SZARKA LÁSZLÓ: A cseh és szlovák történetírás
Prága és Pozsony
A Habsburg Monarchia és az uralkodóház iránti lojalitás kérdése a cseh és szlovák
történetírásban mindmáig ritkán kutatott témának számít. Roman Holec,
a pozsonyi egyetem történész- professzora az utolsó Habsburgok szlovák vonatkozásainak
szentelt könyvében a szlovákok dinasztia iránti hűségét vizsgálva azt hangsúlyozza,
hogy az valójában az uralkodónak kijáró kötelező tiszteletet és az egyszerű
embereknek a jóságos uralkodóba vetett hitét jelentette. Maga a szlovák politika
viszonyát viszont a Ferenc Ferdinánd trónörökös "műhelyében" fontos
szerepet játszó Milan Hod ã a fogalmazta meg a legtömörebben, amikor
a Monarchiát "élő hullához" hasonlította. (Holec, 110.)
Abban a cseh és a szlovák történeti munkák egyetértenek, hogy a Monarchia
belső reformja, nemzetiségi alapon történő föderatív átalakítása a háború utolsó
évében már megkésett kísérlet volt. A birodalom tényleges "sírásója"
nem IV. Károly, hanem a dualista rendszerhez mindvégig ragaszkodó Ferenc József
volt. Károly 1918. október 16-i föderalizációs kísérletének a megkésettség mellett
a második legnagyobb hiányosságát abban jelölik meg, hogy "a föderáció
elveit csak a Monarchia osztrák részeire kívánták érvényesíteni, a magyarországi
részen viszont nem". Ez pedig azt jelentette volna, hogy "miközben
a csehek haszonélvezői lehettek volna, a szlovákok továbbra is a másodrendű
nemzet maradtak volna". (Kovtun, 384.)
A különbékét célzó, titkos tárgyalásokkal megtűzdelt "Habsburg-szomorújátéknak"
az utolsó osztrák-magyar uralkodó csupán mellékszereplője maradt, tényleges
irányítója a németekkel mindvégig együttműködő Czernin külügyminiszter volt.
Ezt állítja a Monarchia felbomlásával foglalkozó cseh monográfia szerzője, az
1969 után húsz éven át Amerikában élt Ji â í Kovtun. Ő a cseh történetírásban
szokatlan részletességgel elemzi a Károlyhoz fűződő különbéke- kezdeményezéseket.
Kovtun szerint éppen Czernin diplomáciai baklövései miatt bizonyultak hiábavalónak
az uralkodó Wilson amerikai elnökhöz eljuttatott és ott megértéssel fogadott
üzenetei.
A cseh történész Lansing amerikai külügyminiszter 1918. áprilisi-májusi feljegyzéseit
elemzi, amelyek - a Sixtus-kísérlet Clemenceau által történt leleplezését követően
- a Monarchia sorsát megpecsételő amerikai döntés okait tárják fel. "Az
új helyzetre való tekintettel úgy ítélem meg - írta Lansing -, hogy Ausztria-Magyarországot
mint birodalmat gyakorlatilag fel kell számolni. Szét kell osztani azon nemzetiségek
között, amelyekből összetevődik." (Kovtun, 119.)
Az öt éve elhunyt, Magyarországon is jól ismert Otto Urban szintén úgy értékelte,
hogy Károly császár titkos tárgyalásainak kudarca volt az utolsó fordulópont
a Monarchia jövőjének nagyhatalmi megítélésében: 1918 májusa után a Monarchia
belső reformjait célzó kísérletek mögül már hiányzott az amerikai és brit támogatás,
s ezért az 1918. szeptemberi- októberi nemzetiségi tárgyalások és a császári
manifesztum eleve reménytelen vállalkozásnak számítottak.
A trianoni békeszerződés előzményeivel foglalkozó szlovák monográfiák szerzője,
Marián Hronský angol nyelven is megjelent munkájában az 1918. október
16-i Völkermanifest elutasításának legfőbb okát "az elvakult és javíthatatlan
magyar hivatalos politika" integritás-doktrínájában jelölte meg, amelyet
Wekerle Sándor miniszterelnöknek sikerült a császári manifesztumban is érvényre
juttatnia. "Ez a magyar politika az október 16-i császári manifesztumot
már születése pillanatában ellehetetlenítette, amely azonban lényegét tekintve
is kemény ellenállásba ütközött, hiszen az önálló és szuverén nemzetállamok
létrejöttét kellett volna megakadályoznia." (Hronský, 34.)
A cseh és a szlovák történetírás a Monarchia felbomlásának belső okai közt a
dualista rendszer megmerevedését, a belső nemzetiségi átalakulás megakadályozását
tekinti elsődlegesnek. Károly lehetőségeit nemcsak a világháború által kiváltott
nagyhatalmi polarizálódás korlátozta, hanem a Monarchia átalakítását folyamatosan
megakadályozó magyar ellenállás is - írják.
Az osztrák birodalmi gyűlés cseh képviselőinek 1917. május 30-i államjogi nyilatkozata
szerint "a dualista rendszer az egész birodalom nyilvánvaló kárára uralkodó
és elnyomott nemzeteket teremtett", amit csak a "Habsburg-Lotharingiai
monarchiának a szabad és egyenlő nemzetállamok szövetségi államává való átalakításával"
lehet megváltoztatni. A nyilatkozatban a cseh politikai elit először hirdette
meg nyíltan a Masar ÿ k vezette csehszlovák politikai emigráció által kijelölt
államalapítás célját: "...népünkre támaszkodva arra törekszünk, hogy a
csehszlovák nemzet valamennyi ágát egy demokratikus cseh államban egyesítsük,
beleértve a nemzet szlovák ágát is, amely összefüggő egységben él a történeti
cseh hazával." Jan Rychlík cseh történész a cseh-szlovák viszonynak szentelt
monográfiájában éppen ezért azt hangsúlyozza, hogy IV. Károly magyar király
számára a cseh-szlovák kérdés a Magyarországgal való súlyos konfliktusok vállalása
nélkül 1917 májusa után teljességgel megoldhatatlanná vált. (Rychlík,
51.)