Deák István: Szabadságharcosok vagy terroristák?

Megszállás, ellenállás, megtorlás a második világháborúban*

Három olyan második világháborús incidensről szeretnék beszélni, amelyek fényt vethetnek a megszálló seregek és az azokkal szembeszegülő ellenállás jogi, erkölcsi és politikai kérdéseire. A lidicei (Csehország), az oradouri (Franciaország) és az Ardeatine-barlangokban (Olaszország) végrehajtott mészárlásokról lesz szó.
Fontosak ezek a problémák manapság, amikor több millió ember él idegen megszállás alatt - vagy amit ők annak tekintenek -, és számtalan civil érzi úgy, hogy joga van fegyvert fogni a megszállók, a kollaboránsok, vagy akár egymás ellen is. Minden fegyveres ellenálló - akár a második világháborúban, akár manapság - ugyanazt a célt szolgálja: egy félelemmel és megfélemlítéssel terhes légkörben olyan kiélezett helyzetet teremteni, amely kizárja a semlegességet, s amely arra kényszeríti az átlagembereket, hogy állást foglaljanak valamelyik oldal mellett.

Partizánok tegnap és ma

A partizánháború, a terrorcselekmények, a megszálló erők ellenterrorja, túszok meggyilkolása stb. rendkívüli mértékben megszaporodtak a második világháború alatt, amikor nemcsak hatalmas méretű reguláris hadseregek harcoltak egymással, hanem civil ellenállók is a megszállók ellen. A földalatti ellenállás egyik végletét Jugoszlávia, Lengyelország és Oroszország jelentette, ahol a partizánegységek több német hadosztályt is lekötöttek, míg a másikat Dánia, Magyarország és Ausztria, ahol a náciellenes mozgalom kicsiny volt.
A katonaság elleni civil akciók propagandisztikus dicsőítése a második világháború egyik legmaradandóbb öröksége. [...]

Katonák és civilek

Napjaink terrorhulláma és az 1940-es évek ellenállási tevékenysége között a fő különbséget az adja, hogy a mai terroristák kíméletlenebbek, mint a második világháború alattiak. [...] Napjainkban az ártatlan civileket célpontoknak tartják. [...]
Az ellenállási tevékenység nem jellemezte a második világháború egész időszakát. Mindössze jelentéktelen fegyveres ellenállás volt Hitler Európájában azelőtt, hogy a németek 1941 júniusában megtámadták a Szovjetuniót. Hasonlóképpen, a partizántevékenység Kelet-Európában nem szűnt meg a háború végével; Lengyelországban, Ukrajnában és a balti államokban a gerillatevékenység folytatódott - a szovjet megszállók ellen - egészen az 1950-es évekig. (Valójában nem is a németek által megszállt Európában, hanem a szovjetek által elfoglalt Litvániában született meg a ’partizán’ szó 1940-ben.)

I. Kísérlet a háború "humanizálására"

A 18. és a 19. század nagy vívmánya az volt, hogy a harcolókat és a nem harcolókat gondosan elválasztotta egymástól. [...]
Ez az új rendszer komoly veszélybe került a francia forradalmi és a napóleoni háborúk alatt a levée en masse, a tömeges mozgósítás gyakorlatával. [...] Az 1815. évi konzervatív restaurációt követően azonban a hadseregek ismét alaposan kiképzett és aránylag kis létszámú intézményekké váltak, amelyeket hivatásos tisztek által irányított, hosszú ideig szolgáló katonák alkottak. [...]

Jogi keretek között?

A szárazföldi hadviselésről szóló 1899. és az 1907. évi hágai egyezmények, valamint a különböző genfi egyezmények, kiváltképpen az 1929. évi alapelve az volt, hogy a háborúkat egyenruhás katonáknak kell vívniuk, akiknek nemzetközileg elfogadott számos szabályt kell betartaniuk. [...]
Az 1907. évi hágai egyezmény szabályozta a megszállók és a megszállt ország nem hadviselő, civil lakossága közötti kapcsolatokat. Ennek lényege: a civileknek engedelmeskedniük kell az ésszerű parancsoknak; ha nem így cselekednek, súlyos megtorlásnak teszik ki magukat. Ily módon elvárták az ellenséggel való bizonyos fokú kollaborálást.
Hágában azonban egy kisebb engedményt tettek azoknak a szegény országoknak, amelyek képtelenek voltak nagy létszámú állandó hadsereget fenntartani: a civileknek megengedték, hogy ellenálljanak a hódítókkal szemben, ha azok elözönlik az országukat. A fegyveres civilek azonban nem rejthetik el a fegyvereiket; megkülönböztető jelzést, például karszalagot kell viselniük; világosan megkülönböztethető parancsnoki struktúrához kell tartozniuk és be kell tartaniuk a háború szabályait. [...]
Az első világháború után újabb erőfeszítések történtek a háború "törvényes keretek" közé szorítására. Ennek jegyében fogant az 1928-ban aláírt Kellogg-Briand-paktum: a nemzetközi vitás kérdéseket békés úton kell rendezni. A kísérletek azonban kudarcot vallottak azon egyszerű okból, hogy egyetlen agresszor sem vallja be soha, hogy támadó háborút folytat; mindannyian az önvédelemre hivatkoznak.

II. A totális háború

Ideológiai háború

A második világháború első két éve gyakorlatilag "európai" háború volt. A németek kizárólag keleten, azaz Lengyelországban viselkedtek brutális módon. A nyugati hadszíntéren harcoló hadseregek a háború törvényeihez tartották magukat, különösen ami az elfogott katonákat illeti.
Európában egészen 1941-ig a partizántevékenység elhanyagolható mértékű volt. [...]
A kommunisták belépése az ellenállási mozgalmakba teljes mértékben megváltoztatta az addigi helyzetet. Ettől kezdve ők voltak a legtapasztaltabb és legelszántabb ellenállók, akik a német fasizmus és a fasiszták belföldi támogatói elleni kérlelhetetlen harcon keresztül akarták a társadalmat forradalmasítani.

Cseh Protektorátus, 1942

Csehszlovákia volt a náci agresszió első igazi áldozata. 1938-39-ben megszállták először a Szudéta-vidéket, majd a Cseh Protektorátust. Mindezt az első náciellenes tüntetések követték, amelyeket prágai diákok szerveztek, s amelyek több ezer ember börtönbe vetéséhez vezettek; szabotázstevékenységre azonban nem került sor.
Ekkor lépett színre Beneš elnök angliai száműzetéséből. [...] A birodalmi helytartóhelyettes, Reinhard Heydrich, a cseh részek valódi ura, ideális célpontnak bizonyult. [...]
A német megtorlás összességében 1500 áldozatot követelt. Lidice faluban 1942. június 9-én 198 férfit lőttek agyon, s 195 asszonyt és 98 gyereket hurcoltak el koncentrációs táborokba.
A Heydrich elleni merényletet követő megtorlások jelentősen meggyengítették a cseh ellenállási mozgalmat. [...] Lidice lett a meghatározó élmény, a második világháborús csehszlovák történelem nagy, hősies jelképe. Valójában sokkal reálisabb események, tények is akadnának Csehország háború alatti valós tevékenységének illusztrálására. Így például rámutathatnánk a Skoda-művek kollaboráló mérnökeire és munkásaira, vagy a cseh köztisztviselői karra és a rendőrségre, amely szorgalmasan se ített a deportálásban, s ebből adódóan a cseh zsidóság szinte teljes kiirtásában. [...]
A német megtorlások elméletileg nem voltak törvénytelenek. A Heydrich elleni merénylet a nemzetközileg tiltott tevékenységek egyik legkirívóbb példája volt. Lidice mégis politikai öngyilkosságnak bizonyult a németek számára, mert megpecsételte hárommillió szudétanémet háború utáni sorsát. [...]
Az emigrációban lévő cseh politikai vezetők szempontjából a birodalmi helytartó megölése rendkívül sikeres tett volt; többek közt Nyugaton véglegesen elismerték őket a harcoló cseh és szlovák nép legitim képviselőiként.

Olaszország, 1944

Olaszország volt Európában Németország legfontosabb szövetségese, annak ellenére, hogy hadseregei siralmasan szerepeltek Görögországban, Franciaországban, Líbiában, a tengereken és az orosz fronton. [...] 1943 szeptemberében Olaszország hivatalosan is Németország ellenségévé vált. Ezután Olaszországban - a Cseh Protektorátussal ellentétben - jelentős ellenállás bontakozott ki a német megszállással szemben.
Olasz kommunista gerillák álltak a Via Rasella-beli incidens (1944. március 23.) mögött. A célpont egy német katonai rendészeti egység volt. [...] A robbanás 33 németet ölt s még többet sebesített meg. (Ironikus módon a jobbára középkorú katonák többsége a dél-tiroli Bolzanóból/ Bozenből származott, vagyis eredetileg olasz állampolgár volt.) A rémült katonák azután több embert lelőttek a környező épületekben; a partizánok mind sértetlenül elmenekültek.
Abban az időben a Gestapo csekély létszámmal képviseltette magát Rómában, s az olasz fasiszta rendőrség sem volt sokkal nagyobb. Mit tehettek a megszállók? Három lehetséges alternatívát vizsgáltak meg. Hitler a tömeges megtorlás és Róma egy részének lerombolása mellett foglalt állást; az olaszországi német erők főparancsnoka, Albert Kesselring tábornagy tíz-tíz olasz kivégzését javasolta minden egyes megölt németért, míg a helyi német diplomaták semmilyen megtorlást nem tartottak célravezetőnek. Végül a középutat választották, azaz, minden egyes meggyilkolt németért tíz-tíz olasz kivégzését. Összesen 335 olaszt gyilkoltak meg, hátborzongató körülmények között, az ún. Ardeatine-barlangokban. [...]
Az Ardeatine-barlangokban végrehajtott megtorlás habár erkölcsileg védhetetlen volt, politikai és katonai szempontból részleges sikerrel járt. Az incidens jelentősen meggyengítette az olasz ellenállást Rómában; ráadásul a pápa és a közvélemény nagy része elítélte a Via Rasella-i partizántámadást. A németek biztonságban voltak Rómában a következő néhány hétben. [...]
Olasz nacionalista szempontból a Via Rasella-i merénylet nem volt "hiábavaló", mert megerősítette Olaszországnak mint áldozatnak a képét. [...] Ennek élesen ellentmond a valóság, az, hogy az olaszok például az abesszíniai háború alatt parasztok ezreit gázosították el, valamint hogy a második világháború idején minden provokáció nélkül megtámadták Görögországot, Franciaországot, Jugoszláviát és a Szovjetuniót.

Franciaország, 1944

Oradournál a helyzet némileg különbözött a lidicei és a római esetektől. [...]
Az első szövetséges partraszállás után négy nappal, 1944. június 10-én, a Das Reich nevű SS páncélos hadosztály egyik százada (120 fő) behatolt a faluba, és néhány órás szisztematikus előkészület után az asszonyokat és a gyerekeket a falusi templomban élve elégette és majdnem minden férfit agyonlőtt. A halottak száma 642-re rúgott. Mindössze 80-an élték túl a mészárlást. Az eseményről szóló hivatalos francia történetírás leszögezi, hogy Oradourban semmilyen támadás sem érte korábban a megszállókat, és az áldozatok kivétel nélkül ártatlanok voltak. A német megtorlás máshol elkövetett támadásokra adott válasz volt.
A lidicei és a Via Rasella-i esetekkel ellentétben nem világos, kitől származtak az ezeket az atrocitásokat elrendelő parancsok. [...]
Oradournál az áldozatok a helyi lakosok voltak. Az vitán felül áll, hogy az SS-hadosztályt a maquis (a gerillák) állandóan támadta, de semmilyen közvetlen indok, sem elfogadható magyarázat sincs a mészárlásra; Oradour erkölcsileg és jogilag is elfogadhatatlan marad.
Az oradouri tragédiát tragikomédia követte. Az 1953-ban rendezett ún. bordeaux-i perben hamar kiderült, hogy a 21 perbe fogott SS-ből 14 francia állampolgár. Elzásziak voltak, akik egy kivétellel azt állították, hogy erőszakkal sorozták be őket az SS-be. (Ezek voltak az ún. malgré nous, akiket az elzászi politikusok és a sajtó hevesen védelmezett.) Egy ilyen kifogást nem csupán a szovjet zóna bíróságain, de Nürnbergben is elutasítottak volna, ahol népellenes bűnök esetében kifejezetten elvetették a felsőbb parancsra való hivatkozást. [...]
A bordeaux-i per végeredményeként sikerült Franciaország egységét megőrizni; a franciákat pedig megnyugtatták arról, hogy nem bűntársak voltak, hanem a náci elnyomás áldozatai. Ugyanakkor Franciaország nyugatnémet szövetségesét sem idegenítették el; végül is nem szabad elfelejteni, hogy 1953-at írtunk ekkor. Így mindenki győztesnek érezhette magát - kivéve az oradouri áldozatok családtagjait.

III. A múlt folytatódik

A háborúban alkalmazott jog és az erkölcs elveit bár lefektették, a terrorcselekményeket és az etnikai elnyomást el is ítéli a közvélemény - sőt miattuk még katonai beavatkozásra is sor került olyan helyeken, mint legújabban Koszovó (1999) és Afganisztán (2001) -, a háború törvényeit mégis gyakran durván megsértik. Mondhatjuk, hogy a polgári rend 20. századi válsága visszahozta azt az ősi korszakot, amikor mindenki harcos volt, s ugyanakkor senki sem volt harcos.
A második világháború alatti fegyveres ellenállás egyszerre volt erkölcsös és erkölcstelen. Erkölcsös, mert a végtelenül gonosz nácik ellen harcolt, s erkölcstelen az általa okozott szenvedések miatt, hiszen gyakran pontosan azoknak okozott kárt, akiknek segíteni akart. Katonai szempontból mindössze néhány ellenálló csoport, mint például a Jugoszláviában, Orosz- vagy Lengyelországban működők voltak olyan erősek, hogy komoly gondokat okozzanak a német hadseregnek. Másfelől az is igaz, hogy a háború alatti ellenállási mozgalmak mély nyomot hagytak a háború utáni demokratikus fejlődésen.
Mit gondoljunk tehát napjaink ellenállási harcosairól akár a Baszkföldön vagy a Gáza-övezetben, Sri-Lankán, Afganisztánban és Irakban? Én magam terroristáknak nevezném és elítélem őket, de tisztában vagyok azzal is, hogy az én terroristáim másoknak a szabadságharcosai.

Vissza a tartalomjegyzékhez