A pápaság kialakulása (F. I.)
A keresztény egyházak tanítása szerint a kereszténység és az egyház Palesztinában
keletkezett Augustus (Kr. e. 31-Kr. u. 14) és Tiberius (14-37) idején. Az egyház
krisztusi alapítását a katolikus teológia az evangéliumokra hivatkozva magyarázza.
("Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy /Petrus=kőszikla/, és én ezen
a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni
rajta." Máté 16,18.) Krisztus valamennyi apostolának (és utódaiknak, a
püspököknek) megadta az apostoli küldetést és az egyházkormányzati jogosultságot.
Péter apostol a többiekkel egyenrangú volt, mégis, a Péternek adott különleges
hatalom az egyházon belül alkotmányjogi természetű, és így örökletes.
A korai keresztény gyülekezetek az 1. század második felétől kapcsolatba kerültek
a Palesztinán kívüli népekkel, és a kereszténység hamarosan szakított zsidó
(judaikus) gyökereivel, főként, mert egyre nagyobb számú nem zsidó (pogány)
népesség csatlakozott hozzá.
A 2. század folyamán - a hellenizmussal való találkozása révén - a kereszténység
a Római Birodalom egészében megjelent, mindenki számára követhető módon, azaz
univerzálissá lett. A kereszténység továbbterjesztésének központjai a
hellenisztikus gyülekezetek voltak. (A birodalomban először a Biblia is görög
nyelven terjedt.) Az egyetemességre való törekvés nemcsak földrajzilag érvényesült,
hanem szociálisan is: a kereszténység tömegméretű mozgalommá válása együtt
járt azzal, hogy vagyonosak is csatlakoztak hozzá, így a kereszténységnek egyidejűleg
ellentétes igényeket kellett kielégítenie. Megszületett az intézményes egyház,
és fokozatosan létrejött a monarchikus egyházi szervezet. A 2. század második
felére kialakult a püspökség intézménye és vele együtt az egyház. A 3. században
a püspökök hatalma és tekintélye megszilárdult, irányító, liturgikus, valamint
tanító funkciójuk mellé a tanítás hivatalos őrzőjének és autentikus magyarázójának
a feladatköre is csatlakozott.
A római egyházközösség a kezdetektől kiemelt szerepet játszott az egyházon belül,
mert alapítójának Péter apostolt tekintették, aki az apostolok között különleges
helyet foglalt el. Ebből kiindulva a római püspököt is megillette az ún. primátus,
a püspökök közötti elsőbbség.
A római püspökökről az első három évszázadból csak neveiket ismerjük. A pápaság
első három évszázadát - az apostoli korszakot és a katakombák egyházának korát
- a vértanúság idejének tartják. A római püspök tanítói tekintélye azonban már
a 2. és a 3. században nagy súlyt kapott, ő döntött különböző hitbéli nézetekről,
hogy azok hamisak, veszélyesek, vagy az igazságot tartalmazzák. A nagy teológiai
munka ugyan Keleten folyt, és az ókeresztény ökumenikus zsinatok is ott zajlottak,
de jogi és fegyelmi kérdésekben már nagyon korai időktől a római püspök számított
a legfelsőbb fórumnak.
A keresztényeknek I. (Nagy) Konstantin császár (312- 337) biztosította a vallásszabadságot.
A Milánói Edictum (313) a kereszténységet nemcsak vallásként, hanem testületként
is elismerte. A püspökök ítélkezési jogot kaptak világi ügyekben is; 319-ben
eltörölték a császárkultuszt; a vasárnap 321-től munkaszüneti nap, majd 325-ben
általános ünnep lett. A Napisten addigi születésnapjaként ünnepelt december
25-ét elfogadták Jézus születésnapjának. I. Konstantin és fiai, valamint I.
Theodosius alatt (380: a kereszténység lett az egyetlen engedélyezett vallás)
a kereszténység vált a Római Birodalom uralkodó politikai-vallási ideológiájává.
A császári hatalom 392-ben megtiltotta a pogány kultuszok minden formáját, 394-ben
betiltották az olümpiai játékokat, és bezárták Vesta római szentélyét. Konstantin
állami épületeket (bazilikákat) adott át a keresztényeknek templom céljára.
A lateráni palotát pedig a római püspöknek, a pápának ajándékozta, akinek ez
lett a székhelye. A vatikáni dombot Szent Péter sírja körül elegyengette, és
a sír fölé Szent Péter tiszteletére bazilikát építtetett, amely az 1500-as évekig
állt.
Amikor Konstantin császár 330-ban Konstantinápolyba helyezte át székhelyét,
az addigi főváros, Róma politikailag háttérbe szorult, ezzel szemben a római
püspök helyzete megerősödött. A császár ugyanis az egyház ügyeibe is beavatkozott:
püspököket nevezett ki és távolított el, sőt a hit dolgába is bele kívánt szólni.
A konstantinápolyi püspök így szinte teljesen alá volt vetve a császárnak, míg
a római püspök nem érezte a császári hatalom súlyát.
I. (Nagy Szent) Leó pápa (440-461) elődeinél is jobban próbálta érvényesíteni
a pápa egyetemes püspöki hatalmát: ahogy Péter első volt az apostolok között,
úgy a pápa is első a püspökök között. Kimondta, hogy a római primátus a Kelet
egyházára is érvényes. (A khalkedoni zsinat [451] azonban ezt visszautasította,
és Bizánc pátriárkájának ugyanazokat a jogokat adta, mint amelyek Róma püspökét
illették meg.) III. Valentinianus császár (425-455) 455-ben rendeletet adott
ki, melyben megerősítette, hogy Péter apostol utódaira nemcsak a legfelsőbb
bíró tisztét, hanem az egyház legfőbb irányítását és a legfőbb tanítói hivatalt
is ráruházta.
Miközben Keleten a pátriárka mindinkább a császár befolyása alá került (cezaropapizmus),
a római püspök - épp a nyugati császárság gyengesége miatt - egyre nagyobb jelentőségre
tett szert. Amikor 476-ban a Nyugatrómai Birodalom elbukott, ez már nem érintette
a pápaságot.
A keresztény egyház Nyugat-Európa vezető politikai és szellemi ereje lett a
népvándorlás korában. Az átmenet századaiban a kereszténység, az egyházszervezet
a kultúra, a műveltség és a működőképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese
volt.