jelenteni kellett a legfelsőbb pártvezetésnek. A közellátásról naponta kértek jelentést. Nyilvántartásba vétették a "gyanús elemeket", a nyugatról hazatérőket, megfigyelés alá helyezték "az államapparátus reakciósait" - mintha eddig ez nem lett volna bevett gyakorlat. A sajtót most már nemcsak ellenőrizték, hanem egy 4 fős bizottság határozta meg a kiadandó híreket. Gyűlések sorozatának megtartását rendelték el, amelyeken el kellett ítélni a magyar "ellenforradalmat".

Ebben a hadiállapot-szerű helyzetben persze kerülni akarták a tömeges lecsukásokat, ezért letartóztatások csak a pártvezetés engedélye (vagy utólagos jóváhagyása) alapján történhettek.

A magabiztosságnak félelembe való átcsapását jelzi az a látszólag jelentéktelen döntés, hogy nem engedték Petru Groza államfőt Déváról Bukarestbe visszautazni, "mivel nem volna megfelelő sietős [?] visszatérése". Valószínű, hogy az egyetlen széleskörűen népszerű, ráadásul klasszikus polgári politikusnak számító, magyar szimpatizáns államfőt, aki még párttag sem volt, távol akarták tartani a döntéshozataloktól, s tartottak tőle úgy is, mint Dej (még inkább a miniszterelnök) felváltására krízishelyzetben számba jöhető markáns egyéniségtől. Talán belevetítették egy "román Nagy Imre" veszélyét.

Bukarest szerepe a "krízis" megoldásában

Október utolsó napjaira úgy látszott, hogy Magyarországon győzhet a forradalom, Moszkva eltűri az átalakult Nagy Imre-kormányt, s Romániában is látványosan növekedett a feszültség. A temesvári diáktüntetés nyomán még 30-án este felállították a széles jogkörű Főparancsnokságot. (Nicolae Ceaunescu KB-titkár, a belbiztonsági és a hadügyminiszter részvételével; vezetőül a tapasztalt funkcionárius katonát, Emil Bodnërant tették meg.) Ezt ugyan elvben a pártvezetés alá rendelték, de minden intézkedésre, tűzparancs kiadására is felhatalmazták, s most már ide futottak be a jelentések.

Még október 29-én Budapestre küldték a pártvezetés egyik (moszkovita) szürke eminenciását, Valter Romant és a magyar ügyekben szintén járatos Aurel Mëlnënant informális tájékozódás céljából. Ők november 2-án rendkívül részletes ismertetést adtak tapasztalataikról, a budapesti kommunista politikusokkal folytatott beszélgetéseikről. A számos konzultációból V. Roman kiemelte, hogy Vas Zoltán nem tartotta kielégítőnek Románia kisebbségi politikáját, Kádár János pedig egyenesen azt mondta neki: "adjatok autonómiát Erdélynek [.] mit értett ezen, azt nem tudtuk megbeszélni." V. Roman tárgyalt Nagy Imrével is; beszámolójában őt már csak olyan bábnak állította be, amellyel a "reakció takarózik, hogy kifelé ne látszódjék túlságosan az ellenforradalmi jelleg". Ezek után a Nagy-kormány aligha számíthatott a román pártvezetés bárminő támogatására, közvetítő szerepére.

November 2-án Hruscsov - miután a lengyel vezetőkkel tárgyalt - megjelent Bukarestben, s a román párt korifeusaival s az ott-tartózkodó csehszlovák pártfőtitkárral megtárgyalta a közelgő magyarországi szovjet invázió kérdését. Hruscsov visszaemlékezése szerint Gheorghiu-Dejék felajánlották Románia katonai részvételét, amit ő - az 1919. évi budapesti román bevonulás rossz emlékére is hivatkozva - barátságosan elhárított. Később felajánlották román állambiztonsági tisztviselők Magyarországra küldését.

A magyar forradalom leverése nagy megkönnyebbülést hozott a román pártvezetésnek; ez kitűnik a november 4. utáni hivatalos beszédekből. Kevésbé ismert, mennyi indirekt aggodalmat okozott, hiszen a könyörtelen típusú szovjet intervenció elvben Romániában is bekövetkezhetett. (A következő évtizedek egy ilyen fenyegetés árnyékában teltek el.) Moszkva jóindulatának ismétlődő bebiztosításához volt szükség arra, hogy a Kádár-kormányt Bukarest hatékonyan támogassa, aminek legfontosabb mozzanata Nagy Imre és népes csoportjának (47 fő) romániai internálása volt. (Hogy ebben Bukarest kezdeményező is volt, vagy csak kiszolgáló, ma még nem tudható.)

"A mi helyzetünk világos - írta Nagy Imre a romániai Snagovban -, deportálás, katonai őrizet és az állambiztonságiak felügyelete, elszigetelve a külvilágtól, elszigetelve egymástól, rendkívül hiányos politikai információk (rádió nincs, csupán néhány újság)."

Eleinte rangos román pártvezetők is látogatták Nagyot és sorstársait. December közepén viszont Gheorghiu-Dej már azt mondta egy szovjet követségi tanácsosnak: "Nagy Imre a magyar népnek és a szocializmusnak engesztelhetetlen ellensége [.] mihelyt a népi demokratikus hatalom megszilárdul, átadjuk őt a magyar elvtársaknak, és meg vagyunk arról győződve, hogy [.] fel fogják akasztani."

Megelőző retorziók

A magyar forradalom leverésével nem szűnt meg a romániai társadalom izgatottsága, amit persze kifelé elfedett a hivatalosan szervezett gyűlések, a párt iránti hűségtáviratok tömege. A szovjet invázió fölerősítette a Magyarország iránti népi szimpátiát. A bizalmas jelentések szerint Bukarest környékén felhívtak "az internacionalista bűnözők elleni" tiltakozó gyűlésre, volt szándék román polgári párt alapítására. A bukaresti egyetemen november 4-től kezdődött egy csíráiban elfojtott szervezkedési hullám - "a magyarhoz hasonló ellenforradalmi puccsot akartak" -, melynek érintettjeit súlyos vádak alapján ítélték később börtönre. November 15-én N. Ceaunescu bukaresti beszédében elmagyarázta, hogy ki kell zárni a pártból, az ifjúsági szövetségből nemcsak az "ellenséges", hanem még az ingadozó tagokat is, az egyetemekről a gyanús származású hallgatókat (ezt hivatalosan a társadalmi összetétel javításának nevezték), a tanárok ellen is intézkedéseket helyezett kilátásba, "ha nem teljesítik kötelezettségüket", a tudósok pedig vegyék tudomásul, hogy "a munkásosztály nyakán élnek".

Ha eltekintünk az országra rátelepedő pszichológiai terrortól, az elsősorban a magyar kisebbség értelmiségétől kikényszerített hűségnyilatkozatoktól, önkritikáktól, a magyarországi "ellenforradalmat" menetrendszerűen elítélő gyűléseken való kötelező részvételtől, akkor megállapíthatjuk, hogy a román hatalom a rendőri terrort eleinte mértéktartással alkalmazta. Az újabb kutatások szerint 1956-ban jóval kevesebb ítéletet hoztak politikai perekben, mint korábban. Október-november folyamán ugyan több mint ezer főt tartóztattak le, de a megtorlás nagy hulláma 1957-ben kezdődik (2822 politikai letartóztatás) s évekig eltartott. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957-59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét ez idő tájt magyar vádlottak felett mondták ki.

Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek - '56 tapasztalatait felhasználó - stratégiai váltása. Most válik kiemelt feladattá a kisebbségi "magyar sovinizmus" elleni harc. A felszínen folytatódik az 1955- 56-ban beindult folyamat: a magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik; igaz, azért, hogy "ne a budapesti rádió adását hallgassák". A háttérben azonban az állambiztonsági szolgálat az (egyelőre) elhárítottnak érzett külső veszély helyett "felfedezi" az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyt. Chivu Stoica miniszterelnök a parlamentben 1957. március 20-án csupán "a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt" - valótlan - gondolatát pendíti meg; a belügyminisztérium azonban már rááll a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresi az "Erdély elszakítására" irányuló szándékokat. S mert valójában nem találhatja azt, tényleges hiányát átmenetileg "az apparátus rossz munkájának" tudja be.

"Nemzeti kommunista állam"

Az 1956-os év romániai mérlege a hatalom szempontjából pozitív szaldóval zárult. A párt felső vezetésében nem alakult ki válság. A megelőző retorzió politikája megakadályozta az (amúgy sem érlelődő) államellenes felkelést, megakadályozta a népi elégedetlenség érdemi megfogalmazódását, az értelmiség zúgolódásának mozgalommá szerveződését. A budapesti forradalom leveréséhez nyújtott jelentős politikai támogatás - a belső nyugalom kemény és lágy eszközökkel történő biztosításával együtt - segített Moszkva bizalmának megerősítésében. (1958-ban a szovjet csapatokat kivonták Romániából, ami az egész társadalmat megelégedéssel töltötte el, s ami példátlan volt a szovjet tábor történetében.) A népesség életkörülményeit javították, a voluntarista gazdaságpolitika iparosítási ambícióit (két évre) jelentősen visszafogták. A magyar október után már nem lehetett fenntartani a paraszti kötelező beszolgáltatás rendjét sem. A több tízezer letartóztatott azonban a helyi társadalom sokéves áldozata volt nem alapvető engedményekért.

Gheorghiu-Dejék pedig hozzákezdtek egy új államtípus, a "nemzeti kommunista állam" alapjainak lerakásához. Előre nem lehetett látni, hogy ennek az útnak mekkora haszna lesz a társadalom számára. A romániai magyar kisebbség mindenesetre kárvallottja lett e fordulatnak. Elsősorban azért, mert a hamarosan külön utakra kanyarodó Romániában a nyíltan nem hangsúlyozható szovjetellenesség egy részét a politika a magyarellenesség, végül a Magyarország-ellenesség irányába kanalizálta. Rontva a régóta javításra szoruló viszonyt.

Azonban nem a megfélemlítés volt az egyetlen eredője 1956-nak az erdélyi magyarság körében. Az önérzet, a Magyarországgal való összetartozás-tudat erősödése és a bukaresti hatalom növekvő ellenérzése végképp elvágta egy külön erdélyi magyar nemzet kialakulásának még az elvi lehetőségét is.

Vissza a tartalomjegyzékhez