Juhász József: Jugoszlávia és a magyar '56

A lehetséges szövetséges szembefordulása

A szocialista táborból 1948-ban kiközösített Jugoszlávia Sztálin halála után, különösen 1955- 56-ban nagy reményeket táplált a keleti tömb átalakulása iránt.

Jugoszlávia "rehabilitálása"

A jugoszláv-szovjet államközi kapcsolatokat rendező, Hruscsov belgrádi látogatása eredményeként kiadott belgrádi nyilatkozatban (1955. június 2.) a két fél deklarálta a szocialista országok szuverenitásának és egyenjogúságának, valamint a szocializmusba vezető utak többféleségének az elvét. Egy év múlva, a jugoszláv pártfőtitkári, állam- és kormányfői, valamint hadsereg-főparancsnoki tisztet egy személyben betöltő Josip Broz Tito szovjetunióbeli körútján (1956. június 1-23.) hasonló elvi alapon felújították a pártközi kapcsolatokat is. A szovjet-jugoszláv viszony normalizálása megteremtette a lehetőségét annak, hogy a többi szocialista állam és Jugoszlávia között is megtörténjen a kapcsolatok rendezése.

A frissen "rehabilitált" és igen ambiciózus Tito azt remélte, hogy Hruscsovval, az olasz Togliattival és a lengyel Gomulkával olyan "reformtengelyt" alkothat, amely lehetővé teszi Jugoszlávia visszatérését a nemzetközi kommunista mozgalomba és a szocialista államok közösségébe. Minimálisan azt akarta, hogy a desztalinizáció eredményeként csökkenjen a Jugoszláviára nehezedő keleti nyomás. Hosszabb távon azonban a jugoszlávok a sztálinizmussal a saját önigazgatási modelljük (persze idealizált) példáját állították szembe, s igyekeztek abból minél többet elfogadtatni másokkal. A jugoszláv szocializmus egyes elemeinek (a vállalati munkástanácsok létrehozása, a kollektivizálás feladása, bizonyos piaci eszközök beépítése a gazdaságirányításba, valamint a szovjetekkel szembeni függetlenség kivívása) valóban volt inspiráló ereje a kelet-európai reformtörekvésekre.

A belgrádi vezetők komoly illúziókat tápláltak modelljük vonzerejének tekintetében. Azt remélték, hogy Belgrádhoz közeledhetnek a szovjet befolyáson lazítani akaró szocialista országok, ezáltal ők visszaszerezhetik azt a hangadó szerepet, amelyet a "népi demokráciák" körében 1945-48 között élveztek. Mindezért Tito még bizonyos belpolitikai engedményre is hajlandó volt.

A jugoszláv-magyar viszony

A szovjet-jugoszláv viszony normalizálása megteremtette a lehetőséget a többi szocialista állam és Jugoszlávia kapcsolatainak a rendezésére. Magyarország esetében erre Rákosi országlása idején nem kerülhetett sor. Tito nem volt hajlandó szóba állni az 1948-53-as jugoszlávellenes sztálinista kampány egyik leghangosabb szószólójával, az "áruló Tito-Rankovic-klikkre" kihegyezett Rajk-per főrendezőjével. Az 1956. júniusi moszkvai tárgyalásokon is igyekezett rávenni a szovjeteket, hogy ne Rákosival és közvetlen munkatársaival (Gerő, Hegedüs) akarják levezényelni a magyarországi változásokat. Végül október elején, a szocialista országok vezetőinek krími üdülése idején Tito a szovjetek kérésére találkozott Gerővel, akit belgrádi látogatásra hívott meg.

Október 15-én a teljes magyar csúcsvezetőség (Gerő, Hegedüs, Kádár) a jugoszláv fővárosba utazott, ahonnan csak 23-án érkeztek vissza Budapestre. A látogatáson látványosan megtörtént a kibékülés - de a válsághelyzetben azzal a következménnyel járt, hogy az éppen hazaérkező és meglehetősen tájékozatlan vezetők tehetetlenül és kapkodva, sőt a tüntetőket hergelve (Gerő rádióbeszéde) próbáltak reagálni az eseményekre.

A felkelést követő első napokban a jugoszláv vezetés tájékozódott és kivárt. Figyelmüket inkább a lengyel fejlemények (Gomulka hatalomra kerülése, Hruscsov varsói útja) és a szuezi válság kötötte le (Tito egyik legfontosabb külpolitikai szövetségese már akkor is Nasszer egyiptomi elnök volt), s meglepetéssel fogadták a budapesti híreket. A magyar vezetőkhöz küldött október 29-i levélben a jugoszláv vezetők aggodalmukat fejezték ki az események fegyveres konfliktussá fajulása miatt, ugyanakkor támogatásukról biztosították az átalakult vezetést és annak a demokratizálásra irányuló törekvéseit. A demokratizálásnak azokat az elemeit emelték ki, amelyek a jugoszláv ideológiával összeegyeztethetők voltak (a munkástanácsok létrejötte, a szocialista országok egyenjogúsága, a szovjet csapatkivonásról szóló tárgyalások megkezdése). A jugoszláv sajtó ugyanebben a hangnemben kommentálta a híreket.

Nagy Imre, a régi-új miniszterelnök számított Tito támogatására, de Nagy nem volt titóista. Ráadásul Budapestről hamarosan olyan hírek érkeztek (a többpártrendszer újjászületése, Köztársaság téri véres kilengés), amelyek már kívül voltak a jugoszláv reformszocializmus doktrínáin és toleranciahatárán.

Menedék Nagy Imrének

A magyar forradalommal kapcsolatos jugoszláv vélemény a november 2-ről 3-ra virradó éjszaka megtartott szovjet-jugoszláv tárgyalásokon kristályosodott ki. Ekkor titokban Brioni szigetére repült Hruscsov és Malenkov, hogy a jugoszlávok hozzájárulását is megszerezze az újabb szovjet intervencióhoz. A szovjetek tájékoztatták a jugoszlávokat a budapesti "ellenforradalmi" eseményekről, Münnich és Kádár átállásáról, és arról a szovjet döntésről, hogy fegyverrel teremtenek rendet (de a beavatkozás konkrét időpontját nem közölték). A jugoszlávok egyetértettek abban, hogy "horthysta restauráció" fenyeget, és készek voltak segíteni a "konszolidációt" azzal, hogy a kormány semlegesítése érdekében menedékjogot ajánlanak Nagy Imrének. Egyúttal javasolták, hogy Münnich helyett a nyitottabb és a magyar közvélemény számára elfogadhatóbb Kádár legyen az ellenkormány vezetője (amit a szovjetek elfogadtak), valamint hogy a konszolidáció után vonják ki a szovjet csapatokat és folytassák a szükséges reformokat.

A második szovjet intervenció megindulása után, november 4-én Nagy Imre több munkatársával és családtagjaikkal a jugoszláv nagykövetségre menekült (összesen 42 fő, köztük Kádár és a már letartóztatott Kopácsi kivételével az MSZMP teljes ideiglenes vezetősége). Ezzel Belgrád olyan csapdába manőverezte magát, amilyenre a brioni tárgyalásokon aligha számított. A Nagy-kormányt ugyan gyakorlatilag "semlegesítette", de Nagy nem mondott le a miniszterelnökségről, amivel legitimációs kihívást jelentett az ellenkormány számára. A szovjetek blokád alá vonták a nagykövetséget (egy ízben lőtték is, egy jugoszláv diplomata halálát okozva), és Nagy rejtegetésével kezdték vádolni Belgrádot, csakúgy, mint a Kádár-kormány.

Végül hosszas alkudozás után november 21-re lelték meg a megoldást: a Kádár-kormány írásos ígéretet tett a Nagy-csoport büntetlenségére, cserébe a menedékjog megszüntetéséért. A menekültek elhagyták a nagykövetséget, de nem haza, hanem a mátyásföldi szovjet katonai parancsnokságra, másnap pedig a romániai Snagovba szállították őket. A jugoszlávok élesen tiltakoztak. Ezzel megkezdődött az a háromoldalú, jugoszláv-szovjet-magyar jegyzékháború és sajtópolémia, ami Nagy letartóztatását és perét is kísérte. Ebben a jegyzékháborúban a szovjet és a magyar kormány időről időre meglebegtette azt a lehetőséget, hogy a "magyar revizionistáknak" nyújtott belgrádi támogatás miatt a Nagy Imre elleni eljárás nyílt jugoszlávellenes élt kaphat és egy második Rajk-perré válhat. Ilyenformán a magyar- jugoszláv viszony ismét mélypontra került, és csak 1961-62-ben normalizálódott.

Tito: a mérsékelt reformszocializmus híve

A nyilvánosság előtt Tito a november 11-i pulai beszédében adta meg a magyarországi események jugoszláv értékelését. Eszerint az első szovjet beavatkozás értelmetlen és elhibázott volt, a második viszont a kisebbik rossz, amivel meg lehet előzni a kapitalista restaurációt és a világháborús veszélyt. A felkelésért elsősorban a régi Rákosi-Gerő-vezetést és a szovjet politikát kárhoztatta, ugyanakkor megállapította, hogy a méltányos követelések mellett megjelentek és dominánssá váltak az "ellenforradalmi tendenciák", amelyekkel szemben a Nagy- kormány tehetetlennek bizonyult. Belgrád ezért vállalt szolidaritást a Kádár-kormánnyal, de hangsúlyozta: a rend helyreállítása és a háborús veszély elhárítása után vissza kell térni a reformpolitikához, és ki kell vonni a szovjet csapatokat.

Megpróbáltak nyomást gyakorolni a Kádár-kormányra azért, hogy a konszolidációt ne a szovjet rendszer visszaállítása révén hajtsa végre. Ez nyilvánult meg a Nagy Imre elrablása miatti jegyzékekben és Edvard Kardelj "főideológus" december 7-i beszédében. Kardelj kifogásolta a kádári konszolidációs kísérlet restaurációs-neosztálinista tartalmát és a munkástanácsokkal szembeni fellépést. A beszéd valójában arra szolgált, hogy a nyugati hatalmak és a belső közvélemény számára egyaránt bizonyítsa: Jugoszlávia a november 4-i intervenció támogatása ellenére sem tér vissza a sztálini útra és nem válik szovjet csatlósállammá. Hasonló célt szolgált a jugoszláv kormány "fehér könyve" (Jugoszlávia politikája Magyarország iránt és a Nagy Imre-eset, 1958), amely dokumentumok sorával igyekezett alátámasztani a belgrádi politika helyességét.

Tito nem volt "a magyar forradalom árulója" - mint ahogy időnként nálunk hallani lehet. Az ő számára sem kommunistaként, sem jugoszláv nemzeti politikusként nem volt kívánatos egy szomszédos szocialista állam polgári átalakulása, még kevésbé az éles jobbratolódása (amit egyáltalán nem tartott kizártnak). Amit elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartott, az egy mérsékelt reformszocializmus és a szovjetektől való függetlenedés lett volna. Erre kezdetben alkalmasnak látta Nagyot, de néhány nap után elfogyott a bizalma a "tehetetlen" kormányfő iránt. Ezért beleegyezett a második intervencióba, sőt közvetve, a Nagynak felajánlott menedékjog révén segítséget nyújtott ahhoz. Azt remélte, hogy a Kádár-kormánnyal egy reformszocialista vezetés hatalomra jutását egyengeti Budapesten, Hruscsovnak pedig segítséget nyújthat a szovjet vezetés ósztálinista frakciójával szemben. Nagy Imre perével és kivégzésével azonban nem értett egyet. A pert Belgrádban feleslegesnek, nemzetközileg károsnak és Jugoszláviára nézve kompromittálónak tartották, s a jugoszláv vezetés már az előkészítés fázisában többször tiltakozott miatta mind a szovjetekkel, mind a magyarokkal folytatott tárgyalásokon.

Jugoszlávia részt vállalt a magyar menekültek befogadásából. A csaknem 200 ezer disszidensből mintegy 20 ezren mentek Jugoszláviába, ahonnan később egy részük hazatért, mások letelepedtek, nagy többségük azonban (mintegy 17 ezer fő) továbbment Nyugatra, főleg Kanadába.

A szocialista táborból az el nem kötelezettek között

1956 őszére világossá vált, hogy a szocialista világban a desztalinizáció erői korántsem olyan befolyásosak, mint Belgrád remélte, sőt az is kiderült, hogy a desztalinizáció szovjet és kelet-európai híveinek az elképzelései sem mutatnak annyira a jugoszláv felfogás irányába, mint ahogy azt Belgrád szerette volna. A kínai vezetés pedig kifejezetten éles jugoszlávellenes hangot ütött meg. Ezért a magyar '56 egyik legfőbb tanulsága a jugoszláv vezetők számára az volt, hogy nincs visszatérés a kommunista pártok és a szocialista államok körébe. A forradalom megítéléséről, az abban viselt "jugoszláv felelősségről" és Nagy Imre sorsáról folytatott szovjet-jugoszláv-magyar viták beágyazódtak a "jugoszláv revizionizmus" elleni újabb nemzetközi kommunista kampányba (1957-61), ami az 1958. évi jugoszláv pártprogram elítélésében tetőzött. A kampány nem jutott el az 1949-53-as mélységekbe (ez sem Moszkvának, sem Belgrádnak nem állt érdekében), de véget vetett az 1950-es évtized közepére jellemző jugoszláv külpolitikai útkeresésnek, s az országot végérvényesen az "el nem kötelezett" mozgalom irányába fordította.

Vissza a tartalomjegyzékhez