HAJDU TIBOR: Károly, a békecsászár

"Caesar! üdv neked, óh ifju vezér, kinek
Gyűrűs úrkezed ím hajtani nyúlt komor
Vérszín orrliku mént ősi kocsink előtt:
Végzet nagy fekete lovát!
Rád néz és epedőn felpiheg a Remény
S halvány ajkaihoz édes arany szavú
Kürtöt: uj örömöt zengni szorítana,
Hadd nyomná el a tompa jajt!
Hajlítson derekat néked a Diadal!
S immár oldja le bús vérdiszü mellvasát
S pálmát véve kemény marka a kard helyett,
Békét zengjen a Háború is!"

Így üdvözölte a trónra lépő IV. Károlyt az ellenzéki, pacifista, Habsburg-ellenes, baloldali Tóth Árpád, hűen kifejezve a harmadik háborús év néphangulatát, amikor már alig akadt család, amely egy fiút, apát, testvért ne vesztett volna a céltalanná vált vérontásban.
Néhány hónapig jogosnak látszott a remény: az új császár-király lénye őszinteséget, jóságot és vallásos alázatot sugárzott, közismerten békebarát volt, az általános választójog híve. A bizalmat erősítette, hogy trónra lépése után sorra váltotta le a háborús rezsim régi oszlopait: Conrad vezérkari főnököt, Burián külügyminisztert, az osztrák kormányt és végül Tisza István magyar miniszterelnököt, aki éppúgy akadálya volt a választójog kiterjesztésének, mint a német szövetség lazításának. (Fiatalítási akciója később is folytatódott, ennek keretében nevezte ki Horthy Miklóst a flotta parancsnokává.)
1917. március 23-án fogadta sógorát, az antantbarát Sixtus pármai herceget, és rábízta a francia kormánynak tett békeajánlata eljuttatását Párizsba.
A pillanat kedvező volt, mert az 1917. februári orosz polgári forradalom zavarba hozta az antanthatalmakat. Elképzelésének mégsem volt realitása, mert nem különbékét akart kötni, hanem egy békét Németországgal együtt. De ezt a tervét nemhogy előzetesen megbeszélte volna a német diplomáciával, de még saját külügyminiszterének sem hozta tudomására. Sőt! A béke zálogául - anélkül, hogy a németek erről tudtak volna - felajánlotta a franciáknak az általuk 1870-ben elvesztett Elzász-Lotaringiát. Nem lett volna német kormány, amely hozzájárul ehhez! Így Károly ajánlata nem volt tárgyalási alap, csak békevágyának bizonyítéka.
1917 áprilisában Sixtus mellett Czernin külügyminiszter és más diplomaták (Mensdorff-Poully, sokáig londoni követ) közreműködésével folytatott titkos tárgyalásokat, ezúttal Angliával is. (A köztudatban mégis máig az első Sixtus-misszió "a" titkos tárgyalás.) Közben egy nagy alkalmat elszalasztott: amikor az USA április elején bejelentette a hadiállapotot Németországgal, a Monarchiával szemben még várakozó álláspontra helyezkedett. Sőt az USA bécsi követe, budapesti főkonzulja arról érdeklődött, nem kötne-e a Monarchia külön- békét. De kísérletük megbukott "az osztrák gyávaságon", ahogy erre az amerikai külügyi államtitkár (Lansing) emlékezett később.
1917. április 19-én az angol, francia és olasz miniszterelnök csúcstalálkozója megvitatta a Sixtus útján küldött újabb osztrák békeajánlatot. Lloyd George brit kormányfő hajlott volna az érdemi alkura, de olasz kollégája, Sonnino ragaszkodott az olaszlakta Habsburg-tartományokhoz, Dél-Tirolhoz és Trentinóhoz. Sixtus herceg szerint Károly végső esetben lemondott volna Trentinóról. (Bár erről a források nem egyértelműen szólnak.) Az olasz kormány nem engedett, a kihasználatlan kedvező pillanat pedig elmúlt.
A titkos tárgyalások ezután is folytatódtak, különböző utakon és szinteken 1918 tavaszáig - de eredménytelenül. Az eredménytelenségnek több nyomós oka volt; ezek között az egyik a kétségtelen dilettantizmus a diplomáciában, a másik az uralkodó határozatlansága.
1917 októberében még egyszer felmerült az amerikai segítség reménye: a State Department, mielőtt az USA bejelentette a hadiállapotot a Monarchiával, az Amerika-barátként ismert Apponyi Alberthez küldte Budapestre titkos ügynökét, nem tud-e kiutat. Apponyi tüstént jelentette ezt a királynak, de pozitív választ nem kapott, s az ügynök dolgavégezetlen hazatért.
Közben 1917 májusában IV. Károly menesztette Tisza Istvánt és kisebbségi magyar kormányt nevezett ki (Esterházy Móric elnökletével), de nem szánta el magát a logikus folytatásra: a képviselőház feloszlatására vagy legalább az ülésezés felfüggesztésére (mint Ferenc József tette Ausztriában a háború kezdetén). Így csuka fogta róka helyzet következett be: a parlament nem parancsolt a kormánynak, de annak reformjavaslatait nem szavazta meg. A magyar politika a tétlenség taposómalmában őrlődött a háború végéig. Esterházy, amikor rájött, hogy komoly elhatározások nem születnek, lemondott - nagy úr volt ahhoz, hogy falazzon a semmittevéshez. Utóda, Wekerle Sándor, a magyar politika cinikus öreg rókája, nem csinált ebből problémát.
Károly folytatta titkos tárgyalásait, nemegyszer a békepárti, de a német szövetségestől félő saját külügyminisztere háta mögött. 1918 áprilisában azután kirobbant a botrány: a teljes győzelemre törő, a megegyezéses béke lehetőségét elutasító új francia miniszterelnök, Georges Clemenceau nyilvánosságra hozta IV. Károly ún. Sixtus-levelét, s ezzel véget vetett a különbéke-kísérleteknek. Czernin külügyminiszter lemondott, utóda Tisza híve, Burián István lett, aki kitartott a német szövetség mellett, az uralkodót pedig, miután kínos magyarázkodásra kényszerült a német császárnál, kikapcsolták a külpolitikából, hadseregét teljesen alárendelték a német hadvezetésnek. Utolsó királyunk az összeomlásig, 1918 októberéig tehetetlenül sodródott az eseményekkel. Kezdeti népszerűségét elvesztette, egyes magyar politikai és katonai körökben még lemondatásának gondolata is felmerült.
Már csak az olasz hadszíntér, a Monarchia utolsó frontja erősítésével foglalkozott. Végül, az összeomlás előestéjén önállóan - a német szövetségestől függetlenül - megkötötte az olasz fegyverszünetet, aminek szerencsétlen lebonyolítása ugyan tízezrek hosszú hadifogságát okozta, de legalább megmaradt annak a néhány ezer katonának az élete, akik elestek volna, ha Németország oldalán még tíz napig folytatják a reménytelen harcot.
A császár Ausztriában leváltotta a háborús kormányt, ám Magyarországon nem tudta már megelőzni a forradalmat. Hosszas tárgyalásokba merült, minden szóba jöhető politikust fogadott, végül kinevezte az öreg Hadik Jánost (1918. október 29.), akinek nem maradt ideje hivatala átvételére sem. Már a forradalom napján kényszerült Károlyi Mihály kormányának kinevezésére (1918. október 31.), amely viszont már másnap, a forradalmi utca nyomásának engedve, felmentést kért az uralkodónak tett esküje alól. Károly ehhez is hozzájárult.
A győztesek nem honorálták jóindulatát: ragaszkodtak ahhoz, hogy a német Hohenzollern-dinasztiához hasonlóan a Habsburg-ház se kerülhessen soha többé trónra. Lemondani kényszerült, de ezt kétértelmű módon tette, hogy ő és utódai kihasználják az esetleg kínálkozó új lehetőségeket. A Habsburg-ház trónfosztása azonban megmásíthatatlan tény maradt.

Vissza a tartalomjegyzékhez