Lovas katonák a török kori Magyarországon (H. K.)
A ló hátán száguldó magyar
vagy török katona elmaradhatatlan része a 16-17. századi Magyarország várait
és tájait ábrázoló metszeteknek. A várostromok, a falak bevétele a gyalogság
és a tüzérség feladata volt, de a mezei ütközetekben már döntő szerep jutott
a lovasságnak, az évtizedeken át tartó, hivatalos békekorszakokban pedig, amikor
az ellenfelek szüntelen portyákkal zaklatták egymást és egymás kiszolgáltatott
alattvalóit, a lovasok lettek a csatározások főszereplői. A portyázó hadviselés
mindkét oldalon főképp azt célozta, hogy a katonák az ellenfél országrészében
minél több települést szorítsanak adófizetésre. A török kincstár nemcsak hódoltsági,
hanem királysági falvakat is osztott a szolgálati birtokok jövedelméből élő
szpáhiknak és várvédőknek, akik adószedő földesúri jogaiknak csak akkor szerezhettek
érvényt, ha komolyabb erőt jelentő lovascsapatokban törtek rá a magyar végvárak
háta mögött fekvő, török adóztatásra kiszemelt településekre. A magyarok ugyanezzel
a módszerrel adóztatták a hódoltságot. Az 1670-80-as évek fordulóján Balassa
Imre, Divény ura felvidéki magyar végváriakkal állapodott meg fele nyereségre,
hogy birtokai, Makó és közel húsz, környékbeli falu adóját behajtsák; a feladatot
éveken át a török várak között délre vágtató magyar lovascsapatok hajtották
végre: fosztották ki Balassa jobbágyait, és hajtották el gulyáikat.
Ha a portyázók nem
adóztatással, hanem egymás bosszantásával foglalkoztak, kedvelt szórakozásuk
volt a másik lovainak elrablása, amivel komoly kárt okoztak, és értékes zsákmányt
szereztek. A budai pasáknak a magyar főméltóságokhoz írt leveleiben örök sérelemként
bukkan fel, hogy a magyar végváriak hol ennek, hol annak a török várőrségnek
a várfalakon kívül legelésző lovait és lábasjószágát hajtották el. S tették
ezt nemcsak a hódoltság könnyen elérhető, északi részein, hanem lenn a Bácskában,
sőt a Dráva-Száva közén is.
Az állandó portyázó háborúskodás
mind a magyarok, mind a törökök számára értékes és nélkülözhetetlen társsá avatta
a lovat; a törököket ezen túl ősi, lovas nomád hagyomány és erős érzelem is
fűzte hozzá. Török népek szemében - legyenek közép-ázsiaiak, kaukázusiak vagy
kis-ázsiaiak - a lovasbravúr és ügyesség jelentette a férfiasság és a katonai
virtus netovábbját; az isztambuli nagy, állami ünnepségek csúcspontját népes
lovasjátékok adták. A törökök ítélete akkor is ragaszkodott a lovas virtus mindenekfelettiségéhez,
amikor az európai hadművészetben már leáldozott a lovak és a lovasok napja.
Ha a 17. században egy európai hadsereg szigorú, begyakorolt alakzatokban tüzelő,
puskás gyalogosai megfutamították a török könnyűlovasokat, ezek sértett önérzettel
hangoztatták, hogy az ellenség nem vitézségével, hanem csak puskái tűzerejével
győzte le őket.