A "káderlap" árnyékában. Nagy Imre unokái

- Milyen emlékeik maradtak 1956-ról és az előző évekről?

Jánosi Ferenc: Édesapámék által szervezett, azóta legendássá vált 60. születésnapi ünnepségről csak szüleim elbeszéléséből hallottam. Ennél az eseménynél ugyan jelen voltam, de sajnos ez nem ragadta meg egy akkor 9 éves fiúgyermek fantáziáját.
Ugyanezt mondhatom el az 1956. október 23. előtti badacsonytomaji szőlőszüretről és az azt követő borozgatásról. (Amiről a filmben szó esik. - A szerk.) Egyedül csak az maradt meg bennem, hogy kaptam egy gyerekputtonyt, amelyből a szőlőt olyan ügyetlenül sikerült mindig kiöntenem - anélkül, hogy a puttonyt a hátamról levettem volna -, hogy a szőlőlétől csupa ragacs lett tarkómon hátul a hajam.

Jánosi Katalin: Az ’56-os esztendő ma is élesen elém villanó emlékképe számomra nagyapám 60. születésnapja: a készülődés izgalmai (mi gyerekek köszöntőt tanultunk), majd a sok felnőtt, mosolygó vendég, a konyhából áradó finom süteményillat (nagyanyám híresen jó háziasszony volt). Külön megragadott a rengeteg virág. Hatalmas, csodás csokrokra emlékszem.
1956 ősze  már valami különös szorongással telt meg számomra. Ötéves voltam, s a gyermekkor csupán eddig tartott. Míg október a rosszat sejtő várakozás (én nem élhettem meg a forradalom győztes arcát), november 4-ének hajnala számomra katasztrófa volt. A sötét hajnali kapkodó ébredés, csomagolás után ideges autóút következett a csendes utcákon. Hideg, szürke téli hajnal volt, s máig pengeéles a gyermekfejjel szívszorító emlék - a Parlament előtt a ködből egy tank képe bontakozott ki, ami akkor nekem rémületes és szinte halálfélelemmel járó látvány volt, s megerősített érzéseimben: itt valami rettenetes dolog történik!

- Milyen emlékeik maradtak nagyapjukról, szokásairól?

J. F.: Nagyapám nagyon szerette szülővárosát, Kaposvárt, és szűkebb hazáját "Somogyországot", valamint az egyszerű (somogyi) embereket, akikkel könnyen szót tudott érteni.
Visszafogott, de elegáns, úriember benyomását keltő öltözködés jellemezte (öltöny, mellény, nyakkendő stb.). "Mint akit skatulyából húztak elő" - emlékezett vissza nagyanyám. Beszédeit mindig maga írta, és azokat sajátos hangján maga olvasta fel. Olykor hirtelen haragú volt, amely ugyanolyan gyorsan elszállt, ahogyan jött.
Talán az illegális mozgalomból eredően kifinomult hallása volt. Kedvencei voltak még, felsorolásszerűen: Kossuth-nóták (Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza!), magyar nóták, a magyar cigányzene és a magyar csárdás, Verdi operái, különösen a Nabucco és benne a zümmögő kórus. Az orosz kultúra hatása: Csajkovszkij Diótörőjének és az orosz balettnek a szeretete.
Nagyon kedvelte a magyaros ételeket és a magyar borokat is.

J. K.: Visszatekintve az 1956 előtti évekre: mi nagyon egyszerű, mondhatnám konzervatív családi életet éltünk szüleimmel, nagyszüleimmel. Egymás mellett laktunk, sokat voltunk együtt. Igazi magyaros családi ebédekre emlékszem - húsleves, rántotthús, sültkrumpli, otthon érlelt kovászos uborka és természetesen nagymamám csodás süteményei -, hatalmas karácsonyfákra, boldog, rokonokkal teli születésnapokra. Nagyapám igazi pater familias volt - az asztalfőn ülve, szeretetből és tiszteletből fakadó tekintéllyel, de szigorúan is figyelt bennünket, egész családját. Ilyenkor, ha együtt volt a család, a normális családi élet kérdései vetődtek fel: milyen az ebéd, bátyám mit művelt az iskolában, centiztük, én mennyit nőttem, mi újság a rokonokkal? A kávéval már félrevonult Apám és Nagyapám (akik mindenben jól megértették egymást, szinte gyermek-szülő kapcsolatuk volt), a nők a konyhában tevékenykedtek, mi gyerekek körülöttük játszottunk. Minden nagyon egyszerűen, normálisan zajlott, mint minden más családban szokásos. Nagyapám szakított rá időt, hogy játsszék velünk, bújócskázzunk, meséljünk. Igen jó humora volt - ebben is igazi társra talált apámban -, mi gyerekek pedig imádtuk az ugratást, viccelődést.
Felnőtt fejjel sokat gondolkodtam nagyapám felől, milyen tulajdonságai különböztették meg őt a többi vezetőtől, miért bíztak benne az emberek? Azt gondolom, többek közt azért is, mert ő mindenkivel úgy viselkedett, mint velünk, a családjával. Tisztelte és szerette az embereket. Mindenkire odafigyelt, a problémáikra, gondjaikra. Talán igazolja ezt általános megszólítása is. "Imre bácsi", vagy viccesen: az "Öreg". Szerette az életet. Szeretett enni-inni, magyarnótázni, mulatni, lányokkal, asszonyokkal bolondozni. Talán nagyanyám is egy ilyen alkalommal került a szeme sugarába: ő Kaposváron a helyi színjátszó csoportban volt igazi primadonna! Gyönyörű fiatal nő volt, kemény, nehézsorsú asszonnyá, vasakaratú özveggyé lett, aki csak a családjáért élt.
Lehet, hogy elfogult vagyok (ez a normális), de nagyapám szerethető ember volt, s ez nagyon ritka a politikusok közt. Õ ember tudott maradni, talán sosem lett igazi "politikus". Talán ezért is vált áldozattá - egy "politikus" életben maradt volna, megtalálta volna a kiutat. Az ő erkölcsről vallott elveivel nem fért össze az árulás. Hitt benne, hogy az ő feladata az életben az emberek megsegítése mindenfajta pozícióban; ő ezeket a pozíciókat mindig és kizárólag mások érdekében használta fel. Nem gyűjtött vagyont, teljesen vagyontalan volt. Nem különült el honfitársaitól, velük, a hétköznapi emberekkel és értük élt, gondoljunk csak legendás városi sétáira például. Erkölcsös ember volt. Úgy gondolom, ateista volt - bár Nagyanyámmal templomban esküdtek, ahogy a szüleim is. Természetes, póz nélküli tudott maradni magas tisztségeiben is.
Mint igazi embernek, voltak rossz tulajdonságai is. Én ezekkel nem találkoztam, csak apróságokból következtetek erre, s nem lenne kerek egész, ha nem így volna. Például haragtartó lehetett: nagyanyámmal napokig nem beszélt, amikor levágatta szép hosszú haját. Nagyon mérges tudott lenni bátyám csínytevéseiért, s az élet, a politika dolgaiban talán hasonlóképpen cselekedett.

- Édesanyjukról, Nagy Erzsébetről még kevés szó esett.

J. F.: Édesanyámat - hazajövetele után - Benke Valéria lenézően, állva fogadta, és közölte vele, hogy semmilyen munkát nem áll módjában adni. Így "feketén" fordított orosz nyelvről cikkeket magyarra. Később az Iparművészeti Múzeumban dolgozhatott, szintén orosz fordítóként, de jó tíz évig csak otthon, a lakásán. Csak a fizetéséért mehetett be, az előre megbeszélt időben.
Édesanyánknak mindig kellett egy segítő társ és férj, aki biztos támaszt és segítséget adott neki családja megbélyegzett politikai és társadalmi helyzetében. Miután kétszeresen is megözvegyült, és közben nagyanyánk is meghalt (1978. április), talán nem csoda, hogy az utóbbi egy-másfél évben - szinte észrevétlenül, de egyre fokozódó mértékben - lelkileg megroppant.

J. K.: Édesanyám világát, gondolatait mindig teljesen kitöltötte a politika. Õt tökéletesen fölemésztette az a nagyon nehéz kereszt, melyet édesapja mártírhalála rakott rá. Életútjának negatívumaiból, úgy érzem, tanulhattam is. Én mindig nagyon tudatosan törekedtem az önálló, politikától független élet kialakítására, hogy a saját életemet éljem, s hogy ne adjak tápot az esetleges vádaknak: Nagyapám sorsából élek.

- Hogyan alakult saját sorsuk 1958 után?

J. F.: Mi, a gyermekek, 1958 szeptemberében jöttünk haza Romániából, és én keresztapámék (Égető Lászlóék) Balzac utcai lakásán laktam, és a Sziget utcai általános iskolába jártam. A közel két évig tartó romániai internálás miatt a 3. és 4. osztályból különbözeti vizsgát tettem, minden különösebb gond nélkül.
Problémáim inkább a szöveges számtanfeladatok táblánál való megoldásánál jelentkeztek. A példák tudatosan az "ellenforradalmi károkról" szóltak. Én annyira belegabalyodtam a kínos szövegbe, hogy magát a feladatot is elrontottam.
Egyszer az egyik tanár megkérdezte tőlem, hogy hol az apám, mire én megmondtam neki, hogy börtönben. Erre az egyik osztálytársam hülyéskedve azt mondta, hogy biztos börtönőr. Utána hosszú csend. Ez a "tréfa" rosszul sült el. Egyébként a tanárok többnyire távolságtartó szimpátiával figyeltek engem, de nem szóltak semmit.
Amikor 1958 decemberében édesanyám és nagyanyám hazakerült Romániából, elköltöztünk egy bérlakásba, az Akácfa u. 6-ba. Az 1960-ban amnesztiával szabaduló édesapánk is ide jött vissza hozzánk. Megromlott egészségi állapota mellett két kivert foga is jelezte a börtönévek "megpróbáltatásait". A Dohány utca és a Körút sarkán lévő akkori Közértbe került bolti eladónak. Még én is vásároltam nála felvágottat. Éjszakánként tanulta ezt a "szakmát".
Munkahelyeimen a "káderlapom" sötét árnyékként követett, így nem lehettem sem munkavédelmi felügyelő, sem üzemfenntartási művezető. Mindkettőt az üzemigazgató akadályozta meg. Ugyanezért "rúgtak ki" az ATI elméleti oktatói munkaköréből, még a próbaidő alatt.
A felsőfokú közlekedésmérnöki diplomám ellenére így voltam kénytelen az egyik munkahelyről a másikra "hányódni". Utolsó állami munkahelyemen - a Hungarocamion Vámosztályán dolgozva - megszereztem a felsőfokú vámkezelő szakvizsgát is, egy hároméves tanfolyam keretében. Végül beléptem feleségem takarítói vállalkozásába segítő családtagnak. 1993 márciusában betéti társasággá alakultunk át, ahol jelenleg is dolgozom.
Az 1989. június 16-i újratemetés, valamint az 1989. július 6-i rehabilitáció meghozta ugyan az erkölcsi jóvátételt. Az anyagi kárpótlás "nagyságára" jellemző, hogy az énrám jutó hányadból - banki kamatoztatással és édesanyám kölcsönével - egy Suzuki személygépkocsira futotta.

J. K.: 1956 után számunkra két év romániai deportálás következett, a kezdeti "vendéglátás" után nagyon sanyarú körülmények között, vérebekkel, katonákkal őrizve istentől elhagyatott helyeken. Élesen emlékszem a szörnyű napra, amikor durván elénk csapták az újságot, benne a tényekkel, a már végrehajtott halálos ítéletekkel, kirótt magas börtönbüntetésekkel. El sem tudom mondani a rákövetkező fájdalommal, állandó zokogással teli heteket, hónapokat!
Iskolakezdésre bennünket, gyerekeket aztán hazaszállítottak - egyedül, számomra ismeretlen embereknél, nekem ez sem volt könnyű. Pár hónap múlva anyám, nagyanyám is hazakerültek, és egy VII. kerületi lakásban újra együtt lehettünk.
Édesapám 1960-ban tüdőbetegen szabadult a börtönből, nagyon-nagyon szürkén és soványan. Hol volt már az én fiatal, jó humorú, csinos apukám! Õ a világháború előtt Vajdácska református lelkésze volt, magyar-latin-görög- teológiai diplomával, s 1956 előtt a kultúra több területén dolgozott, rendkívüli kulturáltságú, intelligenciájú, széles látókörű ember volt, mindenben igaz társa nagyapámnak.
Nagyon szomorú évek voltak az 1960-ra következők is. Édesapám már sohasem lett ugyanaz, aki volt, bármennyire is igyekezett számunkra a látszatot fenntartani. 1968-as csehszlovákiai bevonulásunk "alkalmából" szívinfarktust kapott, mely el is vitte. Talán a hasonló események, az újra átélt élmények, a múlt felkavarodó emlékei szakították meg a szívét. Ez az újabb katasztrófa megint darabokra szakította életünket. Nemigen nyitott ajtót ránk senki, egy kezemen meg tudnám számolni a barátokat, akik mellettünk álltak. Szegény nagyanyám - oly kevés szó esik róla! - vasakarattal élt, talán egyetlen gyermeke, édesanyám léte tartotta meg az életben. 1978-ban hunyt el, nagyon elfeledve, nagyon magányoson.
Hol volt akkoriban a sok tisztelő és harcostárs? Akkoriban nem reméltünk változást, úgy gondoltuk, már csak a mi halálunk után jöhet el egy új és szebb világ, amelyben majd elismerik 1956 forradalmát, és nagyapám igazsága is tisztázódhat, s az elnyomás is véget ér. De mindebben alig-alig hittünk!
1989 számunkra brutálisan indult. Az exhumálás során újra át kellett élnünk minden ismert és titkolt szörnyűséget. Borzalmas képekkel, tényekkel "gyarapodott" családi emlékalbumom. Iratokkal, jegyzőkönyvekkel ismerkedtem, a múlt összes embertelensége újra életre kelt. A Hősök tere emelkedett, katartikus hangulata is alig-alig tette elviselhetővé feltépett sebeink fájdalmát. 1989 után pár szép pillanat következett: óriási elégtételt jelentett számomra, hogy október 23-a nemzeti ünnepünk lett! Milyen büszkén viseltem a kokárdát, végre szabadon! Ott állhattam nagyapám szoboravatásán, a hangszóróból hangosan, messzire szárnyalóan hallhattam az ő ízes, magyar tájszólásában a november 4-e hajnali történelmi mondatokat: "A kormány a helyén van!" Még attól is boldog voltam, hogy szabadon hallhatom a hangját. Szívbemarkolóan szép pillanatok voltak ezek!
De hamar jött a prózai jelen: az 56-osok szétszakadása, nemzeti ünnepünk megszégyenítése, nagyapámat támadó, mocskolódó írások, a társadalom megosztottsága - melyeket bizony nehéz szívvel viselek. Talán sohasem fogom tudni érzelemmentessen megítélni ’56-ot.
Ami a saját sorsomat illeti, az Iparművészeti Egyetemen diplomáztam 1975-ben, s azóta ez jelenti az életet számomra. Több kiállításom volt itthon és külföldön is. Szerencsés ember vagyok, mert mindezeken túl boldog házasságban élek immár három évtizede, szintén képzőművész férjemmel, aki mindenben igazi társam, s fiúnk, Imre, szintén nagyon tehetséges fiatal művészember. Mindig boldog voltam, hogy Nagy Imre családjába születhettem, én ezzel, úgy érzem, széles látókörűbb, tapasztaltabb, igazabb ember lehettem, mindig büszkén viseltem ezt a "terhet".

- Milyen érzésekkel, gondolatokkal nézték meg Mészáros Márta Nagy Imréről szóló filmjét?

J. F.: Nekünk, unokáknak az a feladatunk maradt, hogy az egyre szaporodó zavarosan gondolkodó, vagy éppen érdektelen emberi fejekben valahogy megértessük 1956 forradalmának lényegét, és benne nagyapánk jelentős szerepét. Ehhez adhat kezdő lökést Mészáros Márta megrázó filmje.
Számomra megdöbbentő volt (és még ma is az) nagyapámnak az "utolsó szó jogán" elmondott beszéde.
Olyan eltökéltséggel, nyugodt, de határozott, remegés nélküli hangon adta elő, mintha nem is a saját életéről lett volna szó, nem is beszélve a hátramaradott családtagokra váró, egy életen át tartó kálváriáról.
A sztálini és Rákosi-féle diktatúrák terrorisztikus "túlkapásait" ő is ismerte, és a kádárista "módszerekkel" szemben - melynek egyik elszenvedője éppen ő volt - sem lehettek illúziói.
Nagy, történelmi elődeivel (Rákóczival, Kossuthtal) szemben benne meg sem fordult a nyugatra történő emigrálás gondolata (pedig úgy tudom, egy repülőgép készen állt erre), sőt Magyarországot sem volt hajlandó elhagyni, csak katonai erőszakkal hurcolhatták el a romániai Snagovba "száműzetésbe".
Annyira hitt az 1956-os forradalomban és benne a saját igazában, hogy az "új" vezetéssel sem együttműködni, sem pedig utólag lemondani nem volt hajlandó, pedig így is menthette volna saját életét és családját a későbbi megaláztatásoktól. Nagyapámnak és sorstársainak ezt a mártíromsága - mai gondolkodásunkkal - szinte felfoghatatlan emberi önfeláldozást jelent. Õk 20. századi történelmünk legnagyobb magyarjai, akik becsület, bátorság és hazafiasság tekintetében túlszárnyalhatatlan példát (mércét) állítottak az utókornak!

J. K.: Mészáros Márta filmjét - köszönet érte az alkotónak - nem tudom objektíven nézni, hiszen ebben is szembesülnöm kell nagyapám borzalmas halálával, szenvedéseivel. Nagy értéke az alkotásnak, hogy Nagy Imrére, az emberre tekint. Nem tudom, a mai fiatalok mennyit (azt hiszem, nagyon keveset) tudnak 1956 miértjeiről és a pontos, történelmi eseményekről. Ezekben a kérdésekben a film sem tudja eligazítani őket. Ennek alapján nehéz lenne tanulságot felmutatni számukra, hiszen még nagyapám életútja sem szerepel a filmben, csupán életének utolsó két éve. Mára alig érthető sokak számára, hogy a 20. század elején a baloldali mozgalmak jelentették a progresszív irányt. Nagyapám haláláig hitt a baloldali eszmékben, soha nem tagadta meg azokat. Nagyon sokáig kompromisszumokra is hajlandó volt eszméi szolgálatában. De példamutató, hogy felismerte: eszméi már nem azonosak azok evilági képviselőivel. Õ éppen eredeti, tiszta eszményeiért áldozta életét, melyeket ’56 forradalma is jelentett számára.
Az eszmények ma is élnek, azokat nem lehet elpusztítani, az emberekben mindig megmarad a remény egy jobb és igazságosabb életre, társadalomra. Így talán tanulság lehet a mai fiatalok számára, hogy bármi is legyen meggyőződésük, küzdjenek érte teljes szívükkel, de tanuljanak meg önállóan gondolkodni, élesen, kritikusan véleményt formálni. Soha ne váljanak eszmerendszerek, pártok, érdekcsoportok rabjaivá, hogy az értelmes, független és felelősségteljes cselekvés harcosai, és valóban igaz emberek lehessenek.

- Köszönjük a beszélgetést!

Vissza a tartalomjegyzékhez