ADRIÁNYI GÁBOR: "Habemus papam"

A pápaválasztás története

Az első századokban a püspököket, sőt apátokat is "pápák"-nak (görögül "atya") nevezték, és csak a 4. század második felétől lett a római püspök hivatalos és csak általa használt neve.

Választás, előzetes hozzájárulás, tudomásulvétel

Az első három évszázadban a római püspököt úgy választották, mint a többit. Vagyis Róma városának papjai, diakónusai és hívei a szomszédos püspökök jelenlétében választották meg Péter utódját, és őt a püspökök mindjárt püspökké is szentelték. [...] A hívek számának gyarapodásával, valamint a felmerülő pártoskodások elkerülése miatt idővel a hívek szerepe már csak a tudomásulvételre szorítkozott.
A 4. századtól a római császárok és a germán uralkodók is egyre inkább beavatkoztak a római püspök választásába. Igyekeztek jelölteket támogatni és a vitás kérdéseket eldönteni. Sőt! A bizánci császárok I. Justinianus császár (525-565) óta 684-ig fenntartották maguknak a választás megerősítésének igényét. Azután 684-től 731-ig a császár a tudomásulvétel jogát tartotta fenn magának, a megválasztott pápák a császárt értesítették a választásról, és csak ezután lettek püspökké szentelve, és vették birtokba tulajdonképpeni székesegyházukat, a Szent János-bazilikát a Lateránban.
I. Lajos frank király 817-ben kiadott rendelkezése biztosította a választás szabadságát. De a Karoling-birodalom felbomlása (843) és a római pártharcok miatt az egyezséget nem tartották be. I. Ottó császár (936-973) 963-ban a választást még előzetes hozzájárulásától is függővé tette.
[...] II. Miklós pápa 1059-ben kiadta első pápaválasztási rendeletét ("In nomine"). Kimondta, hogy a pápát kizárólag a püspök bíborosok választhatják, a többi bíborosnak és a híveknek csak a hozzájárulás, a német- római császárnak pedig ismét csak a tudomásulvétel joga jár. III. Sándor pápa a III. lateráni zsinaton 1179-ben a választás érvényességéhez a szavazatok kétharmados többségét írta elő.
Rómában azonban továbbra is pártharcok dúltak. Így például IV. Celesztin halála (1241. november 10.) után csak húsz hónappal (1243. június 25.), IV. Kelemen halála (1268. november 29.) után pedig csaknem három évvel később (1271. szeptember 1.) sikerült a belső pártharcok és a politikai bonyodalmak miatt utódot választani. Az utóbbi esetben is csak úgy, hogy Viterbo polgárai, ahol a választás történt, a bíborosokat befalazták, élelmüket napról napra csökkentették, sőt fejük felett még a tetőt is leszedték, hogy kitéve őket az időjárás viszontagságának, mielőbb választásra kényszerítsék. Ebből okulva a II. lyoni zsinat 1274-ben bevezette a zárt terem ("conclave") és az olasz városok választási rendszerét, a választás megkezdésének nyolcadik napjától fogva pedig kenyérre és vízre szorította a bíborosokat.

Választási egyezség

Az első választási egyezség ("capitulatio") 1352-ből, VI. Ince választásával kapcsolatban ismeretes. A bíborosok a megválasztandó jelölttől a jövendő egyházpolitikai kurzusra vagy az egyházi reformra vonatkozó ígéretet csikartak ki, de néha szavazatuk ellenében maguknak juttatást, javadalmakat kötöttek ki (simónia). Ezek a kapitulációk évszázadokon át egészen a legújabb korig ismétlődtek. [...]
Az egyházjog természetesen sohasem ismerte el ezeknek a kapitulációknak a jogosságát. Igaz, a pápák nem is voltak kötelesek betartani, mégha azokra választásuk előtt ígéretet is tettek, de a gyakorlatban rendszerint azokat mégis követték. (Ma a választási kapitulációk kikötése szigorúan tilos és a legsúlyosabb kiközösítést vonja maga után.)
Az újabb korban a pápaválasztás módja és előírásai finomodtak. XV. Gergely 1621-ben előírta a választás három lehetséges módját. Ez vagy a bíborosok egyhangú felkiáltásával ("quasi per inspirationem") történhetett, vagy egy 3, 5 vagy 7 bíborosból álló bizottság felállításával, amelynek döntését a többieknek el kellett fogadniuk ("per compromissum"), vagy pedig cédulákkal történt titkos választással ("scrutinium").

Uralkodói vétó

A fejedelmi abszolutizmus és a nemzeti államok megerősödésével a 16. század óta a katolikus nagyhatalmak - mint Spanyolország, Franciaország, a Német-római Birodalom -, majd kisebb országok és fejedelemségek is - mint Párma vagy a Nápolyi Királyság - a pápajelöltekkel szemben vétójoggal élt (jus exclusionis, exclusivae). Jóllehet IV. Pius (1562), XII. Kelemen (1762) és IX. Pius (1871) tiltakoztak ellene, mégis szokásjoggá vált, és a konklávék tolerálták. Így történhetett, hogy a 17-18. században és a 19. század elején a katolikus nagyhatalmak vétójoguk révén úgyszólván valamennyi jelentős jelöltet kizártak. [...] A vétó előterjesztése egyébként diplomáciai ügyességet kívánt, mert egy konklávéban egy ország nevében csak egyszer és egy személy ellen lehetett kimondani. Ennek a "titoknak" (secretum) a hordozója általában egy ún. korona-bíboros volt.
[...] A Habsburg vétójognak magyar vonatkozása is van. Az 1879. évi konklávén, amikor XIII. Leó választására került sor, a vétójog meghatalmazottja Simor János bíboros, esztergomi hercegprímás volt. [...]
A vétójoggal utoljára is Ferenc József élt. XIII. Leó pápa halála után (1903) utódának a legnagyobb eséllyel államtitkára, Mariano Rampolla del Tindaro számított. Csakhogy a jelölt hosszú vatikáni hivatalvezetése kifejezetten a francia érdekeknek kedvezett, és a központi hatalmakat, a katolikus Ausztriával egyetemben, állandóan hátrányban részesítette. Az akkori krakkói püspök, egyben bíboros Jan Puzyna herceg (1842-1911) meggyőzte Ferenc Józsefet a Rampolla elleni vétó szükségességéről, és a titkot a császár rá is bízta. [...] Így azután az eredetileg harmadik helyen álló Giuseppe Sarto velencei pátriárka lett megválasztva X. Pius néven, aki augusztus 3-án 50 szavazattal 10 ellenében (tízen kitartottak Rampolla mellett) került Szent Péter trónjára. Az új pápa első hivatalos ténykedése közé tartozott azután a vétójog eltörlése, sőt kihirdetőjét kiközösítéssel fenyegette ("Commissum nobis"), és még 1904. december 25-én kiadta apostoli konstitúcióját a pápaválasztásról ("Vacante Sede Apostolica"), amelyben az addig élő hozzájárulásos szavazást is eltörölte.
XI. Pius és XXIII. János pápák is hoztak a pápaválasztás rendjével kapcsolatos kisebb intézkedéseket, de XII. Pius 1945. december 8-án "Vacantis Apostolicae Sedis" konstitúciójában összegezte az előírásokat, melyeket II. János Pál "alapokmánya" megismételt (1996).

Egyházi és politikai küzdelmek

A pápaválasztások a legrégebbi időktől egészen a 20. századig igen mozgalmas történettel bírtak. Volt idő, amikor a széküresedés hónapokig, sőt évekig tartott. [...]
A késő középkortól egészen a modern korig jóformán valamennyi konklávé elkeseredett belső egyházi és külső politikai küzdelmek színtere volt. A bíborosi kollégiumban a 18-19. században két irányzat körvonalazódott. Az egyik irány a konzervatív, zelótáknak nevezett bíborosokból állt, a másik egy nyíltabb, újító irányt képviselt, őket politizálóknak hívták. [...] A két évszázad jellemző sajátossága volt az is, hogy általában egy liberális pápát egy konzervatív követett, és fordítva. A bíborosok így próbálták az egyház hajóját egyensúlyban tartani.
A bíborosi kollégiumnak és a konklávékban kialakult pártküzdelmeknek természetesen jelentős politikai háttere is volt. Az európai hatalmaknak fontos érdekei fűződtek a pápaság politikájához nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon és a missziókban is. Igyekeztek tehát olyan jelöltet állítani és uralomra segíteni, aki politikájukat, céljaikat támogatta. Ennek érdekében a vatikáni követek jelentéseket küldtek a Kúriáról, a bíborosokról, főleg akkor, ha a pápa halálától lehetett tartani. Az ún. "papabilikről", a pápai trón esélyeseiről külön és hosszú jelentéseket is készítettek. A pápaválasztó konklávét előkészítő háttértevékenységek, illetve a konklávéban folytatott küzdelmek ismeretében érthető, miért alakult ki a választási rend aprólékos előírása.

Pápaválasztás ma

Hogyan történik ma a pápa választása? Az alapokmány II. János Pál pápa 1996. február 22-én kelt "Universi Dominici Gregis" kezdetű apostoli konstitúciója, amely az előző pápai dokumentumokra épül. VI. Pál pápa 1970. november 21-én kiadott motu proprioja ("Ingravescentem aetatem") már úgy rendelkezett, hogy a 80. életévüket betöltött bíborosok elvesztik aktív szavazati jogukat, a konklávéban nem vehetnek részt, de meg lehet őket választani.
Az új apostoli konstitúció első rész első fejezete a bíborosi kollégium joghatóságával foglalkozik a széküresedés idején. Leszögezi, hogy a bíborosok semmiféle olyan joggal nem rendelkeznek, amelyek a pápát illetik, annak semmiféle rendelkezését nem változtathatják meg, és csak a halasztást nem tűrő egyszerű ügyekben hozhatnak döntést.
A második fejezet a pápaválasztást előkészítő ún. kongregációkat, bíborosi gyűléseket szabályozza. Kétféle kongregáció van: egy általános és egy különleges. Az elsőben valamennyi bíboros részt vesz, a másodikban csak a camerlengo (főkamarás, az egyház javainak igazgatását végző hivatal vezetője) és a mellé választott három bíboros. Az első feladata a fontos ügyek, a másodiké a folyó ügyek intézése. Az általános kongregáció ülései a vatikáni palotában a bíborosi kollégium dékánjának vezetése alatt zajlanak le. Az általános gyűléseken a bíborosok helyzetjelentést vázolnak fel az egyház állapotáról, feltárják a teendőket és nyilatkoznak, mit várnak el a következő pápától. A konklávé folyamán folytatódik az eszmecsere, újabb és újabb személyi kombinációk merülhetnek fel, de általában a bíborosok már egy határozott tervvel mennek a konklávéba, és a jelöltek száma leszűkült.
Ebben a fejezetben van szó a bíborosok titoktartási esküjéről, az elhunyt pápa temetéséről, a bíborosok szálláshelyének ("Domus Sanctae Marthae" a vatikáni kertekben) és a Sixtus-kápolnának az előkészítéséről, valamint a konklávé kezdetének eldöntéséről is.
A harmadik fejezet értelmében a magas kúriai tisztségviselők - a camerlengo (amíg nincs pápa, ő az egyház korlátozott irányítója), a penitenciárius (a székesegyházaknál az a pap, akinek hatalma van a fenntartott bűnök alól feloldozást adni) és a nunciusok (pápai követek) kivételével - a pápa halálával elveszítik hivatalukat. A camerlengo feladata a pápa halálának hivatalos megállapítása (korábban egy ezüst kalapáccsal a pápa fejére rá is ütött), az ezzel kapcsolatos intézkedések foganatosítása és a Szentszék irányítása. A bíborosi kollégium dékánja hívja össze a bíborosokat az általános kongregációkba. A Szentszék polgári ügyeinek intézése a kollégium feladata. A rövid negyedik fejezet kimondja, hogy a vatikáni hivatalnokok a széküresedés idején semmiféle olyan döntést nem hozhatnak, amelynek intézése a betöltött pápai szék idején történik.
Az ötödik fejezet szabályozza a pápa temetését.
A konstitúció második része hét fejezete a pápaválasztást szabályozza. Az első fejezet a választókat és azok jogait határozza meg. Választójoggal a 80. életévüket még be nem töltött bíborosok bírnak, letett vagy rangjukról lemondott bíborosok nem szavazhatnak. A pápa halálát követő tizenötödik napon, legkésőbb a huszadikon meg kell kezdeni a konklávét. Minden választójoggal bíró bíboros köteles azon megjelenni, későn jövőt be kell engedni, távol lévő - beteg - bíboros esetén is le kell bonyolítani a konklávét. A második fejezet a választóhelyiséget és a segítő személyeket tárgyalja. [...]
A konstitúció negyedik fejezete a választás szigorú titoktartásáról szól. A megszegőket kiközösítik. A 60. cikkely azt is előírja, hogy a választásról, súlyos lelkiismereti teher mellett, később sem szabad beszélni, hacsak erre a megválasztott pápa engedélyt nem ad.
Az ötödik fejezet a választás menetét írja le. Ez csak a titkos, írásos választás lehet - a felkiáltásos és a kompromisszumos választást eltörölték -, a megválasztottnak a szavazatok kétharmadát kell elnyernie.
Az urnába dobott szavazócédulákat a segítő bíborosok összekeverik, majd sorban felolvassák azok eredményét. Ha valaki a szükséges kétharmad többséget elnyerte, a harmadik segítő bíboros ennek a választásnak a szavazócéduláit felfűzi, és az biztos helyre kerül. A camerlengo a választásról jegyzőkönyvet készít, ami levéltárba kerül, és amely csak külön pápai engedéllyel tekinthető meg. Ha a harmadik nap elteltével sem érvényes a választás, a negyedik napon egynapos szünetet kell tartani, ezen a rangidős diakonus bíboros köteles egy szentbeszédet mondani. Ha a további hét szavazási nap szintén eredménytelen, újra egynapos szünet következik. Ezen a rangidős presbiter bíboros beszél. És ha a további hét szavazási nap sem hozna eredményt, ismét egynapos szünetet kell tartani. Ennek szónoka a rangidős püspök-bíboros. Ezután a következő voksolás érvényességéhez már nem kell a kétharmados többség, elég a legmagasabb számú szavazat a pápa megválasztásához.
A hatodik fejezet a legsúlyosabb kiközösítés terhe mellett megtiltja a simóniát, a választási megegyezéseket, a külső hatalmak vétóját és a bíborosok bárminemű befolyásolását.
Az utolsó, a hetedik fejezet leírja a választás befejező aktusait. Ha az érvényes választás megtörtént, a bíboros diakónus behívja a pápai ceremóniamestert, és megkérdezi a jelöltet, elfogadja-e a választást, és hogyan kívánja magát nevezni. [...] Egyúttal felszáll a fehér füst (fumata bianca) a kápolna kéményéből, míg eddig a délelőtti és délutáni eredménytelen választásokat fekete füsttel jelezték. Közben a rangidős bíboros diakónus a Szent Péter-bazilika loggiáján kihirdeti a választás eredményét. ("Habemus papam... dominum N. N., qui sibi posuit nomen N. N.") Majd az új pápa első "urbi et orbi" áldását adja. Ezután már csak a hivatalba iktatás (korábban koronázás) és a lateráni bazilika birtokbavétele van hátra.

Vissza a tartalomjegyzékhez