Csorba László-Walcz Amarylisz: Szimpátia és pártharcok Olaszországban
1956 visszhangja Olaszországban
Az 1956-os forradalom küzdelmeit az olasz közvélemény élénk érdeklődéssel kísérte, és - a Palmiro Togliatti vezette tekintélyes kommunista párt kivételével - minden politikai csoportosulás üdvözölte és támogatásáról biztosította a "fellázadó magyar hazafiakat". Az események tárgyalására az olasz parlamentben október 26-án került sor. Az ülésen, amelyről a vezető kommunista politikusok távolmaradtak, Gaetano Martino külügyminiszter az olasz kormány nevében fölemelte szavát a szovjet tankok budapesti megjelenése ellen.
Hivatalosan: be nem avatkozás
A bal- és a jobboldal közötti éles ellentét lángja a szovjetek november 4-i beavatkozása után csapott igazán a magasba. A szovjet agresszió ügyében november 6-án parlamenti ülést hívtak össze. A liberálisok azt követelték, hogy az olasz kormány javasolja a NATO országainak a diplomáciai kapcsolatok megszakítását a Szovjetunióval. A szélsőjobboldali képviselők pedig fölvetették az Olasz Kommunista Párt törvényen kívül helyezését. A kommunista képviselők védekezésképpen megpróbálták a szuezi válságra terelni a figyelmet - eredménytelenül.
A parlamenti döntést követően Olaszország az ENSZ közgyűlésén felszólalt a magyar események sürgős kivizsgálása érdekében, benyújtott tervezeteiben pedig elítélte a szovjet beavatkozást, és nemzetközi fellépést javasolt a Szovjetunióval, illetve a Kádár-kormánnyal szemben. A Budapesten tartózkodó olasz diplomaták közreműködtek a politikai üldözöttek mentésében, és az olasz újságírók, rádiósok és filmesek is elsők között juttattak híreket-képeket a világsajtónak a fegyveres ellenállásról. A diplomáciai kapcsolatokat azonban végül mégsem szakították meg a két kommunista országgal.
Róma magatartását is alapvetően befolyásolta az október 29-én kirobbant szuezi válsággal kapcsolatos szovjet-amerikai hallgatólagos megállapodás. A be nem avatkozási politikáért cserében az USA és a nyugat-európai nagyhatalmak a magyarországi eseményeket illetően passzív álláspontra helyezkedtek. Ezzel külpolitikai vonatkozásban megpecsételték a forradalom sorsát. A magyar kérdés ébrentartása 1956. november 4. után ugyanakkor Olaszországban a jobboldal számára kiváló alkalmat teremtett a kommunistaellenes propagandára.
Szolidaritási hullám, gyászmisék
A magyar forradalom híre Itália minden részén szolidaritási hullámot indított el. Az egyes politikai és társadalmi csoportosulások sajtónyilatkozatait hamarosan tiltakozó megmozdulások, diáktüntetések követték országszerte. Rómában az antikommunista diákokat tömörítő "Giovane Italia" október 25-től mintegy három héten át szervezett tüntetéseket a magyar forradalom támogatása érdekében. A diákok száma olykor a tízezer főt is elérte. E megmozdulások során néha a rendőrségnek is közbe kellett lépnie a szovjet nagykövetség, illetve a kommunista L'Unita nyomdájának védelme érdekében.
A kiélezett politikai helyzetben a katolikus egyház is aktivizálódott. A forradalmárokkal szolidaritást vállaló XII. Pius pápa Luctuosissimi eventus kezdetű enciklikáját Clemente Micara pápai helynök utasítására október 28-án minden olasz templomban kihirdették a szentmisén. Ennek hatására a következő napokban a helyi önkormányzatok képviselőinek részvételével országszerte gyászmiséket tartottak a magyar halottak emlékére. XII. Pius pápa november 5-i Datis nuperrimus kezdetű enciklikájában ismételten elítélte az erőszakos szovjet beavatkozást. Milánó érseke, Giovanni Battista Montini (a későbbi VI. Pál pápa) éjjeli fáklyás körmenetben imádkozott híveivel a forradalmárokért, és vállán vitte az újra leigázott Magyarország szimbolikus keresztjét.
A forradalom vérbefojtását az olasz nép általános megdöbbenéssel fogadta. Az országszerte megsokszorozódó fölvonulások és tüntetések egyik fő szervezője a Lucio Migliaccio katolikus pap vezette Comitato Civico nevű antikommunista szervezet volt. A legnagyobb szabású rendezvényre november 8-án került sor Rómában.
A menekültek
A következő napokban - elsősorban az Olasz Vöröskereszt közvetítésével, de önálló akciók keretében is - számos élelmiszer- és gyógyszerszállítmányt indítottak Magyarországra. De a segélyakcióknak hamarosan már a menekültek áradatával kellett foglalkoznia. Olaszország 4 ezer fő befogadására vállalt nemzetközi kötelezettséget, de a későbbiekben Jugoszláviából érkezőkkel együtt - kortársi becslés szerint - mintegy 5 ezer fő körül mozoghatott a menekültek létszáma 1956-57 fordulóján. Nagy részük azonban hamarosan továbbvándorolt, így a véglegesen Itáliában maradt 56-os emigránsok száma csupán pár százra tehető.
A szolidaritás ezernyi jelenetéből - politikai jelentősége folytán - emeljünk ki egyet. A menekült magyar egyetemistáknak rendkívül nagy segítséget nyújtott a forradalmat követő időkben a római Falconieri-palotában székelő Pápai Magyar Egyházi Intézet. 1956. november elején az akadémián lakó követségi dolgozók elhagyták az épületet, így a pápai intézet vette gondozásába a barokk palotát. Az intézet rektora, Zágon József kanonok és helyettese, Mester István elhatározták, hogy november 4. után nemcsak hogy nem adják át a forradalom nevében birtokba vett épületet a kádárista hatóságoknak, hanem szállást adnak benne azoknak a menekült fiataloknak, akik Rómában akarnak tanulni.
A menekült magyar diákok közel egy évig laktak a Tevere-parti házban. A magyar hatóságok azonban azzal fenyegették meg az olasz illetékeseket, hogy elkobozzák a budapesti Olasz Kultúrintézet épületét, ha nem segítenek a Falconieri-palota visszaszerzésében. Zágon prelátusnak engednie kellett - ugyanakkor az olasz külügyminisztérium fölajánlotta segítségét, hogy a diákoknak új otthont találjanak. Egy kétemeletes, nagy lakást sikerült megvásárolni a Pantheon közelében. A vételár felét, 7,5 millió lírát a külügy fizette, másik felét pedig maga XII. Pius pápa. A kollégium 1964-ig működött itt. A ház falán ma a Római Magyar Akadémia által állíttatott tábla hirdeti a magyar forradalom iránti olasz szolidaritás emlékét.
Ajánló irodalom
L'Italia e la rivoluzione ungherese del '56. 1-2 ottobre 1996 - "Olaszország és az 56-os Magyar Forradalom" 1996. október 1-2. Bp. 1996. Istituto Italiano di Cultura per l'Ungheria-Magyarországi Olasz Kultúrintézet
Katona Eszter: 1956 és Olaszország. Klió, 2002/3. sz.
Pankovits József: Fejezetek a magyar-olasz politikai kapcsolatok történetéből (1956-1977). Bp., 2005. Gondolat Kiadó