SOMOGYI ÉVA: Az osztrák történetírás
Az osztrákok császára
Igazságtalan a történeti emlékezet I. Károly császárral. Ferenc Józseffel hasonlítja
össze, aki az osztrák nagyhatalom utolsó formátumos (vagy annak hihető) uralkodója
volt, aki hosszú uralkodása alatt békét és stabilitást hozott, felépítette azt
a Bécset, a valóságost és a virtuálist, amelyet egy régesrégen letűnt
világ csodálni és megmosolyogni való relikviájaként érez a "Császárvárost"
ma ellepő turisták hada.
Igazságtalanság a háború harmadik évében trónra lépő, 29 esztendős Károlyt összehasonlítani
Ferenc Józseffel, ám, mert örökébe lépett, ez mégis megkerülhetetlen. Csakhogy
a századvég Ferenc Józseféhez szoktuk mérni, s nem az agg császárhoz, aki a
háborúba vitte népeit, aki már maga is elveszítette hitét a Monarchia jövőjében.
Újrafogalmazta végrendeletét arra az esetre "ha a történeti fejlődés folytán
a korona nem maradna Házunk birtokában", és csak azt kívánta: "Ha
a Monarchiának tönkre kell mennie, becsülettel pusztuljon el". Károly ezt
a pusztuló Monarchiát örökölte.
Ferenc Józsefnek könnyű volt, őt miniszterei szinte bezárták a schönbrunni kastélyba,
nem látta az éhező várost és a frontról hazatérő nyomorultakat. De Károly járt
a hadszíntereken, így tudta, hogy a háborút valamiképpen be kell fejezni.
A mai osztrák történetírás mindenekelőtt az ifjú császár békevágyát hangsúlyozza,
hogy őszintén akarta a békét. 1916 végétől a Monarchiában megindultak a titkos
béketapogatózások. A Sixtus- affér csak azért kapott különös jelentőséget, mert
abban Károly a maga uralkodói tekintélyével vett részt. *
Ígéretet tett, hogy támogatja Franciaország igényeit Elzász-Lotaringia visszaszerzésére.
Ez a nyilatkozat azonban alapjában ellentétben állt a német-osztrák szövetség
betűjével és szellemével. Károly jó szándékú, de óvatlan és könnyelmű volt.
S amikor nyilatkozata egy év múltán nyilvánosságra került, kétségbeesetten cáfolta
valódiságát, ami tovább rontotta a helyzetet. Kénytelen volt megkövetni a németeket,
amivel még szorosabban hozzákötötte a Monarchiát a Német Birodalomhoz.
A Sixtus-afférral nem a különbéke lehetősége enyészett el, ilyen aligha volt,
hanem a császár szavahihetősége, a császármítosz tört össze véglegesen a háború
sújtotta Ausztriában.
Az ifjú császár kedves, barátságos, közvetlen ember volt, aki - mint egy közönséges
miniszter - megnyitotta audienciatermét sokak előtt; pártpolitikusok, nemzetiségi
vezetők, nagy terveket forraló hivatalnokok jártak hozzá. 1917 tavaszán újra
összehívta az osztrák parlamentet, amit már a háború kezdetén feloszlattak.
Pedig Károly korántsem gondolta magát közönséges politikusnak, imponált neki
az 1850-es évek abszolutista uralkodója, a Sixtus-afférba is kicsit a minisztereitől
nem korlátozott abszolút uralkodóként bonyolódott. Csakhogy ekkor Ausztriában
már sem alkotmányos, sem abszolutista uralkodó nem kellett.
Amikor a front és a hátország is összeomlott, 1918. november 11-én Ká- roly
kénytelen volt lemondani. Miről is?
A császár nyilatkozatát Ignaz Seipel miniszter fogalmazta, s az a diplomáciai
kétértelműség mesterműve volt. Károly ugyanis eleve elfogadta Német-Ausztria
döntését jövendő államformájáról, amit akár a trónfosztásba való belenyugvásnak
is lehetett értelmezni. De az a megszorítás, hogy lemond az államügyekben való
részvételről, a pillanatra vonatkozott, a jövőre való jogigény feladása nélkül.
Az osztrák államtanács és a nemzetgyűlés november 12-én azonban a köztársasági
államforma mellett döntött. Ezen a napon ért véget a Habsburg Monarchia története.
Károly 1919 tavaszáig a republikánus kancellár mellett még ott élt Ausztriában,
eckartsaui kasélyába visszavonultan, de azért udvartartással körülvéve, ami
folytonos zavart jelentett a fiatal köztársaság számára. Április 3-án a nemzetgyűlés
meghozta Habsburg-ellenes törvényét, Károlyt kiutasították az országból, s mindenütt
sebtében eltávolították a császári szimbólumokat. Ez radikális szakítás a múlttal,
a köztársaság öntudatos aktusa - vallják azok a történészek, akik maguk is szakítottak
a Habsburg múlttal, de úgy ítélik: a trónfosztás egyben egy látens rossz
közérzet forrása. Hiszen a kicsi Ausztriában tovább élt a régi szép békeidők
emléke, s ez újjáélesztette a Habsburg mítoszt. Csakhogy a mítosz Ferenc Józsefet
rehabilitálta, és sokkal kevésbé a békére törekvő, szerencsétlen Károlyt.
A ma használatos osztrák kézikönyvek úgy ítélik meg, hogy a Habsburgok trónfosztása
volt az a forradalom, amelyben Német-Ausztria, az első osztrák köztársaság megszületett,
s a mai, a második (1945) ennek az 1918-ban született köztársaságnak az örököse.
Károly ellentmondásos szerepét a történetírás főként a Monarchia felbomlása
s az Osztrák Köztársaság születésének folyamatában elemezte.
A személye iránti érdeklődést a boldoggá avatás folyamata nyilván megnövelte.
A római szertartással egy időben látott napvilágot Elisabeth Kovács kétkötetes
munkája, "A Dunai Monarchia bukása vagy megmentése", I. (IV.) Károly
életrajza, amelyhez egész kötetnyi iratkiadás kapcsolódik. A hatalmas mű a maga
majd 2000 oldalával, alkalmas egy árnyalt Károly-kép kialakítására.