RAINER M. JÁNOS: Nagy Imre utolsó szavai

Film és dokumentum

A rendező játékfilmet forgatott, a fogoly Nagy Imréről szóló saját vízióját vitte filmre, a mű tehát fikció. Ugyanakkor nemcsak felhasználta a történeti kutatás eredményeit, hanem művébe olykor közvetlenül be is építette azt a sokrétű dokumentumanyagot, amelyet a történész és a dokumentumfilmes használ: titkos lehallgatásról szóló feljegyzéseket, kihallgatási és tárgyalási jegyzőkönyveket, önéletrajzot, naplót, levelet, egykorú filmhíradókat és fotókat. Egyes képsorok tudatosan idézik a filmhíradó stílusát, a valamikori fotósok nézőpontjából elevenítenek meg egy-egy képet. A tudatosan vállalt dokumentarista szemléletet jelzi a főszereplő, Jan Nowicki gondos maszkírozása a minél nagyobb fizikai hasonlóság érdekében, egyes eredeti helyszínek megjelenése (például a jugoszláv követségé, a tárgyalóteremé), és bizonyos jelenetek "koreográfiájának" eredeti filmfelvételek segítségével történő utánzása. [...]
Mészáros Márta ugyanakkor más pontokon igen erőteljesen el is rugaszkodott attól a "valóságtól", amelyeket a dokumentumokból épített fel. A síkvidéki Snagovot (miközben a helység neve a filmben többször elhangzik) magashegyi, tátrai környezetbe helyezte. A kihallgatások kezdetén Nagy és kihallgatója egy furcsa raktár- vagy lomtárszerű helyiségben ülnek, amelynek két felét drótháló választja el, tehát valamikor beszélő céljaira szolgált. Nagy sohasem tartott olyan formális sajtóértekezletet, amelyet a film elején, a forradalom napjaiban látunk, és így tovább. De talán a legszokatlanabb, legváratlanabb, hogy megváltoztatta Nagy Imre "utolsó szavait", s helyettük egy a film- és hangfelvételek alapján szó szerint jegyzőkönyvezettől eltérő, bár néhány ponton azzal érintkező saját szöveget adott főszereplője szájába.

A per "dokumentumai"

Az utolsó szavak, egyáltalán Nagy Imre magatartása a vizsgálat, majd a tárgyalás folyamán évtizedeken át teljesen ismeretlen maradt. Az Igazságügyminisztérium 1958. június 17-én megjelent közleménye mindössze annyit tartalmazott, hogy a miniszterelnök a tárgyalás során mindvégig "tagadta bűnösségét" (Szilágyi Józsefhez és Maléter Pálhoz hasonlóan). Nagy Imre a "bűntársak" és tanúk terhelő vallomásai nyomán "lelepleződött" és a "bűncselekményei tényeire vonatkozóan részleges beismerő vallomást tett". A nem sokkal később magyarul és négy világnyelven kiadott ún. Fehér Könyv (Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése) ehhez szolgáltatott "adalékokat" néhány kiragadott, olykor meghamisított részlettel, amelyeket a tárgyalás rövidített jegyzőkönyvéből vett. Ugyanez volt a koncepciója az 1958. június 9-15. között a tárgyalásról forgatott anyagon alapuló mintegy 80 perces propagandafilmnek is, amelyet azután soha nem mutattak be, s amely a peranyag mellékleteként maradt fenn. Sajnos a teljes forgatott anyagot - amelyből ezt a 80 perces összeállítást összevágták - 1961-ben megsemmisítették.
A Nagy Imre-perrel kapcsolatos hírzárlat a szovjet rendszer titoktartási átlagánál határozottabban működött: a per részleteiről 1989-ig meglehetősen keveset lehetett tudni.

1968: kitalált "utolsó szó"

1968 júniusában azonban a párizsi Irodalmi Újság első oldalán, budapesti közlésre hivatkozva, megjelent egy szöveg, amely a közlő szerint Nagy Imrének az utolsó szó jogán elmondott szavait tartalmazta. Ez a következőképpen hangzott: "Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét a Duna völgyében: 1953-ban és 1956-ban. Rákosi és az oroszok megakadályoztak benne. Ha most az én életemre van szükség azt bizonyítani, hogy a kommunisták nem a nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom. Ezek után úgysem ér már semmit. Tudom, hogy lesz még egyszer egy Nagy Imre-per, amelyen rehabilitálnak, és háromszor annyian jönnek majd a temetésemre, mint Rajkéra. Csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak."
A szöveg ezt követően bekerült számos 1956-tal kapcsolatos kiadványba, világszerte ismert és használt idézetté vált. [...]

Ítélethirdetés előtt: az első "utolsó szó"

Az 1980-as évek elejétől a per túlélői, elsősorban Vásárhelyi Miklós, több alkalommal hangsúlyozták itthoni és külföldön tett nyilatkozatokban, hogy Nagy Imre ezeket nem mondta, s utaltak arra is, hogy lényegében nem élt az utolsó szó jogával, hogy nem hangzott el semmilyen politikai deklaráció.
1989-ben, a legfőbb ügyész által kezdeményezett semmisségi eljárás során előkerültek a Belügyminisztérium irattárának ún. zárt részlegéből a Nagy Imre-per iratai. Köztük a hangfelvételek, a megmaradt film és a szó szerinti (egyébként nem egészen teljes) leiratok is. Így egyértelműen kiderült, hogy Nagy Imre mit is mondott. Hamar tisztázódott, hogy nem egy, hanem két "utolsó szó" is létezik.
A korabeli perrendtartás szerint a vádlottat a bizonyítási eljárás végeztével, az ügyész vádbeszéde után, de még az ügyvédi védőbeszédek és az ítélethirdetés előtt illette meg az utolsó szó joga. Ekkor - a megmaradt filmfelvétel néhány kocka erejéig szerencsére ezt is tartalmazza - Nagy Imre egy kis füzetből - amely a tárgyalás során végig a kezében volt - a következőket olvasta fel: [...]
Igen tisztelt Népbíróság! Igen tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. Védőm felszólalása után az utolsó szó jogával elhangzott megjegyzéseimen túl nem kívánok élni, védelmemre semmit felhozni nem kívánok, várom a tisztelt Népbírósági Tanács igazságos ítéletét."
A rövid szöveget Nagy Imre, szokásához híven, valószínűleg jó előre elkészítette. Ekkor már elsősorban arra törekedett, hogy kimutassa az eljárás törvénytelenségét, illetve, hogy rögzítse saját politikai tevékenységének főbb mozzanatait. Vida Ferenc népbírósági tanácselnök a tények helyett a vádirat politikai és büntetőjogi minősítéseit ismételgette. Kettejük napok óta tartó szópárbaja nyomán dönthetett Nagy Imre úgy, hogy nem tart utolsó összefoglalót politikai krédójáról, amelyet 1956-ban is érvényesíteni akart. Azóta is kiadatlan romániai feljegyzései (ezeket Gondolatok, emlékezések címmel írta), valamint a kihallgatások és tárgyalás során tett megjegyzései szerint ebben az időben nem annyira a forradalom alatti rendkívüli döntéseket, hanem az 1953-tól (sőt, 1945-től, 1948- tól) folyamatosnak tekintett reformpolitikát tekintette e hitvallás alapvetésének. [...]

Itélethirdetés után: a második "utolsó szó"

A halálos ítélet elhangzása után a bíró - ismét a perrendtartásnak megfelelően - megkérdezte az elítélteket, kérnek-e kegyelmet (a védőknek ez hivatalból kötelességük volt). Ami az ítélet elhangzása után történt, arról csak azt tudjuk biztosan, amit a ránk maradt hangfelvételek rögzítettek. Nem ismeretes sem Nagy Imre jegyzetfüzete, sem búcsúlevele(i), legalábbis eddig nem kerültek elő. Az utolsó mondatok a hangfelvétel szerint így hangzottak: "Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek."
Amíg az ítélethirdetés előtt elmondottak Nagy Imre "ítéletét" fogalmazták az ellene folyt eljárásról, ez utóbbi szöveg valóban üzenet, és tényleg a jövőbe (is) tekint, "az igazság pillanatának" eljövetelébe vetett hitről szól (ahogyan az 1968-ban felbukkant "apokrif").
Nagy Imre "üzenetének" címzettjei, akiktől az igazságot, valódi ítéletet, vagyis felmentést várt, a magyar nép és a "nemzetközi munkásosztály". Ezt az utóbbi szót Nagy Imre, a pontos, szinte rigorózus fogalmazás megszállottja, a hangfelvétel szerint különös hangsúllyal ejtette ki. [...]
Az "apokrif" (nem hiteles) [...] a valóban elhangzott szövegek két tartalmi elemét őrizte meg: a meggyőződést, hogy a jövő majd neki szolgáltat igazat, s a valódinál hangsúlyosabb hitvallást arról, hogy a kommunizmus összeegyeztethető a nép (nemzet) szolgálatával. Az 1968-as utolsó szó azonban két új elemet is tartalmaz: egy visszatekintést arra, hogy Nagy kétszer próbálta megmenteni a szocializmust Magyarországon (1953-ban és 1956-ban, mindkétszer sikertelenül), illetve az 1956. október 6-i Rajk-temetés előrevetítését a jövőbe: amikor majd a gyászbeszédet Nagy fölött ismét csak azok mondják, akik a politikai gyilkosságban bűnrészesek. (Ahogy ez Rajk esetében is történt.)

A kitalált szöveg utóélete

1989-ben, a források alapján, az idézetről tehát kiderült, hogy a tartalmi érintkezések ellenére annak egyetlen mondata sem hangzott el. Úgy tűnt, az "apokrif" utolsó szavak a Nagy Imre-utóélet egyik érdekes, mitikus adalékává változnak. Furcsa módon azonban a kutatás során kiderült, hogy Nagy Imre ugyan nem mondotta ezeket a később a szájába adott mondatokat, mégis egyes elemei valóban Nagy gondolkodását tükrözik.
Nézzük a snagovi naplót! E politikai feljegyzéseiben - valószínűleg 1957 februárjának végén - Nagy Imre ezeket írta: "A szocializmus legválságosabb, legsúlyosabb napjaiban kellett az ország élére állnom két esetben is. Először 1953 júniusában, amikor először kellett a miniszterelnöki tisztséget betöltenem a Rákosi-négyes klikk által katasztrófába sodort, s a kalandor politika által tönkretett ország megmentésére - az SZKP elnökségének javaslatára és az MDP KV ülésének 1953. júniusi határozata alapján. Másodízben 1956. október 24-én kellett az ország élére állnom miniszterelnöki minőségben, amikor szétesett a párt, az államhatalom, a hadsereg, s fegyveres felkelésben tört ki a nép." A snagovi szöveg másutt is tartalmaz hasonló megfogalmazásokat, egy ízben például így: "Amikor baj volt, mindig Nagy Imrét vették elő [...] 1953 júniusában, amikor a katasztrófa bekövetkezett, nekem kellett a kormány élére állni és a kalandorpolitikát felszámolni. Most [1956.] októberben, amikor az elkeseredett és kétségbeesésbe hajszolt néptömegek fegyvert ragadtak, ismét nekem kellett a megfutott Rákosi-klikk örökségét felszámolnom."
Lehetséges, hogy az 1968-as "utolsó szavak" megfogalmazója, aki ezek szerint valóban közel állt Nagy Imréhez, hallotta tőle ezt, vagy egy ehhez hasonló megfogalmazást, akár a forradalom alatt, akár a jugoszláv követségen (később Nagy már egyetlen későbbi vádlott-társával sem érintkezhetett). Meglehet, a "Rajk-párhuzam" ugyancsak valamilyen Nagy Imre-i gondolatmenetre vezethető vissza. De az is lehetséges, hogy egyszerűen a jelenkori magyar és térségi történelem fordulataira, ellentmondásaira való aforisztikus utalásról van szó. Éppen 1968 kora nyarán, a prágai tavasz légkörében, nem tűnt teljesen kizártnak, hogy Nagy Imrét legalább részlegesen rehabilitálják.

2004: az "utolsó szó" a filmben

Mészáros Márta és Pataki Éva forgatókönyvében fontos szerepet játszik az emlékezet. A Snagovban önéletírásba kezdő Nagy Imre visszaemlékezik családjára, szülőföldjére, gyermek- és ifjúkorára. Életére és egész történetére pedig leánya, Nagy Erzsébet emlékezik vissza 1987 júniusában, amikor a hazai demokratikus ellenzék arra kéri, kezdeményezze apja rehabilitálását és méltó eltemetését. [...]
A filmben Nagy Imre az utolsó szó jogán lényegében a kegyelmi kérdésre adott eredeti válaszán alapuló szöveget mond el: "Tisztelt Bíróság! Amit az utolsó szó jogán mondok, azt már papírra vetettem, a mai ítélethirdetést megelőzően, több hete [...] És úgy látom, hogy nem kell hozzátennem semmit [...] Az ítéletet, amit a Tisztelt Bíróság kimondott, igazságtalannak tartom. És nemcsak igazságtalannak, hanem értelmetlennek is. Ezért aztán nem tudom elfogadni. Mintegy másfél év börtön után, mely annyi gyűlöletet és szenvedést hozott, meg kell halnom az eszméért - de már nem bánom. Mindazok után, amit önök ebből az eszméből csináltak, annak számomra már nincs semmi értelme. Meg vagyok győződve róla, hogy a történelem majd egyszer igazságos ítéletet fog mondani gyilkosaim fölött, és a magyar nép talán felment a vádak alól. A sorsomat a magyar nép kezébe teszem, mert ez a [...] a kötelességem. Aláírás: Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke. Budapest, 1958. június 15-e. Köszönöm." Ezt követően a tárgyalóterem fényei kialszanak, s a miniszterelnök, mintegy belső monológként teszi hozzá az "apokrif" utolsó mondatának kissé szókimondóbb, "durvább" változatát: "Csak az az egy... csak az tölt el undorral, hogy egyszer... egyszer majd azok fognak rehabilitálni, akik most felakasztanak".
[...] Dramaturgiai szempontból valószínűleg helyesen jártak el, amikor a két eredeti "utolsó szót" összevonták. A filmben Nagy Imre az ítélet után beszél "az utolsó szó jogán", ami így nem pontos és jogi szempontból is értelmetlen lenne - ám a filmnek nem kell ragaszkodni a perrendtartáshoz.
Pataki Éva és Mészáros Márta szövege [...] egy elvétel és egy hozzáadás, amelyek ráadásul egymást erősítik. Az "elvétel": a filmbeli Nagy Imre 2004-ben - szemben a források megőrizte szöveggel - nem apellál a jövő munkásosztályára. Másodszor, az 1968. évi kitalált ("apokrif") félmondatából ("Ha most az én életemre van szükség azt bizonyítani, hogy a kommunisták nem a nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom. Ezek után úgysem ér már semmit") egy egészen más értelmű fejtegetés bomlik ki: "Mintegy másfél év börtön után, mely annyi gyűlöletet és szenvedést hozott, meg kell halnom az eszméért - de már nem bánom. Mindazok után, amit önök ebből az eszméből csináltak,annak számomra már nincs semmi értelme." Már az is feltűnő, hogy az eszmét a film főhőse 2004-ben nem határozza meg. A film amúgy is feltűnően kerüli a kommunista eszmerendszer említését. Nagy Imre kommunistasága egyébként a filmbéli események előrehaladtával mind kevésbé nyilvánvaló. De ezek a mondatok azt jelentik, hogy a filmbeli politikus csalódott meg nem nevezett (kommunista) eszmerendszerében, sőt végső ítéletet mond felette.
[...] A film szerzői mintegy továbbgondolták a valódi szavakat, és azután saját válaszukat, átélt igazságukat is filmbeli Nagy Imréjük szájába adták. 1989-ben tényleg a magyar nép mondta ki Nagy Imre ártatlanságát, s hogy a széttöredező "nemzetközi munkásosztály" egyik vagy másik politikai tömörülése (pl. az MSZMP) mit mondott, az teljesen lényegtelennek bizonyult.

*

Az író, a rendező szabadságának nem szabnak határt dokumentumok, de ha maguk vállalják, sőt legsajátabb (képi) eszközeikkel hangsúlyozzák a dokumentáris hitelesség igényét, akkor választ kell adni a kettő ellentmondásaira. Teljesen természetes, hogy a film alkotójának mai, 2004-es vízióját örökítette meg Nagy Imréről. A kommunista reminiszcenciáitól "megszabadított" 1956-58-as Nagy Imre könnyebben foglalhatja el helyét a nemzeti panteonban, mint a szovjet típusú társadalom reformjain töprengő politikus. Hosszabb távon a film igaza valószínűnek látszik, mert az erkölcsi erő éppenséggel a kommunizmus megértésének és feldolgozásának munkás folyamata nélkül is átüt. De - nemcsak a történelem, hanem mai magunk védelmében - talán mégis helyesebb lenne ehhez kerülő nélkül, a megértés és feldolgozás folyamán keresztül eljutni.

Vissza a tartalomjegyzékhez