Az első ópiumháború, 1839-42

A 15. század második felétől császári rendeletek tiltották a külföldi hajók fogadását, ami az illegális kereskedelem és a csempészet elburjánzásához vezetett. 1757-ben Kantont jelölték ki az egyetlen törvényes külkereskedelmi kikötőnek.
Az ópiumot Kínában a Tang-kor (Kr. u. 618-906) óta használták orvosságként, de behozatalát az udvar 1729-ben megtiltotta. Ennek ellenére a portugálok, majd - egyre nagyobb tételeket szállítva - az Angol Kelet-indiai Társaság folytatta az Indiából irányuló csempészést. Az ópiumkereskedelem az udvart nem az ópiumszívás egészségre káros hatása miatt izgatta, hanem az ezüst gyors ütemű kiáramlása, árának emelkedése miatt aggódott. Az udvar az angolokkal szemben akár a háború kockázatát is vállalta volna. Az angolok tagadták, hogy támogatják az ópiumkereskedelmet, hadiflottájuk jelenlétét a kínai vizeken a "szabad kereskedelem" és az "angol alattvalók biztonságának védelmével" indokolták. A kínai hadsereg korszerűtlen volt, fegyvereik hatékonysága meg sem közelítette a nyugatiakét. A kínaiak a szárazföldön, létszámfölényükkel sem tudták ezt ellensúlyozni. Az angol hadihajók 1841-ben elfoglalták Kantont, megszállták Sanghajt, Csencsiangot és megjelentek Nanking előtt.
1842. augusztus 29-én Kína rákényszerült, hogy aláírja a nankingi szerződést, amelynek főbb pontjai: Kína 21 millió dollár jóvátételt fizet; megnyitja öt kikötőjét (Kanton, Fucsou, Ningpo, Amoj, Sanghaj) a külföldi kereskedők előtt, ezekben a kikötőkben széles jogkörrel bíró brit konzulok lehetnek jelen; Hongkong szigetét átengedik brit területnek. A háború kirobbantó okával, az ópiumkereskedelemmel a szerződés nem foglalkozott, folytatódott az ópiummal való illegális kereskedés, melynek legalizálására az 1858-ban, az újabb összecsapásokat követő tiencsini és az 1860-as pekingi egyezményekben került sor.
O. E.

A mandzsu Csing-dinasztia

Az utolsó császári dinasztia 1644 és 1911 között. Uralma alatt Kína területe megháromszorozódott (Külső-Mongólia, Tibet, Dzsungária, Turkesztán, Mandzsúria és Nepál területeivel), lakossága 150 millióról 450 millióra nőtt. A birodalom nem kínai népességét jelentős mértékben elkínaiasították, és egységes nemzetgazdaságot hoztak létre. A mandzsu származású dinasztia azonban idegennek számított és nem volt népszerű.
1875-től Kuang-hszü volt a császár, de uralkodásának idején továbbra is az előző uralkodó anyja, Ce-hszi (1835-1908), az erős akaratú özvegy anyacsászárné korlátlan befolyása érvényesült. Ce-hszi már fia helyett is régensként uralkodott (1861-től). Fia 18 évesen bekövetkezett halála után saját 4 éves unokaöccsét, Kuang-hszüt ültette a trónra, örökbe fogadta, így 1875-89 és 1898-1908 között is régensként kormányzott. 1898-ban Kuang-hszü megpróbálta érvényesíteni uralkodói jogait. Reformfolyamatot kezdett, ami a konzervatív tisztviselők ellenállásába ütközött. Segítségükkel Ce-hszi puccsot hajtott végre, a császárt saját palotájába zárták, és életét csak a külföldi hatalmak erélyes fellépése mentette meg. Hatalomhoz többé nem jutott. 1908-ban egy nappal Ce-hszi halála előtt hunyt el, így Ce-hszi trónra ültethette választottját, Kuang-hszü 3 éves unokaöccsét, Pu Jit (1906-67). A gyermekcsászárt  és vele az egész dinasztiát az 1911-es forradalom megfosztotta trónjától. Pu Ji 1934 és 1945 között a japánok irányítása alatt Mandzsukuó báburalkodója volt. A háború végén orosz hadifogságba esett, 1950-ben visszavitték Kínába, itt háborús bűnösként elítélték. 1959-ben amnesztiával szabadult, és egy botanikus kert javítóműhelyében dolgozott. Öccse, Pu Zsen ma is él, leszármazottai a Csin ("arany", a dinasztia mandzsu nevének kínai fordítása) néven élnek és dolgoznak Kínában.
F. I.

Az 1911. évi forradalom

1911. október 10-én Vucsangban fellázadt egy republikánus eszmék hatása alatt álló zászlóalj. A helyőrségi felkelés néhány nap alatt Kína nagy részén szétterjedt, és a mandzsu dinasztia elleni, a köztársaság megteremtéséért harcoló forradalommá szélesedett. December 29-én a nankingi ideiglenes forradalmi parlament a száműzetésből visszatért orvost, Szun Jat-szent választotta meg a köztársaság ideiglenes elnökévé. Ettől kezdve Kínában kettős hatalom volt: egy republikánus Nankingban és egy császári Pekingben. A császári kormány tehetetlenül szemlélte az eseményeket, és Jüan Si-kaj tábornokot nevezte ki miniszterelnökké, akit 1909-ben reformtörekvései miatt elbocsátottak az államtanácsból. Ugyanakkor Sanghajban egyezségre jutottak a miniszterelnök és a forradalmi erők képviselői, miszerint a nemzetgyűlés dönt a jövendőbeli kormányzati formáról. 1912. február 13-án bejelentették az utolsó mandzsu császár lemondását és a köztársaság megalakulását. A Kínai Köztársaság elnöke Szun Jat-szen, majd február közepétől Jüan Si-kaj lett. Ezzel megszűnt a kétezer éves monarchia.
F. I.

Szereplők

Szun Jat-szen (1866-1925) Kínai forradalmi demokrata politikus. Száműzetése alatt 1894-ben létrehozta a Kína Újjászületésének Társaságát, 1905-ben a Szövetséges Ligát. Politikai elképzeléseit az ún. három népi elvben (nacionalizmus, demokrácia, népjólét) foglalta össze. Az 1911-ben kitört forradalom idején hazatért Kínába, ahol a köztársaság ideiglenes elnökévé választották. Hamarosan kénytelen volt lemondani Jüan Si-kaj javára. 1912-ben létrehozta az első modern kínai pártot, a Kuomintangot. Az 1920-as évek elején jó viszonyban volt a Szovjetunióval és a Kínai Kommunista Párttal is. Halála után Csang Kaj-sek követte a Kuomintang élén.
Csang Kaj-sek (1887-1975) Polgári forradalmár, politikus és katonatiszt, 1926 és 1949 között a kínai állam vezetője. Katonai akadémián tanult Japánban, ahonnan a forradalom hírére hazatért, de Jüan Si-kaj idején ismét menekülnie kellett. Csatlakozott Szun Jat-szenhez és a Kuomintanghoz, melynek egyik legbefolyásosabb vezetője lett. Szun 1925-ben bekövetkezett halála után ő lett a párt elnöke. Az északi tartományokat kézben tartó hadurak ellen indított hadjáratával elősegítette Kína újraegyesítését. 1927-ben harcot kezdett a kommunistákkal szemben, melyet 1937-45 között a japánok elleni küzdelem idejére felfüggesztett. Az 1946-49-ben kiújuló polgárháborúban vereséget szenvedett, ezért követőivel Tajvanra menekült. Ott nemzeti kormányt alakított. A köztársaság választott elnökeként - 1950-től haláláig töltötte be ezt a tisztséget - azon munkálkodott, hogy Tajvan modern, iparosodott állammá váljon.
Mao Ce-tung (1893-1976) Kommunista politikus. Dél-kínai gazdag családból származott. 1921-ben a Kínai Kommunista Párt alapítói között volt. Az 1930-as évektől kezdődően mind nagyobb befolyása volt a pártban. Csang Kaj-sek nacionalista hadseregének támadásai miatt az ún. "hosszú menetelés" során 1934-ben a kommunista kormány működési területét Sanhsziba helyezte át. Az 1946-ban kiújult polgárháború 1949-ben a kommunisták győzelmével végződött. 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, melynek első elnöke lett. Az 1950-es évek legvégén nyíltan szakított a Szovjetunióval. Nevéhez fűződik a "nagy ugrás" (1958), a "száz virág mozgalom", a kulturális forradalom (1966-76). A marxizmusról vallott sajátos nézeteit a "Vörös könyvecské"-ben foglalták össze (maoizmus).
Teng Hsziao-ping (1904-97) Művelt nagybirtokos család sarjaként tanulmányait Franciaországban végezte, itt lett kommunista, s Csou En-laj barátja. A Szovjetunióban eltöltött káderképzős évek után Mao Ce-tung köréhez csatlakozott, s otthon már a kommunista haderőt szervezte. A Csang Kaj-sek nacionalistái előli "hosszú menetelés" során (1934. október-1935. október) már Mao Ce-tung jobbkeze volt. Személyesen vezényelte le 1950-ben Tibet megszállását, 1954- 55-ben az első pártbeli tisztogatást. Mao 1956-ban nevezte ki Tenget a párt főtitkárává. Teng gazdasági reformokat indított be, ám ezzel kiváltotta Mao ellenszenvét. Miután Mao, a lehetséges versenytársak kiiktatására is, 1966-ban elindította a "kulturális forradalmat", Tenget háttérbe szorították. Mao 1976-os halála után Teng útjára indította népszerű modernizációs programját, mely teret biztosított a nyílt kritikának is.
F. I.

A kínai-japán háború, 1937-45

Japán már 1931-ben megkezdte Mandzsúria meghódítását, ahol csatlós államot alakított (Mandzsukuo, 1932), az utolsó kínai császárt, Pu Jit téve meg a bábállam látszaturalkodójának. Kína a Népszövetséghez fordult, amely a kínai szuverenitás teljes visszaállítását követelte Japántól, mire Japán kilépett a Népszövetségből (1933). Mandzsúria gazdag nyersanyaglelőhelyeivel, jelentős mezőgazdasági többletével és saját nehéziparának gyorsított ütemű kiépítésével Japán legfontosabb szállítója lett.
Japánnak az új (Japán-központú) kelet-ázsiai világrend kiépítésére irányuló tervében Kína teljes meghódítása szerepelt. 1937 júliusában Japán - ismét látszatindokkal - támadást indított Peking mellett, 1938 októberéig elfoglalta Pekinget, Tiencsint, Nankingot, Hszücsout, Vuhant és Kantont, messze nyugatra, Csungkingba szorítva vissza Csang Kaj-sek nemzeti kormányát és hadseregét. A japánok elfoglalták Kína legfontosabb városait, közlekedési csomópontjait, iparvidékeit, ellenőrzésük alatt tartották a vasutat. A hatalmas országot mégsem tudták teljesen ellenőrzésük alá vonni, a kínaiak minden formában (nemzeti hadsereg, gerillaháború, partizántevékenység) ellenállást fejtettek ki. 1941-től Japán a csendes-óceáni hadszíntérre koncentrált (az USA elleni háborúra, illetve Délkelet-Ázsia lerohanására), így csak 1944 tavaszán tudott új offenzívát indítani Kínában, a Mandzsúriából Indokínába vezető vasút birtoklásáért. (Ezekben a harcokban Csang Kaj-sek egymillió katonát veszített.) 1945 augusztusában a SZU megszállta Mandzsúriát, Japán augusztus 15-én Kínában letette a fegyvert a kormány előtt. Szeptember 2-án formálisan is megadta magát a szövetségeseknek.
F. I.

Vissza a tartalomjegyzékhez