A vendéglős
Fejér Miklós
Glatz Ferenc: Fejér úr, Önt csak úgy ismerik az óbudaiak, a VIII. kerületiek és a pesterzsébetiek, hogy a Vendéglős. Aztán még valahogy ismerik: hogy Ön tartja össze a magyar sportot. Miért vélekednek így sokan? Mit tett Ön azért, hogy az Ön 75. születésnapján a súlyos beteg Puskás Öcsitől kezdve itt voltak a régi aranycsapat még élő tagjai, itt voltak a vízilabdázók, sőt a tudomány világából több akadémikus is?
Fejér Miklós: A sportot mindig szerettem. Az 1930-as években, amikor Pesterzsébeten felnőttünk, nekünk semmi más szórakozásunk nem volt, mint a sport. Az ember a grundon rúgta a rongylabdát, de persze iskolába is járt, mert tanulni kellett. Mint pesterzsébeti szegény munkásgyerek - hárman voltunk testvérek - a polgári után leérettségiztünk. Mindig szerettem a sportot, de tény, hogy csak akkor kerültem be a kölyök kettő csapatba, ha nem voltak meg tizenegyen. Ez mindössze négyszer fordult elő. Egyébként többféle sportághoz vonzódtam. Megpróbálkoztam atletizálni, úszni - amit mai napig sem tudok -, az iskolában kosárlabdázni.
G. F.: Úgy gondolja, hogy a sport itt Közép-Európában valamiképpen összefüggött a munkásosztállyal?
F. M.: Igen! A melósgyerekek kijöttek a gyárból, s nagyon sok elment futni, atletizálni, kerékpározni, ki mit szeretett. Mondok egy jellemző példát. Pesterzsébeten volt egy srác, aki nagyon jól biciklizett. Emlékeim szerint tízszeres magyar bajnok volt a millenárison. Bíró Józsefről van szó, aki később 16 évig volt külkerminiszter. Mi is sokat voltunk a pálya közelében. Édesanyám, aki a Weiss Manfrédban dolgozott, kapott jegyeket a WM 1938-ban épített pályájára. Minden gyerek kapott egy lekváros és egy túrós buktát meg egy fél liter tejet, és kedvére sportolhatott.
G. F.: Ennyire divat volt az 1930-as évek végén a tömegsport?
F. M.: Nagyon nagy divat volt akkoriban a sport. 1943-ban kerültem a Wesselényi és Akácfa utca sarkán lévő II. Rákóczi Ferenc Felsőkereskedelmibe. A KISOK volt a középiskolások sportközpontja, az fogta össze a diákokat. A diákok hétvégenként kijárhattak a versenyekre, mert a testnevelőtanár mindenkinek adott jegyet, ki ahova akart menni. Majdnem minden sportágban - úgy a labdarúgásban, vízilabdában, kosárlabdában, vívásban, kerékpározásban stb. - rendszeresen volt középiskolai bajnokság is. A KISOK-nak volt egy stadionja a Népligetben. Amikor a KISOK-döntő volt az érettségi után, 18-20 ezer ember is kint volt egy-egy futballmeccsen. Az Erzsébet királyné útja és a Mexikói út sarkán például valamikor egy lóversenypálya volt, annak a helyén kilenc futballpályán a diákok akkor focizhattak, amikor akartak.
G. F.: Ma sokat beszélnek arról, hogy mindenhez pénz kell. Akkoriban ki finanszírozta ezt?
F. M.: Az iskola valahogy támogatta a sportolást, de mellette a hentesek, fűszeresek, a kalaposok, a lakatosok, a kocsmárosok, cipésze stb. finanszírozták. Valahogy összeszedték a felszerelésre a pénzt.
G. F.: Hogy emlékszik, Fejér úr, ha valaki annak idején egy KISOK-csapatban vagy egy külvárosi mérkőzésen részt vett, az elismerést jelentett a diákok között?
F. M.: Igen. Büszke volt rá az iskola, hiszen a sportújságok rendszeresen írtak az eseményekről.
G. F.: Egyes történészek - különösen, akik a belvárosban születtek, oda kötődnek - úgy vélik, hogy tipikusan a diktatúrák tartozéka volt - s itt gondolnak az 1930-as és az 1950-es évekre - a sport favorizálása, politikai értékként való kezelése. Mi a véleménye erről?
F. M.: Az 1930-as évek Pesterzsébetének grundjaira visszagondolva mi nem is hallottunk a politikáról. Iskolában sem, templomban sem. Mi jó barátok voltunk, szerettük egymást, még ma is összejövünk, hatvan év elmúltával, és elbeszélgetünk!
G. F.: Hogyan emlékszik az 1945 utáni sportéletre? Hiszen Ön már az 1950-es években ott volt a sportszervezésben, 1953-ban a Wembley-stadionban is kinn volt. Hogyan ismerte meg ezeket a később világhírűvé vált sportolókat?
F. M.: Hát például a Puskás Öcsit úgy ismertem meg, hogy Pesterzsébeten futballozott a Mészáros Dodó, a Balogh II. Sándor meg a Budai I. Tunya, Bihari Dani meg a Szépföldi Jóska. Ezek mind olyan nevek, akik később NB I-es csapatokban játszottak. Mészáros Dodó 1939- 40-ben került Kispestre. Ő hívta fel a figyelmünket az éppen Erzsébeten játszó KAC (Kispest AC) kölyökcsapatának tehetséges balszélsőjére. Na, ez volt a Puskás Öcsi, eredeti nevén Purczeld. Nekem Mészáros Dodó mutatta be őt.
G. F.: Ön a külvárosban, Pesterzsébeten született, ott nőtt föl. Mit tud arról, hogy a külvárosiak, akik közül nem egy "idegen" nevű és származású (pl. sváb) volt, sőt nem egy családot a kitelepítés fenyegetett - amitől éppen a két sportkáder, Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv mentették meg -, hogyan illeszkedtek be az 1945 utáni sportéletbe?
F. M.: Ez így volt, azért kellett mindenkinek magyarosítania a nevét, akinek sváb neve volt. Soroksáron pl. volt egy Schneck Pista nevű játékos meg egy Feuer nevű, utóbbiakat kitelepítették. Ez a Feuer Münchenben játszott az 1940-es években. A Schneck Pista pedig Siklósi néven a Vasasban játszott balhátvédet, fia pedig az MTK-ban focizott. Hegyi Gyula közbenjárására menekült meg a kitelepítéstől.
G. F.: Mi, történészek is gyakran mondjuk, hogy a Kárpát-medence egyik szépsége éppen az, hogy a legkülönbözőbb népcsoportokból: magyarokból, svábokból, szlávokból, zsidókból, cigányokból stb. állt össze a társadalom. Mondja, ebben a csapatban érződött esetleg az, hogy svábok, cigányok, magyarok stb. együtt játszottak?
F. M.: Nem számított ez, ott mindenki barát volt.
G. F.: Tud erre példát mondani?
F. M.: Hogyne tudnék! Hidegkutinak, aki vitéz Hidegkuti volt, az eredeti neve Dvoracsek volt. A Puskás Purczeld volt, Lórántnak Levkovics, Lantosnak Lindenmayer, Budainak Bednarik volt a neve. A Sándor Csikar Szegedről, Móravárosból került fel, cigánygyerek volt. Egyik külvárosban sem számított, hogy ki milyen családból származott. Ott vagy haverok voltunk, vagy nem.
G. F.: Köszönöm, hogy ezt elmondta, mert amikor én - aki egyik pillanatról a másikra bekerültem a belvárosi értelmiség körébe - ilyenekről beszélek, azt hiszik, hogy "megszépítem" a történelmet. De tovább menve, hogy került sor az angliai utazásra?
F. M.: Én korábban is úgy segítettem, hogy valamilyen vacsoraszervezésben vettem részt. Így az MLSZ-szel is jó viszonyban voltam, és kivittek. Szerencsém volt, mert a csapattal mentem, így bemehettem az öltözőbe, benézhettem a kulisszák mögé. Csodálatos élmény volt!
G. F.: A különböző visszaemlékezések természetesen a 6:3-ra mint nagy dicsőségre emlékeznek. Mennyire érezték a fiúk a meccs előtt, hogy valami nagy dologra készülnek? Vagy ez csak utólag alakult így?
F. M.: Csak utólag. Előtte a svédekkel 2:2-es eredményt értünk el, kínkeservesen. Guszti bácsi viszont egy nagyon jó szervező ember volt. Régi Renault gyári kapcsolatait felhasználva elintézte, hogy a csapat tréningmeccset játsszon, ahol 16:0-ra győztek a fiúk. E feloldódás után ment a válogatott Angliába.
G. F.: A mostani visszaemlékezésekben és a történeti elemzésekben gyakran felteszik a régi futballistáknak azt a kérdést, vajon mi volt vonzó az akkori fociban? Ők persze elmondják, hogy nekik kiemelt lehetőségeik voltak, az átlagfizetéshez képest jelentős prémiumokat kaptak, csempészhettek stb. Mondja Fejér úr, tényleg az volt, hogy amikor egy csapat kiment a pályára, akkor csak az anyagi szempontok lebegtek a szemük előtt, a szerint játszottak?
F. M.: Nem! Ez nem így volt. Ezek a sportolók szerettek futballozni. Akkor az edzés nem két órát tartott, mint most, ők sötétedésig is játszottak. De a többi sportágra is igaz ez, a vívástól az atlétikán, asztaliteniszen át az öttusáig.
G. F.: Az 1920-30-as évektől Közép-Európában a sport, de mindenekelőtt a futball, az emberi értékrend egyik lényeges eleme lett. Ugyanakkor ez egy szórakozási, szabadidő-eltöltési forma is volt. Nem volt olyan valamirevaló meccs, ami után ne jött volna össze a csapat egy kocsmában, vendéglőben, ahol aztán egymást cukkolva megbeszélték a részleteket. Ez a vendéglátó-ipari kultúra, amelynek Ön a koronázatlan királya Magyarországon, hol kötődik össze ezzel a szórakozást is kereső sportolói magatartással?
F. M.: A világ megváltozott. Azelőtt mindenki szórakozásból űzte a sportot, a munkája mellett. A sportolókat szerették az emberek, felnéztek rájuk. Egyes sportolóink nevét, így Puskás Öcsiét, a világban mindenütt ismerték, az Amazonastól a bantu négerekig.
G. F.: Köztudott, hogy a sportolók szinte hazajárnak ide, az óbudai Régi Sipos vendéglőbe. Korábbi vendéglőiben szintén otthon érezhették magukat. Ön megismerte ezeket a játékosokat. Milyen jellemző jut eszébe a csodacsapat tagjairól? Sorolom a neveket!
F. M.: Grosics: Fekete Párduc. Buzánszky: a vidékről fölkerült ragyogó jobbhátvéd. Lóránt: a megbízhatóság példaképe. Lantos: a "szürke eminenciás". Bozsik: a csiszolatlan gyémánt. Ő talán nagyobb futballista volt, mint az Öcsi. Ő tudta vinni a csapatot, és talán az egyetlen ember volt, aki még az Öcsire is befolyással volt. Zakariás: ő volt a csapatban a Nemecsek. Budai II: a kiszolgálás mintaképe volt, ragyogóan tudott a vonal mentén elmenni, s tudta, bárhol adja is be a labdát, ott érkezik négy világklasszis, a Kocsis, a Hidegkuti, a Puskás és a Czibor. Kocsis: kiváló fejjátékos. Hidegkuti: ő volt az "Öreg". Ő volt a legmegbízhatóbb. Harmincéves kora előtt lett csak válogatott, s úgy debütált, hogy eredetileg a tribünön ült, onnan hívták le játszani. Puskás: azt hiszem, ha egészséges lenne, ő tudná Magyarországot a leginkább népszerűsíteni. Czibor: kiismerhetetlenül brillírozó, csodálatos képességekkel rendelkező futballista volt. Ez a csapat azért lehetett aranycsapat, mert mindegyik játékos másban volt kiváló, de egyet akartak. Szerették a futballt, és győzni akartak. Ám a sport már ilyen: csak az egyik csapat győzhet. A sors kegyetlensége, hogy nem adatott meg nekik, hogy a vb-győzelemmel feltegyék a pályafutásukra a koronát.
G. F.: Érdekes, hogy Ön is úgy vélekedik, mint több kollégám, akik az 1954. évi vb-ezüstérmet nemzeti tragédiaként, gyászként mutatják be. Én föl vagyok ezen háborodva! Hiszen másodikok lettünk! Ráadásul mindenki, még a németek is azt mondták, hogy a magyar a legjobb csapat. Nem volt ez elég? Miért volt az a hisztéria, hogy ezt a remek csapatot itthon alig fogadta valaki, a szurkolók sírtak. Nem igazságtalanság ez? Hiszen a sport játék, nemcsak győzni, hanem veszíteni is lehet.
F. M.: Ebben Önnek igaza van. De a sport mégiscsak a győzelemre megy. A vb lett volna a beteljesülés. Természetesen az emberek tudomásul veszik a vereséget. De nem lehet elmenni afölött, hogy amiért a fiúk kimentek, az nem sikerült. Szemben a németekkel, ahol a győzelemnek óriási hatása volt. Egyrészt a háború után ekkor hallhatta ismét a világ a német himnuszt, a Deutschland, Deutschland über alles-t. És ezután kezdődött Németországban egy gazdasági felemelkedés is. S bár mindenki elismerte a magyar csapat kiválóságát, még Fritz Walter is azt mondta, hogy Ferenc - nekünk csak Öcsi - a király, mégiscsak ők győztek!
G. F.: Amíg az 1950-es években a sport politikai szerepét túlhangsúlyozták, éppen az 1954-es vereség kiváltotta elkeseredés hatására következtek az első népmozgalmak. 1956-ot nem lehet megérteni a vb elvesztése nélkül. De térjünk vissza a sporthoz! Egy előző beszélgetésünkben azt mondta, hogy a szakemberképzést ma is fontosnak tartaná. De hiszen a régi értelemben vett munkásosztály eltűnt már! Vagy csak megszűnt a képviselete?
F. M.: Erre a kérdésre egy viccel válaszolnék. Miért lett az MSZMP-ből MSZP? Mert már 1989-ben tudták, hogy a munkással nem kell nekik foglalkozniuk. (Hiszen a párt nevéből ki is maradt a munkás szó!) Holott ma is szükség lenne jó szakemberekre, villany-, vízvezetékszerelőre, lakatosra, kalaposra, cipészre, bőrdíszművesre, szabóra, bognárra, kádárra stb.! Olyan, mint én, akinek a nagyapja 37 évig dolgozott kazánkovácsként, az igenis a munkásokra figyel oda. Mert hiába vagyok én vendéglős, én prolinak érzem magam! Nem kommunistának, prolinak!
G. F.: Hát a kommunisták nem a prolik közül kerültek ki!
F. M.: Hát nem! Pesterzsébeten a szocdemek mondták is, vigyázzunk a kommunistákkal.
G. F.: Mit gondol a mai tömegsportról? Unokái sportolnak?
F. M.: Három unokám mindegyike sportol, bár kettő sérülés miatt abbahagyni kényszerült azt. Vagyis a családban megmaradt a sport szeretete. A lányaim is szeretik a sportot, és a sportolókat is. Politikusaink nem törődnek azzal, hogy a sport segít megőrizni az egészséget. Vagyis sokkal többet kellene áldozni az iskolai sportra. Ott kezdődik minden. Már óvodában el kellene kezdeni a sportra való szoktatást. Gondoljunk csak vissza a KISOK-ra, vagy az 1960-as évekből a KSI-re!