Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról

Ötvenhat történetírása a forradalom után szinte azonnal megkezdődött, méghozzá mind az igazság feltárásának, mind pedig elfedésének és eltorzításának irányában. Az előbbit kezdetben főként nyugati és emigráns magyar írók és publicisták művelték, később a forradalom börtönviselt résztvevői, majd - immár évtizedek óta - a fiatalabb magyar és külföldi történészgeneráció tagjai a Kádár-rendszer hazugságaival és a felejtéssel szembeszállva igyekeznek a valódi 1956-ot, a magyar forradalomnak az idő múlásával is mind sokrétűbben megmutatkozó valóságát feltárni és bemutatni. Elmondható, hogy e tekintetben nemcsak jelentős, hanem átütő és tudományos értelemben is meggyőző eredmények születtek.

Mégis, mindennek ellenére és mindezzel párhuzamosan tanúi lehetünk egy ellentétes folyamatnak is, amely abban áll, hogy a romantikus mítoszok és képtelen legendák száma a dokumentumok, tények és elemzések hatására sem csökken, hanem ellenkezőleg: a régi mítoszok szívósan tovább élnek, sőt feltámadnak és burjánzanak, s ráadásul még képtelenebb új legendák is keletkeznek.

A téves hiedelmekkel szemben mítosznak nevezem 1956-nak olyan felfogását, ábrázolását, amely egyrészt a forradalom egészére, jellegére vonatkozik, másrészt tartalmaz ugyan igaz elemeket, de egyoldalú, túlzó beállításban.

A munkástanácsok mítosza

A magyar forradalom menetében, fejlődésében, különösen pedig utóvédharcaiban a munkások és a munkástanácsok az egész országban elsőrendű szerepet játszottak, ami már önmagában alkalmas volt a "munkáshatalom" ellen irányuló "ellenforradalom" pártállami verziójának cáfolatára.

A munkástanács mint az ál-munkáshatalommal szemben a munkásság valódi képviselete a magyar forradalom egyik emblematikus intézménye lett, különösen a nyugati baloldal szemében. (A hazai nemzeti konzervatívok szívéhez természetesen az 1848-ra visszautaló "nemzeti bizottmányok" intézménye állt közelebb.) Ezzel magyarázható, hogy a nyugat-európai trockisták és más, szovjetellenes vagy legalábbis nem szovjetbarát újbaloldali csoportok óriási lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét, amelyben saját "nem bürokratikus szocializmus"-koncepciójuk igazolását és mozgalmuk felpezsdítőjét vélték felfedezni. Ez a felfogás tükröződik - többek között - a Socialisme ou barbarie című francia tanulmánygyűjteményben és a brit Bill Lomax Hungary 1956 című, egyébként úttörő jelentőségű, Krassó György által magyarra is lefordított könyvében. Ezek a szerzők 1956-ot a történelem első autentikus szocialista forradalmának tekintik, s eltekintenek a magyar forradalom és szabadságharc nemzeti-függetlenségi, valamint - fokozatosan kibontakozó - antiszocialista vonásaitól. A francia Claude Lefort írta az említett kötetben: "A munkásosztály volt a küzdelem élharcosa, és nem oldódott fel a >nemzeti mozgalomban<. Saját célkitűzéseiért harcolt."

Az írók mítosza

A magyar íróknak és az írószövetségnek köztudottan fontos szerep jutott a forradalom "előkészítésében" - pontosabban a pártállami rendszer morális és szellemi aláaknázásában -, s néhány hétig újra szerepük lett az év végi utóvédharcban (rádióüzenet a világ íróihoz, együttműködés a Nagy-budapesti Munkástanáccsal, a Gond és hitvallás című felhívás, a december végi íróközgyűlés). De éppen a forradalom napjaiban, október 23. és november 3. között alig volt szerepük, hacsak az nem, hogy számos író - őszinte aggodalomtól és felelősségtudattól vezettetve - mérséklő és fegyverletételre vagy a fegyveres harc abbahagyására felszólító nyilatkozatokat tett a rádióban.

A nyugati média egy része mégis úgy írt vagy beszélt a magyar forradalomról, mintha a fegyveres harc és a politika élén írók állottak volna. Hasonló beállítással találkozhatunk egyes írói visszaemlékezésekben és - negatív előjellel - a kommunista propagandavádaskodásokban is. Erről azonban szó sem volt.

Az írók, más értelmiségi csoportokhoz hasonlóan, sokat "nyüzsögtek", lehetőség szerint összejártak, tájékozódni igyekeztek, véleményt nyilvánítottak stb. - egyszóval ezekben a napokban a maguk adekvát értelmiségi szerepét játszották, s nem a prófétáét vagy a politikai vezérét.

A pesti srácok mítosza

1956 őszének fegyveres utcai harcait - ezt az egykori tapasztalat és a későbbi kutatás egyaránt bizonyította - legnagyobbrészt fiatal, tízen- vagy huszonéves munkások, a külső kerületek nincstelen vagányai vívták. Indítékaik között, amelyeket természetesen soha nem fogalmaztak meg intellektuális szinten, jelen volt a romantikus hazaszeretet és a kalandvágy, a basáskodó és kizsákmányoló hatalom gyűlölete és a sivár életkeretekből való kitörés öröme. Vezetőik, választott parancsnokaik is többnyire közülük vagy valamivel idősebb és iskolázottabb társaik közül kerültek ki, néhány esetben egykori katonatisztek vagy tiszthelyettesek voltak. Megalkuvás nélküli harcuk bámulatos eredményességéhez vakmerőségük és politikai iskolázatlanságuk egyaránt hozzájárult. Nélkülük az október 23-án kezdődött forradalom néhány napon belül valamilyen kompromisszumba torkollott volna, esetleg elkerülve a véres szovjet beavatkozást.

A fegyveres felkelőcsoportok mindenesetre jelentősen befolyásolták - közvetve és közvetlenül - a politikai szférát, Nagy Imre és a változó összetételű kormány, valamint a kommunista pártvezetés és az újraalakuló demokratikus pártok magatartását, de hatalmi és illetékességi konfliktushelyzet is keletkezett, különösen a fegyveres erőkkel. Ennek alapján - kivált az egykori harcosok memoárjaiban és szervezett mozgalmaiban - a budapesti fegyveres csoportoknak az egyedüli következetes forradalmi erő szerepét tulajdonítják, szembeállítva ezt minden más erővel, politikai párttal és társadalmi csoportosulással.

Valójában e fegyveres csoportok összlétszáma mindössze néhány ezer volt, és a lakosság közvetlen támogatása, valamint a munkástanácsok, a helyi nemzeti bizottságok és egyéb szervezetek működése - végeredményben az országos megmozdulás - nélkül nem lehettek volna sikeresek. (A Corvin köz lebombázását, mint tudjuk, Nagy Imre személyesen akadályozta meg!) Szerepük és tevékenységük tehát bármilyen jelentős és kivételes volt is, nem szakítható ki a forradalom egész folyamatából, s végképp komolytalanok az olyan beállítások, melyek szerint ezek a bátor fiatal fegyveresek néhány nap alatt legyőzték a szovjet hadsereget!

A "forradalmi város - békés vidék" mítosza

Ez a beállítás összefügg a munkástanácsok, az írók (vagy a városi értelmiség) és a "pesti srácok" mítoszával. A forradalom köztudottan Budapesten és néhány nagyvárosban (Debrecen) kezdődött, és súlypontjai a fővároson kívül elsősorban az ipari városokban (Miskolc, Győr) alakultak ki. Érthetően, hiszen ezekben a centrumokban működtek a legerősebb munkástanácsok, de itt összpontosultak a pártállam rendőri és fegyveres erői is, amelyekkel szemben megszerveződött és kibontakozott az ellenállás. Így heves és emlékezetes összecsapásokra, sortüzekre* és vérengzésekre került sor. Helyenként azonban véres incidensek történtek községekben, falvakban (Tiszakécske) is, ugyanakkor jó néhány olyan nagyobb városban, mint Pécs, Baja, Kaposvár, viszonylag békésen, éles összeütközések nélkül zajlott le a forradalom.

Országosan nézve, mint azt a ma már előrehaladott kutatások is bizonyítják, volt egy általános tempókülönbség a forradalom menetében város és vidék között. Amint a legtöbb vidéki város Budapesttől, úgy a legtöbb falu is egy vagy két nappal később kezdte meg a maga "forradalmát" - a helyi szovjet emlékmű és a községi vezetés eltávolítását -, mint a közeli város. A folyamat hevessége, erőszakossága általában a pártállami erők ellenállásának makacsságától függött.

A "tiszta forradalom" mítosza

A magyar forradalom sajtója, rádiója és szószólói már az 1956. októberi napokban hangsúlyozták, de később, a kádári ellenforradalom és propagandakampány idején még nagyobb jelentőségre tett szert az események nyugati, ENSZ-beli védelmezőinek érvrendszerében, hogy ez a forradalom mentes volt minden közbűntényes, rasszista, antiszemita vagy területi revizionista szennyeződéstől. Számtalanszor elhangzottak a példák a betört üvegű kirakatokban érintetlenül hagyott értéktárgyakról, a harcok áldozatai számára összegyűjtött pénzzel teli, őrizetlen utcai ládákról, általában a közbiztonságról. Tagadhatatlan, hogy a felkelés, a harcok és az utóvédharcok mintegy két hónapos időszakában a közmorál, az állampolgári felelősségtudat és az emberi szolidaritás kivételesen magas szinten állt, a lakosság és az egyének nagy része mintegy önmaga fölé magasodott.

Nem igaz azonban, hogy a forradalom tisztaságán semmiféle folt nem esett. A viszonylag nem nagy számban, de Budapesten, Miskolcon, Ózdon és másutt mégis előfordult szörnyű népítéletek, lincselések hírei és képei bejárták a világsajtót, s - utólag - érvként szolgáltak a szovjet beavatkozáshoz. Irredenta hangok, jelszavak valóban nem hallatszottak, mert a társadalom akkor tisztában volt ennek várható visszhangjával az éberen figyelő szomszédoknál. (A csehszlovák és román kommunista vezetőknek így is sikerült hangulatot teremteniük a "revánsra készülő" magyarok ellen.) Antiszemita incidensek azonban előfordultak mintegy tucatnyi esetben, elsősorban Kelet-Magyarországon, a legsúlyosabb formában Hajdúnánáson, ahol egy 1945-re visszanyúló ügy elszámolása csaknem véresen végződött.

Egészében véve azonban kétségtelen, hogy az évtizedes diktatúrára következő bosszút és önbíráskodást e nem egész két hét alatt sikerült visszatartani, s a közvélemény joggal volt büszke önmérsékletére.

A "példátlan nemzeti egység" mítosza

A magyar társadalom minden rétege még büszkébb volt arra, hogy 1956-ban a nemzet egységesebb, követeléseiben és magatartásában összeforrottabb lett, mint történelme során bármikor. Ebből az egységből csupán a magasabb pártfunkcionáriusok és az ÁVH-sok veszélyeztetett, szűk csoportját szokták kivenni. Tényként hivatkozott erre a nemzeti egységre a forradalommal rokonszenvező külföldi - nyugati és lengyel - sajtó és közvélemény is.

A valóság természetesen jóval bonyolultabb. Ez az egység valóban létezett, de időben és célokban korlátozott módon. Egység volt a szovjet fennhatóság és a kommunista diktatúra elutasításában - tehát a negatív követelésekben -, s ez a dolog természeténél fogva a forradalom legelső napjaiban, majd ismét a novemberi szovjet invázió napjaiban érvényesült a legerősebben. A szabadságvágy tehát közös volt, de a szabadságot a társadalom különféle (s ebben többnyire nem tapasztalt, nem iskolázott) csoportjai igen eltérően képzelték el. Voltak, akik az október 23-i békés diáktüntetéstől egyszerűen Nagy Imre kormányra kerülését és alaposabb személycseréket (Gerő helyett Kádár stb.) várták. Angyal István egy felkelőcsoport élén az "igazi", tiszta kommunista eszményért harcolt, Donáth Ferenc a munkástanácsok és más népi szervek "közvetlen demokráciáját" kívánta volna megalapozni. Bibó István egy harmadikutas, tehát szocializmusba oltott demokráciát látott megvalósíthatónak, s ebben, ha más-más vegyületben is, bizonyára sokan egyetértettek volna vele. Mindszenty József - ellenkezőleg - a "korlátozott magántulajdonon" alapuló gazdasági rendet és az 1944-45-ben megszakított történelmi kontinuitáshoz, a keresztény és konzervatív Magyarországhoz való visszatérést nyilvánította kívánatosnak, s neki is sok lelkes követője lett volna. Október legutolsó napjaira pedig kiderült, hogy az új rendben máris lennének, akik a szabadságot ismét korlátozni akarnák, akár erőszakos módon is.

A felszínre törő ellentéteket a szovjet beavatkozás hirtelen elvágta, a restaurált párthatalom pedig befagyasztotta, s ezzel jó három évtizedre lehetővé tette az egységmítosz fennmaradását. Ennek szétfoszlása, az egymással szembeforduló, egymást hovatovább nem is értő ötvenhatosok látványa volt az, ami a fiatalabb generációk körében talán a legtöbbet ártott a magyar forradalom emlékének.

Az "ellenforradalom" ellenmítosza

Keletkezését és formáját tekintve ez esetben részint spontán módon kialakult, részint pedig tudatosan kreált és alakított ellenmítoszról van szó. Egyik első vagy éppen legelső megfogalmazása Ujhelyi Szilárdtól, Nagy Imre szűkebb körének tagjától származik, aki 1956. október 30-án, a Köztársaság téri vérengzés hírére, saját elbeszélése szerint, kétségbeesésében így fakadt ki a miniszterelnök parlamenti előszobájában: "Tűrhetetlen, hogy kommunista vezetés alatt álló kormány van, és közben az utcán meggyilkolhatnak olyan ártatlan kommunistákat, akiknek semmi közük sincs a sztálini korszak bűneihez. Ez ellenforradalom!" (Ujhelyi szavait később szívesen idézgették az MSZMP vezető köreiben, miközben ő maga Nagy Imrével, Losonczyval és többi barátjával osztotta meg - önkéntesen - a romániai internálást, s élete végéig szolidáris maradt velük és eszméikkel.) Ugyanezekben a napokban a régi és hithű kommunisták többsége - az utca hangulata, a Mindszenty-kultusz, a sajtó egy részének hangneme, a lincselések hírei és általában a "kommunistázás" hatására - ellenforradalomnak tekintette és - egymás között - nevezte is a történteket. A Kádár-kormány és az MSZMP később ezt kodifikálta, de jellemző fokozatossággal, eleinte nem alkalmazta az október 23-i tüntetésre s az első napok eseményeire, csupán az október 30-ával kezdődő "elfajulásra". A december eleji központi bizottsági ülés mondta ki először, hogy az eseményeket kezdettől végig ellenforradalomként kell értékelni, amit világszerte átvett - ha ugyan már kezdettől nem ezt alkalmazta - a kommunista sajtó és szóhasználat.

Ezzel a mitizáló folyamattal szemben fejlődött ki a másik oldalon, 1956 résztvevői és eszméinek, majd emlékének őrzői körében a "forradalom" elnevezéshez való konok - és ugyancsak mitikus - ragaszkodás. A következő évtizedekben már maga a szóhasználat is állásfoglalást jelentett 1956 mellett vagy ellene. Sajátos módon mindmáig becsmérlőnek tekintik az "ellenforradalom" kifejezést 1956 hívei közül azok is, akik azt nem egy eltorzult társadalmi átalakulás kiigazításának és továbbfejlesztésének fogták fel, hanem radikális antikommunista hatalomváltásnak, a kommunisták és szövetségeseik által végrehajtott átalakítások teljes visszacsinálásának.

*

A felsorolt tendenciák tehát kivétel nélkül léteztek, többé-kevésbé részei voltak 1956-nak, de önmagában egyik sem alkalmas a forradalom általános jellemzésére, mert arra éppen az jellemző, hogy számos és részben ellentétes törekvés együttese, eredője volt. A mítoszok tehát eleve, keletkezésükben vagy utólag, felhasználásuk révén partikuláris célok szolgálatába vagy fénykörébe állítják a történelmi múltat.

A tanulmány teljes terjedelemben olvasható:

Vissza a tartalomjegyzékhez