GERGELY JENŐ: A "remény pápája"

II. János Pál, 1978-2005

Kelet-Közép-Európa legerősebb katolikus egyháza, a lengyel adta Szent Péter 264-ik utódját 1978-ban. A világ nemcsak meglepődött, az olaszok nemcsak megdöbbentek, hanem az útkeresésben élő katolikus világegyházban nagy várakozással is fogadták a szláv Keletről, mondhatni az ismeretlenségből jött új pontifexet. Most pedig, a modern tömegkommunikáció "jóvoltából" nyomon kísért szenvedéstörténet végén máris megfogalmazódnak az első - igaz, inkább publicisztikai jellegű - méltatások és értékelések: mi vált valóra a reményekből az elhunyt pápa több mint negyedszázados egyházfősége során, s melyek azok az egyház jövőjét tekintve sorskérdések, amelyek megválaszolatlanul, megoldatlanul maradtak?

Lengyel főpap

Karol Wojtyla 1920-ban az Osztrák- Magyar Monarchia kulturális örökségét hordozó krakkói vajdaságban született. A bölcsészeti tanulmányokat a háború miatt megszakította. Kétkezi munkásként dolgozott. A háborús kataklizma és a keresztény misztikusok tanulmányozása vezette el a krakkói szemináriumba. A lengyel katolicizmus történelmi és népi gyökereiből is táplálkozó hitét Rómában, a világegyház központjában végzett teológiai tanulmányai érlelték korszerű és szakszerű teológiai műveltséggé. A kommunista uralom alatt élő lengyel egyházba tért vissza (1948), de olyan egyházba, amelyet az ateista hatalom soha nem tudott térdre kényszeríteni.
A fiatal Wojtyla doktor megismerte az ifjúság pasztorálását éppúgy, mint az egyetemi katedrát; a szépirodalmi alkotást éppúgy, mint a morálteológia művelését; segédpüspökként majd érsek-metropolitaként a szocialista világban élő lengyel egyház kormányzását éppúgy, mint bíborosként a világegyház központját és közeli-távoli országok katolicizmusát. 58 éves korára, 1978-ban történt pápává választásáig szédületesen gyors és magasra ívelő karriert futott be. [...]

A "világ plébánosa"

1978. október 16-án a pápaválasztó konklávé nyolcadik szavazási fordulója után Karol Wojtyla, Krakkó bíboros érseke lett II. János Pál néven a katolikus egyház pápája. [...]
II. János Pált a legtalálóbban a "remény pápájá"-nak nevezték. Jó pásztorként látogatta végig a nyájat, a világegyházat (104 utazása során 129 országot keresett fel), és vitte el a legtávolabb élő hívekhez, a legelesettebbeknek is a krisztusi üzenetet. [...] A "világ plébánosa" nem trónusra emelt, tiarás uralkodóként jelent meg hívei körében, hanem leginkább mosolygó, hús-vér emberként. [...]
A pápa fiatal korától különös rokonszenvvel viseltetett az ifjúság iránt, szívesen vett részt rendezvényeiken, hiszen bennük látta az egyház jövőjét.
II. János Pál kitűnő érzékkel kezelte a médiát is, gyorsan felismerte a modern tömegkommunikáció tudatformáló jelentőségét. A tévé és az internet ugyanazt a célt szolgálták pasztorációs céljaiban, mint a gyakori zarándokutak. Egyértelműen modern egyházfőnek bizonyult a tömegkommunikáció, a média kezelésében és felhasználásában, az evangelizáció új eszközeinek, módszereinek alkalmazásában. A "szupersztárként" emlegetett II. János Pál igyekezett leépíteni a vatikáni protokollt és a szertartások barokk pompáját.
A római pápa természetesen továbbra is a katolikus egyház legfőbb tanító, kormányzó és bírói hatalma, s egyben Vatikánváros Állam szuverén uralkodója. De az ő pontifikálása alatt nyerte el kellő súlyát - a rendesen három évente tartott  püspöki szinódusok formájában - a kollegialitás elvének érvényesülése. [...]

Az egyház megújítója

Mind az egyházon belül, mind azon kívül sokan és sokszor látták a pápában az egyház megújítóját, a modern kor emberének problémáit megértő egyházfőt, a globalizálódó világ kihívásaira reagáló és annak eszközeivel élni tudó apostolutódot. De legalább annyian és annyiszor minősítették - főként az utóbbi 10-15 évben - konzervatívnak, aki szigorúan ragaszkodik az örök dogmákhoz, hittételekhez, az egyházi törvényekhez. [...]

A társadalmi tanítás korszerűsítése

[...] Az egyház társadalmi tanításának korszerűsítése II. János Pál egyik fő érdeme, amire ösztönözte mind a "létező szocializmus" valósága és válsága, mind az elvallástalanodó ipari társadalmak morális kiúttalansága. Az 1981-ben kiadott Laborem exercens kezdetű első szociális enciklikája a munka keresztény apoteózisa, amely a teremtés részének, a társadalom fenntartó erejének és emberi mivoltunk kiteljesedésének (önmegvalósításának) tartja a munkát. A munka humanizálása, a munkás jogainak határozott védelme mellett rámutatott a magántulajdont, a tőkét terhelő szociális kötelezettségekre. A pápa a kapitalizmus és a "létező szocializmus" keresztény erkölcsi alapról lehetséges meghaladását hirdette meg. (Ez az enciklika adott impulzust a lengyel Szolidaritás életre hívásának, s a lengyel pápa további megnyilatkozásai és hazájában tett zarándokútjai segítették azt a rendszerváltáshoz, a hatalom megragadásához.)
Az egyház fejét aggodalommal töltötte el az egyre mélyülő szakadék a fejlett ipari társadalmak és a "harmadik világ" között, az Észak-Dél ellentéte, a fogyasztói társadalom és a nyomorgó százmilliók között feszülő tragikus ellentmondás, amint ezt egyik első, már 1978-ban Pueblában elmondott beszédében kifejezésre juttatta.
Ugyanakkor azonban határt is szabott az egyház részvételének a forradalmi jellegű mozgalmakban, elsősorban a latin-amerikai kontinensen. A jezsuiták által kidolgozott és ott képviselt "felszabadítási teológiát" elmarasztalta, s az egyházi tanítóhivatalhoz való igazodásra késztette.

Tőke-munka viszonya

Történelmi jelentőségű pápai megnyilatkozás volt a Rerum novarum centenáriumán, 1991-ben kiadott Centesimus annus kezdetű szociális enciklika. [...] II. János Pál elismerte, hogy a polgári világban a szociális vívmányokat elsősorban a szervezett, szocialista munkásmozgalom harcolta ki, amint azt is tudta, hogy a szocialista rendszerekben megvalósult egyfajta társadalmi igazságosság, relatív szociális biztonság és egyenlőség. A pártállami diktatúrák bukásának két fő okát emelte ki: a gazdasági életképtelenséget és az erkölcsi csődöt. Az előbbihez a piacgazdaság, a verseny felszámolása, a termelőeszközök döntő többségének állami tulajdona s végül az eladósodás vezetett. Az erkölcsi csődöt a rendszer ideológiai kiürülése, nyilvánvaló hazugságai (a munkáshatalomnak nevezett rendszer), az emberi méltóság semmibevétele, végső soron a keresztény értékrendtől és etikától való elszakadása eredményezte. Ezek a rendszerek nem voltak megreformálhatók, magát a struktúrát kellett lebontani és gyökeresen újat megteremteni. A "mi lesz a szocializmus után?" kérdésére a pápa nem tartotta sem kívánatosnak, sem megvalósíthatónak a nyugati gazdasági rendszerek, a keresztény értékrendtől ugyancsak eltávolodott kultúra átvételét, másolását. Mélyreható kapitalizmuskritikája a gazdaságban a szociális piacgazdaságot, a politikában a többpártrendszerű parlamentáris demokráciát tartotta kívánatosnak. Az állam sem hagyatkozhat pusztán a liberális szerepvállalásra, hanem a jóléti társadalom vívmányait őrző, továbbfejlesztő, gondoskodó állam szerepét kell betöltenie.

Nemzeti és egyéni szabadságjogok

II. János Pál számos enciklikájában és megnyilatkozásában sürgette az egyes ember és az egyes népek, nemzetek szabadságjogainak helyreállítását és megvédését. 1990-ig elsősorban a szovjet érdekszférába kényszerült országok szabadságáért, az itteni diktatúrák felszámolásáért lépett fel. A pápának és az Apostoli Szentszéknek - a helyi egyházakkal együtt - nagy szerepe volt a szocialista rendszerek bukásában, a nagyrészt békésnek mondható rendszerváltásban. [...] II. János Pál nem félt attól, hogy egyértelműen és "politikus módon" nyilvánítson véleményt az aktuális nemzetközi kérdésekben, a különféle konfliktusokban. Ezeknek üzenete mindig a béke helyreállítása, az ellentétek békés kiegyenlítése volt. Tetten érhető ez az ENSZ-hez intézett felhívásaiban, az argentin-angol fegyveres összecsapás során, a balkáni háború idején, a szinte permanens arab- izraeli konfliktusban.

Felekezetek közötti együttműködés

II. János Pál elődeinél is határozottabban kereste és meg is találta a megbékélést és az együttműködést a többi keresztény egyházakkal, felekezetekkel, a nem keresztény vallásokkal. A II. vatikáni zsinat tanítását kiteljesítve több gesztust tett a protestáns egyházak felé, találkozott vezetőikkel és részt vett közös imádságokban. A legtovább a megbékélés és együttműködés terén az anglikán egyházzal jutott, a canterburyi érsekkel több ízben is találkozott. Kevesebb eredményt ért el az ortodox egyházakkal való kibékülés terén. Bár 1985-ben a Slavorum apostoli enciklikában átfogóan kifejtette a keresztény Európa közös gyökereiről vallott felfogását, a moszkvai pátriárkával való találkozást a Szent Szinódus megakadályozta. [...]
A katolikus egyház és a zsidóság megbékélésének gyakorlati megvalósításában elévülhetetlenek a lengyel pápa érdemei. Az egyház kétezer éves története során első ízben, 1986-ban a pápa ellátogatott a római zsinagógába, ahol találkozott a zsidó közösséggel. Néhány hónap múlva a Vatikánban fogadta a jeruzsálemi főrabbit. 1998-ban pedig a Soáról szóló pápai dokumentumban emlékezett meg a holokausztról. 2000-ben a Szentföldre látogatott, és Izraelben, a jeruzsálemi Siratófalnál imádkozott és kért bocsánatot a zsidóságtól a keresztények által velük szemben elkövetett bűnökért.

"Teológiai konzervativizmus"

Mind az egyházon belül, mind azon kívül megfogalmazódtak bírálatok is II. János Pál állítólagos "teológiai konzervativizmusáról", integralizmusáról. Az általa kiadott 14 enciklika többsége morálteológiai kérdésekkel foglalkozott, s e téren a zsinat után felerősödő, de az egyházat megosztó újító, reformáló törekvéseket inkább elutasította, semmint bátorította. [...] Az egyház és a pápa csalatkozhatatlan tanításához való töretlen ragaszkodás szellemében a pápa megerősítette, hogy csak a férfiak szentelhetők pappá az egyházban.
A nők helye és szerepe a dogmák és kánonok értelmében azonban nem alárendelt, hanem azok biztosítják, sőt megkövetelik megbecsülésüket. [...] Az emberi élet védelme terén - a mesterséges fogamzásgátlás és az abortusz kérdésében - semmiféle kompromisszumot, engedményt nem ismert. Az abortuszt, a megfogant élet kioltását több enciklikában és más megnyilatkozásaiban egyenesen gyilkosságnak, halálos bűnnek minősítette. A homoszexualitás "meg nem értését" is szemére vetik, rámutatva, hogy ez a "bűn" az egyházból sem száműzhető. A homoszexualitás elutasításában elsősorban a család (a házasság szentsége) védelme vezette, mert a család a társadalom természetes alapsejtje, az emberi nem fennmaradásának és fenntartásának a keresztény erkölcsnek megfelelő közössége. Ugyanakkor a pápa igen határozottan fellépett az egyházon belüli, az egyháziak között előforduló deviáns jelenségekkel (például a pedofíliával) szemben.
[...] II. János Pál nyitott volt korunk problémáira, képes arra, hogy párbeszédet folytasson mind az értelmiségiekkel, mind a munkásokkal. A hozzá tóduló tömegek szilárdították meg az egyház épületét, s újították meg egységét. Az egység megteremtése és megerősítése érdekében a pápa - a Hittani Kongregáció prefektusának, Ratzinger bíborosnak a közreműködésével - elmarasztalta azokat a teológusokat, egyetemi tanárokat, jezsuita és más szerzeteseket, akik a zsinatra hivatkozva a megújulás irányába való továbblépést szorgalmazták.

A világegyház erősítése

II. János Pál arra törekedett, hogy hatékonnyá tegye a világegyház kormányzását, ezért szorgalmazta a Római Kúria hivatalainak racionális átszervezését és az Egyházi Törvénykönyv korszerűsítését. Mindkét feladatot sikerrel oldották meg, ami azonban együtt járt az egyházkormányzat centralizmusának erősödésével is. Az ő idején az Apostoli Szentszék számos országgal vette fel vagy állította helyre a diplomáciai kapcsolatokat, elsősorban a szovjet érdekszférából szabadult államokkal, így Magyarországgal is.
II. János Pál egyházkormányzása idején a katolikus egyház valóban egyetemes, világegyház lett: ez tükröződik a bíborosi kollégium összetételében, a katolikus hívek számának növekedésében Latin-Amerikában és Afrikában.

*

Egy történeti folyóirat hasábjain nincs helye nekrológnak. A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy a hozzáférhető tények és információk birtokában rekonstruáljuk a 2005. április 2-án elhunyt II. János Pál több mint negyedszázados pápaságának főbb csomópontjait, egyházkormányzata mérföldkőnek számító állomásait és tanításának, üzenetének tanulságait. A tudományos igényű méltatásra és értékelésre csak a kellő történelmi távlat meglétekor, valamint a szükséges - és valószínűleg sokáig hozzáférhetetlen - források birtokában kerülhet majd sor.

Vissza a tartalomjegyzékhez