A TARTALÉK
Várhidi Pál
Szabó Róbert: Beszélgetőtársunk Várhidi Pál, aki az 1950-es években tíz alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben, magyar bajnok, olimpiai bronzérmes és az Újpesti Dózsa örökös bajnoka. Kérem, idézze fel olvasóinknak, hogyan kapcsolódott pályafutása az aranycsapat londoni diadalához?
Várhidi Pál: 1949-ben gimnazistaként igazolt le a Wolfner Bőrgyár csapatából az első osztályú Újpest, ahol a hátvédsor különböző posztjain szerepeltem. A következő évben a csapat és az én pályafutásom alakulásában is változás történt. Az Újpest a Belügyminisztérium csapata lett. Én pedig leérettségiztem s egyetemre akartam menni. Opata Zoli bácsi, az edzőnk azonban tudta, hogy a foci és az egyetem egyszerre nem megy. Akkor döntöttem el, hogy a futballista pályafutásomat folytatom.
Sz. R.: Mit jelentett akkor egy frissen érettségizett fiatalember számára egy első osztályú magyar csapatban futballozni?
V. P.: Számomra, de az egész korosztályom részére is akkor óriási dolog, fantasztikus élmény volt bekerülni a magyar futball első osztályába. Hivatalosan amatőrök, az én szóhasználatom szerint álprofik voltunk. Volt hivatalos állásunk a BM-ben, de a napi egy-két edzés mellett komoly munkát nem végezhettünk.
Sz. R.: Hogyan került be az évszázad mérkőzésére utazó labdarúgó-keretbe?
V. P.: 1953 tavaszán beválogattak a FIFA ifjúsági tornáján szereplő magyar csapatba, majd augusztusban, 22 évesen tagja lettem a bukaresti Világ Ifjúsági Találkozóra kiutazó magyar csapatnak is. Utóbbi tornát megnyertük, s ezért a szakvezetés bennünk látta az 1956-os melbourni olimpiára kiutazó majdani keretet is. Mindkét alkalommal a balhátvéd, középhátvéd poszton játszottam, s a nyújtott teljesítményem alapján Sebes Guszti bácsi - meglepetésemre - a felnőtt válogatott keretbe is behívott. A svédek elleni budapesti mérkőzésen ültem először a kispadon, amelyet, az aranycsapat mérkőzéseit nézve, még további tizenhárom alkalommal koptattam.
Sz. R.: Milyen volt a felkészülésük a londoni mérkőzésre?
V. P.: Sebes Gusztáv angol labdákat hozott Londonból, azokkal gyakoroltunk. Vonattal utaztunk Párizsba, ahol több edzőmérkőzést játszottunk, én a balhátvéd posztján szerepeltem azokon. A taktikai értekezleten Guszti bácsi hangsúlyozta: fiúk, jobb formában vagytok, mint az angolok, meg fogjátok nyerni a mérkőzést. Nekem Guszti bácsi négyszemközt elmondta az angol jobbszélső, Matthews erényeit s közölte feladatomat is. Megtudtam azt is, hogy csereként vett számításba a hátvédsorban s az első félidő 44. percéig léphetek pályára, ha valamelyik hátvédünk megsérülne. De erre aztán már nem került sor.
Sz. R.: Milyen emlékképeket őriz a nagy találkozóról?
V. P.: A mérkőzés előtt az öltözőben úgy láttam, mindenkiben volt egy kis szorongás. De a pályán már hamar elmúlt ez az érzés. A félidőben már lehetett látni, hogy megnyerjük a találkozót. A magyar csapat sokkal jobban, Bozsik, Hidegkuti és Puskás egyenesen szenzációsan játszott. Számomra úgy tűnt, hogy nagyobb volt az angol futball híre, mint a pályára lépők tudása.
Sz. R.: Mi történt a meccs befejezése után?
V. P.: A mérkőzés után közös vacsora volt, ahol mindkét csapat részt vett. A bankettről már nem busszal utaztunk vissza a szállóba, hanem metróval közlekedtünk, mert már a mérkőzés végére leszállt a híres londoni köd. Az angol fővárosból nem sokat láttunk, hiszen szabad időnk nem volt, többnyire az utcákon sétáltunk, ahol legalább nem voltak a hátunk mögött csőszök, megfigyelők.
Sz. R.: Milyen volt a hazaérkezés?
V. P.: A magyar csapatot mindenütt megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Számomra a hazaérkezés utáni egy-két nappal derült ki, hogy milyen hatalmas eredményt értünk el. Újpesten, ahol laktam és születtem, az utcán ismeretlenek állítottak meg és gratuláltak az elért nagy diadalhoz.