MOLNÁR ANTAL: Luther Márton (1483-1546)
"Magunk között szólván, az egész dologban [a reformációban] semmi érdekes nincsen,
kivéve Luther személyét, s voltaképpen ez az egyetlen dolog, amely tetszik a
tömegnek. A többi nem egyéb sületlenségnél, mely még mostanság is megfekszi
a gyomrunkat." Ezeket a gondolatokat nem kisebb személy, mint Goethe vetette
papírra 1817-ben, a reformáció háromszázados ünnepén.
Luther személyének varázsa nemcsak híveit és ellenfeleit ragadta magával, hanem
az európai szellemtörténet kutatóit is. A történetírás több Luther-képet is
megrajzolt: ábrázolták őt prófétaként vagy Antikrisztusként, majd kikiáltották
a német népi géniusz megtestesítőjének, tépelődő szerzetesnek és lánglelkű forradalmárnak,
illetve az általa keltett vihartól megrettenő, konzervativizmusra hajló családapának.
A működéséhez fűződő legendákról, mint például tételeinek a wittenbergi vártemplom
kapujára való kiszögeléséről (1517) vagy a pápai bulla elégetéséről (1520) talán
mindenki hallott. Ugyanakkor - mint életművének egyik jelentős kutatója megállapította
- korunkat egyfajta Luther-felejtés is jellemzi.
Martin Luther egy tehetős bányász, Hans Luder gyermekeként 1483-ban látta meg
a napvilágot a Harz-hegységben fekvő Eisleben városkában. Paraszti sorból származó
apja nem sajnálta a pénzt taníttatására. Luther alsóbb iskoláinak elvégzése
után az erfurti egyetemre járt, ahol 1505-ben a filozófia magisztere lett. A
remélt jogászi pálya helyett azonban, atyja legnagyobb csalódására, belépett
a város Ágoston-rendi kolostorába. Ő később úgy vallott erről, hogy egy viharban
megtapasztalt halálfélelem hatására döntött így. Valószínűleg azonban az aggályos
természetű fiatal férfit az üdvözülés iránti vágy és a kárhozattól való félelem
vezette a lelki biztonságot ígérő kolostorba.
Szerzetesi éveit a munkában elért sikerek és a belső bizonytalanság kettőssége
kísérte végig. 1507-ben szentelték pappá - első miséjét azonban alig merte elmondani
saját méltatlanságának érzése miatt. 1510-11-ben rendje megbízásából Rómába
utazott, az itteni élményeinek később nagy jelentőséget tulajdonított az egyház
intézményével való szembefordulásában. 1512-ben szerezte meg a teológiai doktorátust,
és elöljárói utasítására rögtön egyetemi előadásokat kellet tartania Wittenbergben.
A tanárság élete végéig a legmeghatározóbb tevékenysége maradt. Óriási munkabírása
már ezekben az években is megmutatkozott: 1516-ban az egyetemi órái mellett
kolostori és plébániai prédikátor, tanulmányi felügyelő, a kolostor halastavainak
ellenőre és jogi ügyvivő.
Lelki békéjét viszont a rengeteg munka mellett sem találta meg. Az igazságos
és büntető Istentől való félelmét a nagy megtérők, Szent Ágoston és Szent Pál
írásai enyhítették. Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levelében található mondata:
az igaz ember a hitből él - egész gondolkodásának és tanításának kiindulópontja
lett.
Formálódó teológiai nézeteinek bővebb kifejtésére szinte tálcán kínálkozó alkalmat
jelentett a búcsúcédulák árusítása: egy népszerűtlen intézményt támadva tudta
bizonyítani elgondolásait az Isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő
erejéről. 1517. október 31-én közzétett 95 tétele igazából egy a korban teljesen
szokványos teológiai disputáció kiindulópontja lett volna. De az általa felvetett
problémák, új igények olyan időpontban jelentek meg, amikor a társadalom vallási
és kulturális, illetve gazdasági és hatalmi feszültségeinek csak egy szikrára
volt szüksége ahhoz, hogy elindítsák a nyugati egyházat alapjaiban megrengető
folyamatot.
Az egyetemét és politikai tekintélyét védelmező szász választófejedelem, Bölcs
Frigyes kezdettől fogva Luther mellé állt. Ennek a politikai háttérnek a tudatában
Luther nyíltan szembeszegült a tanainak visszavonását követelő pápai legátussal
(Augsburg, 1518), a vele vitázó teológusokkal (Lipcse, 1519), majd a pápával
(1520) és V. Károly császárral (Worms, 1521). Az 1517 utáni néhány év óriási
munkával telt: számos röpiratban fogalmazta meg tanításának lényegi elemeit:
a Szentírás-központú, az isteni kegyelem erejét hangsúlyozó és a hitre épülő
vallásosság doktrínáját. A Bölcs Frigyes által nyújtott wartburgi menedékben
(1521) hozzálátott a Biblia németre fordításához, amely 1534-ben látott napvilágot,
és a német irodalom egyik páratlan hatású alkotása lett. Időközben azonban szembesülnie
kellett mindazzal az óriási kataklizmával, amelyet fellépése okozott. 1522-ben
visszatért Wittenbergbe, hogy a diákság zavargásait lecsillapítsa; 1525-ben
durva hangú röpiratban ítélte el az uraik ellen fellázadt parasztokat, és ebben
az évben szembefordult Erasmusszal is.
A Rómával való szakítás ellenére inkább csak az évtized végére vált teljesen
világossá, hogy mozgalma immár nem a régi egyház megújítását eredményezi, hanem
az általa hirdetett keresztény tanítás helyreállítása csak egy új intézményrendszeren
belül képzelhető el. A korai várakozások ellenére az Antikrisztus országa, vagyis
a pápaság nem omlott össze, sőt a reformáció is több önálló hajtást eredményezett.
(A svájci reformátorokkal az ellentétek 1529-re váltak visszafordíthatatlanná.)
A német Luther-követők hitvallását 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlés számára
állította össze legközelebbi munkatársa, az iskolaszervező Philipp Melanchton.
Luther életének utolsó másfél évtizede kevésbé eseménydús, mint a megelőző 15
esztendő, viszont az evangélikus egyház kialakulása szempontjából kulcsfontosságú
időszak ez. A fejedelmek és a birodalmi városok sorra újjászervezték a hitéletet
és az egyházigazgatást. Ebben a folyamatban a mozgalom elindítójának, a betegeskedő
és a nyilvánosságtól egyre inkább visszahúzódó egyetemi tanárnak már nem mindig
volt közvetlen szerepe. Az utolsó évek Luther-képét egy izgalmas munka, az Asztali
beszélgetések őrizte meg a leghitelesebben számunkra. A Luther család (felesége,
Katherina von Bora egykori apáca és hat gyermeke) asztalánál ugyanis mindig
szívesen látott vendégek voltak a barátok és a tanítványok, akik az ott elhangzott
beszélgetéseket feljegyezték, majd ki is nyomtatták. Ebből egy sokkal joviálisabb
Luther-portré bontakozik ki, mint amely a röpirataiból tárul elénk. És mégis:
a családi asztalnál évődő vagy a felesége által leszidott öregember nem más,
mint aki néhány évtizeddel korábban az európai történelem egyik legnagyobb hatású
forradalmát megindította.