NAGY BÉLA: Ibn Battúta, az "arab Marco Polo"
Ibn Battúta a marokkói Tangerben született 1304-ben. Családjában nemzedékek
óta vallásjoggal foglalkoztak, így ő maga is jogtudós, kádi lett. 21 éves korában
elhatározta, hogy teljesíti a minden muszlimra kötelező mekkai zarándoklatot.
Az észak-afrikai partvidéken haladva jutott el Egyiptomba. Itt Alexandriában
egy tudós buzdította, hogy zarándoklata elvégzése után távoli utakra induljon.
Mintegy harminc éven át tartó utazásai alatt óriási területet járt be (kb. 120
ezer km), túlszárnyalva ezzel elődei és utódai teljesítményét.
Egyiptomból karavánnal Szírián keresztül jutott el Mekkába, első zarándokútjára.
Ezt követően Irakba vándorolt, majd bejárta Perzsiát. Aztán újból felkereste
Mekkát, majd meglátogatta Dél-Arábiát, Jement. Onnan tengeren Szomáliába, majd
a kelet-afrikai partvonal mentén a mai tanzániai Kilwa Kivinjeig jutott. Visszatérve
Ománba, a Hormuzi-szoroson, Bahreinen át Dzsiddába vándorolt. Innen Indiába
akart utazni, de nem talált megfelelő hajót, ezért visszatért Egyiptomba. Onnan
újra Szíriába, majd Kis-Ázsiába ment. Szinopén keresztül a Krím- félszigetre
hajózott, a mongol Arany Horda területére. Majd északra ment, egészen a volgai
Bolgár városáig. Konstantinápolyba kísérte egy üzbég kán feleségét, onnan visszatért
Szarajba és végre szárazföldön át elindult Indiába. Útja Khíván, Bokharán át
Szamarkandba, Balkhba vezetett, ahonnan eljutott Afganisztánba. Végül 1333-ban,
nagyszámú kíséretével elérte India határát.
Nyolc évig Delhiben mint főbíró élvezte a szultán bőkezűségét, aki végül követségbe
küldte gazdag ajándékokkal Kínába. Hajón indult el, útjába ejtve a Maldív-szigeteket,
bejárta a Koromandel- és Malabár-part kiskirályi udvarait, Ceylon szigetén megnézte
"Ádám ősatya lábnyomát". Hónapok múlva felkerekedett és időtöltésből Bengálba
meg a szomszédos Asszamba látogatott. Mindenhol emlékezetébe véste a látottakat,
s megfigyeléseit tollba mondta. Ahol csak szerét ejthette, bírói tevékenységet
folytatott, amiből jelentős jövedelemre tett szert. Megnősült, elvált, újból
megnősült. Ibn Battúta, akárcsak a többi muszlim utazó, veszély nélkül vándorolhatott.
Indiából a maláj szigetekre hajózott. Szumátra muszlim fejedelme ellátta kínai
dzsunka hajóval, és Jáván, majd nehezen rekonstruálható útvonalon keresztül
elérte a kínai Zajtún kikötőjét. Kínában észak felé vette útját és eljutott
Pekingbe. Hazafelé menet Szumátra, Kalikut és a Perzsa-öblön keresztül felfelé
hajózva ismét Bagdadba érkezett 1347-ben, onnan utazott Szíriába, ahol tanúja
volt az 1348. évi nagy pestisnek. Nyugat felé vezető útján újból meglátogatta
Egyiptomot, azután Mekkába ment, hetedszer is elvégezve a zarándoklatot.
Hazafelé Alexandriából katalán hajóval utazott Algírbe és onnan karavánnal Fezbe,
Marokkó fővárosába. Átkelt a tengerszorosokon, és meglátogatta Andalúziát, Granadát.
Marokkóba visszatérve újra veszélyes vállalkozásba fogott: átkelt a Szaharán
és mélyen behatolt Afrikába. Feztől délre Maliba ment 1353-ban. A Niger folyóról
azt hitte, hogy kapcsolatban van a Nílussal. Mali szultánjánál nyolc hónapig
tartózkodott, majd továbbment Timbuktuig, elérte Kaukaut, ahonnan kelet felé,
Szudánba, a Nílus folyóhoz akart menni. Ezt azonban megakadályozta a fezi szultán
levele, aki visszarendelte. 1354-ben érkezett Fezbe, ezzel befejeződött utazásainak
sora. Ibn Battúta 1369-ben (vagy 1377-ben), mint főbíró, mindenki által tisztelettel
övezve fejezte be életét Fez városában.
Ibn Battúta megbízta írnokát, Ibn Dzsuzaj al-Kalbit, hogy foglalja írásba elbeszéléseit.
Útjai és a látottak megörökítése között hosszú idő telt el, és mivel saját jegyzeteit
elvesztette, a tollbamondásnál emlékezetére kellett hagyatkoznia. Ma a birtokunkban
lévő szöveg nem kizárólag Ibn Battúta szellemi terméke, az írnok néha más írók
műveiből is beszúrt részleteket. Más helyen az írnok sem merte leírni mindazt,
amit Ibn Battúta mesélt, a későbbi olvasók pedig kétségbe vonták - Marco Polóéhoz
hasonlóan - utazásainak egy részét.