TÁTRAI ZSUZSANNA: Hagyományos téli társas munkák

Fonás, tollfosztás, disznóölés tegnap

Az önellátó magyar parasztgazdaságban (a jobbágyfelszabadítás utáni időtől, az 1850-es évektől az 1950-es évekig) a téli időszakban jellegzetes egyéni és közösségben végzett munkák folytak. Szinte ezermesterek voltak a gazdák, mert az üzletben vásárolt termékek helyett a téli hónapokban a ház körül föllelhető alapanyagokból a gazdaságban és a háztartásban szükséges szerszámokat, eszközöket, ruházatukat maguk készítették el.

I. Férfi munkák

A férfiak fából többek között szerszámokat, kisebb bútorokat, női munkaeszközöket (mosósulyok, guzsaly, szövéshez vetélő), tárolóedényeket faragtak. [...]
[...] nagyobb mezőgazdasági eszközöket is képesek voltak elkészíteni, pl. boronát, ekét, hengert, kisebb szekereket.
Attól függően, hogy milyen nyersanyagot találtak a környezetükben, jól hasznosították a fűzfavesszőt, vagy a kézzel csépelt rozsszalmát, lápos területeken pedig a gyékényt.
Mi mindent lehet készíteni a fenti alapanyagokból? A legszélesebb felhasználása a fűzfavesszőnek volt, melyből a kosarakon kívül kerítések, gazdasági épületek oldalfalai, sőt lakóházak is készültek. Gyékényből és szalmából nagy méretű tartóedényeket, gabonatartókat (kópicokat), liszttartókat csináltak. A fában szegény vidékeken ezzel helyettesítették a faedényeket.
A parasztgazdaságban felhasználták a háziállatok bőrét és szőrét is. Az állatbőrök cserzésére nem vállalkoztak, azt szűcsökre bízták. Kisebb lenyúzott állatok bőrét, amit nem cserzenek, csak kissé megpuhítanak, szőrével befelé fordítva, mellényként használták a hidegben. [...] Vastagabb bőrdarabokból szíjakat, tarisznyát vagy állatoknak bőrszerszámokat készítettek. Ezeknek előállítása és javítása szintén a téli hónapok feladata volt. A bőrmunkákat kizárólag a férfiak végezték.

II. Női munkák

A szövés, fonás, hímzés az asszonyok, lányok feladata volt. [...]
A téli esték női társas munkái - amelyek a társas szórakozás alkalmait is jelentették - a fonó és a tollfosztó voltak.

Fonó

A fonó a fonalkészítés hagyományos, közös munka- és szórakozási alkalmát és a helyét is jelenti. A fonó az őszi behordástól a farsang végéig tartott. [...]
A fonónak különböző típusai voltak: asszony-, leány- és vegyes fonó. A fonó lehetett házról házra járó, kalákás, amikor a gazdasszony fonalát fonták, de lehetett olyan, ahol mindenki a maga fonalát készítette; [...]
A fonóba járás kötelező volt, aki elmaradt, megbüntették, taligán húzták oda. Ahol csak leányok dolgoztak, ott a munkájukat az oda járó legények ellenőrizték, a lustákat büntették.
A fonóba járás, különösen a lányfonóban, ünnepi alkalmat jelentett. Ide a lányok nem a hétköznapi öltözetükben mentek. A fonóeszközeiket is feldíszítették. A fonás, a fonómunka a férjhez menendő lányok egyik fontos értékmérője volt. (A második világháború után szűntek meg végleg a fonók az országhatáron belül, de polgárosultabb vidékeken már a 20. század fordulóján.)
A fonónak meghatározott ülésrendje volt. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők.
Pihenésként a lányfonóban táncoltak, testedző játékokat játszottak. A testedző játékok általában valamilyen munkamozzanatot utánoztak: kendertörést, tilolást, motollálást, lisztőrlést, köszörülést, olajütést, diótörést stb. Tréfálkoztak, ugratták egymást, közösen végezték a házasság- és férjjósló praktikákat.
A legények meghatározott időben kereshették fel a fonót. A fonó volt az udvarlás hagyományos színtere, ahol a csókot és az ölbe ültetést is megengedték a fiataloknak, ami egyébként más nyilvános helyen tiltott volt. [...]

Tollfosztó

A fonó mellett a tollfosztó volt a női társas munkák másik fontos színtere a téli időszakban a falvakban. Néhol még ma is eleven hagyománya van.
A magyar parasztságnál a tollal töltött dunna használata a 17. századtól követhető nyomon, de csak a szobabeli ágyakban. [...]
A vetett ágyban alul volt a szalmazsák, rajta a csíkos huzatú derékalj. A derékaljba került az első kopasztású toll. Erre lepedőt tettek, majd négy vagy hat párnát, s arra került az egy vagy két dunna. Az ünneplő dunnát pehellyel töltötték.
A lányok kelengyéjének legfontosabb részét jelentő dunnába, vánkosba való tollat a libafosztással nyerték. A fiatal ludakat évente háromszor, az idősebbeket ötször is megtépték. Ahol a nagygazdák több száz ludat tartottak, erre a munkára tépőasszonyokat hívtak. Szakértelmet, gyakorlatot kívánt a munka, mert kárt tehettek a liba bőrében. [...]
A tollfosztáskor a száráról letépdesik a tollat. Különösen a fonástiltó napokon, kedden, pénteken, vasárnap és ünnepnapokon, Borbála, Luca és Miklós napján gyűltek össze az asszonyok, lányok, rokonok és szomszédok egymás tollát megfosztani. Ilyenkor mézes pálinkával, kaláccsal kínálták a segítőket. Farsang végén sokszor tollas maszkurákat öltöztettek. Előfordult, hogy az asszonyok citerást fogadtak és reggelig folytatták a mulatságot.

Disznóölés

November 30-ával kezdődtek a disznótorok, így nem véletlen a "disznóölő Szent András" elnevezés. Általában Egyed napján, szeptember 1-jén fogták a disznót hízóba. [...]
Az összetartó rokonság úgy ölt disznót, hogy ne egyszerre kerüljön sor erre a munkára. Részint azért, hogy segíteni tudják egymást, részint azért, hogy egy darabig ne fogyjanak ki a kóstolóból. [...]
A néphiedelem úgy tartotta, hogy nem szabad disznót ölni újholdkor, mert férges lesz a hús. Kedd, péntek, vasárnap ugyancsak "alkalmatlan" a disznóölésre, mert megromlana a hús. [...]
A disznóölés mindig hajnalban kezdődött. A segítőket ilyenkor pálinkával kínálták. A legügyesebb, leggyakorlottabb szúrta le a disznót és ő bontotta fel. Akinek nem volt ügyes hozzátartozója, az böllért, hentest hívott. Négy ember kellett a sertés lefogásához, ők az ún. fogók. Ott kellett állnia a vérfogó asszonynak is. (A vért kavarni kell, hogy meg ne alvadjon.) Miután leszúrták a disznót, megperzselték, a szőrt lekaparták. A következő művelet a disznó bontása. [...]
A disznóvágásban és feldolgozásban jól elkülöníthetők a női és férfi munkák. A leölés, bontás a férfiak feladata, akárcsak a kolbász, hurka, valamint disznósajt készítése, mely ugyancsak erőt kíván.
A bél tisztítása, a főzött töltelék készítése az asszonyok feladata. Az asszonyok, lányok főzik a friss ételeket is. Hiszen a nehéz munka mellett az evés-ivásra is gondolnak. Elsőként általában a hagymás, megpirított vérből ettek. Ebédre frissen sült pecsenye került az asztalra. Az eladó lány feladata volt a hájas pogácsa elkészítése. (Ha jól megemelkedett, azt jelentette, hogy hamarosan férjhez megy.)
A hagyományos, gazdag disznótori vacsora többnyire húslevessel (orjaleves, húsoscsontleves) kezdődött, töltött káposztával, sült hurkával, kolbásszal, pecsenyével folytatódott, rétessel, fánkkal zárult. [...]
A disznóölésen sokan részt vehettek, a bőséges vacsorából ehettek, de oda azok is ellátogattak, akiket nem hívtak. Fiatal legények, férfiak, nők mentek a disznótoros ház ablaka alá tréfás, olykor pajzán versekkel. Kutyaverő bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel mentek a kántálók. A szobába érve összeverték a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba földjébe szurkáltak, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen. Verses rigmusokkal köszöntöttek.
A disznótorból senki sem távozott üres kézzel, mert hurkát, tepertőt, abárolt szalonnát, esetleg friss húst, süteményt csomagoltak. A kóstolót illett viszonozni.
A disznótor utáni napokban is akadt még munka, pl. ki kellett olvasztani a zsírt, a szalonnát és a sonkát elő kellett készíteni a füstöléshez. Az étkezésre alkalmatlan zsiradékokból pedig szappant főztek.

Vissza a tartalomjegyzékhez