OBORNI TERÉZ: Erdély Bethlen Gábor uralma alatt

Erdély aranykora

Bethlen Gábort senki sem tanította a gazdálkodás tudományára. Trónra kerülése előtt nem is igen gyakorolhatta magát benne, hiszen mindennapjait leginkább nyeregben, a legkülönfélébb harcmezőkön töltötte, vagy éppen az őt megelőző fejedelmek mellett politikával foglalatoskodott.

I. Gazdaság

Amikor azonban Erdély fejedelme lett, hirtelen vállára nehezedett az ország gazdálkodásának megszervezése és irányítása is. Ösztönös tehetsége volt a gazdálkodáshoz. Uralkodása első éveiben szinte egyedül irányította Erdély gazdaságát, fáradhatatlanul utasított. Tudatosan kereste és találta meg azokat a módszereket, amelyek révén hamarosan megtöltötte a fejedelmi tárházat.
Mindenekelőtt a hatalma biztosítását is jelentő, korábban elidegenített kincstári birtokok visszaszerzését határozta el. Az 1615. évi országgyűlésen visszamenőleg felülvizsgáltatta azokat az adományokat, amelyeket a kincstár 1588 óta eladományozott vagy elzálogosított. Az általa jogszerűtlennek, érdemtelennek talált elidegenítéseket érvényteleníttette. A kincstárhoz így visszavett legnagyobb váruradalmak: Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu, Déva, Görgény, Kolozsmonostor, Fogaras, Lugos, Karánsebes. Emellett számos kisebb váracska, mezővárosok, bányahelyek, harmincadvámhelyek kerültek vissza a kincstár tulajdonába.

Elavult adózási rendszer

A korabeli Európában általában a növekvő állami egyenes adó, illetve a vagyoni helyzet alapján történő adóztatás képezte az állam legnagyobb bevételi forrását. Erdélyben viszont egy ennél jóval elavultabb rendszer volt szokásban. Eszerint tíz jobbágy családfő alkotott egy adóztatási egységet, azaz egy kaput, és erre vetették ki a kiszabott adóösszeget. Emellett az erdélyi szászok, régi kiváltságuk szerint, továbbra is egy összegben adóztak, a székelyek nagy része pedig - különböző mentességek révén - még mindig nem adózott rendszeresen.
A kincstár bevételre számíthatott még a városoktól. Az erdélyi nagyvárosok (civitas) és néhány komolyabb mezőváros egy összegben megszabott adót fizetett. Ezek voltak az ún. taxás városok. Adójuk azonban nem alkalmazkodott gazdasági erejükhöz. Éveken keresztül állandó, csekélynek mondható összeggel, átlagosan évi 50-200 forinttal adóztak. Csak Kolozsvár és Gyulafehérvár adója követte a város vagyonosodását. Kolozsvár adója 1614-ben 350 forint volt, 1624-re viszont 2400 forintra emelkedett.
Az adózási rendszer tehát korszerűtlen volt, de Bethlen ezen nem is kísérelt meg változtatni. Kerülte ugyanis az összeütközést a rendekkel ezen a téren. Éppen elég volt számára, hogy uralkodása kezdetén, hatalma megerősítéséhez, politikailag ki kellett egyeznie velük. Más megoldást kellett keresnie jövedelmeinek növelésére.

Az "áros emberek"

Bethlen igen hamar, a jó gazda ösztönével ismerte fel: a virágzó kereskedelem lendíti föl egy ország gazdaságát, és sok pénzt hozhat a kincstárba is.
Bethlen kincstárának legnagyobb jövedelme az állam kereskedelmi monopóliumaiból származott. A külkereskedelmet központi intézkedésekkel segítette. A mercatura, tehát a kereskedelem lett a gazdaság motorja. A legjobban eladható erdélyi árucikkekkel megbízottai útján maga a fejedelem kereskedett. Állami monopóliumot vezetett be a méz, a viasz, az élőállat (szarvasmarha, ló), a marhabőr, valamint a bányakincsek (só, vas, arany, ezüst), vagy például a Konstantinápolyban jól eladható higany (korabeli magyar nevén: kéneső) forgalmára. Az udvar ügynökei felvásárolták ezeket az árucikkeket a kincstári és a magánföldesúri uradalmakban, majd kivitték Moldván és Havasalföldön keresztül az Oszmán Birodalomba.
A Porta vámmentességet biztosított vazallus államának, az erdélyi árucikkeknek. Ez újabb lendületet adott a dél és kelet felé irányuló árukivitelnek. A román vajdaságokkal meglepően élénk árucserét folytattak a határ menti szász kereskedők. Az Erdélybe bejövő havasalföldiek révén a távolsági kereskedelembe is bekapcsolódhatott a fejedelemség. Emellett a határok két oldalán - mai kifejezéssel élve - komolyabb "kistérségi" kereskedés is folyt, amelyben az egymás vásáraira átlátogató moldvaiak és székelyek is jelentős részt vállaltak. A lengyel piacok akkor nyíltak meg jobban, amikor a nikolsburgi béke (1621) nyomán erdélyi fennhatóság alá került hét felső-magyarországi vármegye.* Erdély árucikkei még a dalmát és velencei piacokra is eljutottak. Említést érdemelnek az ekkoriban Európa-szerte híres szász ötvösipar termékei, hiszen a szépen megmunkált dísztárgyak, eszközök számos német birodalmi fejedelem meg lengyel főúr udvarát ékesítették.
Bethlen intézkedései a belső piaci forgalmat is felélénkítették. Mindenekelőtt - kihasználva Erdély nemesfémkincseit - a nemesfémből vert pénzt akarta országában tartani. A "jó pénz" érdekében limitált árakat vezetett be, egyes árucikkekre kiviteli tilalmakat rendelt el. Előszeretettel fogadta országába az ún. "görög kereskedőket", akik valójában nem csupán görögök voltak, hanem a Balkán sokféle nemzetéből kerültek ki: rácok, bosnyákok, albánok, általában oszmán alattvalók voltak. Egy kikötése azonban volt: behozott árucikkeiket itt eladva, a pénzt nem vihették ki az országból, hanem azon itteni árukat kellett vásárolniuk, és azokkal továbbmenniük. Ennek révén sikerült élénkítenie a belső pénzforgalmat.
Bethlen hívta és szívesen látta az idegeneket: a német földről érkező bányászokat és pénzveréshez értő szakembereket, vagy a morvaországi anabaptista habánokat, akik míves kerámiatárgyaikkal színesítették az erdélyi vásárokat. Egy alkalommal, 1623-ban arra utasította portai követét, Tholdalagi Mihályt, hogy ha Konstantinápolyból zsidó kereskedők akarnának Erdélybe jönni, adjon számukra biztonságukat szavatoló menlevelet, és nyugtassa meg őket, hogyha nekik is megfelelnek az erdélyi körülmények és itt akarnának maradni, a fejedelem maga fog gondoskodni jólétükről, és bízhatnak abban is, hogy lesz, aki megveszi drága áruikat is. Akik pedig már bejöttek az országba, azokat nem kötelezte megkülönböztető öltözet viselésére, sőt megengedte nekik, hogy a keresztények ruhájába öltözzenek, "nehogy sérelmekkel illettessenek, vagy bármiféle illetlen megjelöléssel".

Fejedelmi bevételek és kiadások

A fejedelem e korai merkantil politika mellett saját kezelésében tartotta az uralkodói felségjogon is őt illető regále-jövedelmeket, köztük a komoly bevételt hozó bányaművelést, a nemesfém-előállítást, a pénzverést. Erdély elhanyagolt bányászatát németországi bányászok betelepítésével próbálta fellendíteni. A pénzverőkamarát a Nagyszebennel kialakult konfliktus miatt még 1614-ben Kolozsvárra helyezte, Gyulafehérváron pedig új pénzverőt állíttatott föl.
A számítások mai állása szerint Bethlen fejedelmi kincstárának éves bevétele 600-720 ezer forint között mozgott. Ennek a bevételnek átlagosan csupán 10%-a (60-80 ezer forint) folyt be az erdélyi rendek által az országgyűléseken megszavazott állami egyenes adóból. Ez azt jelentette, hogy a fejedelem anyagi téren egyáltalán nem volt kiszolgáltatva a rendek jóindulatának. Másrészt azt is jelentette, hogy a kincstár bevételeinek nagy része szinte közvetlenül Bethlen kezéhez érkezett, aki ezzel szabadon gazdálkodott.
A kincstárat leginkább a kormányzati személyzet, a mezei és udvari hadak, a várőrző katonák ellátásán túlmenően a Portának fizetendő adók és ajándékok, illetve a háborúk költségei terhelték. Bethlen állama azonban komolyabb nehézség nélkül finanszírozta a fejedelem hadi vállalkozásait. Az 1625-ig terjedő háborús időszakban bevételeinek mintegy felét fordította hadakozásra (Makkai László számítása). Uralkodása utolsó éveiben azonban már a bevételek több mint felét egy itáliai mintákat követő fejedelmi udvar megteremtésére fordította.

A pompakedvelő uralkodó

Bethlen híresen pompakedvelő uralkodó volt, rengeteg luxuscikket vásároltatott magának, és talán még többet második feleségének, Brandenburgi Katalinnak, Velence és Konstantinápoly, Pozsony és Bécs piacain. Udvartartása különösen fényűzővé vált ezekben az esztendőkben. Olyannyira kedvelte például a török szőnyegeket, hogy egy alkalommal egyszerre ezer darab kisebb-nagyobb szőnyeget vásároltatott a gyulafehérvári fejedelmi palota számára. Általában is nagy divatja volt az ún. "házöltöztető" textíliáknak, azaz a mitológiai vagy bibliai jelenetsorokat ábrázoló flandriai gobelineknek, az aranynyal, ezüsttel átszőtt (vont arany, vont ezüst) velencei falikárpitoknak, különféle típusú török szőnyegeknek, a selyemből, bársonyból készült, vagy törökösen hímzett asztalterítőknek (baldagány), ágyfüggönyöknek (supellát). A házöltöztető felszerelés részét képezték a színes mintákkal, arannyal nyomott velencei bőrkárpitok, amelyekből a fejedelem halálakor, 1629-ben, a palota raktárában 84 darabot vettek leltárba. Az udvar fényét emelték az étkezéshez használt arany és ezüst tárgyak, velencei kristályedények is.
A hadakozásban különös kedvét lelő Bethlen nem kevesebb hangsúlyt fektetett a katonai pompára. 1629-ben a fejedelem udvarában 48 selyemmel vagy bársonnyal borított, aranyozott, féldrágakövekkel ékesített lószerszámot, hasonlóan díszes kardokat, buzogányokat, nyergeket, nyeregtakarókat, homlokvérteket és ló nyakára való nyakláncokat, tigris- és párducbőröket találtak.
Hogy képet kapjunk a fejedelmi udvar életének mindennapjairól, szemezgessünk a fejedelem "bevásárlási listájából"! 1621-22-ben Bécsben és Nagyszombatban egyebek mellett a következő áruféléket rendelte meg. Ékszerekből: gyémántos násfákat, gyémántos bokrétát, gyémántos, rubintos függőcskét, 557 darab gyöngyszemet, "két kicsin gyűrűt", egy "merőn gyémántból rakott gyűrűt", "fülben való gyémántos rózsát" és más függőcskéket, gyémántos aranyövecskét. Textíliákból: virágos fehér és fekete bársonyt, királyszín és barackvirágszín atlaszt, sodorgatott virágú vont aranyat, kék sima vont ezüstöt, ezüstszín kanavászt, zöld velencei kamukát, veres velencei skarlátot és másokat. Fűszerfélékből: borsot, sáfrányt, "szekfüvet", szerecsendió-virágot, gyömbért, fahéjat, faolajat; különleges élelmiszerekből: citromot, szárított citromot, gránátalmát, gesztenyét, nádmézet, nádmézes gyümölcsöt, festett édességeket, narancsot, mazsolaszőlőt, mandulát, osztrigát, csigát, különleges halféléket, rizst, spanyol bort, liktáriumokat. Illatszerekből: pézsmapogácsát, pézsmás szappant, bécsi szappant és egyéb finomságokat.

II. Társadalom

A Bethlen kori Erdély társadalma magán viselte a középkorból örökölt rendi struktúra nagyon is "erdélyi" sajátosságait. Megőrizte a magyar nemesség, a székelyek és szászok rendjének alapvető hármas tagozódását.

A fejedelem és a nemesség

Az erdélyi társadalom hierarchiájának élén a fejedelem állt. Gazdagságát a családi és a kincstári birtokok együttese alapozta meg, amely messze felülmúlta az erdélyi nemesi birtokok összességét. A fejedelem az állam egyetlen igazi nagybirtokosa, s mint ilyen a rendek fölötti főhatalom letéteményese. Bethlen trónra kerülése után a visszaszerzett kincstári birtokokat nem adományozta el, ahogyan azt elődei tették. Így nem épített ki maga mellett új klientúrát.
Az erdélyi nemesség tömegét kitevő 350-400 birtokos család rendkívül kicsi, szétaprózódott birtokokat mondhatott csak magáénak. Gyakori volt, hogy e nemes családok néhány faluban szétszórtan fekvő apró birtokrészeiben csupán 5-10 jobbágy gazdálkodott. Szűk, gazdagabb csoportot alkottak azok, akiknek jószágai 1-3 egész falut tettek ki. Ennél vagyonosabbak pedig a nevezetesebb családok közül a Kendiek, Apafiak, Csákyak, losonci Bánffyak voltak. (Utóbbi kettőnek komolyabb partiumi birtokaik is voltak.) Mellettük a somlyai Báthoryak, iktári Bethlenek (a fejedelem családja) és a Wesselényiek voltak a Partium legnagyobb urai. A második vonalban helyezkedtek el, de még mindig igen előkelő rangúak a Mikolák, Pekryek, Kamuthyak, Kornisok, Hallerek, bethleni Bethlenek meg a székelyföldi Aporok, Mikesek, Lázárok.
Erdélyben nem alakult ki az örökös főrendiség intézménye, a fejedelmek nem adományoztak ilyen címeket. Még érvényben volt a Werbőczy által papírra vetett "egy és ugyanazon nemesi szabadság" (1514) eszméje. Az erdélyi nemesi rend tehát gazdasági erejét tekintve rendkívül gyenge, tagjai politikailag is a fejedelmi hatalom befolyása alatt álltak, az erdélyi országgyűlésen is csak akkor vehettek részt, ha személyre szóló meghívót (regalis) kaptak.

A jobbágyok

Erdély jobbágylakossága Bethlen uralma kezdetén még alig heverte ki a század eleji hosszú háború rendkívüli anyagi és emberveszteségeit. (Gondolunk itt az 1592-1606 közötti 15 éves háborúra, Báthory Gábor szomorú emlékű fejedelemségére, a császáriak, a havasalföldiek, a törökök betöréseire, a belső háborúkra, amelyeknek csak Bocskai István fejedelemsége vetett véget.) A hadjárásoknak kitett Partium mellett a belső síkvidékek magyarsága pusztult erőteljesebben, azok, akiknek nem volt hová menekülniük.
A túlnyomóan hegyvidéki falvakban élő román lakosságot viszont nem érte oly mértékű pusztulás, mint akár a magyarokat, akár a szászokat, akiket erődített városaik sem védtek meg a török- tatár támadásoktól. Nagy területek maradtak lakosság nélkül. Ezek szinte szívóhatást gyakoroltak a hegyvidék román lakosságára. Maguk a földesurak is mielőbb műveltetni szerették volna munkáskéz nélkül maradt, elvadult birtokaikat, így a hegyi falvaikból az alacsonyabban fekvő tájakra érkező román jobbágycsaládok szívesen látott és várt vendégek voltak. A szomszédos román vajdaságokból - mindenekelőtt Havasalföldről - is komolyabb számban érkeztek bevándorlók. Így a jobbágyság etnikai összetétele számottevően átalakult.
A bevándorlásokon túlmenően Bethlen békés korszakában a régi földművelő népesség - a természetes szaporulatnak köszönhetően is - regenerálódott az 1620-30-as évekre.

Románok

A románság a 17. századra már természetes összetevője az erdélyi társadalom szövedékének. Kiemelkedő tagjai már századokkal korábban magyar nemességet kaptak, mint például a Drágffyak, Macskássyak, Kendeffyek, s betagozódtak a rendi keretekbe. A többségében hegyvidéki pásztorkodást folytató, juhtenyésztő román lakosság azonban a 17. században jóval kedvezőbb helyzetben élt, mint jobbágytelken ülő társaik, hiszen kisebb adóterhet viseltek, állandóan mozgásban lévén egyéb kötelezettségekkel is nehezen voltak terhelhetők. 1628-ban az erdélyi országgyűlés törvényt hozott az "uratlan", kóborló, szolgálni nem akaró oláhok ellen. A pásztorkodók fokozatosan jobbágytelekre kényszerültek.

Székelyek

A székelyek társadalma Bethlen idején a jobbágyosodás folyamatával küszködött. Közismert, hogy a székelyek a középkor óta személyükben szabad, adófizetéssel nem terhelhető népek voltak, akik csak hadba szállási kötelezettséggel tartoztak a mindenkori uralkodónak. Igaz, maguknak kellett a hadakozásra alkalmas, olykor eléggé költséges fegyverekkel, lovakkal ellátniuk magukat. A 16. század elejétől kezdve azonban mindinkább szokásba jött, hogy a székelyek szegényebb része egy-egy előkelő szolgálatába adta magát. Ezzel lemondott a kiváltságos szabad állapotról, de gyakorlatilag megszabadult a hadakozási és fegyverbeszerzési kötelezettségtől. Ezek a székely jobbágyok azután agyafúrt módon a székelységre kivetett kollektív adó fizetése alól is kivonták magukat, hivatkozva régi, középkori szabadságaikra. A székely katonaság létszáma egyre csökkent, ami, tekintve a fejedelmi hadseregben betöltött fontos szerepüket, tarthatatlan volt.
Bethlen 1622-ben törvényben mondatta ki, hogy azok a székelyek, akik jobbágynak vallják magukat, a többiekhez hasonlatosan adófizetésre kötelesek. Így az adótól való félelmükben inkább a katonáskodást választották. Ennek köszönhető, hogy a székelyek háborús időben szinte napokon belül legalább 10 ezer főnyi hadat állítottak ki, ami akkor komoly "állandó" hadseregnek számított.
Békeidőben a székelyek közül kerültek ki a fejedelmi testőrség tagjai, a várakban szolgáló katonaság egy része. A rendelkezésnek azonban negatív következményei is voltak: óriási méreteket kezdett ölteni a székelyek menekülése, elvándorlása a Székelyföldről, a jobb megélhetés, kedvezőbb életkörülmények reményében.

Szászok

A szászok a 17. században is megőrizték a középkorban (1224) szerzett kiváltságaikat. Közösen adóztak egy összegben, maguk választották meg elöljáróikat, tisztségviselőiket. Közösségük, az "universitas" élén Nagyszeben városa és annak polgármestere, a szász gróf állt, aki a város tanácsával együtt irányította a "szász nemzet"-et. A szász városok vezető rétegét a gazdag kereskedők, iparosok alkották, belőlük kerültek ki a városi bírók és tanácsosok, ők intézték az egész náció belügyeit, meglehetősen elkülönülten Erdély többi nemzetétől. A kézművesek, céhes-iparosok a városi polgárság megbecsült tagjai voltak, kiváló termékeiket nemcsak Erdélyben árusították, hanem számos európai országba, sőt török nagyurak udvarába is eljutottak, mint Erdély fejedelmének ajándékai.
Bethlen uralkodása alatt a kedvező kereskedelmi lehetőségeknek köszönhetően jelentősen meggazdagodtak a szász városok. Szeben mellett Brassó, Beszterce, Medgyes, Segesvár az ország leggazdagabb, legszebb városai voltak, reneszánsz stílusú palotácskák, udvarházak sorakoztak a szépen kialakított, a kor szokásaihoz viszonyítva tágas utcáikon, piactereken.
A városi szegénység és a falusi földművelő szász népesség jóval egyszerűbb körülmények között élt. Számukra a náció vezető testülete szabta ki a fizetendő adó nagyságát is, hiszen az erdélyi országgyűlés a szászok egészére, fiktív portaszám után, egy összegben vetette ki az adót. (Ez általában 2000 porta volt.) A szász földművelő népesség azonban nem jobbágyként élt, hiszen a szászok földje nemesi jogon nem is birtokolható, csupán a szász nemzet egyenjogú tagjaként. Azok az előkelők, akik bekerültek a nemesi rendbe és birtokokat szereztek, földesúri jogaikat csakis a Szászföldön kívül eső birtokaikon gyakorolhatták.

*

Nem véletlenül nevezzük Erdély aranykorának Bethlen Gábor uralkodásának éveit. Egy szerény lehetőségekkel rendelkező, két nagyhatalom közé szorult kis ország fejedelmeként előteremtette a politikájához szükséges anyagi javakat, és az ország nyugodt, békés gyarapodásnak indult.

OBORNI TERÉZ

Vissza a tartalomjegyzékhez