MAJOR BALÁZS: Az arab birodalom fénykora és bukása

Az iszlám a 7-14. században

Amintegy száz esztendős Omajjád-dinasztia története Moávija trónra kerülésével (661) kezdődött és 750-ig tartott.

I. Az Omajjádok uralma

E periódus uralkodói még az arab törzsek katonai erejére és a törzsi vezető rétegre támaszkodva kormányozták birodalmukat, az iszlám szabályrendszere, a törzsi tradíciók és a meghódított területek hagyományainak felhasználásával.
A birodalom új fővárosa a nagy múltra visszatekintő Damaszkusz, a szíriai kormányzóság székvárosa lett. [...] Mégis, az Omajjádok alatt indul meg a sajátos iszlám kultúra kialakulása, a hozott elemekből és a meghódított területek tradícióinak keveredéséből.
Polgárháború
A dinasztiaalapító Moávija 680-ban bekövetkezett halála után minden ellenzéki erő megpróbálta kiaknázni a hatalmi vákuumot. A szinte az egész Omajjád-korszakot végigkísérő kháridzsita mozgalom az erélyes katonai fellépés következtében egyre inkább Közép-Ázsia területeire szorult. Veszélyesebb volt az örökké forrongó iraki táborváros, Kúfa lakóinak szervezkedése. Itt Ali hívei igyekeztek megszabadulni az Omajjád uralomtól, Ali fia, Huszajn vezetésével. Huszajnt az Omajjád seregek 680. október 10-én Kerbelánál családjával és kis csapatával együtt lemészárolták. Halála a síizmus születését jelentette.*

Abd al-Malik uralma

A harcokban szétzilálódott birodalmat Abd al-Malik kalifa (685-705) egyesítette és szervezte újjá. Uralma alatt a keménykezű kormányzók még az ellenállás olyan hagyományos fészkeit is kordában tartották, mint az iraki táborvárosok, a kháridzsita és a síita központok. Abd al-Malik nevéhez fűződik az addig többnyire a helyi lakosság által és a helyi nyelveken vezetett államigazgatás arabizációja és a különböző kancelláriák egységesítése. A művészeteket is támogató kalifa építtette a jeruzsálemi Sziklamecsetet.
715-re az Omajjád Birodalom elérte azt a legnagyobb kiterjedését, melyet egységes muszlim birodalomnak soha többet nem sikerült. [...]

Az Omajjád Birodalom válsága

A katonai eredmények ellenére azonban egyre komolyabb válságjelenségek léptek fel.
A meghódított területek lakossága ugyanis megtarthatta vallását, de ennek fejében magasabb adót kellett fizetnie a földje után, s mellette egy fejadónak (dzsizja) nevezett adófajtával is tartozott. [...] Nem sikerült rendezni azonban az újonnan áttért tömegek társadalmi egyenjogúsítását sem.
A nem arab muszlimok (maválí - kliensek) csak másodrangú állampolgárok voltak a birodalomban, noha szakértelmük, elsősorban a legnagyobb tömeget kitevő perzsáké, sokkal többre érdemesítette volna őket.
[...] A 740-es évektől az egyre csekélyebb uralkodói képességgel rendelkező kalifák nem tudták a halmozódó feszültségeket kezelni, s a Kurais törzs Abbászida ágából származó Abú al-Abbász vezette ellenzéki mozgalom 750-ben megdöntötte a dinasztiát. Az Omajjádok leszármazottai csak a Pireneusi-félszigeten maradtak hatalmon.

II. Az Abbászidák kora, 750-1258

Új dinasztia, uralmi rendszer, új főváros
Az iszlám új korszakának legfontosabb változása a főként iráni eredetű kliensek egyenjogúsítása és hatalomba emelése volt.
A kliensek részleges integrációja már az Omajjád uralom végén megindult. A folyamatot most felgyorsította az a tény, hogy az Abbászida mozgalom vezetőségét a Khorászánt meghódító arabok leszármazottaiból és a helyi iszlamizált perzsa arisztokráciából álló szövetség alkotta. [...]
A központosítás katonai hátterét a haderőreform biztosította. A korábbi törzsi hadsereget a korszerűbb khorászáni egységekkel váltották le, így kiiktatták az Omajjádokat egykor leginkább gúzsba kötő erőt, a régi törzsi arisztokráciát.
Stratégiai, gazdasági és szimbolikus okok egyaránt közrejátszottak abban, hogy az Abbászida-dinasztia nem az Omajjádok bázisának számító Damaszkuszba költözött, hanem új fővárost alapított. Mégpedig a birodalom egyre nagyobb jelentőséget nyerő területe, a mai Irak központjában. 762-re elkészült "Madínat asz-Szalám"-ot (’Béke Városa’, Bagdad) [...]

Állam vallási alapon

A Mohamed közeli rokonságához tartozó Abbászidák felismerték, hogy a vallási vezetők szerepe megnövekedett az egyre eredményesebben iszlamizálódó társadalomban, s a velük való együttműködést politikájuk egyik sarokkövévé tették. (Míg az Omajjád-dinasztia világiasabb elveket követett.) [...]
A vallási vezetők többsége elfogadta és támogatta az állam vallási alapon történő egységesítését, valamint az eretnekségek letörését célzó intézkedéseket. Mégis a kezdetektől jelen volt egy irányzat, mely ellenezte a növekvő állami beavatkozást a vallási kérdések rendezésébe, és hangsúlyozta a vallási elöljárók ítéletalkotási szabadságát. [...] A küzdelem az ortodoxia győzelmével és a kalifa vereségével végződött 849-ben. Az esemény döntő jelentőségű volt az iszlám szempontjából, mert azt biztosította, hogy az iszlám, mint kinyilatkoztatáson nyugvó vallás, a mindenkori politikai rezsimektől független legyen. [...]

Belső feszültségek

Az Abbászidák kormányzásuk során felmerülő legtöbb feszültséget nem tudták kezelni.
Az új székhely alapítása pozícióba juttatta ugyan az egyre jelentősebb Irakot, de éppúgy nem találkozott a szíriai provincia egyetértésével, mint ahogy az egyeduralmát vesztett arab etnikai elemet sem vigasztalta a kliensek elégedettsége.
Az új rendszer határozottan iszlám jellege nyugtalanította a még mindig nagy számú nem muszlim alattvalót is, s az ilyen szempontból békésnek mondható Omajjád-korszakkal szemben gyakorivá váltak a más vallásúak felkelései.
Ezeknél is veszélyesebb volt azonban az Abbászidák hatalomátvételében komoly segítséget nyújtó egykori szélsőséges párthíveik és a síiták elégedetlensége. A síitákat ráadásul az új ortodox konszolidáció jegyében nemcsak mellőzték, hanem üldözték is. A síiták mindvégig a legkomolyabb ellenzék maradtak és nagyban hozzájárultak a kalifátus szétzilálódásához.

A török testőrség önállósodása

A kalifai hatalom elsődleges sírásója azonban a hadsereg volt. A döntő többségében arab törzsi harcosokból álló hadsereg átalakításának első lépéseként a csapatok törzsét ezentúl a khorászáni gárda képezte. Ők az arab könnyűlovassággal szemben a korszerűbb nehézlovassággal is rendelkeztek és kiválóan értettek az ostrom művészetéhez is. Míg a khorászániak állandó zsoldot kaptak, az önkéntesek kategóriájába sorolt arabokat többnyire a határvidéki erődökbe küldték, ahol az ellenséges területre vezetett portyák során szerzett zsákmány biztosította ellátásukat.
Al-Mutaszim kalifa (833-842) döntött úgy, hogy a hadseregen belül egy csak neki engedelmeskedő testőrséget hoz létre. [...]
A kalifa testőrségének önállósodása az új típusú katonaságot a belpolitika főszereplőjévé emelte: kalifákat tett le és emelt fel. [...]

Elszakadó területek

A megváltozott viszonyok közt az Abbászidák nemigen gondolhattak hódító hadjáratokra, s a 9. század második felétől még a birodalom egyben tartása is megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Hispánia, amelyet az Omajjád-dinasztia egyik tagja uralt, soha nem ismerte el az Abbászidák fennhatóságát. Egy-két rövidebb periódust leszámítva a birodalom másik része - az Egyiptomtól nyugatra elterülő észak-afrikai területek - sem képezték szerves részét az Abbászidák birodalmának. A 9. század első felében megindult a központhoz közelebbi területek leválása is. [...]

A sía évszázada, 10. század

A dezintegrációs folyamatot a 9. század végén egy rövid időre néhány uralkodásra termett kalifa lassította, de a 10. század elején színre lépő iszmailita mozgalmat sem ők, sem jóval gyengébb képességű utódaik nem tudták visszaszorítani. A 10. századtól kezdődően sorra alakultak a síita vezetésű államok, s térnyerésük már a szunna kisebbségbe kerülésével fenyegetett. [...]
Az iszmailijja 909-től Észak-Afrikában is megvetette a lábát, sőt a Fatimida Kalifátus 910-ben történt kikiáltásával nyíltan kesztyűt dobott a szunniták kalifájának. A Fatimidák 969-ben meghódították Egyiptomot és megalapították új fővárosukat, Kairót. Terjeszkedésük akkor vált igazán fenyegetővé, amikor Szíriába is bevonultak.
Ekkorra már az Abbászida kalifa is síita protektorátus alá került (945). Az Abbászidák síita protektorai nem számolták fel a szunnita kalifátust és nem ültettek síita imámot a kalifai trónra, hanem a kalifa főségét névleg elismerve uralkodtak a szunnita közegen.

Vallási és világi hatalom

A 10. század végére szorult helyzetbe került szunniták csak lassan reagáltak a sía látványos térhódítására.
A szunniták belső megerősödése azáltal vált lehetségessé, hogy az egyre nagyobb számban beözönlő belső-ázsiai nomád török törzsek szeldzsuk vezetőivel a szunnita vallási vezető réteg politikai szövetséget kötött. Ezt a megállapodást a kalifa is elfogadta 1055-ben, amikor a szeldzsukok Nyugat-Perzsia és Irak elfoglalása után bevonultak Bagdadba. Ehhez az időponthoz köthető a vallási és világi hatalom végleges szétválasztása is, mivel a szeldzsuk vezér a szultán cím felvételével a kalifának csak a vallási főséget hagyta meg.

Az "idegen" török hadurak uralma, 1055-92

Az első szeldzsukok tehát visszaszorították a síát. Ugyanakkor, miután 1070-ben Myriokephalonnál legyőzték a bizánci sereget, Anatólia nagy részét is meghódították az iszlám számára. A szeldzsuk birodalom azonban, egy újfajta hatalommegosztási és örökösödési rendszer meghonosításával, magában hordozta a bukás csíráját is. A szeldzsuk szultán a kiterjedt nagycsalád tagjai közt felosztotta a birodalmat, és ezek felett regnált ő. [...] A szeldzsuk példa ismét bizonyította, hogy a birodalom kormányzásában nem működnek a törzsi hagyományok.
A szeldzsuk uralkodók négy évtizedes hatalma idején ismét összhang teremtődött a politikai és a vallási vezetés közt. Az állami madraszák nemcsak a vallásoktatással foglalkoztak, hanem felvállalták az arab bölcsészettudományok tanítását is, így itt képződött az új szunnita bürokrata réteg, mely a korábbi írnoki réteget leváltva a polgári közigazgatást végezte a provinciák és városok katonai kormányzói mellett. Az új hivatalnokréteg és a vallási értelmiség a szeldzsuk vezetésű birodalom új összetartó ereje lett. [...]

A keresztény ellentámadás kora, 10-12. század

A madraszák programjában is szereplő "rendteremtés" mellett két fontos tényező tette az őslakosság számára elfogadhatóvá az idegen uralmat. Az egyik a vallási legitimitás volt, hiszen a török hadurak a szunna bajnokaiként léptek fel a sía ellenében. A másik a külső fenyegetettség elleni védelem biztosítása volt.
A szunnita kalifátus meggyengülését ugyanis nemcsak a különböző szekták, hanem a külső ellenfelek is felhasználták. Bizánc a 10. századtól megkezdte az arab hódítás első hullámában, a 7-8. században elvesztett területek visszafoglalását. [...] de az 1090-es években újabb, immáron nyugat-európai keresztény erők érkeztek a Szentföld felszabadítására a keresztes hadjáratok formájában.
Az 1098-tól megtelepedő kereszteseket már egy új dinasztia, az Ajjúbida szorította vissza. Alapítója, Szaladin szultán (1169) Szíria, Egyiptom és Észak-Mezopotámia egyesítését követően az első komoly csapást mérte Jeruzsálem visszafoglalásával (1187) a keresztesekre. Az Ajjúbida-dinasztia azonban - noha újraegyesítette a birodalmat - a szervezeti felépítésben követte a szeldzsuk decentralizációs hagyományokat, és így nemcsak a keresztesek végleges kiűzésére nem voltak képesek, hanem saját magukat sem tudták megvédeni egy újabb külső ellenséggel, a mongolokkal szemben.

"Tatárjárás" a Közel-Keleten, 1220-60

A Dzsingisz kán vezetése alatt egyesített mongol törzsek a 13. század elejétől feltartóztathatatlanul törtek előre a politikai, vallási és gazdasági téren egyaránt megosztott iszlám területeken. [...] 1260-ra a mongol seregek Szíriát is elfoglalták, ami azt jelentette, hogy a muszlim uralom alatt levő területek ebben az évben mindössze az Arab-félszigetre, Észak-Afrikára, valamint a hispániai államszervezet maradványaira terjedtek ki.

III. Az iszlám militarizálódása, mamlúkok

A "mongol sokk"

A muszlim világ nagyobbik részét s benne a kalifai központot elpusztító mongol invázió máig élő traumaként hatott. Az iszlám világ a folyamatos külső támadások hatására militarizálódott.
A mongolok elleni muszlim ellenállást a mamlúkok dinasztiája Egyiptomban szervezte meg. A mamlúkok új, a korábbiaktól eltérő hatalmi rendszert építettek ki. A hatalmat professzionális katonakaszt birtokolta, [...] A harcias mamlúkok győzelmet győzelemre halmoztak, és 1261-ben Irak területére szorították vissza a mongolokat. Ekkor az Abbászida-család egy túlélőjét beiktatták kalifának az új központban, Kairóban.

Az iszlám világ fejlődésének megtorpanása

Az Irak és Nyugat-Perzsia területén ilkhánida néven megtelepedett mongol hódítók a 14. század elején felvették az iszlámot. A mongol elem fokozatosan beolvadt a helyi lakosságba, a mongol hódítás mégis óriási traumát okozott a lakosság különböző rétegeiben. A háborúk elpusztították a népesség jelentős részét és tönkretették a mezőgazdasági infrastruktúrát, elsősorban az öntözőrendszereket. Ennél is súlyosabb és mélyrehatóbb pusztítást okozott azonban a török beáramlás óta fokozatosan terjeszkedő nomadizálás robbanásszerű térhódítása.
A mongol hódítás közvetve hozzájárult a keleti keresztények elleni retorziókhoz is és az eddig kereszténynek megmaradt területek iszlamizációs folyamatának gyorsításához. [...]
Ez tovább gyengítette a mongol hódítás pusztítása következtében amúgy is súlyos csapást szenvedett városi civilizációt. Az iszlám világ fejlődése tudományos és kulturális téren egyaránt megtorpant.

Vissza a tartalomjegyzékhez