A sztálini "örökség" felülvizsgálata
Az SZKP XX. kongresszusa, 1956. február
Ötven éve, 1956. február 14-én ült össze az SZKP XX. kongresszusa. A tanácskozás moszkvai idő szerint délelőtt 10 órakor nyílt meg a nagy Kreml palotában. A kongresszusra érkező 1355 szavazati és 81 tanácskozási joggal rendelkező küldött, akik az SZKP 6,8 millió tagját és 620 ezer tagjelöltjét képviselték, továbbá annak az 55 kommunista és munkáspártnak a képviselői, akik vendégként vettek részt a tanácskozáson, némi meglepetéssel vehették észre a kongresszusi terembe lépve, hogy a terem állandó tartozékának számító, az elnöki pulpitus mögött álló Lenin-szobor mellett egyetlen Sztálint ábrázoló képet vagy plakátot sem látni. [...]
[...] Hruscsov már az első napon, a Központi Bizottság nevében előadott beszámolóban tett néhány nehezen félreérthető kritikus megjegyzést a sztálini korszak politikai örökségéről, a "marxizmus-leninizmus szellemétől idegen személyi kultuszról". E gondolatmenetet folytatta két nappal később, február 16-án Anasztasz Mikojan, a KB Elnökségének tagja, amikor arról beszélt, hogy "a kollektív vezetés elve elemi fontosságú a proletárpárt, a lenini típusú párt számára. Ez régi igazság, mégis hangsúlyozni kell, mert nálunk mintegy 20 éven át tulajdonképpen nem volt kollektív vezetés, virágzott a személyi kultusz..." - a küldöttek még e szavak hallatán sem fogtak gyanút. [...] Ekkor még - néhány apró epizódot leszámítva - vajmi kevés jel utalt arra, hogy a szovjet vezetés Sztálin politikai örökségének átfogó és radikális felülvizsgálatára készülne.
1954 decemberében, Sztálin születésének 75. évfordulóján és 1955 márciusában, halálának második évfordulóján a hivatalos megemlékezések még a megszokott pompa és alázat jegyében teltek. 1955 decemberében azonban már némiképp változott a helyzet, a párt központi lapja, a Pravda már csak egy rövid és száraz cikkel emlékezett meg a "nagy vezetőről". A városok utcaképe azonban még ezek után is változatlan maradt. A XX. kongresszus idején még mindenütt látni a Sztálint éltető és ábrázoló feliratokat és képeket. A háttérben azonban már érlelődött a fordulat.
A párt XVIII. (1939) és XIX. (1952) kongresszusa között tizenhárom év telt el. Hruscsov szerette volna - többek között azért is, hogy az új típusú kollektív vezetés bizonyítékaként tudja azt felmutatni -, ha a soron lévő kongresszus összehívására és lebonyolítására időben, a párt szervezeti szabályzatának megfelelően kerül sor. Ezért aztán a KB Elnöksége már 1955. április 7-én napirendre vette e kérdést és ki is tűzte a következő kongresszus 1956 februárjára történő összehívását. [...]
Hatalmi harc
Az előkészületi munkákkal párhuzamosan igen jelentős politikai folyamatok is zajlottak a korabeli Szovjetunióban. Egyrészt tovább folytatódott a Sztálin halálát követően kibontakozó hatalmi harc az ország legfelsőbb vezetésében. Miután sikerült 1953 júniusában letartóztatni, majd az év végén egy különleges katonai bíróság ítélete nyomán kivégeztetni - és ezzel a hatalmi harcból végképp kiiktatni - Lavrentyij Beriját, a politikai küzdelem immár két főszereplőre, Malenkov kormányfőre és Hruscsov KB-titkárra szűkült.
Georgij Malenkov azonban, mint utóbb kiderült, taktikai hibák sorát követte el. Az elsőt már 1953 augusztusában, amikor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának soron lévő ülésszakán miniszterelnökként kifejtette, hogy a szovjet gazdaság előtt álló legfontosabb és legkevésbé halasztható feladat "a fogyasztási javak és az élelmiszerek termelésének jelentős mértékű növelése". Ortodox ellenfelei, akik számára ekkor még jobban elfogadható és kiszámítható volt Hruscsov, Malenkov javaslatát teljesíthetetlen demagógiának bélyegezték. [...] 1954 márciusában Malenkov újabb hibát vétett. A Legfelsőbb Tanács újraválasztását megelőző utolsó ülésszakán ugyanis kifejtette, hogy a katonai képességek mai szintjén egy újabb világháború a civilizáció világméretű pusztulásához vezethet. [...] A párt- és állami vezetés konzervatív szárnya, élén Vjacseszlav Molotov külügyminiszterrel, azzal vádolta meg Malenkovot, hogy kijelentésével gyengíti a szovjet társadalom hadrafoghatóságát. A kormányfő politikai megpróbáltatásai azonban ezzel még nem értek véget.
A politikai kegyelemdöfést alighanem az ún. "leningrádi ügyet" kiötlő és levezénylő, egykori állambiztonsági vezetők elleni per adta, merthogy annak kapcsán nyilvánvalóvá vált Malenkov érintettsége és politikai felelőssége. És innen már csak egy lépés volt a miniszterelnök nyílt ideológiai és politikai egzekúciója a Pravda hasábjain (1955. január 24.), majd pedig menesztése a miniszterelnöki posztról (1955. február 8.).
A sztálini terror áldozatai
A hatalmi harc hullámaival párhuzamosan és részben azzal össze is kapcsolódva 1955 őszén újabb lendületet kapott a politikai okokból elítéltek rehabilitálása. Ez a folyamat részben már közvetlenül Sztálin halálát követően, mindenekelőtt Berija kezdeményezésére megindult. [...] Hruscsov felismerte, hogy a sztálini korszak bűneivel és terrorjával való szembenézés nemcsak erkölcsi okokból indokolt, hanem ügyesen alkalmazva lehetővé teszi a még mindig porondon lévő politikai riválisok kiiktatását.
1955 őszén Hruscsov megkapta a szovjet főügyész, Roman Rugyenko jelentését, amelyből egyértelműen kiderült, hogy az 1930-as évek végén foganatosított tömeges letartóztatásoknak és kivégzéseknek "jogi szempontból nem volt semmiféle alapja". Párhuzamosan ezzel Hruscsov kezdeményezésére létrejött néhány személyes találkozó több egykori, gulagot (büntetőtábor) megjárt elvtársával. [...]
[...] Hruscsov eltökélt volt, és abbéli szándékáról, hogy a kongresszuson beszámol a sztálini korszak bűneiről, már 1955 októberében tájékoztatta a KB Elnökségének tagjait. December 31-én pedig kezdeményezte egy olyan bizottság fölállítását, amelynek feladata Sztálin bűnös tevékenységének áttekintése. A legfelsőbb pártvezetés egy része, Molotovval és Kaganoviccsal az élen, ellenezte Hruscsov javaslatát. [...] Kaganovics szerint nehéz lesz válaszolni arra az egyszerű kérdésre: "És maguk akkor hol voltak?"
A Poszpelov-bizottság
Hruscsovnak végül sikerült keresztülvinnie tervét, és Pjotr Poszpelov vezetésével fölállították azt a bizottságot, amelynek feladatául a párt 1934-ben ülésező XVII. kongresszusán megválasztott KB-tagokat és -póttagokat ért represszió körülményeinek kivizsgálását szabták. [...] A bizottság valamivel több, mint egy hónapon át dolgozott, és 72 oldalnyi gépiratos jelentését - Sztálin utasításainak másolataival együtt - 1956. február 8-án juttatta el a KB Elnökségéhez.
A jelentés annak a ténynek a rögzítésével kezdődik, hogy 1935-40 között szovjetellenes tevékenység vádjával összesen 1 980 635 főt tartóztattak le, közülük 688 503 főt kivégeztek. Az immár néhány éve teljes terjedelmében hozzáférhető jelentés annak ellenére is döbbenetes olvasmány, hogy összeállítói csak és kizárólag a szovjetellenesség vádjával perbe fogottakra koncentráltak, és nem tértek ki a sztálini terror áldozatainak megannyi további csoportjára, az 1920-30-as évek során megtorlás alá vont "társadalmilag idegen elemektől" a második világháború során német hadifogságba esett, majd a háború után a gulagra terelt szovjet katonákig. További feltűnő eleme a dokumentumnak, hogy nagy ívben kerüli Malenkov, Vorosilov, Kaganovics és nem különben Hruscsov felelősségét a törvénytelen eljárások ügyében.
Ugyancsak beszédes tény, hogy az ún. "moszkvai perek" áldozatairól, a történelmi bolsevizmus első nemzedékének jelentős alakjairól - Kamenyevtől Zinovjevig, Trockijtól Buharinig - sem ebben a dokumentumban, sem a végül Hruscsov által a kongresszus zárónapján, a zárt ülésen elmondott beszédében nem történt említés. [...] A Poszpelov-bizottság jelentéséről éles vita bontakozott ki a KB Enökség ülésén. Molotov ragaszkodott ahhoz, hogy a párt vezetése Sztálint továbbra is "Lenin nagy követője"-ként kezelje és méltassa. [...] Az Elnökségben a többség mégis azok oldalán alakult ki, akik támogatták az első titkár szándékát. Csakhogy a beszéd ekkor még nem volt kész.
Hruscsov kongresszusi beszéde
Február 13-án, egy nappal a kongresszus megnyitása előtt a KB Elnöksége arról döntött, hogy Hruscsov sztálini korszakot értékelő beszéde csak és kizárólag zárt ülésen hangozhat el. Kész szöveg azonban továbbra sem volt. Hruscsov a pártvezetés belső erőviszonyait átlátva megpróbált úgy manőverezni, hogy a kész szöveg a lehető legutolsó pillanatban kerüljön csak az elnökség elé. [...]
Február 19-én Hruscsov diktálni kezdte személyes megjegyzéseit, szenvedéllyel teli kiegészítéseit Sztálin hadvezéri alkalmatlanságától a "leningrádi ügyön" át egészen a kremli orvosok ügyéig. [...]
Hruscsov több mint négy órán át, egy rövid szünet beiktatásával mondta el beszédét "A személyi kultuszról és következményeiről" a február 25-én kihirdetett, a kongresszus programjában előzetesen nem szereplő zárt ülésen. A beszámolót síri csend követte, senki nem tapsolt, az elhangzottakat a jelenlévő küldöttek némán vették tudomásul. A kongresszusnak ezen a részén a külföldi delegációk nem vettek részt, ám a szocialista tábor országainak jelenlévő első számú vezetői, továbbá az olasz és a francia kommunista párt első embere február 27-én megismerkedhettek Hruscsov beszédével.
Az SZKP első titkára március 1-jén átküldte beszédének szerkesztett változatát a KB Elnökségének azzal, hogy ezt a változatot küldjék szét, "amennyiben nincs ez ellen kifogás", a helyi pártszervezeteknek. Hruscsov tehát kereste a szélesebb nyilvánosság csatornáit. Ennek ellenére a március 1-jén megszerkesztett szöveg csak 1989-ben jelenhetett meg először nyilvánosan a Szovjetunióban. És miután ez a szerkesztett változat, máig nem lehet tudni, mi is hangzott el valójában a rögtönzésekre mindig hajlamos Hruscsov előadásában 1956. február 25-én.