JORDÁN GYULA: Kína modernizációja

19-20. század

Kína utóbbi több mint másfél évszázadát hatalmas változások jellemezték: az ország a társadalmi-gazdasági és tudományos- műszaki modernizáció számos útját és módját próbálta ki. Császárság 1911-ig, köztársaság 1949-ig, majd kommunista népköztársaság; kapitalista majd szocialista gazdasági keretben.

Nyugat-Európa megjelenése, 1839

A modernizáció folyamatát a 19. század közepe táján a nyugati hatalmak behatolása indította el és kényszerítette ki, megrendítve a kínaiak önmagukról és a világról alkotott képét is. A kínaiak civilizációjukat felsőbbrendűnek, Kínát pedig a világ középpontjának (ezt jelenti Kína neve is: "Középső Birodalom") tekintették, a világ más részein élőket barbárnak tartották. [...]
A 19. században a császárság tényleges állapota azonban ezt az önelégültséget már nem támasztotta alá, a társadalmi elégedetlenség - főleg az adók miatt - egymást érő parasztlázadásokhoz vezetett, a sok évszázadon át tökéletesített bürokrácia mind morálisan, mind hatékonyságát tekintve leromlott, nőtt a korrupció. A központi és a regionális hatalom kényes egyensúlya is megbillent, megnőtt a helyi kormányzati hatalom súlya. A válság jeleit egyesek felismerték, reformjavaslatokkal fordultak a trónhoz, ezek azonban rendre merev elutasítással találkoztak.
A nyugati gyarmatosítók az első ópiumháborúban (1839-42), majd az azt követő évtizedekben súlyos csapást mértek a Kína-centrikus, a felsőbbségen alapuló világképre. [...]
Kínai részről a változtatás szükségességének felismerését azonban több tényező akadályozta. A birodalom egészéhez képest gazdasági és területi szempontból a külföldi behatolás jórészt a periférián zajlott - a 18. századra a főként az európaiakkal kialakult élénk kereskedelemnek a keleti és déli tengerparti részek váltak a fő területeivé -, kevéssé érintette az ország egészét, a hatalmas hátország tudomással sem bírt róla. [...]
A 19. századtól a tengerparti és a belső, kontinentális Kína közötti feszültség és dinamizmus máig fontos motívuma lett Kína modernizációs folyamatának.

"Önerősítő" reformok

Az ópiumháborúkban elszenvedett vereségek hatására óvatos reformokat határozott el az udvar, amelyeket elsősorban az "önerősítés" szándéka: a katonai, haditechnikai fejlesztés jellemzett. A katonai reformprogram keretében fegyver- és lőszergyárakat, hajógyárakat létesítettek. [...]
Az önerősítés sokféle kezdeményezésével az 1861-ben létrehozott külügyi hivatal, a Cungli jamen foglalkozott. [...]
A rendszer lényegét azonban érintetlenül hagyták a reformok. A mintegy 410-430 milliós népesség 80%-át foglalkoztató mezőgazdaság technológiája és szervezeti rendszere évszázados hagyományokat követett. A mezőgazdaság elsősorban a parasztok önellátására volt berendezkedve, csak nagyon kis mennyiségű piacképes többlet előállítására volt képes. Ez erősen korlátozta az urbanizáció és az iparosítás lehetőségeit.

A kínai nacionalizmus

A századfordulóhoz kötődik a modern kínai történelem legnagyobb hatású ideológiájának, a nacionalizmusnak a megszületése. A kulturális felsőbbrendűség tudata etnikai alapra helyeződött, sőt megkönnyítette, hogy a kínai nacionalizmus faji alapú diszkriminációval, rasszista szemléletmóddal ötvöződjön. A kínai civilizációt, a konfuciánus kultúrát egy "biológiai csoport", a kínaiak termékének tekintették, akiket a vér azonossága és a közös eredet mítosza kapcsol össze. A nyugatiakkal szembeni idegengyűlölet és a mandzsuellenesség tehát alapvetően befolyásolta és torzította a nacionalizmust.

A külföldi tőke fölénye

Az önerősítés az iparosítás kezdetét jelentette Kínában, a modern üzemekkel pedig olyan új társadalmi szereplők jelentek meg, mint az ipari munkások, mérnökök, vállalkozók. A modern bankrendszer, a hajózási vállalatok (a kínai részesedés 1900-ban nem érte el a 20%-ot), a vasútépítés (a vasutak 93%-át 1911-ben a külföldi tőke dominálta), a bányászat, az ipar egyes ágazatai (vas- és acéltermelés, pamutfonás stb.) mind a külföldi jelenlét meghatározó súlyát mutatják. [...]
Az önerősítés mozgalmának kudarcára már figyelmeztető jel volt a mai Vietnam birtoklásáért a franciákkal vívott 1884-85-ös háború elvesztése. A kudarcra azonban egyértelmű bizonyítékot a Japántól az 1894-95-ös háborúban elszenvedett vereség szolgáltatott. Attól a Japántól érte ez a súlyos megaláztatás, amely egykor Kína vazallus állama volt, de az 1868-as Meidzsi reformok óta meggyőző bizonyítékát adta a modernizáció előnyeinek. Emiatt is, valamint a kulturális és a földrajzi közelség miatt a kínai reformerek, akik a nyugati stílusú politikai reformokért szálltak síkra, különösen Japán példájának követésére szólították fel a császári udvart.

"Száznapos reform"

A külső és belső erők késztették végül 1898-ban a császárt, Kuang-hszüt a nevezetes "száznapos reform" (pontosan 103 nap) elindítására: június 11. és szeptember 20. között közel 50 ediktumot bocsátott ki. Ezek az oktatási rendszer korszerűsítését (a konfuciánus klasszikus művek ismeretén alapuló régi vizsgarendszer eltörlését), a kormányzati, adminisztratív rendszer átalakítását (felesleges hivatalok felszámolása, az eljárások egyszerűsítése, képzett emberek kinevezése, költségvetés készítése stb.), az ipar és a mezőgazdaság fejlesztését, vasút építését stb. célozták. [...] A reformprogramot azonban a legtöbb felső szintű és tartományi vezető bojkottálta. A tényleges hatalmat kezében tartó Ce-hszi anyacsászárnő puccsot hajtott végre (1899. szeptember 22.), és véget vetett a reformoknak.

Az udvar a reformok ellen

Az időközben létrejött intézményeket, szervezeteket, a hozzájuk kapcsolódó eszmei és társadalmi folyamatokat azonban egy puccsal már nem lehetett semmissé tenni. A kínai társadalom növekvő része érezte úgy: a reformokkal szembeforduló dinasztia megdöntésére, forradalomra van szükség. [...]
Az udvar a ránehezedő nyomás hatására 1906-ban dekrétumban ismertetett bizonyos hivatali reformokat, és ígéretet tett nemzetgyűlés összehívására, valamint - konkrét határidő megjelölése nélkül - alkotmányos kormányzás bevezetésére.
Számtalan kudarcba fulladt kísérlet után 1911. október 10-én robbant ki az a felkelés, amely viharos gyorsasággal terjedt, s elvezetett a császárság bukásához és a köztársaság kikiáltásához.

Forradalom, 1911

Az 1911-es forradalom megteremtette egy modern politikai rendszer létrehozásának lehetőségét. A köztársaságnak volt elnöke, nemzetgyűlése, pártok alakultak stb. [...] A parlamentnek, a kormány demokratikus működésének azonban semmilyen hagyománya nem létezett. A politikai pártok eszméje, működési elvei is ellentétesek voltak a hagyománnyal. A forradalom egyik legnagyobb gyengéje volt, hogy nem kísérte társadalmi átalakulás. Társadalmilag az új típusú értelmiségre és a hadsereg tisztjeire épült, akik gyakorlatilag mellőzték a vidék problémáit, ahol pedig a népesség 80%-a élt.

Szétesett állam, 1916-1928

A forradalom a legsúlyosabb hatással a nemzeti egységre volt: nem jött létre egységes köztársasági rendszer, szilárd központi hatalom hiányában a katonai erő vált az egyik legfontosabb politikai tényezővé, megindult az országa haduriságba torkolló dezintegrációja. Az ország militarista kiskirályságokra esett szét (1916-28).
A modernizáció ekkor is folytatódott, bár inkább csak intellektuális, szellemi szinten. Szun Jat-szen, az 1911-es forradalom vezetője nemcsak a forradalom szervezeti és szellemi előkészítője volt, hanem részletes elképzeléseket fogalmazott meg Kína modernizációjára. [...]
Szun Jat-szen nézeteiből a legismertebb a három népi elv (nacionalizmus, demokrácia, népjólét). A gazdasági tervek megvalósításának, Kína felemelésének előfeltétele a nemzeti összefogás, egység megteremtése. [...]

A Kommunista Párt megalakulása, 1921

A "május 4. mozgalom" 1919-ben kezdetben a nacionalizmus fellángolásával kísért mintegy kéthónapos hazafias antiimperialista, elsősorban japánellenes megmozdulásokat jelentett az első világháború után. A későbbiekben a [...] mozgalomban az irodalomé, a kultúráé volt a vezető szerep, nem érintette a lakosság túlnyomó többségét alkotó parasztságot, amelynek mozgósítása a nemzeti forradalom egyik alapvető feltétele lett volna.
A "május 4. mozgalom" idejére esett a Kínai Kommunista Párt megalakulása (1921. július). [...]

Kína gazdasági szerkezete

A köztársasági időszakban, illetve elsősorban a hadúri periódusban sem csupán kulturális, szellemi téren találkozunk modernizációs jelenségekkel. Az ipar fejlődésében különösen az első világháború időszaka volt kiemelkedő, amikor csökkentek a külföldi beszállítások, a nyersanyagexport iránt pedig megnőtt a kereslet (a kínai burzsoázia "aranykora"). Az ország gazdasági kapcsolatai a külvilággal jelentős mértékben bővültek.
A hazai ipar és kereskedelem ugrásszerűen fejlődött, főleg a textilipar, malomipar, bankok, gőzhajógyártás, széntermelés növekedése révén.
A gyáripari termelés fejlődése, valamint Kína bekapcsolódása a világpiacba a kézműipar, a manufaktúra egyes ágazatainak (pamutfonás, olajmécsesgyártás) tönkremenéséhez vezetett, egészében azonban ez a szektor is fejlődött, egyes ágazatai (gyufa, csipke, selyemszövet, szalmakalap stb. gyártása) pedig részt vettek az exportra termelésben is. [...]
A 20. század első évtizedeiben a mezőgazdaság termelte meg Kína nemzeti jövedelmének mintegy 65-70%-át, és foglalkoztatta a népesség közel 80%-át. A mezőgazdaság bruttó termelési értékének mintegy 2/3-át a földművelés adta, az állattenyésztés kb. 10%-át, míg a fennmaradó rész ún. mellékiparokra esett. [...] Ugyanakkor rendkívül kevés beruházás irányult a mezőgazdaságba, az eszközök az évszázadok során keveset változtak, és az egy főre eső terméshozam alacsony maradt - ez volt Kína szegénységének egyik oka.
A külföldi tőke beáramlása a 19. század végétől gyorsult fel, és elsősorban a szerződéses kikötőkbe, főleg Sanghajba irányult. (A legtöbb tőke Angliából érkezett, őt követte Oroszország, Németország és Japán.) A külföldi tőke nemcsak modern technológiát, szakértelmet vitt az országba, hanem nagymértékben hozzájárult a gazdaság kapitalista elemeinek fejlődéséhez és a tradicionális gazdaság pozícióinak gyengítéséhez, az ország gazdasági-infrastrukturális átalakításához. [...]

A Kuomintang korszaka, 1927-37

Kínát 1927-37 között a Kuomintang (KMT) kormányozta (ezt nevezi a történeti irodalom nankingi évtizednek), megszilárdította a nemzeti kormányt. 1928 közepére formálisan egyesítette az országot. A Kuomintang köré csoportosultak az 1911-es kínai nemzeti forradalom erői. A felső és középosztálybeli polgárság képviselőit, munkásokat és parasztokat tömörítette, és főleg a tengerpart menti körzeteket tudta maga mellé állítani. (A kommunista párt viszont vidéken talált támogatásra.) A kormány megteremtette a költségvetési egyensúlyt, és eltörölte a külföldiek különleges kiváltságait. [...]

Hadsereg, párt, bürokrácia

A KMT erős centralizációra törekvő diktatórikus hatalmat hozott létre, amely a hadsereg, a párt és a kormányzati bürokrácia hármasságára támaszkodott. Egypárti rendszer jött létre, élén Csang Kaj-sekkel. Gazdaságfejlesztési, modernizációs programja kidolgozásánál mindig Szun Jat-szen útmutatásaira hivatkozott.
Kiemelkedő fontosságú volt a pénzügyi reform, a forgalomban levő sokféle valuta egységesítése, a valutapiac stabilizálása, az állami bankok feltőkésítése stb. Az egységes, ezüst alapú pénzrendszert 1935 novemberére sikerült megteremteni. Az infrastruktúra fejlesztése keretében korszerűsítettek régi, és építettek fontos új vasúti törzsvonalakat és szárnyvonalakat, összesen nyolcezer kilométert. A különböző minőségű utak építése még nagyobb volumenű volt, összesen 80 ezer kilométer épült.
Mivel modern állam nem képzelhető el fejlett ipar nélkül, ennek kiépítésére nagy erőfeszítéseket tettek (pamutszövés, malomipar, vegyipar, cementgyártás stb.). Nagy volumenben importáltak ipari gépeket, berendezéseket. Az ipari termelés átlagos évi növekedése 1926-36 között 6,4% volt. Az égetően szükséges társadalmi, gazdasági reformokra (főleg a földkérdés megoldására) azonban nem vállalkozott. Költségvetési bevételei korlátozottak voltak, óriási terhet jelentettek a hadikiadások (az évtized átlagában 44%-ot). [...]
A nankingi évtized felemás, egyes területeken sikeres modernizációs kísérletének véget vetett a japán támadás. A rendszerre nézve az egyik legpusztítóbb következménnyel a hadsereg leromlása járt, mivel - mint láttuk - az egyik alappillért jelentette. Katasztrofális hatású volt az ország modernizált területeinek elvesztése.

A polgárháború, 1946-49

A Japán elleni háború befejeztével a békéhez és a helyreállításhoz fűzött reményekre sötét árnyékot vetett a két szemben álló párt konfliktusa. Polgárháború tört ki a Kuomintang és a Kommunista Párt között (1946-49).
A Kuomintang a legfontosabb feladatnak az ország területi egyesítését, az egységes gazdaság helyreállítását és a békés építőmunkára való átállást tartotta. Az ország bizonyos részeit azonban a kommunisták tartották ellenőrzésük alatt. Gazdasági szempontból a háború nyolc éve alatt az egyes körzetek eltérő módon fejlődtek, egyes területeket pedig óriási háborús károk értek. [...]
A polgárháborúban a KMT vereséget szenvedett, s Tajvanra vonult vissza. A vereséget számos tényező idézte elő, de a társadalom túlnyomó többségének a rendszerrel való szembefordulása játszotta a legdöntőbb szerepet. A KMT az általános megítélés szerint elvesztette össznemzeti jellegét, szűk csoportérdekek képviselőjének tűnt, az új politikai erők, a kommunisták a kínaiak többsége szemében inkább tarthattak igényt az össznemzeti érdek kifejezésére. A kommunisták [...] az óriási paraszttömeget a maguk oldalán tudták felsorakoztatni.

A Kínai Népköztársaság, 1949

1949-ben a Kommunista Párt győzelmet aratott, és vezetője, Mao Ce-tung bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását. A "maói évtizedek" (1949-76) Kína modern kori történetének legellentmondásosabb időszaka.
A hivatalos kínai álláspont szerint a mai Kína eredményeit a maói időszak alapozta meg, sőt a modernizációt is gyakorlatilag ez a korszak valósította meg. Részben így is van. [...] Elmaradott, elavult technikával dolgozó mezőgazdaság, fejletlen gyáripar és infrastruktúra, az egységes "nemzeti piac" hiánya, óriási infláció jellemezte a helyzetet. A nemzeti egység, az erős, centralizált hatalom, a földosztás, a háború okozta károk kijavítása és egy korszerű ipari bázis megteremtése volt a modernizáció alapvető feltétele.
A földreform részben megnyerte az új rendszernek a paraszti tömegeket, részben - elvben - megteremtette a mezőgazdaság fejlődésének alapjait. Jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az új rendszer tömegtámogatottsága, legitimációja magas fokú volt. 1952-ig 47 millió hektár megművelt földet osztottak szét 300 millió föld nélküli, bérlő vagy szegény parasztnak.
A helyreállítás után elkezdett első ötéves terv (1953-57) - a külső (szovjet) segítségnek köszönhetően is - kiemelkedő, bár egyenetlen fejlődést eredményezett: a nemzeti jövedelem átlag évi 8,9%-kal, az ipar 18%-kal nőtt. Négy év alatt 5300 km vasútvonal épült. Ebben persze nagy szerepe volt az 1930-as évek modernizáló politikájának, a már működő és a háborús évek ellenére megmaradt ipari és szállítási szektornak. Becslések szerint a régi gyárak bővülő teljesítménye adta az ipari növekedés 2/3-át az első ötéves terv idején. Hasznosnak bizonyult a régi szakemberek megtartása. [...] Ezzel együtt is 1957-ben az egy főre jutó GDP csak kb. 20%-kal haladta meg az 1933-as szintet. (1952-ben még elmaradt attól.) A mezőgazdaság ugyanakkor lassan fejlődött, a kollektivizálás (1955) a termelés visszaesését idézte elő.

A "nagy ugrás", 1958-60

Mindezek miatt Mao úgy látta, hogy gyorsabb fejlődés is lehetséges, van hozzá politikai támogatás, ám a még viszonylag dinamikus fejlődés mellett is nagyon hosszú idő kellene az elmaradottság felszámolásához. Ez ösztönözte a "nagy ugrás" (1958-60) programjának meghirdetésére. (Az ugrásszerű fejlődés elképzelése Szun Jat-szennél merült fel először.) [...]
A mezőgazdaságban a még meg sem szilárdult szövetkezeteket hatalmas méretű kommunákba vonták össze, a munka szerinti elosztás elvetésével, közös konyhák szervezésével stb. Az országos méretű vas- és acélolvasztó kampány ("népi kohók") miatt elsősorban a mezőgazdasági termelés károsodott, majd ennek nyomán visszaesett a könnyűipari termelés, és hiány jelentkezett a lakosság élelmiszer-ellátásában, valamint a közszükségleti cikkekben. 1960-ban a mezőgazdasági tervet alig 52%-ra teljesítették. Az elkezdett beruházások kihasználatlanok maradtak, rengeteg volt a befejezetlen létesítmény, alacsony a minőség, magasak a költségek.
A nagy ugrás helyett katasztrofális gazdasági visszaesés következett be, amelynek legtragikusabb velejárója a tömeges éhínség volt. Ismét megjelent az éhhalál. Összesen 30 millió áldozata lett ezeknek az éveknek. (Kína 20. századi történelmében ez példátlan.)

Kiigazítás, 1960-65

A maoista gazdasági koncepció csődje "kiigazítást" tett szükségessé, amely a mezőgazdaságot és az azt kiszolgáló iparokat (műtrágya, növényvédő szer, mezőgazdasági eszközök és gépek) tette a leghangsúlyosabb helyre, és csak ezt követte az addig a szocialista iparosításnak megfelelően az első helyen szereplő nehézipar.
A "kiigazító" intézkedések azonban csak igen lassan születtek meg. [...]
Mao és követői a "kiigazítási politikát" kezdettől fogva csak kényszerű taktikai visszalépésnek tekintették a stratégiai cél, a világforradalmi vezető szerep megszerzése szempontjából. [...] A kiábrándulási folyamat megakadályozására Mao már 1962-ben elhatározta egy "szocialista nevelési mozgalom" indítását, a "revizionizmus" ellen. Az ideológiai és politikai kampányokat a hadsereg segítségével hajtották végre. "Alapműve" a Mao műveiből válogatott idézetgyűjtemény, a több százmilliós példányszámban kinyomtatott "Vörös könyvecske" volt: ezt lobogtatva vonultak a fiatal radikális maoista vörösgárdisták.

A "kulturális forradalom", 1966-76

A "kulturális forradalom" a katasztrófa tíz éve lett (1966-76), amikor egyebek mellett 1968-71 között - igen mérsékelt formában, de - ismét érvényesült a maoista "gazdaságfejlesztési" koncepció. Néhány hónap leforgása alatt anarchiába süllyesztette az ország legfontosabb és legnagyobb ipari és közigazgatási centrumait. Az intézményekben és az utcákon folyt a "forradalom ellenségeinek" felkutatása és a velük való leszámolás. Milliók üldözése, megölése, táborba zárása mellett az egyik legmaradandóbb kár volt egész nemzedékek kimaradása az oktatásból. A kulturális értékek pusztítása ugyancsak felbecsülhetetlen.
Az anarchista jelenségek elszaporodása, az erőszakos események (gyilkosságok) végül magát Maót is arra késztették, hogy kísérletet tegyen a radikális csoportok megfékezésére. Ez a hadsereg segítségével sikerült, a radikális fiatalok, a kulturális forradalom tegnapi hősei, évekre vidéki "átnevelő táborokba" kerültek.

Mao mérlege

Ha mérleget akarunk vonni a maói évtizedekről, akkor az egyik serpenyőbe kerül a növekedés: az ipar erősödése, a nemzeti jövedelem jelentős emelkedése, az infrastruktúra fejlődése, a közegészségügy javulása, az írástudatlanság jelentős csökkenése, az atomhatalmi státus kivívása és más tudományos eredmények. Azaz: hatalmas előrelépés Kína saját korábbi állapotához képest. A másik serpenyőt terheli az erőforrások óriási pazarlása, a rossz hatékonyság, a kereslet és kínálat viszonyának figyelmen kívül hagyása, a torz árrendszer. És mindenekelőtt százmilliók mérhetetlen szenvedése, áldozatai: a békeidőben különösen elfogadhatatlan sok tízmilliós áldozat, és egészében a lemaradás a világ fejlett részéhez képest. [...]
A maói államszocializmus modernizációs kísérletét tehát nem értékelhetjük sikeresnek.

A valós modernizáció 1978 után

Kína modernizációjában kiemelkedően fontos az utóbbi két és fél évtized, amelyet a pragmatizmus határoz meg. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem ideológiai tételekből indultak ki, hanem a létező problémákra kerestek megoldásokat, és esetleg a bevált gyakorlathoz valamilyen elméleti igazolást. A későbbiekben már az igazolás érveinek keresésével sem foglalkoztak. Megelégedtek a "sajátosan kínai színezetű szocializmus" formulájával. [...]
A kínai reformidőszak kezdetét az 1978. decemberi központi bizottsági üléshez kötik. Mao halálát (1976. szeptember 9.) kétéves hatalmi küzdelem követte, melynek során az ortodox maoista erőkkel szemben Teng csoportja került túlsúlyra. Programjuk: reformelkötelezettség, a változtatások szükségessége. Szakítottak a dogmatikus politikával, az osztályharc hangsúlyozása helyett a gazdasági fejlesztést helyezték a középpontba. A bezárkózás és önizoláció helyett meghirdették a nyitást a külvilág felé, a bekapcsolódást a világgazdaság vérkeringésébe.
A mezőgazdaságban átfogó gazdasági reformokat indítottak. [...] A reformok lényege: visszatérés az egyéni gazdálkodáshoz. A kommunák földjét felosztották művelésre az egyes parasztgazdaságok között, és a paraszt a kollektívával kötött szerződésben vállalta a kollektívával és az állammal szembeni kötelezettségek teljesítését. [...] A föld tulajdonjogát azonban nem kapták meg a parasztok, az a kollektíváé maradt. A kötelezettségek teljesítése utáni termékmennyiséggel a paraszt szabadon rendelkezett, felélhette, értékesíthette. Bár a termelés eszközei nem változtak, a munkát továbbra is ugyanazokkal a kezdetleges eszközökkel végezték, az egyéni érdekeltség érvényesítése gyors és látványos eredményeket hozott. Mind a hozamok, mind a termelékenység ugrásszerűen emelkedett.
A mezőgazdaságon kívül viszonylag széles teret nyitottak a magánvállalkozásoknak is (1988-ban az alkotmány kiegészítése legitimálta a magántulajdont), így egy gyorsan bővülő magánszektor jött létre, egyre komolyabb versenyt támasztva az állami vállalatoknak.
Az ország mára óriási változásokon ment át nemcsak a gazdaság teljesítményét, hanem az emberek gondolkodását, magatartását tekintve is. A legkevesebb változás a politikai rendszer területén következett be. A gazdaság jelentős része már a piacgazdasági - lényegében kapitalista - elvek szerint működik. De autoritárius politikai irányítás mellett.

Vissza a tartalomjegyzékhez