SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: Száműzetés, munkatábor, áttelepítés a Szovjetunióban

A kollektív büntetés formái a Szovjetunióban

Az 1930-50-es években a kikényszerített migráció mintegy 6 millió szovjet állampolgárt érinthetett, és megközelítően ugyanennyien lehettek azok is, akik nem szovjet állampolgárként - avagy a Szovjetunió határain kívül kerülve, gyakran tisztázatlan állampolgársággal rendelkezve - ugyancsak elszenvedői voltak Moszkva deportáló politikájának.
A szovjet deportálások története iránti felfokozott kutatói érdeklődés az utóbbi néhány évben több, figyelmet érdemlő orosz összefoglaló munkát és dokumentumközlést eredményezett.

A kiválogatás szempontjai

E jelentős kutatói munkákból világosan kiderül a szovjetunióbeli deportálások jó néhány sajátossága. Mindenekelőtt az, hogy mindig valamilyen politikai, illetve adminisztratív döntés és nem pedig bírósági ítélet nyomán történtek meg. Ezzel függ össze az is, hogy a migrációra kényszerítettek kiválasztása sohasem személyenként történt, hanem az mindig egy bizonyos szempont alapján meghatározott "kontingensre" vonatkozott. E "műveletekről" mindig politikai szinten, a párt- és állami vezetés legszűkebb körében határoztak, többnyire az OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság), az NKVD (Belügyi Népbiztosság), az MVD (Belügyminisztérium), avagy a KGB (Állambiztonsági Bizottság), vagyis a mindenkori belbiztonsági szervek kezdeményezésére. [...]
A különleges áttelepítettek világa egyértelműen elválasztható a javító-munkatáborokba, telepekre (GULAG) kényszerítettek világától és a hadifoglyok és internáltak táborrendszerétől (GUPVI) is.
További különlegessége a szovjetunióbeli erőszakos népmozgatásoknak, hogy azok szinte kivétel nélkül emberek jelentős tömegeit emelték ki megszokott korábbi életterükből és helyezték át attól rendkívül távoli és egészen másfajta életfeltételeket biztosító vidékekre. [...]
A szovjetunióbeli kényszerű migráció története visszanyúlik a polgárháború éveire - amikor is a kozákság egy részét telepítették ki (1919-20) történelmi lakhelyéről - és egészen az 1950-es évek elejéig tartott, amikor e politikai büntetőgyakorlat utolsó fejezeteként az ún. munkakerülőket, illetve a "Jehova tanúi" szekta híveit telepítették át. A legnagyobb mértéket az ún. belső deportálások - vagyis azok az erőszakos lakosságmozgatások, amikor az érintettek áttelepítésére kizárólagosan a Szovjetunió határain belül került sor - 1930- 31-ben érték el, amikor a kulákság kitelepítésére került sor. Ebben az időszakban több mint 2 millió embert kényszerítettek eredeti lakhelyének elhagyására. Ugyancsak jelentős méreteket ért el a kényszermozgatás 1941-42-ben. Ekkor mintegy 1,2 milliónyian kényszerültek elhagyni otthonukat.
Az ún. külső deportálások - vagyis amikor a Szovjetunió határain kívüli területeken élők az érintettek - 1944-45 idején érték el csúcspontjukat. Az ekkor áttelepítettek száma meghaladta az 5,5 milliót.

Osztályalapú kitelepítések

Az 1920-as években még szinte alig találni példát jelentősebb lakosságmozgatásra, leszámítva a kozákság már említett áttelepítését.
A deportálások a politikai represszió eszközeként csak az 1930-as évek elejétől terjedtek el széles körben. Kezdetben mondvacsinált osztályszempontok alapján történt a megbüntetendő csoportok kiválasztása. Kétségtelenül ebbe a kategóriába tartoznak az 1930-33 közti ún. "kuláktalanítással" összefüggő - az ukrajnai parasztság jelentős csoportjait érintő - "lakosságmozgatások". És ilyenek voltak a Kirov-gyilkosságot (1934. december 1.) követően elrendelt és 1935 elején végrehajtott ún. "leningrádi kitelepítések". Ez az utóbbi művelet mintegy 5 ezer családot, azaz hozzávetőleg 10-11 ezer embert érintett, olyanokat, akiket korábbi társadalmi helyzetük miatt az "ancien régime" híveiként tartottak számon. [...]

Etnikai alapú áttelepítések

Az osztályalapú kitelepítéseket követően az 1930-as évek végére, illetve a következő évtized elejére az etnikai alapú "listázások" váltak meghatározóvá. Volt, amikor állítólagos "biztonsági szükségletek" motiválták egyes csoportok áttelepítését. Máskor egyértelműen a büntetés volt a meghatározó. [...]
A jövendő "hadszínterek politikai előkészítését" és a "határvidék megtisztítását" szolgáló, etnikai alapú kitelepítések között éppúgy találni "totális", mint "részleges" változatot. Teljes körű kitelepítés sújtja - a korábbi retorziók folytatásaként - már 1937-ben a koreaiakat, akiket potenciális japán kémként tartottak számon, továbbá néhány évvel később a németeket és a finneket. Ezzel szemben a lengyelek és a balti népek, illetve a románok áttelepítése mindvégig részleges maradt, annak ellenére, hogy deportálásukra több hullámban is sor került.
Az Észak-Kaukázusban élő kis népek - a csecsenek, az ingusok, a karacsajevek és a balkárok -, továbbá a Kaszpi-tenger közelében élő kalmükök és a Fekete-tenger partján letelepedett krími tatárok állítólagos "bűne" az volt, hogy jelentős számban együttműködtek a német megszálló erőkkel. Erre való hivatkozással történt meg 1943 novembere és 1944 májusa között e kis népek totális deportálása szovjet Közép-Ázsia különböző területeire.
Büntetni a Szovjetunióban etnikai alapon nemcsak megtorló, hanem preventív módon is lehetett. Ilyen "megelőző" kitelepítés sújtotta a Kaukázus déli oldalán élő kurdokat, a muszlim hitre tért örményeket (hemsilek), továbbá ugyancsak teljes kitelepítés várt az eltörökösödött grúzokra (ún. meszheti törökökre). Ezekre a műveletekre még jóval a háború előtt, 1937-39 között került sor.
A Szovjetunióban a deportálások története során tehát összesen 10 népcsoportot érintett az etnikai közösség egészére kiterjedő áttelepítés tragédiája. Ez összességében mintegy 2 millió embert érintett. [...]

"Társadalmilag veszélyes elemek"

Kitelepítésekre azonban nemcsak osztály-, avagy etnikai alapon került sor a Szovjetunióban. Találni példát arra is, amikor a kiválasztás alapját egy adott felekezethez vagy szektához való tartozás adta. Igaz, az ilyen típusú deportálások érintettjei jóval kevesebben voltak, mint a másik két csoportot alkotó kényszermozgatások áldozatai.
Kifejezetten politikai körülmények is megalapozhattak kitelepítési akciókat. Erre a sorsra juthattak betiltott pártok és szervezetek tagjai éppúgy, miként a "nép ellenségeiként" elítéltek családtagjai. A szovjet joggyakorlat ismerte az ún. "társadalmilag veszélyes elemek" kategóriáját, akik közül sokan ugyancsak a deportáltak közé kerültek. Ugyancsak politikai megfontolások játszottak közre abban, hogy a második világháború után a szerződés alapján repatriáltak jelentős része maga is kénytelen volt a deportáltak sorsában osztozni.
1920 és 1952 között összesen 130 egyedi deportáló műveletre került sor, míg ugyanazon körre vonatkozó, ám több hullámban megvalósuló deportáló kampányok száma 52 volt, amelyből 38 tekinthető etnikai alapúnak.

"Munkára" kényszerítés

Érdemes még utalni arra is, hogy a deportálások rendszere sajátos módon illeszkedett a munkára kényszerítés szovjetunióbeli gyakorlatának különböző szintjeihez. A sztálini korszakban ennek lényegében három "fokozata" létezett. A legdurvább módon a GULAG-szigetvilág táboraiban fogták munkára az ott raboskodókat. [...] (A GULAG táborvilága jelentős részben a Sarkkörön túli területekre esett.)
A családjukkal együtt élő különleges kitelepítettek, avagy deportáltak általában ennél valamivel kedvezőbb feltételek közé kerültek. [...] E szabad áttelepülők leginkább az Észak-Kaukázusban, illetve a Távol-Kelet déli részén találtak új otthonra.
[...] Az 1930-as éveknek van egy olyan időszaka, amikor mindhárom szint felügyelete a Belügyi Népbiztossághoz tartozott. A GULAG-foglyok és a deportáltak ügyét pedig éveken át közös népbiztossági főigazgatóság irányította, amely 1959 márciusáig a belügyminisztérium egyik osztályaként működött. Megszűnte csak egy karnyújtásnyira van tőlünk.

Vissza a tartalomjegyzékhez