GLATZ FERENC: Az atomhasznosítás történetéből

1945-2005

Hatvan esztendovel ezelott, 1945. augusztus 6-án és 9-én, a világháború záróakkordjaként az Amerikai Egyesült Államok atombombát dobott két japán városra: Hirosimára és Nagaszakira. A 20 ezer tonna trotil hatóerejével pusztító és sugárzással tovább pusztító bomba - minden tudományos és politikai értékelés szerint - új korszakot nyitott az emberiség történelmében.

Az atomfegyver

Ez az "új korszak" nem is a fegyverzet új típusára, hanem a bombában felszabaduló energia újszeruségére vonatkozott és vonatkozik. A történészek mégis inkább csak a hadászati felhasználás és politikai-hatalmi kihatásának krónikájával foglalkoznak: mennyiben vált az atomfegyver a "kölcsönös elrettentés" eszközévé? Mennyire járult hozzá az atom ahhoz, hogy a hidegháború 1947-92 között nem hozott összeütközést (újabb nagy háborút) az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezette nagyhatalmi csoportok között.
Keveset foglalkoznak azonban történelemkönyveink a "békés atom"-mal. Azzal, hogy az atomenergia miként vált az 1945 utáni évtizedek ipari, egészségügyi, energetikai termelési és szolgáltatási rendszerek meghatározó részévé? Egyes évtizedekben (1960- 80) a jövo "húzóiparának" minosítve, az 1990-es évektol pedig a meghaladott technikák egyikének nevezve. Majd - éppen napjainkban - hogyan kerül az "atomipar" ismét a figyelem középpontjába. Amely jelen aktualitás oka az ismétlodo energiaválság, és a félelem a globális környezetpusztítástól, mindenekelott a fosszilis energiahordozók felhasználásából származó szén- dioxid, metán és kén-dioxid emisszióktól.
Áttekintést kértünk specialista történészkollégáinktól: milyen viták élnek a nemzetközi történetírásban az atomfegyver bevetésérol? Egyáltalán, milyen fegyverrendszerek épültek az atomenergiára? Majd természettudós kutatóinkhoz fordultunk: adjanak ok áttekintést a "hétköznapi atomipar"-ról. Igyekezzünk azt feltárni - történészek, fizikusok, kémikusok, mérnökök -, hogyan vált az atomipar életkörülményeinket befolyásoló üzemággá. Hol van jelen termelésben, gyógyászatban?

A békés célú atomipar

Az atombomba felrobbantása után figyelt csak fel a világ közvéleménye azokra a korábbi kutatásokra, amelyek a radioaktivitásban rejlo lehetoségek kihasználását tárták fel a mindennapi termelés, gyógyászat stb. terén. Ekkor kezdték világszerte emlegetni a századelo angol, holland, dán és német fizikusait, kémikusait, akik az 1910-es évektol radiokémiával foglalkozva eloször a természetes, majd az 1940-es években a mesterséges izotópok alkalmazásával már magas szinten muvelték a radioaktív nyomjelzést. Ezzel a biológiai folyamatok pontos elemzését végezhették el. Lerakták mindazoknak a nukleáris technikáknak a tudományos alapjait, amelyekre majd az 1950-es évektol a kibomló atomipar épülhetett: az ipari-mezogazdasági méréstechnika vagy a nukleáris medicina. A magyar Hevesy György már 1943-ban Nobel-díjat kapott éppen az izotópok jelentoségének kimutatásáért a kémiai és a biológiai folyamatokban. És e Nobel-díj mögött ott állott a bécsi Rádiumkutató Intézet és az angol Rutherford radiokémiai laboratóriuma (1910-es évek), a híres koppenhágai Bohr Intézet (1920-as évek), a nagy állami pénzekkel támogatott német kémiai és fizikai tudományos apparátus. Hevesy dolgozott ezen leghíresebb európai laboratóriumokban, tanszékeken - egy új tudományág 1910-40 között kialakult intézményrendszerében -, amely az 1895-ben felfedezett radioaktivitás elvének kémiai, fizikai, biológiai alkalmazására épült ki Európában.
Az atombomba mögött természetesen az atomfizika nagy fellendülése is állott. Az 1920-90 közötti évtizedek az egyetemes tudománytörténetben az atomfizika nagy évtizedei. Óriási pénzeket fektettek a politikai hatalmak a "bombá"-hoz vezeto iparba: a németek, az angolok, az amerikaiak, és 1945 után a szovjetek.
Az egyetemi tanszékek, kutatóintézetek, atomfizikusok, kutatómérnökök százezrei által tanulmányozott folyamatokat (maghasadás, sugárzás etc.), az újabb anyagismereti eredményeket nemcsak az atomfegyver-rendszerek fejlesztésénél használhatták, hanem a polgári életben is. A II. világháború után - akár "rossz indokból", fegyverkezési céllal - végrehajtott atomkutatási befektetések "tömegeszközökké" tették a nukleáris muszereket, mindennapivá a radioaktivitást, az izotópok alkalmazását, a besugárzást. Az új nagy kutatóközpontok eloször természetesen az USA-ban, illetve a Szovjetunióban épültek ki. Oket követte a többi katonai nagyhatalom, Nagy-Britannia, Franciaország, majd a "kisebbek": Izrael, India, Japán, Kanada, késobb Dél-Afrika, Észak-Korea, Pakisztán, Irán. 1945-2005 között az atom eloállítása, felhasználása a fegyvereken kívül energetikai, termelési és egyéb célokra a fejlett világban általánossá vált. (A polgári célú atomipar fejlesztése természetesen szorosan összefüggött a katonai eszköznyerés céljával.)
Magyarország a szovjet katonai és politikai blokk tagjaként korán jutott az atomipar alapanyagaihoz, sot önálló fejlesztoi intézményeket (tanszékeket, kutatóintézeteket) hozott létre az új technika alkalmazására. Az iparban, mezogazdaságban, de mindenekelott a gyógyászatban és az atomkutatásban Magyarország 1957-90 között nemzetközi összehasonlításban is elokelo helyet vívott ki magának. A történészi értékelést - az elonyöket, hátrányokat - majd az alapozza meg, ha felmérjük a sugárkezelések, a csírátlanítások és muszerhasználat kihatását a természeti környezetre, és magunkra, az emberre...

Atomenergia-történet

Az energianyerés vágya az utóbbi fél évszázad világtörténelmét erosebben hajtja, mint az ideológiai alapelvek, az azokban megfogalmazott emberi értékrendek. Ma még nincs bátorságunk errol nyíltan beszélni, mert tartunk a cinikusság vádjától. (Az ember gyakran az orvosra haragszik a kellemetlen diagnózis kimondásáért.)
Az emberiség számának gyors növekedése (a 19-20. század fordulójának egymilliárdja helyett most 6 milliárd), az alapveto komfortigények (futés, világítás, közlekedés stb.) szélesedése, majd az 1945 utáni kiterjedt ipari felhasználás szenet, olajat, gázt és az azokból nyerheto villamos energiát követelt. Az elso nagy energiaválság (1973) már tudatosította a közvéleményben is - amire a második világháború idején a politikusok és a katonák ráébredtek -: az emberiség jövoje sokban attól is függ, mennyire leszünk képesek a nagy energiaszolgáltató rendszereket alapanyaggal ellátni. A világ ekkor alapvetoen a fosszilis energiahordozókból nyerte az energiát, kismértékben vízre épülo rendszerbol, és történtek kísérletek - de abbamaradtak - a biomassza (növénybol nyerheto alkohol etc.) felhasználására is.
A villamos energiát termelo atomeromu gondolata magától értetodoen nyúlt vissza a "bomba" elvéhez. Ugyanarra az alapanyagra (urán), ugyanarra a neutronnal elindított láncreakcióra alapozódtak az elso eromuvek, mint amire az atombomba. 1954 után világszerte sorra épültek az atomeromuvek. Különösen jelentos szerephez jutottak azokban az országokban, amelyek hiányt szenvedtek a szénben, olajban, gázban, netán vízi energiában. Tovább nott megbecsülésük azután, hogy az 1970-es években erosödött a fosszilis anyagokat használó eromuvek környezetszennyezése ellen a környezetvédelem. Nem utolsósorban a környezetvédo civil mozgalmak aktivitása. (Az atomeromu ugyanis "tiszta energiát" termel, CO2-, metánkibocsátása elhanyagolható, szemben a széneromuvekkel.) Igaz, hogy hamarosan megkezdodnek az atomeromu elleni tiltakozások is. (Érvek az atom ellen: az uránbányászat környezetkárosító, az esetleges eromu-meghibásodás több generációt sújtó tragédiához vezethet, a sugárzó anyag tárolását évezredekre kell megoldani.) De a környezetvédok elsoszámú célpontjai ekkor még a fosszilis energiahordozókat égeto eromuvek voltak.
Ugyanekkor - az elso energiaválság hatására - kezdett arról gondolkodni a világ, hogy a fosszilis energiahordozók bányái-mezoi kimerülhetnek.
A környezetvédelem azután beépült a tudományos gondolkodásba és a kormányzati politikába. Gyorsabban, mint bármely más világszemlélet a történelem során. Tényszeruségében is riasztó kimutatások születtek arról, hogy a szén, az olaj, a földgáz milyen mértékben bocsát ki szén-dioxidot, egyéb szennyezést, sot a széneromuvek füstjében található részecskék radioaktív sugárzó elemeket. És kimutatták azt is: az olaj mindössze 30-40 évre lesz elegendo a mostanihoz hasonló energiafelhasználás esetén.
Az atomenergia viszont tisztaságban vetekszik a vízenergiával, és jóval olcsóbb. Ahogy rapid módon nott az 1950-70-es években az atomipar általában, vagy az atomfizika aránya a kutatásban, úgy az atomeromu az energetikai problémák "mindent megoldó" eszközének tunt.
Az 1980-as évek végén azonban megtorpant az atomipar fejlesztése. A környezetvédelem mind pontosabban tudta - éppen a nukleáris muszerek segítségével - mérni az atomenergia-eloállítás környezetkárosító voltát. 1986, a csernobili katasztrófa után pedig a világ is megrettent az atomeromu-balesetek következményeitol. (Az elsokre - 1978-85 között Nyugat-Európában, Amerikában - alig figyeltek még.) A szakmai "kijózanodást" heves politikai mozgalmak is támogatták. Az ember és a természeti környezet élete - úgy látszott - nagyobb értékkel bír, mint az anyagi-ellátási színvonal biztosítása. Az 1990-es években az atomeromu-építések a fejlett országok egy részében megálltak. Sot, az atomipar általában - az új lézer- és ultrahangos mérési technikák felfutása következtében is - visszaesett.
Az utóbbi évtizedben azonban ismét változni látszik az emberiség energiatörténelme. Az új Gaia-szemlélet a felmelegedés tényét igazolni látszik, amiért sokan a fosszilis energiahordozók felhasználását teszik felelossé. Mondván: igazolható, hogy az 1850-es évektol máig fokozatos, majd ugrásszeru felmelegedés következik be, amely egyértelmuen a széntüzelés és a robbanómotorok széles köru elterjedésével függ össze. (Igaz: fizikusok és energetikusok vitatják ezt, mondván: a természetben "kitermelt" CO2-nek csak 2%-a emberi eredetu; a Föld történelmének "természetes" melegedési periódusáról van csak szó; egyébként is oly keveset tudunk a Föld "önkiigazító szerepé"-rol - például az óceánok CO2-t elnyelo erejérol -, hogy túlzás pusztán a fosszilis energiahordozók elégetését tenni felelossé a felmelegedésért.) A vita folyik. De a vágy ma még erosebb, mint valaha, a "tiszta" energia iránt. És - bárhogy érveljenek is a fosszilis energiahordozókat védo fizikusok, mérnökök: egyre közelebb a szénhidrogénkészletek kimerülésének jósolt idopontja. Tehát új energiahordozókat kell találni. És itt lép be ismét az atom...

Napjaink jelenkortörténete mindez.

A szakértok elismerik: az energiahordozók közül sohasem lesz olyan, amelyik egyedül képes biztosítani az emberiség energiaszükségletét. És foként nem a mai energiaforrások, és nem a mai muszaki technológia mellett. (A megújuló energiaforrások felhasználása külön történeti tanulmány tárgya.) Akármilyen gyorsan fejlodik is a víz-, a szél-, a napenergia, sot a biomassza (fa, fu, alkohol stb.) felhasználása a következo évtizedekben, az atomenergiára szükség van - vonják le a következtést a tudósok. És ezt megfogalmazzák a politikusok is. (Vö. Bush elnök beszédével 2005. június 22-én az újból beinduló amerikai atomeromu-építésekrol.)
A megoldás egyik útjának a fúziós energianyerés technológiájának a kifejlesztése látszik. Szakemberek állítják: a termonukleáris fúzióval az emberiség az atomenergia hasznosításának új korszakába léphet. (A Napban lejátszódó folyamatokra épül a termonukleáris fúzió közben keletkezo energia, s nem marad vissza bizonytalan kihatású hulladék.) A szakemberek ennek megvalósítását 40-45 év múlt látják lehetségesnek...

*

Az emberiség - és a történészek is - gyakran elfeledkeznek: a jelen és a jövo minden pillanata történelemmé válik és a múlt minden pillanata valamikor jelen volt. Ahogy egy angol fizikus mondotta 1999. évi debreceni eloadásában: az emberiség különleges periódusa az elmúlt 150 év, "de ez a különleges periódus rövidesen véget ér".
Ajánlatos volna, ha a társadalom - köztük a történészek is - végre többet foglalkoznának az emberiség sorsát hosszú távon befolyásoló témakörökkel.

Ajánló irodalom
Peter E. Hodgson: Globális felmelegedés és atomenergia. Fizikai Szemle, 1999/6
Vajda György: Energiaellátás ma és holnap. Bp. 2004.
Glatz Ferenc: Gaia-szemlélet a történetírásban. História, 2005/1-2. szám

Vissza a tartalomjegyzékhez