SZÁSZ ZOLTÁN: Habsburg Károly életútja

A főherceg és császár-király bécsi világa

Száz hetet adott mindössze a történelem uralkodásra az utolsó Habsburg császár-királynak az Osztrák-Magyar Monarchia élén (1916. november-1918. október).

I. A főherceg

Távol az udvartól, 1887-1914

Károly negyedik volt azon trónörökösök sorában, akiknek az agg Ferenc Józsefet kellett volna követniük a Monarchia csúcsán. Ferenc József fia, Rudolf - a magyar kortársak "Rezső királyfija" - 1889-ben halt meg, Ferenc Ferdinánd és annak testvére: Ottó főherceg után kerülhetett volna sor Károly trónra lépésére.
Károly Ferenc József 1887. augusztus 17-én született a Duna menti Persenbeugban, a magyar arisztokrácia körében kedvelt Ottó és Mária Jozefa (György szász király lánya) gyermekeként. Kiváló nevelésben részesült, Bécsben bencés gimnáziumban tanult, belekóstolt a katonai és jogi stúdiumokba. Főherceghez illően lépegetett elő a tiszti ranglétrán. (1903-ban hadnagy, a világháború kitörésekor alezredes.) Ferenc Ferdinánd "morganatikus házassága" (1900), s a trónra egyáltalán nem aspiráló, a kortársak által könnyűvérűnek tartott apa 1906-ban bekövetkező halála után vált Károly távoli jövőbeli trónörökössé.
Szerencsés alkat volt. Nyitottsága segítette abban, hogy beilleszkedjék az udvari-politikai világba. Az udvari formák tiszteletben tartása, mély vallásossága összefért a modern iránti fogékonysággal. A hivatalos trónörökös, Ferenc Ferdinánd kedvelte őt - már amennyire bárkit is szeretett családján kívül -, s hívei szerint úgy gondolta, hogy a fiatalember támogatója, később esetleg folytatója lehet reformterveinek. S ami nagy szó volt: Ferenc József is szimpatizált vele. [...]
A császár-király és Ferenc Ferdinánd gyakran emlegetett szimpátiája azonban mégsem jelenthetett kiemelt törődést. [...] Tény, hogy távol tartották a döntéshozataltól, s "egyáltalán nem nyert betekintést az államkormányzás ügyeibe". Röviden: nem nevelték uralkodónak.
Az udvarra is megnyugtatóan hatott házassága. 1911. október 21-én volt az esküvője Zitával, Róbert pármai herceg és Mária Antónia portugál királyi hercegnő lányával. [...] Zita okos, éleslátású és határozottságra inkább hajló természetével támasza lett a kontemplációra és tépelődésre hajlamos, jó kedélyű, de valójában magányos Károlynak.

Szarajevó után, 1914-16

Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának (1914. június 28.) másnapján a császár maga mellé ültette a nyitott udvari hintójába, megmutatva Bécsnek, hogy tényleg utódjának tekinti. A jelképes gesztus egyelőre nem sokat jelentett. A júliusi sorsdöntő tanácskozásokba, a háború előkészítésébe egyáltalán nem vonták be, így aztán még véletlenül sem terheli háborús felelősség.
A hadműveletek kezdetén (1914. augusztus) a tescheni hadsereg-főparancsnoksághoz osztották be, immár huszár ezredesi rangban. Később azonban inkább a frontokon járt, mintegy Ferenc József képviseletében. A udvar öregjei ezután is bizalmatlanok voltak vele. [...]
Valós sikert harmadik jelentős frontszolgálata hozott. Amikor 1916 augusztusában Románia megtámadta a Monarchiát, Károly lett az egyesült német-osztrák-magyar erdélyi seregek főparancsnoka. Október végén - jórészt a német támadó alakulatok segítségével - a román haderőt kiszorították Erdélyből. Mindenki fellélegzett a Monarchiában.

II. A császár-király

A trónra lépés

A német-osztrák-magyar hadak Bukarest felé meneteltek, amikor Károlyt Segesvárról Ferenc József halálos ágyához szólították. [...]
1916. november 21-én Ferenc József lehunyta hideg, acélkék szemét. Károly lett a soknemzetiségű birodalom uralkodója. Ausztriában sorszámozással I. Károly, Magyarországon IV. Károly. Trónra léptét népei reménykedő várakozással fogadták. Az uralkodó elit persze megoszlott. A Burg "múmiakabinetje" idegenkedve várta.
Károly alaposan felforgatta az udvari rendet. Nemegyszer kapkodott, ezért is hívták "Hirtelen Károly"-nak ("Karl der Plötzliche"). A hadsereg-főparancsnokságot személyesen vette kézbe, a főhadiszállást Teschenből áttette Badenbe, ahova a közeli Laxenburgból naponta autózott be, a gépkocsiban olvasva a legfrissebb hivatalos iratokat. [...]
Ferenc Ferdinánd hatalomra vágyó hívei megpróbálták megnyerni őt egy abszolutista reformkísérletnek, hogy koronázás nélkül, gyorsan alakítsa át a dualista birodalmat. A magyar politikusok viszont éppen a koronázást tartották a legsürgősebbnek, hogy az uralkodó fölesküdjön a magyar törvényekre, amivel elejét lehet venni a dualizmus megbolygatásának. Főleg ezért volt Tisza István gróf miniszterelnök annyira elszánt ebben a kérdésben. Magyarázgatta, hogy nemzetközi politikai okokból, a majdani béke érdekében is fontos a magyar koronázás.
Az 1916. december 30-i budai koronázás nagy ünnepség volt. 71 vármegye és 29 törvényhatósági jogú város zászlainak erdeje köszöntötte Károlyt, Zitát és a gyermek Ottót. A király fejére Szent István koronáját Csernoch hercegprímás és Tisza tette. [...]

Program

Kevesen gondolták, hogy az addig nem túl markánsnak látszó 29 éves uralkodónak kialakult politikai programja volna. Pedig volt. Első manifesztuma (1916. november 21.) már kimondta: "mindent meg akarok tenni, hogy mielőbb elmúljanak a háború áldozatai és borzalmai, újból meg kívánom szerezni népeimnek a béke áldását". Ez nem volt puszta frázis. Igaz, nem is állt egyedül békevágyával. Az 1916-os év minden hadviselő félnél a kifáradás, a nyomorúság, a felbuzgó békevágy esztendeje. A béketeremtés igénye vörös fonalként - néha igencsak elvékonyodva - húzódik végig rövid uralkodásán.
A másik kitapintható vezérelv a Monarchia olyan strukturális reformja, amely a birodalom nemzeteinek törekvéseivel is számolva, valaminő szövetségi állammá alakította volna a Monarchiát. Ez a gondolat persze szintén nem volt új. A föderális jellegű berendezkedés apostolai közül Ferenc Ferdinánd tűnt ki. Károly azonban, konfliktuskerülő ember lévén, nem akarta az alkotmányosságot felrúgni, holott egy ilyen reformot vagy abszolutista úton lehet végrehajtani, vagy valaminő forradalmi úton; mindkettő távol állt gondolkodásától.
Ez a mindenki által szeretetre méltónak tartott ember nem talált terveihez - sem a reformokhoz, sem a békekötéshez - megfelelő munkatársakat. Ez volt törekvéseinek egyik legnagyobb akadálya. [...]

Károly és a németek

Károly még trónörökös korában megtapasztalta a frontokon, milyen nagy árat kellett fizetnie a Monarchiának az életmentő német katonai segítségekért. A német főhadiszálláson tett látogatásai pedig megmutatták, hogy a német hadvezetőség, s vele Vilmos császár nemcsak hogy áldozatot nem hoznának a békéért, hanem még a nyugati fronton is némi területnyereséggel szeretnék zárni a harcokat. Vitatkozott velük, de eredménytelenül.
Szeretett volna lazítani az immár függőséggé változó német kapcsolatokon, azonban éppen az ő uralma idején teljesedett ki a Monarchia feletti német hegemónia. Ellenezte a korlátlan (német) tengeralattjáró-háborút, akárcsak Tisza, Czernin - de a döntő tárgyaláson hallgatott. Ellenezte a német Közép-Európa-tervet, még enyhített változata ellen is tiltakozott - később mégis engedett. Nem akart osztrák- magyar alakulatokat küldeni a francia hadszíntérre - de azután mégiscsak hozzájárult 50 tüzérségi egység ottani bevetéséhez. A gyakorlatban mindig engedett, elveit azonban fenntartotta. [...]
Ilyen háttérrel jobban érthető, hogy miért is vágott bele IV. Károly szinte egyedül az antanttal folytatandó béketapogatózásokba. 1917 folyamán, az orosz februári forradalom után nem látszott reménytelennek a békekötés. [...]
Károly tárgyalási kísérleteinek kudarca nem kizárólag az ő hozzá nem értésén és határozatlanságán múlott. Még csak nem is egyedül a német tábornokok konok győzelmi megszállottságán. 1918-ra az antant már túlságosan elkötelezte magát szövetségesei - Szerbia, Olaszország és Románia - területi igényei mellett, ami a Monarchia alapos megcsonkítását jelentette volna. De a teljes véget az vetítette előre, hogy az antant a "csehszlovák igények" létjogosultságát is elismerte. Mindezt tetézte az antant érthető félelme "a német militarizmustól", melynek még egy későbbi újjászületését is meg akarták akadályozni, ezért inkább vágytak totális győzelemre, semmint egy annexiómentes békére.

Sodrásban

Uralkodása első évében még alakította a politikát. 1917 nyarán nagyszabású amnesztiája jó hatást keltett a nemzetiségek soraiban, de nem a német nemzetiek körében. A parlament összehívása Bécsben - ahol Magyarországtól eltérően, a háború kitörése óta nem ülésezett - liberális gesztusnak számított, de nemzeti viszálykodások színterévé változott. Tisza elbocsátását 1917 tavaszán örömmel fogadta a magyar ellenzék, de a sokat ígért általános választójogot Tisza nélkül sem tudta bevezetni, ráadásul az egymást követő gyenge budapesti kormányok megingatták az addig a Monarchia szilárd pontjának számító Magyarország tekintélyét is.
1918-ban a birodalom is, Károly is, már csak sodródott. [...]
1918 elején a breszt- litovszki, majd a bukaresti béke hozott enyhülést. Előbbiről Károly azt írta: "eddigi gondteli kormányzásom legszebb napja". Sokan érezhettek így, hiszen 1918 folyamán több mint 40 ezer vagon élelem jött Ukrajnából a Monarchiába, sokakat megmentve az éhhaláltól. S megindult keletről a hadifoglyok tömege is vissza a hazába.
A háború ellenére az uralkodó hétköznapi élete nem volt csupa szenvedéstörténet. Az udvari emberek visszaemlékezése szerint néha vadászott, s voltak nagyobb ünnepségek, amelyeket kifejezetten élvezett. Vilmos császár időnként lelket öntött belé, így 1918 nyara egyfajta fatalizmussal vegyes optimizmussal telt el. Laxenburgban gyakran dolgozott a nagy hársfa alatt, s államférfiak szaladgáltak az iratok után, amikor a szél szétfújta azokat.
Közben bomlásnak indult a birodalom. 1918 elejétől nemcsak sztrájkok voltak, hanem kisebb-nagyobb katonalázadások, Cattaróban egyenesen matrózfölkelés. Rómában a Monarchia "elnyomott nemzeteinek képviselői" a birodalom felbontása mellett foglaltak állást, s ezt az új rendezőhatalom, az Egyesült Államok egyetértően tudomásul vette, mint ahogy a párizsi antant haditanács is júniusban Lengyelország feltámasztása, Jugoszlávia és Csehszlovákia megteremtése mellett foglalt állást. [...]
[...] Október elején a birodalom osztrák felében - de még Horvátországban is - már minden nemzetnek volt saját, önállóságot igénylő reprezentatív testülete.

Átalakítás vagy bukás?

Az uralkodó elszánta magát a birodalom föderatív átalakítására, amit már régóta tervezett, s ami eddig is több bizalmas megbeszélés tárgyát képezte. A híressé vált október 16-i császári manifesztum Ausztria szövetségi állammá alakítását ígérte, Magyarországra azonban - a magyar politikusok egyhangú ellenállása miatt - nem vonatkozott, "a magyar szent korona országainak integritását" nem érintette. Az elv, hogy "minden néptörzs a maga település-területén alakítson nemzeti államot", Ausztriában sem volt kielégítő, hiszen ennek keresztülvitele csehek, lengyelek, szlovének számára történelmi tájak elvesztését jelenthette volna. (Ezért is tartják a történészek ezt az akciót újabban is "pánikakciónak".) Három nap múlva (október 18.) érkezett Wilson válaszüzenete, döntsenek a népek maguk - értsd: a győztesek - a Monarchia sorsáról. Ezzel az utolsó mentőkötél is elszakadt. Bár ezt sem Károly, sem a vezető politikusok még nem így érezték, a hadszíntér csapásai és a nemzetek széthúzása nyomán nem maradt más számukra, mint a birodalom felszámolóbiztosi feladatköre. [...]
Károly október 26-án megüzente II. Vilmos császárnak, hogy azonnal békét köt, s Wilsonhoz fordult a békéért, elismerve a csehszlovák és a délszláv egység követelését is. Harmadnapra a Monarchia minden nagyobb alkotóeleme - még a szűkebb osztrák rész is - önállósult. [...]

*

Megmenthette volna-e Károly a Habsburgok örökségét?

A nemzetközi tudományosság abban egyetért, hogy nem. Abban is, hogy megpróbálta. Abban is, hogy jó szándékú, munkás egyéniség volt. Ez utóbbi értékítélettel jótékonyan takarja az elemzési eredményt, azt, hogy nem nőtt fel a kor igazi politikacsinálóinak nagyságához, miközben neki azokénál nehezebb feladatot kellett volna megoldania.

III. Polgári-királyi utójáték

A bukás, 1918. október-1919. március

1918. október végétől már kongott az ürességtől a schönbrunni palota. A személyzet megfogyatkozott, a testőrség teljesen elpárolgott, az arisztokrácia és a tábornoki kar is elhagyta Károlyt. Egy bő hét igazi átmenet következett. Egyik rangos munkatársa szerint hűségtelefonok jöttek nacionalistáktól, ahonnan nem várták, míg a "trón támaszai" elmaradtak. 1918. november elején még békeküldöttség tárgyalt Bernben az antant megbízottaival a Monarchia fennmaradásáról, de a régi viszonyok likvidálásáról is. Az antant megbízottak november 7-én közölték, hogy "miután a népek a dunai birodalom felbomlasztása mellet döntöttek, a szövetségesek kormányai nem folytathatják a tárgyalást a császár és a király képviselőivel, s az eddigi megbeszéléseket semmisnek tekintik". Ezzel a külhatalmak Károly személyéről is levették kezüket. Még hátra voltak az otthoni politikusok.
November 11-én Lammasch osztrák miniszterelnök Schönbrunnban aláíratta vele a császári lemondási nyilatkozatot, melyben lemond az osztrák államügyekben való részvételről. A rövid, de körmönfont nyilatkozat elvben hagyott kiskaput a trónra való visszatérésre is. Károly még aznap elhagyta a fővárost, három autóval, családostól Eckartsauba ment.
Keserű volt a folytatás kedvenc kastélyában is. November 13-án megjelent három magyar főrend Wlassics báró vezetésével, s rávették, hogy az osztrákhoz hasonló nyilatkozattal lemondjon a magyar királyi jogkör gyakorlásáról. ("Ne legyen személyem akadálya a magyar nemzet fejlődésének.") Elvben ezúttal sem magáról a trónról mondott le. Egy ideig kapott élelmiszerjegyeket a hatóságoktól. Formailag azután V. György angol király "védelme" alatt élt.
1919. március 24-én hagyta el Ausztriát az udvari vonattal. Útközben itt-ott még ünnepelték is, úgy, hogy az angol Strutt alezredes állítólag megkérdezte: "Ezt nevezik forradalomnak?" Az osztrák nemzetgyűlés hamarosan száműzte és megfosztotta vagyonától a Habsburgokat.

Titkos politizálás és a magyar hazatérések, 1919-21

A Genfi-tó melletti Pranginsban rendezkedett be, s kezdettől politizált - titokban [...] ami persze alig lehetett több, mint fontoskodó cselszövés, látogatók titkos fogadása, hírek gyűjtése és terjesztése, egy igen laza közép-európai föderáció hirdetése. Előkerült Sixtus, hogy ismét közvetítsen Párizs felé, egyenesen Aristide Briand külügyminiszterhez.
Tájékozódtak Magyarországon is. A magyar felső körök, de különösen az udvarban felnőtt, Károly által preferált Horthy dinasztiahűségét mértéktelenül túlbecsülték. [...]
Az első királypuccs néven ismert budapesti útra 1921. március 26-án került sor. Álruhában, Sanchez álnéven utazott az Orient expresszel Bécsig, onnan gépkocsival Szombathelyre, s a püspöki palotából autón a fővárosba. Szinte bekopogtatott Budán Horthyhoz - egykori saját dolgozószobájába. A kormányzó hűségéről biztosította, de a nagyhatalmak ellenkezésére hivatkozva lebeszélte szándékáról Károlyt, aki a beszélgetés után visszautazott Szombathelyre, ahol újból szervezkedni kezdett, majd április 6-án Svájcba távozott. Közben a csehszlovák és jugoszláv kormány tiltakozott Budapesten, a csehszlovák Beneš blokádot és katonai demonstrációt tervezett. [...]
Csakhogy a hazajövetel nem volt érdeke senkinek. Sem az utódállamoknak (érthetően), sem a győztes nagyhatalmaknak (magyarázhatóan), sem Horthyéknak (természetszerűen). Ez utóbbiak - Magyarország új vezetői - sem bírtak elsöprő támogatottsággal sem az elit, sem a társadalom, de még a tisztikar körében sem. Egy restaurációs kísérlet csak belső krízist eredményezhetett volna, amelyben a liberálisabb, demokratikusabb erők nem Károlyhoz húztak volna. De minden hazai erő megérezte, hogy a restauráció egyetlen értelmes célja: a történelmi Magyarország helyreállítása lehetne, ez azonban belátható ideig lehetetlen. Viszont Károly esetleges budai trónra ültetése bizonyosan kiváltja a szomszédok 1919. évi inváziójának megismétlődését. Titokban Bethlen miniszterelnök Svájcnál jóval távolabb akarta tudni az ex-királyt.
A második királyjárásra 1921 őszén került sor. [...]
Károly Sopronból október 22-én - addig nem volt elég vagon - négy vonattal, a fölesküdött katonákkal elindult Budapest felé. Pár óra alatt játszva elfoglalhatták volna Budapestet. Ehelyett, mint közismert, az utat átpártoló helyőrségek eskütételei, beszédek, misék szakították meg. (A síneket viszont a kormány szakíttatta volna fel, ha a vasutasok engedelmeskedtek volna.) 22-én még nem jutottak tovább Győrnél. [...]
Több mint egy napig, október 23- 24-én folyt le a fegyverszünettel tarkított budaörsi csata - szerencsére nem komoly ütközet - a királypárti és Horthy-hű erők között, melyben az ágyúk is megszólaltak. "Nem akarok polgárháborút!" felkiáltással - szerintünk úgy sem lett volna - a király elrendelte a visszavonulást. Két nap alatt a kormányerők Szombathelyt és Sopront is megtisztították a karlistáktól. A közreműködő tiszteket és politikusokat letartóztatták, de hamarosan amnesztiával szabadultak.
Károlyt a tatai Eszterházy-kastélyban fogták el október 25-én. Egy pillanatra élete is veszélyben forgott, mert egy fegyelmezetlen különítmény meg akarta ölni. Horthyék azonban vigyáztak, hogy haja szála se görbüljön. A tihanyi apátságba vitték, s még jelképesen sem vették el a kardját. Vendég és fogoly volt egyszerre.
A királyjárások záróakkordja volt, hogy a nemzetgyűlés 1921. november 6-án kimondta a Habsburgok trónfosztását - Magyarország király nélküli királyság lett. A királyjárások ugyanakkor meggyorsították a magyarellenes kisantant (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) kialakulását.
Károly emberi tragédiája ezután következett. Tihany-Aszófőről vonaton Bajára vitték. Egy angol monitor (Glowworm) a Dunán, egy hadihajó (Cardiff) a Földközi-tengeren elvitte a királyi párt a Portugáliához tartozó, atlanti-óceáni Madeira szigetére, Funchalba. Az volt ez neki, mint Szent Ilona szigete Napóleonnak, bár szépen voltak látogatói. Egy idő után a szállodát sem tudták fizetni - hallatlan becsű gyémántjaiktól, ékszereiktől egy szélhámos már korábban megfosztotta őket. Az apanázsban az antant nem tudott megállapodni. Egy portugál bankártól felajánlott villában, de a luxus fürdőhellyel ellentétben, kedvezőtlen klímájú hegyen laktak. A kezdettől gyönge alkatú Károlyt hamarosan elvitte egy influenzából kifejlődött tüdőgyulladás. Családja körében, magányosan halt meg Quinta do Monten 1922. április 1-jén.

Vissza a tartalomjegyzékhez