SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: Száműzetés, munkatábor, áttelepítés a Szovjetunióban
A kollektív büntetés formái a Szovjetunióban
Az 1930-50-es években a kikényszerített migráció mintegy 6 millió szovjet állampolgárt
érinthetett, és megközelítően ugyanennyien lehettek azok is, akik nem szovjet
állampolgárként - avagy a Szovjetunió határain kívül kerülve, gyakran tisztázatlan
állampolgársággal rendelkezve - ugyancsak elszenvedői voltak Moszkva deportáló
politikájának.
A szovjet deportálások története iránti felfokozott kutatói érdeklődés az utóbbi
néhány évben több, figyelmet érdemlő orosz összefoglaló munkát és dokumentumközlést
eredményezett.
A kiválogatás szempontjai
E jelentős kutatói munkákból világosan kiderül a szovjetunióbeli deportálások
jó néhány sajátossága. Mindenekelőtt az, hogy mindig valamilyen politikai,
illetve adminisztratív döntés és nem pedig bírósági ítélet nyomán történtek
meg. Ezzel függ össze az is, hogy a migrációra kényszerítettek kiválasztása
sohasem személyenként történt, hanem az mindig egy bizonyos szempont alapján
meghatározott "kontingensre" vonatkozott. E "műveletekről"
mindig politikai szinten, a párt- és állami vezetés legszűkebb körében határoztak,
többnyire az OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság), az NKVD (Belügyi
Népbiztosság), az MVD (Belügyminisztérium), avagy a KGB (Állambiztonsági Bizottság),
vagyis a mindenkori belbiztonsági szervek kezdeményezésére. [...]
A különleges áttelepítettek világa egyértelműen elválasztható a javító-munkatáborokba,
telepekre (GULAG) kényszerítettek világától és a hadifoglyok és internáltak
táborrendszerétől (GUPVI) is.
További különlegessége a szovjetunióbeli erőszakos népmozgatásoknak, hogy azok
szinte kivétel nélkül emberek jelentős tömegeit emelték ki megszokott korábbi
életterükből és helyezték át attól rendkívül távoli és egészen másfajta életfeltételeket
biztosító vidékekre. [...]
A szovjetunióbeli kényszerű migráció története visszanyúlik a polgárháború éveire
- amikor is a kozákság egy részét telepítették ki (1919-20) történelmi lakhelyéről
- és egészen az 1950-es évek elejéig tartott, amikor e politikai büntetőgyakorlat
utolsó fejezeteként az ún. munkakerülőket, illetve a "Jehova tanúi"
szekta híveit telepítették át. A legnagyobb mértéket az ún. belső deportálások
- vagyis azok az erőszakos lakosságmozgatások, amikor az érintettek áttelepítésére
kizárólagosan a Szovjetunió határain belül került sor - 1930- 31-ben érték el,
amikor a kulákság kitelepítésére került sor. Ebben az időszakban több mint 2
millió embert kényszerítettek eredeti lakhelyének elhagyására. Ugyancsak jelentős
méreteket ért el a kényszermozgatás 1941-42-ben. Ekkor mintegy 1,2 milliónyian
kényszerültek elhagyni otthonukat.
Az ún. külső deportálások - vagyis amikor a Szovjetunió határain kívüli területeken
élők az érintettek - 1944-45 idején érték el csúcspontjukat. Az ekkor áttelepítettek
száma meghaladta az 5,5 milliót.
Osztályalapú kitelepítések
Az 1920-as években még szinte alig találni példát jelentősebb lakosságmozgatásra,
leszámítva a kozákság már említett áttelepítését.
A deportálások a politikai represszió eszközeként csak az 1930-as évek elejétől
terjedtek el széles körben. Kezdetben mondvacsinált osztályszempontok alapján
történt a megbüntetendő csoportok kiválasztása. Kétségtelenül ebbe a kategóriába
tartoznak az 1930-33 közti ún. "kuláktalanítással" összefüggő - az
ukrajnai parasztság jelentős csoportjait érintő - "lakosságmozgatások".
És ilyenek voltak a Kirov-gyilkosságot (1934. december 1.) követően elrendelt
és 1935 elején végrehajtott ún. "leningrádi kitelepítések". Ez az
utóbbi művelet mintegy 5 ezer családot, azaz hozzávetőleg 10-11 ezer embert
érintett, olyanokat, akiket korábbi társadalmi helyzetük miatt az "ancien
régime" híveiként tartottak számon. [...]
Etnikai alapú áttelepítések
Az osztályalapú kitelepítéseket követően az 1930-as évek végére, illetve a következő
évtized elejére az etnikai alapú "listázások" váltak meghatározóvá.
Volt, amikor állítólagos "biztonsági szükségletek" motiválták egyes
csoportok áttelepítését. Máskor egyértelműen a büntetés volt a meghatározó.
[...]
A jövendő "hadszínterek politikai előkészítését" és a "határvidék
megtisztítását" szolgáló, etnikai alapú kitelepítések között éppúgy találni
"totális", mint "részleges" változatot. Teljes körű kitelepítés
sújtja - a korábbi retorziók folytatásaként - már 1937-ben a koreaiakat, akiket
potenciális japán kémként tartottak számon, továbbá néhány évvel később a németeket
és a finneket. Ezzel szemben a lengyelek és a balti népek, illetve a románok
áttelepítése mindvégig részleges maradt, annak ellenére, hogy deportálásukra
több hullámban is sor került.
Az Észak-Kaukázusban élő kis népek - a csecsenek, az ingusok, a karacsajevek
és a balkárok -, továbbá a Kaszpi-tenger közelében élő kalmükök és a Fekete-tenger
partján letelepedett krími tatárok állítólagos "bűne" az volt, hogy
jelentős számban együttműködtek a német megszálló erőkkel. Erre való hivatkozással
történt meg 1943 novembere és 1944 májusa között e kis népek totális deportálása
szovjet Közép-Ázsia különböző területeire.
Büntetni a Szovjetunióban etnikai alapon nemcsak megtorló, hanem preventív módon
is lehetett. Ilyen "megelőző" kitelepítés sújtotta a Kaukázus déli
oldalán élő kurdokat, a muszlim hitre tért örményeket (hemsilek), továbbá ugyancsak
teljes kitelepítés várt az eltörökösödött grúzokra (ún. meszheti törökökre).
Ezekre a műveletekre még jóval a háború előtt, 1937-39 között került sor.
A Szovjetunióban a deportálások története során tehát összesen 10 népcsoportot
érintett az etnikai közösség egészére kiterjedő áttelepítés tragédiája.
Ez összességében mintegy 2 millió embert érintett. [...]
"Társadalmilag veszélyes elemek"
Kitelepítésekre azonban nemcsak osztály-, avagy etnikai alapon került sor a
Szovjetunióban. Találni példát arra is, amikor a kiválasztás alapját egy adott
felekezethez vagy szektához való tartozás adta. Igaz, az ilyen típusú deportálások
érintettjei jóval kevesebben voltak, mint a másik két csoportot alkotó kényszermozgatások
áldozatai.
Kifejezetten politikai körülmények is megalapozhattak kitelepítési akciókat.
Erre a sorsra juthattak betiltott pártok és szervezetek tagjai éppúgy, miként
a "nép ellenségeiként" elítéltek családtagjai. A szovjet joggyakorlat
ismerte az ún. "társadalmilag veszélyes elemek" kategóriáját, akik
közül sokan ugyancsak a deportáltak közé kerültek. Ugyancsak politikai megfontolások
játszottak közre abban, hogy a második világháború után a szerződés alapján
repatriáltak jelentős része maga is kénytelen volt a deportáltak sorsában osztozni.
1920 és 1952 között összesen 130 egyedi deportáló műveletre került sor, míg
ugyanazon körre vonatkozó, ám több hullámban megvalósuló deportáló kampányok
száma 52 volt, amelyből 38 tekinthető etnikai alapúnak.
"Munkára" kényszerítés
Érdemes még utalni arra is, hogy a deportálások rendszere sajátos módon illeszkedett
a munkára kényszerítés szovjetunióbeli gyakorlatának különböző szintjeihez.
A sztálini korszakban ennek lényegében három "fokozata" létezett.
A legdurvább módon a GULAG-szigetvilág táboraiban fogták munkára az ott raboskodókat.
[...] (A GULAG táborvilága jelentős részben a Sarkkörön túli területekre esett.)
A családjukkal együtt élő különleges kitelepítettek, avagy deportáltak általában
ennél valamivel kedvezőbb feltételek közé kerültek. [...] E szabad áttelepülők
leginkább az Észak-Kaukázusban, illetve a Távol-Kelet déli részén találtak új
otthonra.
[...] Az 1930-as éveknek van egy olyan időszaka, amikor mindhárom szint felügyelete
a Belügyi Népbiztossághoz tartozott. A GULAG-foglyok és a deportáltak ügyét
pedig éveken át közös népbiztossági főigazgatóság irányította, amely 1959 márciusáig
a belügyminisztérium egyik osztályaként működött. Megszűnte csak egy karnyújtásnyira
van tőlünk.