Az arab tudomány öröksége (Mészáros Ernő, Farkas Ildikó, Major Balázs)
LÉGKÖRI MEGFIGYELÉSEK. Az arab tudósokat a légköri optika, különösen
a szivárvány jelenségének értelmezése, évszázadokon keresztül foglalkoztatta.
Már al-Kindi (800-870?), a korai arab filozófia legnagyobb alakja, foglalkozott
optikával, így a tükrök fényvisszaverődésével. Ő vetette fel először, hogy miért
kék az ég. Szerinte a kék szín az éjszakai sötétségnek és a nappal megvilágított
levegő fényének a keveréke.
Optikával a tadzsik származású, de perzsául és arabul író, neves filozófus,
Ibn Színá (Avicenna; 980-1037) is foglalkozott. A légköri szivárványról
azt gondolta, hogy akkor lép föl, ha a vízcseppek (esőcseppek) mögött sötét
háttér van (pl. hegy, sötét felhő), ami lehetővé teszi, hogy a cseppek tükröt
képezzenek. A sötét háttér mintegy foncsorként viselkedik.
Az optikai kutatások talán legnagyobb arab alakja a főleg Kairóban tevékenykedő
Ibn al-Haiszam (más átírásban Ibn al-Haitham, latinosan Alhazan: 965-1039?)
volt. Ő kísérletileg igazolta, hogy a látást nem a szemből kiinduló sugarak
hozzák létre (mint Arisztotelész gondolta), hanem a tárgyról a szembe jutó fény.
Kísérleteit úgy értelmezte, hogy a fényforrás kicsiny mozgó testeket bocsát
ki, amelyek különböző közegekben terjednek: a fénynek terjedési sebessége van.
Kidolgozta a "tüzes" gömb elméletét (a gömb, mint egy lencse,
égést okozhat). Ő is nagy figyelmet szentelt a szivárvány jelenségének. Szerinte
a szivárvány azért keletkezik, mivel a nedves és sűrű levegő, mint konkáv gömb
alakú tükör, visszaveri a napsugarakat. Feltételezte továbbá, hogy a színek
ugyanúgy verődnek vissza, mint a fény, s nemcsak a fény forrásának színétől,
hanem a felhő, illetve a nedves és sűrű levegő színétől is függnek.
Ibn al-Haiszam elméletét mintegy kétszázötven év múlva al-Fáriszi (Kamál
al-Dín néven is ismert; 1236-1311) fejlesztette tovább. Nem fogadta el azt a
tradicionális nézetet, hogy a színek a fény és sötétség különböző keverékéből
alakulnak ki, azaz a piros több fényt tartalmaz, mint a sárga, a sárga többet,
mint a kék. Al-Fáriszi szerint a színeket a különböző beesésű és visszavert
sugarak kölcsönhatása hozza létre.
Jóllehet az arab tudósok nem ismerték a fény természetét, a színek keletkezésének
magyarázatát, a légköri optika fejlődéséhez azonban jelentősen hozzájárultak.
MÉSZÁROS ERNŐ
Matematika. Az arabok a számtant az indusoktól, a geometriát a görögöktől
tanulták.
Az általunk használt számjegyeket arabnak hívjuk. Számrendszerüket az indiai
matematikából vették át (770 táján), így ők is tízes alapú, helyiértékes rendszert
használtak. (Az Indiában született bráhmi számjegyek, a Mezopotámiában létrejött
helyi érték fogalom és a görög vagy kínai nulla használata Indiában állt össze
a helyiértékes, 10-es alapú számírássá, amely arab közvetítéssel világszerte
elterjedt.)
Az arab matematika erőssége az algebra volt. Foglalkoztak az előjeles számokkal
való műveletvégzéssel, először foglalkoztak többismeretlenes egyenletekkel.
Mind a hat szögfüggvényt használták és táblázatokat is készítettek róluk. Törekedtek
a racionális számok fogalmának kialakítására, de megteremtették az irracionális
számok fogalmának lehetőségét is.
Csillagászat. A görögök nyomdokain haladva az arabok legmagasabb szinten
a csillagászatot művelték. Ptolemaiosz Almagest c. művét a 8-9. század fordulóján
al-Mámún kalifa fordíttatta arabra. A kalifa - aki maga is csillagász volt,
kiszámította a Föld kerületét - Bagdadban és (állítólag) Damaszkuszban is csillagvizsgálókat
építtetett. Az arab csillagászok a 9. században mérésekkel pontosították Ptolemaiosz
munkáját, összeállították az ún. Damaszkusz-táblázatokat. Ez a katalógus a 13.
századig a csillagok legpontosabb jegyzéke volt. (Ekkor X. Alfonz király elkészítette
az ún. Alfonz-táblázatokat.) Az arab csillagászat korszakának emlékeit idézi
jó néhány arab eredetű csillagászati kifejezés és sok csillag arab eredetű neve
is.
Az arab csillagászat fejlődésének több mozgatója is volt. A vallási alapon szerveződő
fiatal arab birodalomnak célja volt egy iszlám naptár elkészítése, mely a Hold
mozgásaira épít. Az imaidők pontos meghatározásai miatt szükséges volt a Nap
mozgásainak elemzése is, és az építkezéseknél az égtájak figyelembevétele kötelező
volt, hiszen a mecsetet Mekka felé kellett tájolni.
Az arab csillagászok eszközeiről és műszereiről leírásokból tudunk, az európai
gyűjteményekben is előfordul az asztrolábium.
Orvostudomány. Az arab orvoslás - melyet kezdetben nem kötöttek vallási
előírások - az indiai, perzsa, babiloni, szír, egyiptomi, zsidó és keresztény
ismeretek gyűjtője volt. Az első orvosi főiskolát az arabok hozták létre (Dzsundésápúr).
Kezdetben főként az indiai orvoslás volt a meghatározó, később elterjedtek a
görög művek is. A legjelesebb arab orvostudósok enciklopédikusan áttekintették
a korabeli orvosi ismereteket, és a gyakorlati orvoslás tudnivalóit is lejegyezték.
Idővel azonban vallási tilalom alá került az anatómia, az antropológia; a vértől
és a "tisztátalan" nőtől való irtózás miatt háttérbe szorult a sebészet és a
szülészet. Idővel elhanyagolták az antik orvostudományok kutatását is. Foglalkoztak
viszont az orvoslás gyakorlatias részeivel: pulzus, vizelet vizsgálata, érvágások,
hashajtó szerek alkalmazása. (Az arabok diétával, testkultúrával és kozmetikával
kapcsolatos ismeretei még a középkor végén is hatottak Európában.) Megfigyelték
és leírták a járványokat, bőrbajokat (jól ismerték a himlőt és a kanyarót).
Az arab orvostudomány virágkorát Ibn Színá (Avicenna, 980-1037) korában
élte. Ő terjesztette el a ficamok gyógyítását, rendszerezte a gyógyszerészeti
ismereteket és leírta a kamilla, a kámfor, az aloe, a rebarbara és az ópium
használatát.
Az arab gyógyszertan fejlődését a Korán nem gátolta. Sőt a hatalmas birodalom
lehetőséget biztosított a növény-, állat- és ásványtani megfigyelésekre. El-Tarzufi
(699-765) alkimista értekezéseiben különböző kémiai eljárásokat ismertetett,
pl. a desztillálást és a szublimálást. (Ekkor születtek meg a patikák és a drogériák.)
FARKAS ILDIKÓ
Földrajz. Az arabokat őshazájuk: a nagy tengeri és szárazföldi utak
mentén fekvő Arab-félsziget stratégiai elhelyezkedése és ebből fakadó kereskedelmi
közvetítő szerepe szinte predesztinálta arra, hogy bensőséges viszonyba kerüljenek
a geográfiával.
Az Abbászida kalifák némelyikének személyes érdeklődését és támogatását is maguk
mögött tudó muszlim tudósok a 9-11. században forradalmasították a földrajzi
világképet. A földrajz iránt különös érdeklődést mutató al-Mámún kalifa (813-833)
korában a földet gömbölyűnek tartották, pontosították a méretével kapcsolatos
számításokat, világtérképet állítottak össze.
A földrajztudomány ugyanakkor alapvetően praktikus célokat szolgált: a legkorábbi
művek a muszlim területek és az ezekkel határos vidékek topográfiájának és úthálózatának
leírásával a birodalom közigazgatását segítették. A "muszlim földrajztudomány
atyjának" tartott Ibn Khurradádzbih (9. század) maga is a birodalmi posta-
és hírszerzőszolgálat vezetője volt. Bár a földrajzi munkák zömmel a muszlim
területekre koncentráltak, egyes szerzők, mint a 10. században élt al-Dzsajhání
számánida vezír, komoly terjedelemben foglalkoztak a belső-ázsiai és távol-keleti
területekkel is, s tőlük származnak a magyarokról szóló első híradások is. A
muszlim földrajztudomány megbecsültségét mutatja, hogy egyik legismertebb alakja,
al-Idríszí, II. Roger (1130-54) szicíliai normann uralkodó udvarában
alkotott.
A földrajz iránti érdeklődést és az ismeretek terjedését a kereskedelem fontossága
és megbecsültsége (a próféta maga is kereskedő volt) mellett maga az iszlám
vallása is segítette. A mekkai zarándoklatot minden arra képes muszlimnak életében
legalább egyszer el kellett végeznie, ami nagyon mozgékonnyá tette a muszlim
társadalmat. A korabeli utazások tapasztalatait a földrajztudósok gyakran emelték
be munkáikba, de számtalan önálló útleírás is született. Ilyen volt Abú Hámid
al-Garnátí 12. századi munkája is, amely értékes beszámolót tartalmaz hosszú
magyarországi látogatásáról.
A földrajzzal kapcsolatos középkori muszlim vizsgálódás számos tudományterületet
érintett (topográfia, csillagászat, hidrológia, botanika stb.).
MAJOR BALÁZS