ERDÉLYI ISTVÁN: Indoeurópaiak és finnugorok

Az indoeurópai népek eredete és legkorábbi megjelenésük Európa területén régóta foglalkoztatja a szakembereket, és mivel ezekre a kérdésekre máig sincsenek biztos válaszok, ma is a kutatások homlokterében állnak.

Embertani kutatások

Az embertani kutatások alaposan lemaradtak a régészeti feltárások mögött, ami részben azért is érthető, mert a legősibb korokból, sőt még a neolitikumból is, igen kevés emberi csontvázmaradvány maradt ránk Kelet-Európában. Ezen kívül a nagyobb lélegzetű összefoglaló munkák is hiányoznak az eurázsiai térség ősi antropológiája vonatkozásában. [...]
A paleolitikumban (Kr. e. 35 ezer- 10 ezer) a délorosz síkság az afrikai- földközi-tengeri térséget belakó embercsoportok északi peremvidékét alkotta. Ukrajna területén a paleolitikum legvégén (epipaleolitikum, Kr. e. XVI- VIII. évezred) kétféle embertípus volt jelen: a gracilis, déli europoid és a szintén déli, durvább alkatú (robusztus). A robusztus europoidok domináltak pl. a Dnyeper mellékén egészen az eneolitikumig (kőrézkor). Ők kezdték kiformálni a legrégebbi indoeurópai állattenyésztő közösségeket. Sírjaikat a Kr. e. IV-III. évezredből találták meg. A mezolitikumban (középső kőkor) Ukrajna területén a lakosság protoeuropoid utódokból állt, a sztyeppei részeken a késő paleolitikus keleti cromagnoid típusú lakosság leszármazottait fedezték fel. Vagyis az Urál keleti és nyugati fele már a mezolitikumban (Kr. e. 10 ezer-5 ezer) sem volt egyező embertani tekintetben. A keleti oldal (Ázsia!) lakói déli irányból érkeztek ide a mezolitikumban, vagy még előbb.  Az újkőkor (neolitikum, Kr. e. V-III. évezred) idejében jelentek meg Ukrajna erdőzónájának lakosságán az első mongoloid arcvonások.

Az indoeurópaiak eredete

Az indoeurópai népek eredetének a vizsgálatához elsősorban nyelvészeti és régészeti oldalról lehet közelíteni, de figyelni kell a természettudományok és az embertan eredményeire is. [...]
[...] Kelet-Európában és Ázsia nagy részében az embercsoportok mozgását inkább csak a Kr. e. XVI-VIII. évezredek idejéből lehet nyomon követni. Sok kérdés merül fel a kutatóban.
Az egyik kérdés: az időmélység. Azaz a történelemben meddig, mikortól beszélhetünk indoeurópai vagy preindoeurópai népekről?
Már az 1950-es években felvetette egy amerikai régész, hogy a legősibb indoeurópaiakat a mezolitikum idején (tardenoisi kultúra, Kr. e. VII-IV. évezred) kell keresnünk. Makkay János azután az 1980-as években a gravettei eredetű sztyeppei népességben (Kr. e. 29 ezer-12 ezer) vélte felfedezni az indoeurópaiak őseit, a felső paleolitikum idején. Ehhez Harmatta János iranista és Gábori Miklós ősrégész kutatásai is támpontot nyújtottak. [...]
Oroszországban és Ukrajnában (L. Zaliznjak) is jelentős kutatások folytak e témában. Különböző kiindulási pontokból, de szintén a paleolitikumig jutottak időben vissza az indoeurópai népeket keresve. A kialakult vélemény szerint a Kr. e. VIII-VII. évezredben, a Rajna és a Visztula között olyan népek, illetve kultúrák jöttek létre, amelyek sikeresen nyomultak előre az erdőzónában kelet felé. Az Oderától keletre a Dnyeper felső folyása felé irányult ez a népmozgás az erdőzónában. (Emlékeit duvensee kultúrák néven foglaljuk össze.) A kultúrák népessége genetikailag a magdalénien és az ahrensburgi kultúrához (a felső paleolitikum legjelentősebb nyugat-európai kultúráihoz) kapcsolható. Az utóbbi a tundraövezet déli peremén és az erdőzóna szélén helyezkedett el a Kr. e. X. évezred végétől a IX. évezred végéig, és talán a lyngby (Jütland területén) kultúrából származott. Ezek a kultúrák észak és kelet felé haladtukban a visszahúzódó jég után vonuló nagyvadakat követték, és a mamutok eltűnésével szarvasvadászok lettek. [...] A lyngby kultúra hordozóinak mozgása keleti irányban a Visztulán, a Nyemanon, a Felső-Dnyeper melléken, valamint Poleszjén át a Volga forrásvidékéig haladt előre. [...]
A swidry kultúra (nevét egy lengyelországi lelőhelyről kapta) idegen jelenség a kelet-európai őskőkorban. A Nyeman és a Visztula medencéjében, Lengyelországban, Északnyugat-Fehéroroszországban és a Kelet-Baltikumban virágzott a késői paleolitikum legvégén, igen jellegzetes kőeszközökkel, illetve megmunkálási technikával. Hordozói tundrai vadászok voltak, akik a Kr. e. IX. évezred derekától vagy elejétől a VIII. évezred végéig, vagy csak az elejéig kelet és északkelet felé hatoltak tovább, és a korai mezolitikumban benépesítették Kelet-Európa északi részét. A Poleszje területén és a Dél-Baltikumban egyetlen nagy kulturális egység létezett az epipaleolitikumban (Kr. e. XVI-VIII. évezred), amelybe beletartozott mind a lyngby, mind a swidry is. Ezek az emberek kelet felé vándorolva a Volga és az Oka között létrehozták a volgai-okai mezolitikus kultúrát. (Harmatta János erre a területre helyezte a finnugorság őshazáját az epipaleolitikum, azaz az őskőkor végének időszakában.) Nem kizárt, hogy swidry leszármazottak átjutottak az Északi-Urálon át Szibéria területére is a tundrára. Az viszont még csak hipotézis, hogy swidry rokonok eljutottak Szibérián át a Behring-szorosig is (onnan pedig át az amerikai kontinensre).
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Kelet-Európa északi részében az őskőkor végétől (Kr. e. XVI-VIII. évezred) az újkőkor elejéig (Kr. e. 5000 körül) kétféle kulturális hagyomány élt egymással párhuzamosan és egymással genetikus rokonságban: a lyngby (vagy keleti-ahrensburgi) és a belőle eredő swidry.
A mezolitikumban (Kr. e. 10 ezer-5 ezer) Európa északnyugati részei egységes kulturális-gazdasági zónát alkottak a Brit-szigetektől az északnémet és a lengyel területeken, a Baltikumon át a kelet-európai síkságon keresztül a Volga-Oka folyóközig. A népesség genetikus folytatója volt az ahrensburgi és a swidry hagyományoknak.
Ezek a népcsoportok a jég visszahúzódása nyomán Jütlandtól délre, az északnémet és lengyel területekről észak és kelet felé vonultak az őskőkor végétől, és közben fokozatosan a mamutvadászat helyett szarvasvadászatra tértek át. Az újkőkorban a mai Dél-Ukrajna területén alakult ki az indoeurópai kulturális egység. A lovat alkalmazó népmozgás az Urál felé haladt, azon is átlépett, és a Kaspi-tenger felé is megindult (végül Indiát is elérte).
A jégkorszakok végeztével az Uráltól az Altajon át az Amur folyóig és lent délen Mongóliáig, kb. 15-10 ezer évvel ezelőtt vándorvadászok, félig letelepült vadásznépek élete folyt. [...]

A finnugorok eredete

A finnugorok megjelenéséről régebben kialakult hipotézis szerint az indoeurópaiaktól függetlenül létezett olyan népesség, amely körében az Urál és az Altaj között a felső paleolitikumban megformálódott a belőle kivált uráli és altaji nyelvcsalád. Tőlük nyugatra alakult ki az indoeurópai közösség. A Kr. e. XV-X. évezredek során a szibériai törzsek az Urál felé mozdultak el és át is keltek azon a Kámáig és a Volgáig. Az uráli közösség elszakadt szibériai gyökereitől, ezzel az urál-altaji egység már megszűnt. Ahová  érkeztek, ott már létezett európai típusú népesség. Kapcsolatuk révén alakult ki az uráli etnikai közösség, amely a X-VI. évezred között létezett. Az uráli népesség közössége egészen a neolitikumig, a Kr. e. V-IV. évezred fordulójáig fennállott. A késői neolitikumban, azaz a Kr. e. IV-III. évezredben a volgai-kámai, uráli és Urálon túli erdőzóna népei kulturális egységet képeztek, ezeket nevezhetjük a finnugoroknak. Az Urálon innen europidok, az Urálon túlon europo-mongoloidok éltek. Az európai részen a "régi gödörsíros" temetkezéssel élő törzsek voltak az első indoirániak, akik a finnugorokkal kapcsolatba kerültek. A finnugor egység egészen a Kr. e. III. évezredig létezett.
A legújabb kutatások (amelyben szintén az oroszországi és ukrajnai kutatók járnak az élen) azonban úgy látszik, nem ezt a hipotézist támasztják alá, hanem egy másikat, miszerint az indoeurópaiak és a finnugorok közös gyökerekkel rendelkeztek, és ezt már régészetileg is igazoltnak tekinthetjük. A finnugorok ősei nem Ázsiából érkeztek. [...] A finnugor ősök is európaiak voltak. Az, hogy hogyan kerültek Szibériába, még nem tisztázott kérdés, de feltehetően az Európából Ázsiába irányuló, fentebb vázolt vándorlással. [...]
Az Urál felől a mezolitikumban nem történt semmiféle népi beáramlás az északkelet-európai területekre. A Közép-Urál, Nyugat-Szibéria és Észak- Kazakisztán kultúrái a mezolitikumban mind közös gyökerű kultúrákkal rendelkeztek, egységes volt náluk a fejlődés, a differenciált eszközhasználat. A Dél-Urál két felén, a régészeti kultúrák alapján ítélve, kétféle lakosság élt a mezolitikumban.
A Kr. e. V. évezred folyamán a Nyugat-Baltikum felől induló vándorlás elérte a Dnyeper alsó folyását és a Donyecet. A Rajna és a Donyec között a Kr. e. V-IV. évezredben kulturális egység tapasztalható, embertani oldalról is egységes a lakosság. A magas, robusztus, széles arcú emberek kelet felé, a Balparti Ukrajna és a Közép-Volga vidékig elterjedtek akkor a ligetes sztyeppe és a sztyeppe övezetében. Ezek az északi emberek talán a legrégebbi indoeurópaiak a Kr. e. V-III. évezredben a Dnyeszter és a Volga között (szrednye-sztogi kultúrák). Felettük elhelyezkedve, a Dnyeper és az Urál között, a Kr. e. VIII. évezred után, a korai neolitikumtól kezdve, változatos kultúrájú, de mégis sok közös vonással rendelkező, halász-vadász életmódot folytató prefinnugorokat kell elképzelnünk. Ők a Kr. e. III. évezredben bekövetkezett szétválásukig érintkeztek a nagyállattartó déli szomszédaikkal (indoeurópaiakkal), akikből végül igazi nomádok lettek a Kr. e. I. évezredre. Az indoeurópaiak és a finnugorok ősei tehát közös gyökerekkel rendelkeztek, ezt már a régészet is igazolta. A finnugorok ősei tehát nem Ázsiából érkeztek.

Vissza a tartalomjegyzékhez