MARÓTH MIKLÓS: Az iszlám születése
Kr. u. 6-7. század
Amikor Mohamed 570 táján megszületett, az Arab-félszegeten bizonytalan körülmények uralkodtak.
Az Arab-félsziget
A meggyöngült Bizánci Birodalom katonai ereje megroppant Perzsiával szemben,
ezért a perzsa hadsereg egészen Egyiptomig, a mostani Kairó környékéig behatolt
a bizánci területekre, elfoglalva az Arab-félszigettől északra fekvő területeket.
Perzsia az Arab-félszigeten is hódított, hadjáratai során azonban nagyban támaszkodott
az itt található zsidó törzsekre. A Szászánida perzsa uralkodók 597-ben még
Jement is uralmuk alá vonták.
A perzsa mellett a bizánci erő is jelen volt a félszigeten, épp a perzsa befolyás
ellensúlyozása érdekében. [...]
Részben Jemen és a kereskedelmi út elfoglalása az etiópok, részben az északi
kereskedelmi célállomások elfoglalása a perzsák részéről akadályozta a Tömjénúton
folyó, korábban virágzó nemzetközi kereskedelmet, megrendítve ezzel a területen
élő törzsek létalapját. [...]
Keresztény arabok
Nem kevésbé fontos változások mentek végbe az Arab-félsziget északi részén.
Korábban itt a perzsák és a bizánciak ütközőállamokat hoztak létre. A perzsák
a mai Dél-Irak területén a Lakhmidák (250-602) arab törzséből, a bizánciak a
mai Szíria déli és Jordánia északi területén a Ghasszánidák (502-614) arab törzséből.
E két kis arab állam föladata volt védeni a perzsa, illetve bizánci területeket
a félsziget arab nomádjainak betöréseitől.
Ugyanakkor mindkét arab állam lakossága keresztény volt. Az arabul beszélő keresztény
közösségek a félsziget északi határát foglalták el, de elszórtan az Arab-félsziget
területén mindenütt megtalálhatók voltak, és ugyanez áll a zsidó közösségekre
is.
Mohamed
Mohamed nem volt tájékozatlan sem a keresztény, sem a zsidó vallás kérdéseiben,
hiszen élete során mindkét közösség számos tagját megismerhette. [...]
Mohamed, a Kurais törzs hagyományának megfelelően, többistenhitben nőtt fel.
Föltehetőleg a két monoteista vallásnak - a zsidónak és a kereszténynek - nagy
szerepe volt abban, hogy fölismerte és hirdetni kezdte az egy igaz Isten, Allah
tanítását. Ezzel egyrészt szembehelyezkedett törzse hagyományaival, ami épp
Mekkának a sokistenhit világában betöltött kultikus szerepét, ezzel együtt -
az oda irányuló zarándoklathoz kapcsolódó - gazdasági érdekeit veszélyeztette.
Következésképp közösségében kegyvesztett lett. Másrészt hiába állította, hogy
ő maga nem új vallást hirdet, hanem az Ábrahámnak adott eredeti, a zsidók és
keresztények kezén eltorzult igaz kinyilatkoztatást képviseli, a két nagy monoteista
vallás egyikének a hívei - sem a zsidók, sem a keresztények - nem fogadták be.
Saját törzsi közössége peremére szorulva Mohamed személyesen, és vele kis közössége
is, válságba került. [...] Ebben a válságos helyzetben érte őt Jathrib lakóinak
meghívása. [...] Ő óvatos előkészületek után 622-ben vándorolt Mekkából Jathribba,
a "próféta városába" (arabul: Medina), ahová kisvártatva követte mekkai híveinek
kis csapata is.
A medinai alkotmány, 622
[...] Mohamed a mekkai menekültekből (muhádzsirún) és a Medinában hozzá
csatlakozókból (anszár) új közösséget (umma) igyekezett szervezni. Ennek
a közösségnek az összetartó ereje immár nem a vérségi kötelék, hanem a hit volt.
Az umma tagjai megkapták a jogokat, amelyek őket a törzsben megillették, és
vállalták a közösség többi tagjával szemben a törzsben szokásos kötelezettségeket.
Azt a szerződést, amelyben ezeket a jogokat és kötelezettségeket e három csoport
tagjai magukra vállalták, ismerjük ma "medinai alkotmány" néven. [...]
Ennek a szerződésnek a szövege mind a mai napig a muszlim politikai élet egyik
alapvető dokumentuma. Ennek jegyében minden muszlim kötelezve van a másik muszlim
védelmére, ha azt nem muszlim részéről támadás éri, figyelmen kívül hagyva azt,
hogy az illető hibás-e, avagy sem. Ez a dokumentum garantálja minden muszlimnak
a többi muszliméval azonos jogát, és így tovább. [...] Az iszlámban a vallási
és a világi hatalom ettől az időtől fogva fonódik össze. Ezért mondják mind
a mai napig: al-iszlám dín wa daula - "az iszlám vallás és állam".
A nemzetközi életben a medinai alkotmány alapján fogják a muszlim országok bármelyik
muszlim ország pártját, ha azt külső támadás éri, nem vizsgálva az illető ország
felelősségét; ennek alapján érzik magukat följogosítva arra, hogy muszlim országok
közti konfliktusok esetén egymás között igyekezzenek megoldást találni, kihagyva
a rendezésből a nem muszlim államokat. A medinai alkotmány alapján foglalhatnak
helyet a társadalomban a nem muszlim kisebbség tagjai, és ugyancsak a medinai
alkotmány jelenti a muszlim országokban a (mi görög-római hagyományokon alapuló
demokráciánktól eltérő, de a törzsi hagyományoknak megfelelő) demokrácia alapjait.
Vallás, politikai rendszer
A hívők közössége szerint Mohamed a Koránban foglalta össze az Allahtól
kapott kinyilatkoztatásokat. Ezek számos előírást tartalmaztak a hívők számára
kötelező cselekedetekről és viselkedési formákról. A Korán szövegéből, miként
a zsidók az Ószövetségből, a vallástudósok megállapították a hívők mindennapjait
meghatározó törvényeket. Utóbb, mivel ezek a törvények nem szabályozták
az élet minden kérdését, további törvényeket és törvényforrásokat kellett keresni.
Ezeket a forrásokat későbbi korok vallástudósai Mohamed cselekedeteiben fedezték
föl. A próféta cselekedeteiből kirajzolódó prófétai hagyomány (szunna)
így vált a muszlim vallás egyik alaptényezőjévé. [...]
[...] E törvények betartása és az ezek szerinti élet az iszlám vallásának lényege.
Az iszlám tehát részben vallás, részben politikai rendszer, és
egyben a mindennapokat meghatározó életforma is.
Az iszlám vallásának most ismertetett forrásai azonban általában véve megerősítették
az arabok törzsi társadalmának szokásait, tehát összhangban álltak a mindennapi
élet mindenki számára jól ismert és elfogadott gyakorlatával. Ez a körülmény
nagyban hozzájárult az új vallás gyors elterjedéséhez az egész Arab-félszigeten.
[...]
Az is jelentős előrelépés volt, hogy az iszlám elterjesztése az Arab-félszigeten
a törzsi háborúktól megosztott és azokban elvérző lakosságot az umma keretein
belül egyesítette. Véget vetett - épp a medinai alkotmány értelmében - a törzsi
háborúknak. Az így fölszabadult hatalmas energiákat az arab törzsek a gazdagabb
északi területek meghódítására fordíthatták.
Hódító háborúk
Ezeket a hódító háborúkat két körülmény is segítette. Az egyik a Ghasszánidák
és a Lakhmidák már említett ütközőállamainak nem sokkal korábbi megszűnése volt
(602, ill. 614). Ez szabad utat engedett az arab törzsek északra irányuló támadásainak.
A másik egy földrajzi körülmény: a szíriai és iraki lakott területek - azaz
a Termékeny Félhold - két szára közt elterülő sivatag volt. Az arab törzsek
ugyanis a sivatagban otthonosan mozogtak. Innen kiindulva ütöttek rajta nyugat
felé a bizánci, kelet felé a perzsa hadseregen, majd rajtaütéseik után a sivatagba
vonultak vissza, ahová ellenfeleik nem tudták őket követni.
A félszigeten kívüli hódító háborúk alapjában véve Mohamed közvetlen utódai,
a "helyes úton járó kalifák" (Abú Bakr, Omar, Oszmán, Ali) alatt folytak,
és rövid idő alatt hatalmas területeket hódítottak el a két legyöngült birodalomtól:
a perzsától s a bizáncitól. A hódító muszlim seregek a megszállt területeken
részben mindenütt új városokat alapítottak (Irakban például Baszrát, Kúfát stb.),
ahol a hódító arab sereg katonáit telepítették le. Ezek a városok az iszlám
terjesztésének központjaivá váltak. Ezzel párhuzamosan a pogány lakosságot mindenütt
az iszlám hitére térítették.
A bizánci arab területek
A szíriai keresztények nagy része hamarosan és önként csatlakozott az iszlámhoz.
[...]
A volt perzsa területek (Irak, Perzsia) tehát a betelepülések és a pogányság
fölszámolása, a volt bizánci-görög területek (Szíria, Egyiptom) pedig - ugyancsak
a betelepülések és a tömeges áttérések következtében - egyre inkább az iszlám
előírásainak megfelelő jelleget kezdtek ölteni.
Ezt a folyamatot erősítette a negyedik kalifa, Ali (Mohamed veje) és Moávija
küzdelme a vezető szerepért. [...]
A küzdelem Moávija javára dőlt el (657), Alit megölték. Ali vereséget szenvedett
párthíveiből jött létre az iszlám első nagy csoportosulása, a síita irányzat.
Moávija párthíveit később szunnitáknak nevezték el a prófétai hagyomány (szunna)
követése alapján. (Mindmáig ez a két csoport jelenti az iszlámon belüli két
fő tábort.) [...]
Moávija uralmi székhelyéül Damaszkuszt választotta, ezzel az iszlám végleg kilépett
az Arab-félsziget keretei közül és elindult a világvallássá válás útján.