A ruhakészítés történetéből

Szabók, varrónők, konfekcióipar

A szabómesterség Magyarországon nagy múltra tekint vissza, a szabó szó, vezetéknévként is, már a 13. században használatos volt.

Céhek, remeklés

A szabók céhei a nagy hagyományú és népes céhek közé tartoztak. A 14. és 19. század között 213 önálló céhükről tudunk, és ezeken kívül jó néhány vegyes céhszervezet tagjai is voltak. [...] A céhek kiváltságlevelei szabályozták a tagok jogait, de kötelezettségeit is. Előírták a legények számára a tapasztalatszerzést, a kötelező vándorlást, a mestereknek pedig a nyugatról érkező vándorlegények fogadását. Így a magyarországi szabók folyamatos kapcsolatot tartottak az európai, elsősorban a német nyelvterület kézművességével.

A céhek privilégiumlevelei és a legényeknek szóló rendeletek a mesterremek készítésére vonatkozó utasításokat is tartalmazták. Idővel mind határozottabban körülírták a készítendő ruhaféléket, és meghatározták a remeklés menetét. [...]

A 17. század közepétől az egyre konkrétabb utasításokat gyakran mintakönyvekben is rögzítették. A legrégebbi szabásmintakönyvek Nagyszombatból (1636), illetve Kisszebenből (1641) maradtak fenn, az utolsó a 18. század második felében, Gyöngyösön készült. A későbbi remeklési szabályzatokhoz mintakönyvet nem mellékeltek, a 19. század elején már a pesti szabók mintalapjai, illetve divatlapok alapján dolgoztak.

Magyar- és németszabók

A városok, uradalmak, vármegyék limitációkkal, Erdélyben például 1626-ban fejedelmi rendelettel szabályozták a szabók készítményeinek árát. A sorozatosan megjelent árszabások segítségével rekonstruálhatjuk a mesterek áruválasztékát, a különböző társadalmi állású megrendelők, vásárlók számára felhasználható anyagféleségek változását, egy-egy új ruhaféleség megjelenését.

Forrásaink megkülönböztetik a finomabb szövetekkel dolgozó vékonyszabóktól a vastagszabókat, a szűrszabókat, akik kifejezetten a közrend számára varrták a szűrnadrágot, szűrdolmányt és a szűrköpönyeget. [...]

A 18. század elejétől sokasodtak meg a nyugatról hozzánk érkező divatot közvetítő szabók. A betelepülő németek és a polgárosodó városiak igénye folytán ugyanis megnőtt a nyugati, a "német ruhák" iránti kereslet. Tulajdonképpen csak ettől kezdve különböztették meg a magyar ruhát varró magyarszabóktól a németszabókat.

A németszabók a nyugati öltözködésre jellemző strimflivel, illetőleg harisnyával és félcipővel viselt térnadrágot (plundra), továbbá ujjas lajbit és alatta viselt ujjatlan lajbit, mellényt varrtak. Ezt az öltözetet a német köpönyeg egészítette ki. Szolgáknak és katonáknak egyszerűbb libériát, mundért is varrtak. Az igényes megrendelők német ruháit - a magyar ruha zsinórozásával szemben - paszománnyal és a gombok körül arany-, ezüst- vagy selyemhímzéssel díszítették. Idővel az ő műhelyükből került ki például a Reithosen, a rajthúzli, azaz lovaglónadrág, a Kaput vagy felsőkabát, a Frack, azaz "vágott kabát", valamint az újabb, könnyebb ujjasok, így a Jankedli és a Spenczel is. Sőt, a 19. század elején a pantalló és az "angliai kaput" is az ő termékeik között szerepelt először.

A szabók többsége, a magyarszabók, továbbra is magyar stílusú ruhát varrtak, a nemesi és közrend asszonyai számára szoknyát és magyar vállat, a férfiaknak bokát is takaró, szűk, ellenzős magyar nadrágot és két ujjast: hosszú, kaftánszerű mentét és alája rövidebb dolmányt.

Váltómíves és vásári szabók

A 18. század első felében már külön árazták a váltómíves és a vásári magyarszabók termékeit. A váltómíves szabók "mondvacsinált", azaz megrendelt, méretre szabott, zsinórozott ruhákat varrtak a főuraknak, nemeseknek, főasszonyoknak, de ők varrták az uradalmak és a cselédekkel, béresekkel szerződő gazdák megrendelésére az évi járandóságokban bérként kialkudott posztóruhákat is.

A vásármíves szabók pedig két-három méretben megvarrt kész ruhákkal, posztó-, szűrposztó és abanadrágokkal, köpönyegekkel járták a sokadalmakat. [...] A vásári szabók felpróbálható, azonnal megvásárolható, "konfekcionált" portékái jutottak el legkönnyebben és leghamarabb a széles vásárlóközönséghez. [...]

Ugyancsak a 18. század első felében jelentek meg a csak a hölgyeket kiszolgáló asszonyszabók is. Voltak közöttük, akik kifejezetten a magyar váll készítésére specializálódtak, utóbb német "halhéjas vállat", azaz miedert és "Asszony ujjast", vagyis réklit is varrtak. Elkülönültek a szoknyásszabók is, náluk megrendelhető volt a hálóköntös, a Schlafrok, a széles szoknya, később pedig az úgynevezett "Schlepp-Ruha" is.

A "nemzeti módi" reneszánsza

A 19. század első felében a magyar szabóság történetének újabb korszaka kezdődött, ami a nyugati jellegű, polgári ruhafélék térnyerését eredményezte a köznapi öltözködésben.

Történt mindez annak ellenére, hogy - mintegy II. József magyarellenes intézkedéseire válaszként - a reformkorban a "magyar ruhát", "nemzeti módit" jelképként viselték. [...] Az abszolutizmust követő években a vitézkötéses magyar ruha megújult, a "díszmagyar" immár kifejezetten ünnepi öltözetként szerepelt. [...]

A nyugati divat terjesztői

A 18-19. század fordulójától a magyar ruházati ipar egyre inkább a nyugati divat befolyása alá került. A 19. század közepén Bécs irányította a hazai divatot, a bécsi divat kelet és dél felé való terjesztésében, a század második felében, maguk a budapesti szabók is közvetítő szerepet játszottak. Az 1870-es évek táján már a vidéki szabók műhelyében is varrták a Divatsalon és a Magyar Bazár lapjain terjesztett párizsi és a bécsi polgári divat szerint a női és férfiruhákat. A férfiak körében a sétakabát (Gehrock), a lovaglókabát (Redingote), majd a frack és a szalonkabát ("ferencjóska"), utóbb a szmoking, a zsakett és a zakó járta.

A 20. század elején a divatirányító budapesti cégek eredeti párizsi modelleket vásároltak, amelyeknek hazai ízlésre áthangolt változatait kis szériában állították elő az elegáns szalonok kuncsaftjainak. A jobb módúak Bécsben, esetleg Párizsban, illetve az elsőrangú pesti szalonokban rendelték meg öltözetüket. A középosztály inkább a kisebb, de jó nevű helyi szabóságokat kereste fel. Az országszerte működő férfi és női szabók a 20. század elején indított újságokból, a Szabó Hírlap és a Szabó Ipar lapjából tájékozódtak. Mellettük egyre jelentősebb helyet foglaltak el a városi házivarrónők és a falusi varróasszonyok, akik a Nőiszabó-iparosok Országos Szövetségének lapjából, a Magyar Divatiparból és az Ipartestület Női divat lapjából dolgoztak.

A konfekcióipar megjelenése

Ez a korszak azonban nem csak stílusbeli átrendeződést hozott a magyar szabóság történetében. A textilgyártás gépesítése után, a szabászat gépesítése, a varrógép gyors terjedése, a készruhagyártás, azaz a konfekcionált ruhák megjelenése a 19. század végére jelentősen veszélyeztette a kisebb szabóságokat, amelyek vevőköre idővel megcsappant. [...]

A 20. század közepén először az államosítás szólt bele a hazai divatipar alakulásába. A századelő divatszalonjai közül jóformán csak Rothschild Clara szalonja maradt meg mutatóban (itt varratta ruháit Jovanka Tito is), és mára már az egykori hazai ruhagyárak és a házivarrónők is történelmi emlékek. Mostanság a külföldi márkás vagy kevésbé márkás ruhákat kínálják az áruházak. Újabban néhány kisebb vállalkozás próbálkozik egy üzlet, butik fenntartásával. Ezek létét a külföldi, levetett ruhákat kínáló használtruha-boltok is veszélyeztetik.

[...] Ma igazán kiváltságosnak érezheti magát, aki elmondhatja, hogy van szabója.

Vissza a tartalomjegyzékhez