MAGYARICS TAMÁS: Katonai és/vagy politikai fegyver?

Az atombomba bevetésének politikai háttere, 1944-45

Carl von Clausewitz egyik híressé és közhellyé vált megfogalmazásával "a háború a politika folytatása más eszközökkel". A formális logika szabályai szerint ebben az esetben a háború során hozott katonai döntések egyben politikaiak is. Nyilvánvaló, hogy a clausewitzi szabályt nem lehet minden harci cselekményre alkalmazni, de a Japán ellen 1945. augusztus 6-án és 9-én intézett atombomba-támadásokra (a Nagaszakira ledobott bomba plutóniumbomba volt) mindenképpen érvényesnek tunik. [...]

Rövidebb háború vagy fegyverkezési verseny?

Az atombombák bevetése, legalábbis az amerikai történetírásban, az egyik legtöbbet vitatott kérdéssé lépett elo. A vitát szinte kezdettol meghatározta az a kérdés, hogy az atombombák bevetése mennyiben váltotta ki vagy járult hozzá a hidegháború kitöréséhez.
Azok, akik a Szovjetunió felelosségét hangsúlyozták a közel fél évszázados folyamatos politikai, ideológiai, gazdasági, kulturális s idonként katonai szembenállásért, [...] arra a megállapításra jutottak, hogy az atombomba alapvetoen nem befolyásolta a szovjetek magatartását; vagyis nem az amerikai katonai-technológiai fölényre adott válasz volt a szovjetek közép- és kelet- európai, valamint ázsiai terjeszkedése.
A másik markáns nézetet az ún. revizionisták dönto többsége képviseli. Szerintük a két japán város lerombolása katonailag szükségtelen volt, mert a japán ellenállás az összeomlás szélén állt; a katonai akciót lényegében Moszkva könnyebb "kezelhetosége" érdekében rendelte el Truman elnök. Az atombomba bevetésével egyben fegyverkezési versenyt indított el Washington, és csak még elszántabbá tette a rugalmasságáról amúgy sem híres J. V. Sztálint, illetve a szovjet vezetést. Végso elemzésben tehát az Egyesült Államok okolható a második világháború utáni hidegháborúért.

Japán belso viták, 1944-45

Japánban komolyabb formában Saipan 1944. júliusi elvesztése után kezdtek gondolni arra, hogy az ország elveszítheti a háborút. [...] A császár a jelek szerint az okinawai csata elvesztése (1944. június) után döntött arról, hogy a további ellenállás kilátástalan. Július 13-án a Japánnal szemben még mindig nem hadviselo Szovjetuniót hivatalosan is értesítették, hogy a császár "békét kíván". [...]
Japán számára az utolsó lehetoséget a további vérontás elkerülésére az 1945. július 26-án nyilvánosságra hozott ún. potsdami proklamáció jelentette, amelyben a szövetségesek súlyos következményekkel fenyegették meg Tokiót, amennyiben az ország folytatja a harcot. [...]
Az elso, 1945. augusztus 6-án Hirosima ellen végrehajtott csapás sem késztette még a háborúpárti japánokat álláspontjuk feladására. Sot, a második atomcsapás sem rendítette meg oket a hitükben, és a sorsdönto augusztus 14-i megbeszélésen Anami, valamint a szárazföldi és a haditengerészet vezérkara a végsokig való kitartás mellett foglalt állást, míg a "békepárt" is kitartott az álláspontja mellett. Hirohito császár volt az, aki - a korábbi hagyományokkal szakítva - aktív részt vállalt a döntéshozatalban. Ebben jelentos szerepet játszott az a tény is, hogy a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án (anélkül, hogy errol Londont vagy Washingtont elozetesen értesítette volna) hadat üzent Japánnak, és hadmuveleteket kezdett Mandzsúriában a Kvantung-hadsereg ellen. [...]
Tehát a klasszikus stratégia szabályai szerint ("az ellenfél harci morálját nem az ellene bevetett eszközök fokozatos eszkalációjával, hanem sokkolóan újszeru fegyverekkel lehet megtörni") zajlottak le az augusztus 6-9. közötti napok: a japánoknak katonai sokkot okoztak az atombombák, politikai sokkot pedig a szovjet hadüzenet; azaz, az atombombák valószínuleg hozzájárultak a háború lerövidítéséhez. [...]

Amerikai belso viták

[...] Truman átvette Roosevelt sokat vitatott "feltétel nélküli megadás" elvét, az elodjéhez hasonlóan nem volt hajlandó megosztani az atomtitkot a szovjetekkel, s Roosevelt élete utolsó napjaiban ugyanúgy aggódott a szovjetek közép- és kelet-európai térnyerése miatt, mint késobb Truman. Igaz, nem minden kérdésben létezett folytonosság. [...]
Ám a szovjet katonák távol-keleti jelenléténél nagyobb súllyal esett a latba a tervezett inváziók - az 1945. novemberre kituzött Olympic és az 1946. tavaszra elképzelt Coronet - alatti és utáni, potenciálisan rendkívül magasra becsült amerikai veszteség. (Pár tízezertol több százezerig terjedtek az egyes hadmuveletek várható áldozatainak számára vonatkozó amerikai becslések.) Általában az Okinawán mutatott fanatikus japán ellenállásból indultak ki a szakértok. [...] Mindenesetre az amerikai katonai vezetok közül senki sem kérdojelezte meg a Japán elleni további katonai akciók szükségességét; az atombomba bevetését azonban, többnyire az események megtörténte után, többen fölöslegesnek tartották (William D. Leahy, Ernest King stb.).

Béke a "kölcsönös megsemmisítés" félelmén

Nem járunk tehát messze az igazságtól, ha arra a következtetésre jutunk, hogy az atombomba bevetése elsosorban katonai célokat szolgált, járulékos politikai következményekkel. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy az Egyesült Államok hegemón helyzetbe került a Csendes-óceánon, Japán - mellékesen - meg tudta menteni a császárság intézményét, a Szovjetuniót pedig, rövid távon, Washington "feltartóztatta" a Távol-Keleten, hosszú távon meg egy olyan fegyverkezési versenybe kényszerítette, amely jelentosen hozzájárult a kommunista rendszer késobbi bukásához. Nyilvánvaló azonban, hogy ez utóbbi a két japán város ellen intézett atomtámadás egyik "nem szándékolt következménye" volt, mint ahogy az is, hogy a nukleáris fegyverek hozzájárultak ahhoz, hogy a hidegháború ne váljon valódi háborúvá. Igaz, történelmi léptékkel nézve ez rövid távú megoldás, s erosen kérdéses, hogy hosszú távon muködik-e a kölcsönös megsemmisítésen alapuló törékeny béke.

Vissza a tartalomjegyzékhez