"Nem falu, nem város"
A "rokonok" Magyarországa
[...] A kisváros nyugalma és sivársága, rendezettsége és unalma gyakran ad témát a 20. századi magyar íróknak, akik közül feltűnően sokan származtak ilyen kisvárosokból. Babits Mihály és Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és a felnőtt éveiben vidéken is élő Németh László fontos művek sorát alkotta minderről. A Halálfiai, a Pacsirta és Aranysárkány, az Egy polgár vallomásai vagy az Égető Eszter egytől egyig fikcióba oltott szociográfia és szociológia is egyúttal. De a napjainkban újra megfilmesített Móricz-regény, a Rokonok is "jellegzetes" vidéki kisvárosi környezetbe helyezett történetként beszéli el az elit üzelmeit és belterjesen fülledt világát.
A kisvárosi létet, a vidékiséget a családiasság, kisszerűség mellett az itt folyó élet fő jegye: a melankólia, a perspektívátlanság, az unalom és az olykor különcködésbe torkolló heroikus önmegvalósítás jellemzi.[...]
Nagy Lajos úgy látta, hogy a Dunántúlon még a város is alapvetően más, mint az Alföldön. "A vidéki magyar városokról azt szokták mondani: nem falu, nem város, érdektelen." [...] Szabó Zoltán az iparváros Miskolcról hasonlóan ír. A városnak látszólag mindene megvan, "ott vannak a legnagyobb hivatalai, ott a legfényesebb boltjai, amott a legnagyobb gyárai...". De: "Hol a lelke?" A "város darabokra esik szét és uccák tartják össze, nem pedig a szellem". [...]
A városiasság ismérvei
Mitől valódi urbanitás a népes (néhány tízezer fős) és a jogállása szerint törvényhatóságként számon tartott település a 20. század első felében?
A város olyan népes lakott hely, amely pusztán már a lélekszámával is felülemelkedik a falvak világán. A századelőn két városunk népességszáma haladta meg a százezret: Budapesté és Szegedé (az utóbbié persze csak 18 ezerrel). 13 olyan város következett utánuk, amelyek lélekszáma túlszárnyalta az 50 ezret: Szabadka (94,6 ezer), Debrecen (92,7 ezer), Pozsony (78 ezer), Temesvár (72,5 ezer), Kecskemét (66,8 ezer), Nagyvárad (64,2 ezer), Arad (63,2 ezer), Hódmezővásárhely (62,4 ezer), Kolozsvár (60,8 ezer), Újpest (55,2 ezer), Miskolc (51,5 ezer), valamint Fiume és Pécs (50-50 ezer). Első ránézésre is látszik, hogy az ország nyugati része, a Dunántúl jóval kisebb városoknak adott otthont.
A városiasság nélkülözhetetlen kellékének számít továbbá a kereskedelem, a szolgáltatás és idővel egyre inkább maga az ipar (sőt a nagyipar) meghatározó súlya a városlakók megélhetési forrásaiban. E téren viszont (különösen a trianoni Magyarország körülményei közt) a Dunántúl tudhatta magáénak az igazibbnak tetsző városokat.
Ám az iparosodottság és városiasság nem szükségképpen járt szorosan együtt: az 50 ezernél népesebb magyar városok (Budapestet nem számítva) lakosságának valamivel több mint a fele ugyanis nem ipari jellegű településeken élt ebben az időben. Ráadásul a legnépesebb vidéki városok (Szeged, Szabadka, Debrecen) egyike sem tűnt különösebben iparosodottnak. [...]
Ez a hazai adottság szülte azután az olyan elképzeléseket, amelyek a mezővárosban vélték fellelni az "igazi" magyar várost (Erdei Ferenc). [...]
A két háború közt a már a 40 ezres népességi küszöb szintjére leszállított mérce tükrében még inkább kitűnik, hogy mily kevéssé szabta meg az ipar a vidéki városi életet. Ez időben valamivel többen éltek ugyan városokban, mint az 1920 előtti Magyarországon, ellenben Budapest és elővárosai kivételével viszonylag ritka nálunk az iparváros. Feltűnő viszont az Alföld magas urbanizáltsági foka; a legnépesebb vidéki városok szinte kivétel nélkül ide koncentrálódtak. A bennük élők pedig zömmel parasztok és nem kereskedők, iparosok, ipari munkások vagy értelmiségiek.
A mezőgazdaság is komolyan hozzájárulhatott tehát a modern urbanizációhoz. Jó példa rá Szeged és Temesvár 19. századi párhuzamos története. A vasút közel egy időben érte el Szegedet (1854) és Temesvárt (1857), ami ezúttal is forradalmasítóan hatott a települések sorsára. Szeged agrárgazdaságának a kiterjesztése útján tudott a felszínen maradni. A kertkultúra meghonosítása elkerülhetővé tette számára a gyáriparosodást, s szerény gyarapodást azért mégis csak lehetővé tett Szeged számára.
Másként reagált a vasút drámai kihívására az utóbb "magyar Manchester"-ként is nevezett Temesvár. A korábban jelentős kereskedelmi és manufaktúraipari központnak számító délvidéki városban - szabad termőföldek hiányában - számottevő ipari, sőt nagyipari beruházás vette kezdetét, amely főként élelmiszer-, vegyi-, gép- és textilipari üzemek gründolásában jelentkezett. A két város eltérő irányú fejlődése hamar nyilvánvalóvá lett: Temesvárott már 1891-ben kétszer annyian éltek kereskedelemből és iparból, mint a közeli Szegeden, ahol 27% körül mozgott a megfelelő arány. Szeged külleme és infrastrukturális fejlettsége ugyanakkor jottányival sem maradt alatta Temesvárénak, sőt némely tekintetben talán felül is múlta az utóbbiét.
A városkép jelentősége
Az 1879-es nagy szegedi árvíz után országos összefogással és nemzetközi pénzügyi segítséggel oly módon építették újjá Szegedet, hogy modern nagyvárosi külsőt (utca- és térszerkezetet, architektúrát) kapott. Budapest után Szegeden jött először létre vidéken a körútrendszer, amihez nagy számban járultak emeletes városi bérházak is, s nem hiányzott többé az ivóvíz- és csatornahálózat sem, legalábbis nem a város belső térségeiben.
Debrecenben viszont a cívis polgárság nem különösebben pártolta a "kálvinista Róma" fizikai modernizálódását. Csupán a 20. század elején indultak meg itt a modern városi építkezések és infrastrukturális beruházások. [...]
A kisebb, Debrecennél azonban dinamikusabban fejlődő, s túlnyomórészt polgári társadalmi erők által dominált vidéki városokban is a századforduló és kivált a századelő hozta magával a nagyarányú infrastrukturális fejlődést. Szombathely volt ennek legkézenfekvőbb példája. [...] Debrecentől eltérően Szombathelyen nem okozott komoly gondot az ivóvíz- és csatornarendszer fejletlensége, mivel azok gyors kiépítésében vidéki viszonylatban Szombathely haladt az élen.
A városházát sokhelyütt a városi jelleg hangsúlyos szimbólumának szánták. A városházák egyszerre szolgáltak funkcionális (a közigazgatás térigényének a kielégítése), valamint reprezentációs célokat. A századfordulóig rendszerint neobarokk, azt követően többnyire szecessziós stílusban emelt vidéki városházákra, az általuk uralt városközpontra (a főtérre) hárult ugyanis a feladat, hogy bizonyítsák: a vidék lépést tart a korral (pl. Hódmezővásárhely, Kecskemét). [...]
A vidéki "úri társaság"
A közberuházást élvező építkezések és infrastrukturális fejlesztések ügyében az a helyi elit mondta ki a döntő szót, amely a helyhatósági politika formálójaként, vállalkozóként, telektulajdonosként és a fejlesztések által legelőbb érintett belvárosi térségek lakójaként fő haszonélvezője volt a vidéki urbanizációnak. Velük kapcsolatban joggal emlegették akkortájt is a "rokoni szolidaritás" metaforáját. "Csupa rokon, csupa rokon az egész világ. Mindenfelé csak rokonok" - adja Zsarátnok polgármesterének szájába Móricz, aki később így folytatta monológját: "Szíve van az embernek. Kivált itt nálunk Magyarországon, hiszen nálunk az egész élet a nemzetségi szövetkezeteken áll és nyugszik." [...]
A városi előkelők intézményes bázisát 1870-től kezdődően a törvényhatósági bizottság biztosította, melynek az 1920-as évek végéig felét, azt követően is kétötödét a legnagyobb adózók, a virilisek képezték. A bizottság választott és virilis tagjai, a város legtehetősebb, legképzettebb (az értelmiség adóját ugyanis kétszeresen számították) és legnagyobb presztízzsel bíró famíliáinak szűk, olykor rokoni kötelékekkel is összekapcsolt képviselői voltak. [...]
Említsük meg Győr és Debrecen egymástól elütő példáit! A 19. század derekán még élénk kereskedelméről ismert középváros, Győr a századfordulón - nem kis részben a helyi tőkére is alapozva - nehézipari központtá alakult át. A helyi elit felénél is nagyobb hányadát kereskedők, iparosok és vállalkozók alkották, de jelentős volt az értelmiség súlya is. Vele szemben a cívis város vagyoni és közéleti (virilis) elitjére a századfordulóig elsősorban a nagygazda réteg nyomta rá a bélyegét, de még a két háború közt is felénél nagyobb volt az aránya a viriliseken belül. Debrecenhez kísértetiesen hasonló a helyzet a többi alföldi tanyás mezővárosban is azzal a különbséggel, hogy a népességi rangsorban lefelé haladva egyre inkább a módos parasztok domináltak.
[...] A "rokonság" elitszervező szerepe az intézményes pozíciók elosztásában is gyakran észrevehető. "A hivatalokat tisztára családi politika alapján töltik be" - jegyzi meg Féja az 1930-as évekbeli Szentesről. A legbefolyásosabb, a leggazdagabb helyi családok mindegyikének komoly érdekeltségei voltak a helyi bankéletben is.
Az elit körén belüli szoros és "intézményes" összefonódottságnak a házasodási stratégia volt további fontos eszköze. A "csak" paraszti származású helyi előkelőségek a ki- és a beházasodás útján váltak képessé arra, hogy kilépjenek eredeti társadalmi miliőjükből. S persze az anyagi tekintetben bizonytalan úri középosztályi családok szintén a módos parasztokkal vagy a gazdag zsidó polgárokkal való rokoni kötelékek útján stabilizálhatták helyüket a világban. Gyakori volt például, hogy tisztviselő és értelmiségi férfiak módos parasztlányt vettek nőül e cél érdekében.
A kisvárosi elit társaságok szerveződését, ahogy azt Hajdúböszörmény példája is mutatja, a családi, a rokonsági elv mellett, a szocializációs vagy hivatásbeli közösség biztosította. [...] A "méltóságosok" előkelő köre mellett, vagy inkább az alatt álltak a középosztálybelieket tömörítő körök, a városi tisztviselők, a tanárok, a vitézek vagy a gazdák külön-külön vett társaságai. Itt is fontos szerepet töltött be valamely "szakmaspecifikus" társadalmi egyesület (tanáregyesület, gazdakör), hiszen a hivatásbeli azonosság biztosította a legfőbb identitásteremtő erőt. [...]
Az úri kaszinó a helyi intelligencia exkluzív klubjaként teremtett éles és látható különbséget a fent és a lent világa között. Egyúttal pedig az elitet belülről összetartó legfontosabb erő is volt, hiszen falai közt nemcsak a kormánypártiak és az ellenzékiek (mint Móricz regényében), hanem a keresztény úri középosztály és a polgári középosztály képviselői szintúgy otthonosan mozogtak. A kaszinó az "úriság" jegyében egyesítette az "úri modor" kívánalmainak megfelelni képes férfiak kiváltságos kasztját.
A város szegényei
A szegénység nem valamely szigorúan helyhez kötött társadalmi jelenség, noha a látható szegénység kifejezetten a városokhoz tartozik. Az ipari városokat a korai iparosodás idején tömeges és riasztó pauperizáció jellemzi.
Győrött, ahol a századelőn a népesség 45%-a, 1941-ben pedig kereken a fele iparból (ráadásul zömmel gyáriparból) húzott jövedelmet, az 1920- 30-as években tömegesen éltek a létminimum szintje alatt. Ami részben a világháború utáni ipari dekonjunktúra és a nyomában járó nagymérvű ipari munkanélküliség következménye volt. [...]
Miskolcon például a hét szükséglakótelepen 3600-an laktak az 1930-as évek végén. A többnyire munkanélküli családfők, eltartottjaikkal együtt, a segélyezett szegények csoportját képviselték, akiket ínségesként tartott számon a korabeli hivatal. Rendszeres segélyben részesülőből pedig 6 ezernél is több akadt a városban, akiknek zöme nyomortelepeken élt. A vidéki slumok jellegzetes és állandó velejárói voltak tehát az iparvárosok világának.
Ugyanakkor persze a láthatatlan városi szegénység sem mondható elhanyagolhatónak, különösen nem volt az a két háború közti Magyarországon. Ezt a falukutató népi szociográfia is dokumentálta, amikor egyebek közt a Viharsarok mezővárosi nyomorát tárta a korabeli közvélemény elé. [...]
*
A vidéki városi, kisvárosi világ, miközben élte a maga öntörvényű életét a kiegyezést követő háromnegyed évszázad folyamán, eltérő életformáknak kínált egyidejűleg bő teret. Nagy távolság választotta el ugyanis egymástól a falusias mezővárost, az iparvárost, a dzsentri-fészeknek számító megyeszékhelyet és a polgárvárosi mivoltot a hagyomány jogán magának vindikáló kereskedővárost. Mindez pedig szögesen ellentmond a főváros-vidék szembenállására egyszerűsített szokványos történeti képnek.