Borbála és a Cilleiek

Zsigmond király második feleségét, Borbálát és családját, a stájer eredetű Cillei (ma Celje, Szlovénia) grófi dinasztiát példátlanul rossz hírnév övezi mindazon országokban, amelyek történelmében a család tagjai valamikor jelentős politikai szerepet játszottak. E rossz hírnévben sokáig osztoztak magával Zsigmond királlyal is, míg azonban a császár-király életművének átértékelése már az 1980-as években megkezdődött, Borbála és rokonai negatív megítélése - talán az egy Szlovéniát leszámítva, amely a Cilleiek igazi örökösének tekinti magát - továbbra is él.

Ha e helyzet okát keressük, vissza kell nyúlnunk a 15. század második feléig, amikor a Cilleiekkel szembeni előítélet kialakult és kiirthatatlan gyökeret eresztett. Az ellenszenv kiváltója a dinasztia utolsó tagja, Cillei Ulrik volt, aki az 1450-es években hatalmas birtokaira támaszkodva egyenrangú félként küzdött Hunyadi Jánossal és III. Frigyes római császárral a Magyarország, illetve Ausztria fölötti befolyásért. [...]

A dinasztia emlékezetét olyan történetírók alakították, akik a vetélytársak és örökösök: a Hunyadiak és a Habsburgok szolgálatában forgatták tollukat. Tőlük vették át a negatívumokat a kialakuló nemzeti történetírások első képviselői, hogy aztán a hagyomány töretlenül éljen tovább egészen napjainkig, mégpedig nemcsak a historiográfiában, hanem az irodalomban és a képzőművészetben is.

A Cilleiek fölemelkedése

[...] A Cilleiek Mária királynő uralkodása idején szerezték első magyarországi birtokukat, a Zágráb megyei Szamobor uradalmát.

A család igazi emelkedése és rohamos gazdagodása azonban II. Hermann gróffal vette kezdetét. A nikápolyi vereség (1396) után jelentős részben az ő katonai és pénzügyi segítségének volt köszönhető, hogy Zsigmond képes volt stabilizálni belpolitikai helyzetét Magyarországon. A király nem is mutatkozott hálátlannak: tíz zagoriai (Varasd megye) és négy szlavóniai várat adományozott Hermann grófnak, amelyek birtokában egyszerre az ország leghatalmasabb urai közé emelkedett.

Zsigmond egészen a haláláig elhalmozta kegyeivel a Cillei családot, arra azonban gondosan ügyelt, nehogy túlságosan megerősödve veszélyt jelentsenek hatalmára és Magyarország integritására. 1435-től Zsigmond viszonya a Cilleiekhez érdekes kettősséget mutat. Egyrészt, hűen a Luxemburgok hagyományos Habsburg-ellenes politikájához, támogatta a Cillei-territórium kiemelését a Habsburgok fennhatósága alól. Zsigmond 1436 novemberében Prágában emelte a Cillei grófokat birodalmi fejedelmekké. Másrészt viszont világossá tette, hogy Szlavóniában nem szándékozik örökletessé tenni a Cilleiek hatalmát. [...] A későbbi fejlemények azt mutatják, hogy a Cilleiek nehezen viselték a szlavóniai hatalomvesztést, de 1440-ig nem állt módjukban fellépni a helyzet megváltoztatása érdekében.

Zsigmond és Borbála

Zsigmond és Cillei Hermann szoros kapcsolatát a gróf leányának: Borbálának a királlyal kötött eljegyzése (1401), majd házassága (1405) pecsételte meg. Jóllehet a házasság politikai jellegéhez nem fér kétség, Zsigmond szempontjából nem tekinthető a frigy egyértelműen mésalliance-nak. Bár Borbála "csupán" grófi házból származott, nagyapja I. Lajos király sógora volt, másodfokú unokatestvére, Cillei Anna pedig Jagelló Ulászló lengyel király (második) felesége lett. Említésre méltó, hogy Borbálát nem a királynéi, hanem a Szent Koronával koronázták meg Székesfehérvárott.

A királyné általában Budán időzött, ahol férje távollétében részt vett az ország kormányzásában. 1414-ben Aachenben Zsigmonddal együtt koronázták német királynévá, majd elkísérte férjét és apját a konstanzi zsinatra, és csak 1415 végén tért vissza Magyarországra. 1408-ban Borbála mellett Cillei Hermann és a fia, Frigyes is tagja lett Zsigmond frissen alapított Sárkányrendjének.

1419-ben jelentős változás következett be Borbála helyzetében. Zsigmond elvette tőle szlavóniai jószágait, feloszlatta nagyúri udvartartását, és - mint Eberhard Windeckétől tudjuk - néhány hónapra (1419. április-december) száműzte Váradra. A rövid távollét oka kétségkívül Borbála ismert félrelépése volt, kétséges azonban, hogy a szlavóniai birtokok elcserélését is ugyanezen okkal magyarázhatjuk-e. Maga Borbála a déli területek török fenyegetettségét hozta fel a váltás indokaként, de elképzelhető, hogy a királyné eltávolítása a Cilleiek túlzott hatalomkoncentrációját volt hivatva ellensúlyozni. (Ennek az sem mond ellent, hogy Zsigmond 1422 legvégén visszahelyezte Cillei Hermannt a szlavón bánság élére, mert a tisztséghez ekkor már nem tartoztak hivatali birtokok.)

1420 után Zsigmond és Borbála kapcsolata a rövid elhidegülés dacára is harmonikusnak tűnik. A király az országon belül és külföldön is rengeteget utazott, és 1430-ig Borbálát is rendszeresen az oldalán találjuk. [...] 1430-tól, amikor Zsigmond ismét évekre külföldre utazott, Borbála már nincs a férje oldalán, de sem a távollét, sem Zsigmond feltételezett gáláns kalandjai nem ártottak a házaspár közötti szeretetnek.

A birtokigazgató királyné

Borbála királyné férjétől szlavóniai birtokokat kapott, melyeket 1409-től az ő emberei igazgattak, de maga Borbála csak az első években, 1407-13 között töltött jelentősebb időt a tartományban. 1423-tól 1430-ig Borbála a kezdettől kezén lévő birtokok (pl. Óbuda, Kecskemét, a Csepel-sziget) mellett hatalmas területek igazgatását kapta meg élethossziglan Zsigmondtól. Övé lett Trencsén megye hét, Zólyom megye öt, Liptó megye három várral, a felvidéki bányavárosok többsége, Heves, Gömör, Nógrád és Hont megyei uradalmakkal egyetemben. Birtokait olyan fontos uradalmak zálogba vételével gyarapította, mint például Diósgyőr, amely egyik kedvenc tartózkodási helye lett az 1430-as években. Uradalmait magyar köznemesi és külföldi familiárisai útján önállóan és - mint birtokigazgatással kapcsolatos oklevelei mellett férjének adott kölcsönei is mutatják - eredményesen kormányozta. Óbudán, amelyet eredetileg székhelyének szánt, valamint váraiban, így például Véglegesen, komoly építkezéseket folytatott, amelyeknek napjainkra csak elszórt nyomai maradtak.

1430-35 között Borbála felső-magyarországi birtokain tartózkodott, nagyjából a Diósgyőr és Zólyom közötti régióban. Itteni jelenlétét a birtokait évente fenyegető huszita betörések egyenesen megkövetelték, és a királyné mindent meg is tett az országrész védelmének érdekében.[...]

Zsigmond és Borbála kapcsolata az após, II. Hermann halála után, a király utolsó hónapjaiban vált feszültté. A királyné kezdettől nem kedvelte vejét, Albert osztrák herceget, és 1437 utolsó hónapjaiban sikertelen kísérletet tett trónöröklésének megakadályozására. 1438 folyamán ismét Albert ellen fordult; ekkor megfosztották magyarországi birtokaitól, és előbb Lengyelországba, majd Csehországba menekült. Itt fejezte be hosszú életét 1451-ben.

Kedvezőtlen utóélet

Amit Zsigmond és Borbála kapcsolatáról elfogulatlan forrásokból tudunk, egyáltalán nem támasztja alá a királynéról élő hagyományosan elítélő képet. Borbála vallásosságáról keveset tudunk, de a nála kimutatható Mária-kultusz éppenséggel nem "ateizmusáról" árulkodik. Apja, Hermann gróf kolostoralapításai, és testvére, Frigyes ragaszkodása elhalt szeretőjének emlékéhez ugyancsak arra intenek, hogy a Cillei családról a korábbiaknál sokkal árnyaltabb kép felrajzolása lenne indokolt. Egy ilyen munka végeredménye már most megjósolható: a Cillei család hibáival és erényeivel együtt semmiben nem különbözött a többi, velük egy szinten álló családtól, csak utóélete alakult lényegesen kedvezőtlenebbül.

Vissza a tartalomjegyzékhez