Farkas Ildikó: A szamuráj

Egy letűnt világ erkölcsei

Szamuráj: a japán harcos világszerte legelterjedtebb mítosza. Japánban élő legenda: minden japán kisfiú fakarddal szamurájt játszva nő fel. Japán filmek, tévésorozatok tömege készül a szamurájokról; a japán középkor szinte kimeríthetetlen tárházát nyújtja az ilyen történeteknek. Félelmet nem ismerő, könyörtelen, de önfeláldozó harcos, a becsület és hűség megtestesítője, a kemény, egyenes, férfias viselkedés mintája, aki a szégyen helyett mindig inkább a halált választja.
Ilyen volt-e valójában a szamuráj? Nem is ez a lényeg ma már, hanem az, hogy ennek a képnek a hagyománya lett egy nemzet kulturális örökségének alapja, amely máig hatóan él a japán szellemiségben.
A valós szamurájok eltűntek. A 19. századi japán modernizáció nemcsak rétegüket, hanem azt a világot is megszüntette, amelyben létezhettek. [...]
A történet látszólag egyszerű: hagyomány és modernitás küzdelmében a modernitás győzött. Ez azonban a valóságnak csak egy része, amit a nyugatiak észrevettek Japánban és a szamurájvilág eltűnésében. A nyugati világban ugyanis egy változás elsöpri a régit, az új világ megszünteti a régi világot. Keleten a változások másként zajlanak le. [...] Japánban az új, modern felszín alatt mindig ottmarad a mélyben a régi: tradíció, szellemiség, szokások, filozófia, közösség. A szamurájok letűnhettek személyükben és rétegükben, de ami mozgatta őket, az tovább élt és hatott.

I. Történet

"Harcos lovag" és "szolgálói"

Japánban a 7-9. században kínai mintára kialakított központosított állam jött létre. A 10. századra a központi államhatalom azonban már formailag sem működött. Vidéken már a rendfenntartás céljából is szükség lett a felfegyverzett családok harci erejére.
A harcos csapatok eredetileg családi alapon szerveződtek. A családfő körül csoportosultak a család férfitagjai, a rokonfiúk, illetve háziszolgák, a szolgálatba álló parasztok és a hűségüket felajánló kisebb gazdák. A kialakuló csoportok tagjait erős függőségi rendszer kötötte össze. A harcosokat ezért a "szaburau" ("szolgál valakit") szóból képzett "szaburai, szamurai" kifejezéssel kezdték megjelölni. A szamuráj szó tehát kezdettől a fegyveres szolgálatot teljesítő csatlósokra vonatkozott. A harcosok magukat a "busi" ("harcos lovag") névvel jelölték, ideértve a fegyveres csoportok vezetőit, a nagyurakat is. A hűséges szolgálatért az úr megvédte csatlósát, személyét és birtokait, illetve a hadizsákmányból is részesítette őket. [...]

A sógun

A busi csoportok egymással is kapcsolatba kerültek: szövetségre léptek, vagy még gyakrabban, a kisebb alakulatok függő viszonyba kerültek a nagyobb csoportoktól. Az egész busi társadalmat átszőtte a függőségi viszony.
Ameddig egyik harcos klánnak sem sikerült kivívnia az egyeduralmat, addig a császári udvar és az arisztokrácia megőrizhette elsőbbségét. A 12. század közepétől azonban sorozatos háborúskodás közepette először a Tairák, majd a Minamotók (mindkettő a császári család oldalági leszármazottja volt) tettek szert döntő befolyásra az udvar felett. [...]
A győztes Minamoto klán vezetője, Minamoto no Joritomo birtokai központjában, Kamakurában kiépítette az új hatalom intézményeit. A császártól megkapta a szei-i tai sógun ("Barbárverő Nagy Hadvezér") címet, amely az ország legfőbb katonai vezetőjévé tette, és amelynek birtokában az ország valós ura lehetett. A sógun az egész országra kiterjedő végrehajtó és ellenőrző rendszert épített ki vazallusaival. [...]
Ezzel a császár és az udvari arisztokrácia uralma névlegessé vált, legfőbb tevékenységük a művészetek gyakorlása maradt. A császár rituális (a sintó, az ősi japán hitvilág feje, a Napisten leszármazottja) és legitimizáló szerepe megmaradt. (A sógunokat névleg a császár nevezte ki.) Ugyanakkor a császár és udvara semmilyen konkrét hatalommal nem rendelkezett, a politikába nem avatkozhatott bele, így a császárság intézményéhez semmilyen árnyék nem tapadt, tisztán maradt a japán történelem évszázados viharaiban is. (Ennek is köszönhető, hogy a japán császárságnak majdnem két évezreden át máig megmaradt a nemzet egységét, a japán történelem kontinuitását kifejező funkciója.) A busi hatalom 1868-ig fennállott Japánban.

A "hadakozó tartományok kora"

A busi kormányzat első szakasza (12-15. század) viszonylag erős és szilárd volt, de a 15-16. század fordulójától egyre több tartományi zavargás és helyi háborúskodás tört ki, és a központi hatalom lassan elveszítette irányító és ellenőrző erejét. A tartományokban végül egy-egy nagyúr vált a terület egyedüli urává, és a tartományban élő szamurájok az ő vazallusai lettek. [...] A 16. század első harmadára mintegy 250 önálló tartomány alakult ki, mindegyik saját uralkodóval ("nagyúr").
A 15-16. század a szamurájok klasszikus korszaka. A szamuráj hadviselés, harcművészet kikristályosodása, a szamuráj etika megformálása ekkor történt meg. A japán várépítészet is ekkor virágzott; a jellegzetes emeletes, pagodaszerű tetőkkel ellátott lakótornyos várkomplexumok legszebb példái ma rekonstruálva mutatják a szamurájok világát.

Egységesítés, 16-19. század

A széttagoltság idejét szükségszerűen az egységesítés időszaka követte. [...]
[...] A 17. század elejétől három hadvezér kevesebb, mint ötven év alatt megteremtette az ország egységét, Tokugava Iejaszu sógunként a japán történelem legszilárdabb, két és fél évszázadon keresztül fennálló hatalmi rendszerét építette ki.
A Tokugava- (vagy más néven Edo-) kor (1600-1868) a japán történelem legbékésebb korszaka volt, a középkori anarchia után az országegyesítés befejeztével, majd a külvilág (spanyol, portugál hittérítők és kereskedők) fokozatos kizárásával lehetőség nyílt a békés, külső hatásoktól mentes fejlődésre ("szakoku": "bezárt ország", a 17. század első felétől a 19. század második feléig). Szigorúan ellenőrzött, hierarchikus társadalom, erős központi államszervezet, agrárgazdaság, fejlett pénzgazdálkodás, jelentős urbanizáció, önálló városi kultúra (kereskedők), magas szintű jogfelfogás, törvényi szabályozottság és iskolázottság jellemezte ezt a korszakot. [...]

Harcosból kormányzati adminisztrátor

Több mint kétszáz évig szinte semmi említésre méltó konfliktus nem zajlott le az országban, nemhogy háború! Vajon hová lettek a békés korszakban a harcosok?
[...] A tartományokat a nagyurak irányították, saját közigazgatásukkal és hivatalnokaikkal, akik között megint csak sok szamurájt találunk. A szamurájok ekkor már városokban laktak, hűbéruruk vára közelében, és a nagyúr által meghatározott járandóságból éltek. Kiváltságaik (kardviselés, család- és személynév viselése) megmaradtak, de már nem a falvakban éltek földjeik mellett, és nem harcoltak. Presztízsük is tovább élt, a társadalom legelső rétegének számítottak, még ha vagyoni tekintetben az egyre gyarapodó városi kereskedőréteg lassan elhagyta őket (és legnagyobb hitelezőik lettek az egyre inkább eladósodó szamurájoknak). A szamurájok egy része csak járandóságából élt, harci tudományát csiszolgatta, a városok örömnegyedeibe járt szórakozni, és követte urát útjain. [...] Szamurájnak lenni dicsőség volt, és egy szamurájhoz méltatlan tettet csakis szeppukuval, rituális öngyilkossággal lehetett jóvátenni. A szamurájerények a társadalom minden rétegében követendő példaként jelentek meg.
A szamurájok másik része azonban hivatalt vállalt, hiszen műveltsége, képzettsége megvolt hozzá. Nemritkán pedig a tartományurak - hogy számos pénzügyi kötelezettségüknek eleget tehessenek - gazdasági ügyletekbe is bonyolódtak, amelyeket megint csak szamuráj csatlósaik intéztek. A korszak értelmisége is gyakorlatilag a szamurájok közül került ki: ők tanulhattak a már létező egyetemeken, ők tanulmányozták a japán tudományokat és írták a korszak fontos elméleti munkáit.
A szamurájok társadalma tehát már a premodern Edo-korban bomlani kezdett. A látszat azonban még megvolt: élt a szamurájlegenda, etikai törvénnyé nemesedett a busidó (a szamuráj erkölcsi-etikai kódex) eszméje, a szamurájok becses kincsként őrizték egyre díszesebb fegyvereiket, és még létezett a harcművészet is, amelyet minden szamurájnak kötelessége volt gyakorolni és fejleszteni. A valóságban azonban a szamurájok egy része "polgárosodni" kezdett, a gazdasági változásokhoz folyamatosan alkalmazkodtak, így aztán a 19. században a modernizációban is vezető szerepet vihettek.

A Meidzsi-kor, 1868-1912

Amikor az 1850-es évektől kezdve megjelentek a japán partoknál az ország megnyitását követelő amerikai, angol, francia és orosz hajók, nyilvánvalóvá vált a Nyugat technikai fölénye, s az is, hogy ezzel Japán nem szállhat szembe. A mintegy másfél évtizednyi belső hatalmi harcok után a "császárság hatalmának visszaállítása" (azaz az évszázadok óta a császár helyett kormányzó katonai vezetés, a sógunátus eltörlése) programjával 1868-ban uralomra került szamurájcsoport - miután a sógun visszaadta hatalmát a császárnak - meghirdette az új korszakot: a Meidzsi ("Felvilágosult Kormányzás"), a reform, átalakulás, nyugatosítás és modernizáció korát.
Régi kérdés a japán és a nemzetközi szakirodalomban: kik, milyen réteg irányította a Meidzsi-átalakulást? Az újabb kutatások megcáfolják azt a régebben hangoztatott tételt, miszerint a szamurájok reakciós erőként álltak ellen a modernizációnak, amely végül legyűrte és eltüntette őket. Tény, hogy erre utaló jelek is voltak (szamurájlázadások az 1870-es években), de az is tény, hogy az új hatalmi elit alapját is egy csoport szamuráj alkotta az ország gazdag délnyugati területeiről, akik a császár nevében testületileg kormányoztak. A Meidzsi-korszak (1868-1912) célja egy olyan gazdag, stabil és erős ország felépítése volt, amely minden tekintetben állja a versenyt a nyugati hatalmakkal. Ehhez a korszak vezetői vállalták a teljes átalakítás programját: egy új ország felépítését. A modernizáció - nyugati mintájú államberendezkedés (parlamentáris rendszer) kiépítése, közigazgatási reform, hadseregszervezés, földreform, iparosítás, bankrendszer kialakítása - a társadalmat sem hagyta érintetlenül. 1871-ben meghirdették a törvény előtti egyenlőséget, eltörölték a szamurájok kiváltságait, és első lépésben csökkentették járandóságukat, majd el is törölték azt. Természetes, hogy ennek az átalakulásnak vesztesei is voltak, elszegényedő szamurájok, akik a kapitalizálódó, nyugati eszmékkel átitatott új világban nem találták a helyüket. Elégedetlenségük lázadásokban is testet öltött, az utolsó - legnagyobb - 1877-ben tört ki, amelyet aztán az új állami hadsereg - parasztokból besorozott, de nyugati egyenruhában és főként nyugati fegyverekkel, puskákkal harcoló - egységei vertek le. Japánban ezzel hivatalosan vége lett a szamurájok korának.

Polgárosodó szamurájok

A volt szamurájok nagy része azonban nem ezt az utat választotta. Az új hatalmi elit többsége busi származású volt, azaz ők irányították az országot. Az alacsonyabb rangú volt szamurájok többsége az új kormányzatban és az államigazgatásban helyezkedett el. Lassanként belőlük alakult ki az államapparátus szakértő gárdája és hivatalnokrétege. Több szamuráj próbálkozott a Meidzsi-korban az üzleti világban is - ez addig, a szigorúan elkülönített társadalomban számukra tiltott volt -, nem kis sikerrel. (Az egyik legnagyobb japán vállalatot, a Micubisit egy volt szamuráj alapította.) Az értelmiségi réteg pedig, amely addig nagyrészt szamurájokból állt, az új oktatási rendszernek köszönhetően társadalmi alapját tekintve kiszélesedett, de még így is jelentős volt köztük a régi szamurájok aránya. A szamurájok története ezzel véget ért. Szellemi hagyományuk azonban sokkal erősebbnek bizonyult, és gyakorlatilag a továbbiakban is az határozta meg a külsőségeiben nyugativá lett ország szellemiségét, sajátos arculatát.

II. A szamuráj hagyomány

Európai lovag, japán szamuráj

A japán szamurájokat gyakran hasonlítják az európai középkor lovagjaihoz. [...]
Európa történelmének azonban csak néhány száz évét határozta meg a lovagi hadviselés, és a lovagi kultúra az európai kultúrának csupán egy szelete. A japán szamurájok viszont 600-800 évig uralták országukat, kultúrájuk pedig a mai napig is meghatározó a japán mindennapokban. A szamuráj kultúra alapja filozófiai, vallási, társadalmi és katonai eredetű. Konfucianizmus, Zen buddhizmus, busidó, és az ie-családmodell együttesen alakította ki a szigorú morált és etikát. [...]

A busi társadalom szerveződése

A busi csoportok az ie modellje alapján szerveződtek Az ie a szamurájok konfuciánus filozófián és etikán alapuló családmodellje volt. A konfucianizmus már a 6. századtól jelen volt a japán elit eszméi között, és meghatározó lett abban, ahogyan a japánok a világot és a benne élő emberek egymás közötti kapcsolatait látták. Hűség, kötelesség, hagyományok tisztelete, hierarchia az emberek között: úr és szolga, apa és fiú, férj és feleség, idősebb és fiatalabb testvér - mindenki része egy alá-fölérendeltségen alapuló viszonyrendszernek, és feladata a rá háruló kötelességek teljesítése. A legnagyobb közösség az ország, amelynek feje a császár, minden hatalom birtokosa, minden alattvalójának ura. Az ie nem szigorúan vérségi alapú csoportot jelölt, ezért csak "jobb híján" nevezhetjük az ie-t családnak. A szó jelentése "ház", illetve azok összessége, akik a házban élnek, "háznép". A családon belül szigorú hierarchia érvényesül. A "ház" feje, a családfő a csoport tagjainak szinte korlátlan hatalmú ura volt. Alárendeltjei feltétlen engedelmességgel, hűséggel tartoztak neki, cserébe a családfő felelősséget viselt értük, és gondoskodott róluk. [...] Az ie mint közösségszervező modell a 17. századtól fokozatosan elterjedt a japán társadalom többi rétegében is, és nemcsak a családok, hanem más közösségek és társulások esetében is ez volt a modell. Így lett a nemzet a legnagyobb család, élén a császárral, akiért végső soron minden alattvaló él és meghal, ha kell. (Az ie hagyományából még a mai japán vállalati rendszer is őriz valamit: a szigorú hierarchia, a személyes alá-fölérendeltségi viszonyok, a feltétlen lojalitás, a paternalista szemlélet - "gondoskodó főnök" -, a közös célért való küzdés, az egyén alárendelése a közösségnek - talán ebben is kereshető a japán sikerek egyik magyarázata.)

A szamuráj harcművészet

A szamuráj harci művészet magában foglalta a lovas harcmodor, az íjjal való bánásmód és a kardvívás (a katanát, a szamurájkardot a világ legkiválóbb kardjának tartják) idővel tökélyre fejlesztett tudományát.
Új irodalmi műfaj született már a 12. század folyamán, a gunkimono (háborús történet), amely a hősies, bátor, kemény élet dicsőségét és a halál méltóságát hirdette. A szamurájok jellegzetes katonai értékeit már ekkor világosan felsorolták: erő, merészség, ravaszság, tántoríthatatlan hűség urához, nagylelkűség a győzelemben, bátorság a vereségben, a személyes és a családi dicsőség és hírnév megalapozása és növelése. Leghitványabb tulajdonságoknak a gyávaságot, a becstelenséget és a hűtlenséget tartották. [...] A harcos eszménykép hősiességének végső próbája az élet feláldozása volt: meghalni a hűbérúrért vagy rituális öngyilkosságot elkövetni (nyugaton ez a harakiri - hasfelvágás - néven ismert, a japánok azonban a szeppuku kifejezést használják), a fogságba esés vagy a kegyvesztettség szégyenének elkerülése érdekében. [...]

Műveltség és életfilozófia: a Zen

A szamurájok életformáját nemcsak a katonáskodás különböztette meg az arisztokráciáétól vagy a 15-16. századtól népességében és kultúrateremtő erejében is egyre jelentősebb városlakó rétegtől, hanem ízlésviláguk, filozófiájuk és életszemléletük is. [...]
[...] A Zen a 12-13. században, a busi hatalomra kerülése idején terjedt el Japánban, és sajátos japán színezetét éppen a harcosok életszemléletével való kölcsönhatásban nyerte el. A Zen jóval gyakorlatiasabb volt minden addigi buddhista irányzatnál. Az egyszerűség, az ülő helyzetben végzett meditáció szigorúsága, a személyes - saját erőfeszítéssel elérhető - megvilágosodás lehetősége, a gyakorlatias gondolkodás transzcendens és mindennapi síkon is eligazítást adott az életvitelhez. Önfegyelem, összpontosítás, szigorú munka a mindennapokban: a kívánatos viselkedés alapja, amely később, a már nem katonáskodó szamurájoknak is meghatározta életvitelét.
A Zen művészet szigorú egyszerűsége, jelzésszerű, művészi kifejezésmódja tökéletesen megfelelt a szamurájok puritán életvitelének és szemléletmódjának, amelyhez azonban finom művészi ízlés társult. A tusfestészet színtelen, jelzésszerű vonalakkal a valóságot csak sejtető ábrázolásmódja, a "száraz kertek" világa (amelyekben csak homokkal, kavicsokkal és kövekkel jelzik a természet világát), a teaszertartás mesterkélten egyszerű kellékei voltak ennek a tiszta, szigorú, de mégis finom ízlésű világ legjellegzetesebb kifejezői. (Mindezeket ma a legsajátabb japán művészeti ágak között tartjuk számon.)

A sintó

Japán ősi vallása igazából nem vallás, inkább az ősök tiszteletén, a természet imádatán és az ősi hiteken alapuló rituálék és hitvilág laza szerkezete. Mitológiája tartalmazza a világ teremtését, a Japán-szigetek születését és az istenségek (kami) panteonját. A sintó hitvilág a japán császárt a sintó főistenség, a Napistennő egyenes ági leszármazottjának tekinti. Azaz a császár isteni személy, Japán pedig az istenek védelme alatt áll. (Ezért hitték a japánok fanatikusan, hogy nem veszíthetik el a háborút.) Kami megszámlálhatatlanul sok van, ott rejteznek mindenhol, főként a természeti jelenségekben, de dicsőségesen élt emberből is válhat kami. Főként a hősi halált halt szamurájokból, akikre aztán családjuk büszke lehet, nevét generációk sora őrzi meg emlékezetében és az ősök tiszteletére emelt házioltáron.

Vissza a tartalomjegyzékhez