RESS IMRE: A horvát történetírás
A horvát király
A budai koronázáskor számos horvát reménykedett abban, hogy az új uralkodó
címeinek hosszú sorában a "Dalmácia és Horvátország királya" elnevezés
nem marad sokáig üres formula.
A horvát politikai irányzatok mindegyike változtatást kívánt az Osztrák- Magyar
Monarchia 1867-ben létrejött dualista berendezkedésén. A 19. század utolsó harmadától
a horvát törekvések egyik változata volt a történeti jog szerint horvátnak tekintett
tartományok - Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Bosznia és Hercegovina - egyesítése
és az így létrejött horvát országegyüttes egyenrangúsítása a Monarchia másik
két állami tényezőjével.
Ezt a felfogást mind erősebben hangoztatták a Monarchia-barát horvát politikusok,
mert így látták elkerülhetőnek a minden délszláv egy államban egyesítését (a
későbbi Jugoszlávia). 1867-ben, Ferenc József koronázásakor a horvátok egységesen
távolmaradásukkal tüntettek a számukra hátrányosnak tartott dualizmus elfogadásának
ünnepélyes aktusa ellen. Károly királlyá avatásának ünnepségein 1916 decemberében
azonban nemcsak a tartománygyűlés képviselői és az autonóm kormány tagjai jelentek
meg, hanem a horvát megyék, városok és más testületek képviselői is, tömegesen.
De nem hiányoztak Bosznia és Hercegovina három felekezetű lakosságának egyházi
és világi küldöttei sem.
A kedvező változások reményében már a koronázás előkészületei során is aktívak
voltak a horvátok. A látványos ceremónia kultikus helyére, a koronázási dombra
a horvátok olyan történelmi színhelyekről küldtek földet, amelyek a magyar állam
védelmében jelentős szerepet kaptak: mint IV. Béla védelmében a tatárokkal vívott
ütközet helyszínéről, a grobniki mezőről és a törökellenes harcok számos horvátországi
csatateréről (Korbávia, Sziszek vára stb.). Ilyen volt a szerémi Száva-part
vérrel frissen öntözött lövészárka, ahol a legújabb történeti legendárium szerint
1914 őszén a horvát alakulatok hősiessége akadályozta meg a szerb hadsereg áttörését
Pétervárad irányába. Különös precizitással készítették elő a koronázási hitlevél
horvát nyelvű változatát is, a koronázási ünnepségek során nemzeti nyelven gyakorlatilag
az elsőt, hiszen Ferenc József trónra lépésének utólagos törvénybe iktatása
a horvát országgyűlésben, a saborban nélkülözött minden pátoszt és ünnepélyességet.
Képes albumot állítottak össze a tanulóifjúságnak, hogy ehhez a fogékony réteghez
közelhozzák az új királyt, és népszerűsítsék a nevéhez kapcsolódó remélt változásokat.
Persze a koronázás fénye sem tudta már eltakarni, hogy egyidejűleg tekintélyes
horvát politikusok - köztük a magyar képviselőház és a horvát sabor egykori
képviselői - külföldön a Monarchiától független délszáv állam ügyében tevékenykedtek.
A köznép soraiban is gyorsan lelohadt a lelkesedés, s inkább a háborús fáradtság
és a fokozódó ellátási nehezségek kötődtek az új királyi pár nevéhez.
A koronázást követően összeülő horvát tartománygyűlés hamarosan kinyilvánította,
hogy a horvátnak tekintett területek mielőbbi egyesítését kívánja. A horvát
egyesülési és államjogi emancipációs programot Ivo Pilar közíró-politikus, közgazdasági,
szociológiai és geopolitikai érvekkel alátámasztva foglalta rendszerbe számos
írásában. Javasolta, hogy a jugoszlavizmus térhódításának ellensúlyozására egyesítsék
a horvát tartományokat, hozzanak létre "bővített dualizmust". Ebben
Horvátország közös kondomíniumként a Monarchia mindkét államához tartozna, miközben
a horvát országegyüttes egységes törvényhozást és annak felelős parlamenti kormányzatot
kapna. Pilar terve ezt a helyzetet természetesen csak átmenetnek tekintette
az egyenrangú osztrák-magyar-horvát trializmus kialakulásához.
A horvát állásfoglalás elhatárolódott a bécsi parlament délszláv képviselőinek
"jugoszláv tervétől", amely a szerbekkel és szlovénekkel való egyesülését
tűzte ki célul.
Az új délszláv állam történetírása 1918 után "megalkuvás"-ként és
"önfeladás"-ként értékelte azokat az elképzeléseket, amelyek a horvát
nemzeti kibontakozás lehetőségét a Monarchia keretében képzelték el. Az ezen
tervkovácso- lásokban közreműködő uralkodót is sötét színekkel ábrázolta. Tudományos
vita nem is nagyon bontakozhatott ki a különböző nemzeti alternatívákról, hiszen
az ellenkező vélemények felkészült képviselőit nem csupán hallgatásra kénysze-
rítették, hanem - főként a két háború között - esetenként fizikailag is megsemmisítették.
(Ez a sors jutott osztályrészül Milan Sufflaynak, a nemzetközileg ismert középkorkutatónak,
de Ivo Pilar is máig tisztázatlan körülmények között halt meg az 1930-as évek
közepén Zágrábban.)
A jugoszlávcentrikus történelemszemlélet módosulása a horvát történetírásban
csak az állami függetlenség elérése után, az 1990-es évek elejétől bontakozott
ki. Új monográfiák egész sora látott napvilágot, amelyek kiterjedt forrásbázisra
alapozva előítéletektől mentesebb képet nyújtottak a horvátok Monarchia-beli
sorsáról, a horvát-magyar államközösség működéséről és a Habsburg-ház szerepéről.
Az újraértékeléshez nyilvánvaló ösztönzést adott Habsburg Ottónak a horvát állami
függetlenség nemzetközi elfogadtatásában kifejtett tevékenysége. Elkötelezett
szerepvállalására az idős Európa-politikus azt az ironikusan találó indoklást
adta, hogy ezzel csak azt akarta bizonyítani a horvátoknak, hogy a Habsburgok
mégsem olyanok, amilyeneknek évtizedekig ábrázolták őket a jugoszláv történelemkönyvekben.
De valószínűleg még hosszabb időt igényel, míg a horvát történetírás megvilágítja
az utolsó Habsburg uralkodó jelentőségét, a birodalmi reform és a horvát nemzeti
emancipáció összefüggéseit.