SIPOS PÉTER: Magyarország, a frontország, 1944-45
Végjáték a Duna mentén
Magyarország korabeli államterületén 1944 augusztusától 1945 áprilisáig zajlott
a hadakozás, több mint fél évig haladt át - a köznyelv szerint - "a front".
S hogy ez milyen hosszú periódus, az mutatja, hogy Németországban is megközelítőleg
azonos időtartamig, 1944 októberétől 1945 májusáig viseltek hadat. A háború
ily mérvű elhúzódásának magyar földön az alapvető oka az 1944. október 15-i
"kiugrási" kísérlet kudarca és a német segítséggel végrehajtott nyilas
hatalomátvétel volt. Ez mind gazdaságilag, mind politikailag az ország helyzetére
és sorsára katasztrofális következményekkel járt.
Magyarország nemzetközi politikai helyzetét és esélyeit tekintve végzetesnek
bizonyult az a négy és fél hónap, amennyivel a románok előbb tették le a fegyvert,
mint a magyarok. (A románok 1944. szeptember 12-én, a magyarok 1945. január
20-án kötötték meg a fegyverszüneti egyezményt.) Ezen 18 hét alatt gyökeresen
megváltozott a győztes koalíció, mindenekelőtt a Szovjetunió viszonya Romániához
és Magyarországhoz, ami alapvetően meghatározta a két állam érdekérvényesítési
potenciálját a háború utáni rendezés folyamán. Így Magyarország Párizsban 1946-ban
az antifasiszta koalíció győzelmében szerzett érdemek nélkül került a
győztes nagyhatalmak ítélőszéke elé.
Az egyéni sorsok szintjén pedig megnyomorította az ország valamennyi
lakosának - s tegyük hozzá: korántsem csupán az 1944-45 fordulóján még életben
lévő zsidó vallású népességnek - a sorsát. A front mindenkit sújtott. Ebben
a fél esztendőben elpusztult 22 milliárd békebeli pengőnyi érték, a nemzeti
vagyon 40%-a. Az összegző adat még nem beszél is arról, hogy a magánháztartásokat
több mint 5 milliárd pengő, a teljes összeg közel egynegyedét kitevő kár érte.
S ehhez bízvást hozzászámíthatjuk a lakóházak 1,8 milliárd, a kereskedelem 1,3
milliárd és a kisipar 727 millió pengő kárát, amelyet javarészt a polgárok szenvedtek
el. Aligha vonhatta ki magát bárki annak a döbbenetes ténynek a következményei
alól, hogy a nemzeti jövedelem 1945- 46-ban az 1938-39-es szint felére csökkent.
A háború elhúzódását a "civilek" személy szerint is súlyosan megszenvedték.
A hadiesemények egyik legtragikusabb következménye a családok szétszakadása
volt. 1944. október végétől-november elejétől több tízezren kerekedtek fel előbb
Észak-Erdélyből, majd az Alföldről, hogy elmeneküljenek a "front"
és a szovjet hadsereg elől. [...]
A menekültekkel kapcsolatos gondok olyannyira felgyülemlettek, hogy a
belügyminisztériumban külön menekültügyi osztály létesült. A Vigadó épületében
központi kirendeltség működött, ahová a pályaudvarokról irányították az újonnan
érkezőket elhelyezés és ellátás végett. November elejétől az addig önkéntes
menekülést felváltotta a hatóságilag irányított kitelepítés és kiürítés.
Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes, országos elhelyezési kormánybiztos [...]
kijelölte a kiürítendő észak-magyarországi és alföldi, valamint a felvevő dunántúli
járásokat. [...]
Az elhelyezés deklarált alapelve, hogy egy család részére egy szoba jut, s ez
vonatkozott a felvevő helységek lakóira is. A kitelepítettek ellátása megoldatlan
maradt. Szombathelyen, amelynek lakossága 1945 elejére már százezer főre duzzadt,
nem volt pl. elegendő tüzelő. [...] A lakosság élelmiszerkészlete teljesen kifogyott,
és "csaknem éhínségről lehet beszélni".
A lakosok egészségét a Nyugat-Dunántúlon 1944 decemberétől a kiütéses tífusz
veszélyeztette. Sopron vármegye alispánja 1945 februárjában kénytelen volt megállapítani,
hogy "az eltetvesedés a vármegye területén napról napra fokozódik".
Nem állottak rendelkezésre kellő mennyiségben vegyszerek és oltóanyagok, valamint
tetvetlenítő berendezések. [...]
A térség lakosságát a közellátási és közegészségügyi gondok mellett
súlyosan terhelte az erődítési kényszermunka. Kocsárd Emánuel nyilas
főispán 1944. december elején elrendelte minden 16-60 év közötti férfi és 18-50
év közötti nő behívását erődítési munkálatokra. A távolmaradókat rendőri felügyelet
és internálás fenyegette. [...] A hatóságok és a nyilas pártszervezetek vezetői
könyörtelenül kihajtották a lakosokat sáncásásra, fa- és kőkitermelésre, akadályépítésre.
Az engedelmesség kikényszerítésére egyre gyakrabban került sor terrorintézkedésekre.
Kiterjesztették a statáriumot, és olyannyira megnövekedett a halálos
ítéletek száma, hogy az igazságügy-miniszter egy új állami hóhért nevezett ki.
Ha mégsem volt kéznél bakó, akkor - egy 1945. február elején kiadott rendelkezés
értelmében - "polgári személy halálbüntetése is lehet golyó általi".
Napirenden voltak a razziák. Csupán egyetlen ilyen budapesti alkalommal
- többek között - 2859 be nem vonult katonakötelest és 1348 katonaszökevényt
fogtak el. Közülük sokan még hadbíróság elé sem kerültek, hanem minden eljárás
nélkül a helyszínen és nyilvánosan felkoncolták őket.
A Dunántúl lakosságát a német és a magyar katonák is sanyargatták. A honvéd
Fővezérség 1944. november 11-én kiadott rendeletében megállapította: "Az
utóbbi időben mind gyakrabban érkeznek jelentések arról, hogy német csapatok
a kiürített községekben fosztogatnak. Az ellenszegülő lakosságot bántalmazzák
és általában olyan magatartást tanúsítanak, mely alkalmas arra, hogy a lakosság
ellenszenvét kiváltsa." [...]
A dunántúli nyilas uralom haláltáncához hozzátartoztak még a Szálasi-kultusz
bizarr megnyilvánulásai is. Vas megye alispánja 1944. november közepén elrendelte
hivatali érintkezésben a "Kitartás! Éljen Szálasi!" köszöntést a jobb
kar felemelésével együtt. A megyei tanfelügyelőség - a nemzetvédelmi propagandaminiszter
kezdeményezésére - 1945. február elején elrendelte, hogy valamennyi népiskolában
függesszék ki a nemzetvezető arcképét, és távolítsák el "mint időszerűtleneket"
Horthy, Bethlen és Szinyei-Merse Jenő (volt vallás- és közoktatásügyi miniszter)
portréit. [...]
1945 elején különös gondossággal készítették elő Szálasi "országjárását".
A nemzetvezető január 7-17. között nyolc járást kívánt meglátogatni és székhelyeiken
értekezletet tartani. [...]