SZABÓ Róbert: Győztesek és vesztesek

Akik nyertek...

Grosics Gyula (Dorog, 1926)

A "Fekete Párduc" tizenhét éven át - 1945. október és 1962. április között - védett a Dorog, a MATEOSZ, a Teherfuvar, majd a Bp. Honvéd és a Tatabányai Bányász csapatában. 1949-50-ben az év játékosa volt. 1947 és 1962 között 86 találkozón őrizte a magyar válogatott hálóját. Három világbajnokságon (1954, 1958, 1962) szerepelt. 1952-ben az olimpiai bajnokságot nyert csapat tagja, a következő évben az Európa Kupát megszerző válogatottban védett. Visszavonulása után előbb Tatabányán (1963), majd Salgótarjánban (1964-65) edző, 1966-ban a Központi Sportiskolában oktatott. 1966 és 1968 között Kuvaitban vállalt munkát, szövetségi edző és szakfelügyelő volt. Hazatérése után, 1969-től 1984-ig a Bp. Volán, majd a Volán SC egyesületi elnöke.

Buzánszky Jenő (Dombóvár, 1925)

A Dombóvári Vasutasból került a PVSK- ba, majd 1946-ban Komárom megye első osztályú bányászcsapatába, a Dorogba igazolt. 1950 és 1956 között 49 alkalommal öltötte magára a nemzeti válogatott szerelését, ő volt a dorogi csapat első válogatott játékosa. Tagja volt az 1952-ben olimpiai bajnokságot és az 1954-ben világbajnoki ezüstérmet nyert magyar nemzeti tizenegynek. Gyorsasága miatt biztos pontja az 1953-ban Európa Kupát nyert válogatottnak is. Aktív pályafutása után több helyen edzősködött (Dorog 1961-65, 1967-69, Esztergomi Vasas 1963-67, 1970-71, Fősped Szállítók 1972), majd 1985-ig a dorogi csapat technikai vezetője. Később a megyei labdarúgó-szövetség elnökhelyettese, valamint elnöke volt. 1993-tól az MLSZ elnökségi tagja, 1996-98 között elnökhelyettese volt.

Lóránt Gyula (Kőszeg, 1923-Szaloniki, 1981)

A Kőszegi SE csapatából mint ifiválogatott igazolta le 1941-ben a Szombathelyi FC. Két évvel később már a Nagyváradi AC első osztályú csapatában fedezetet és csatárt játszott. A Nemzeti Vasas színeiben eltöltött néhány hónap múlva Romániában folytatta labdarúgó pályafutását. 1946-47-ben a román bajnokcsapat, az ITA Arad oszlopos tagja. 1947-ben visszatért Magyarországra, előbb a Vasas SC volt a klubja, majd 1951 őszén leigazolta a Bp. Honvéd. Hátvédként került a válogatottba, ahol 1948 és 1955 között 37 alkalommal szerepelt. 1952-ben az olimpiai aranyérmes csapat tagja. A következő évben a válogatottal elnyerte az Európa Kupát, 1954-ben a világbajnoki ezüstérmet szerzett csapatot erősítette. 1956-ban az élvonalból az NB II-es Bp. Spartacushoz, majd a Vác együtteséhez igazolt. Visszavonulása után néhány évvel később, 1962 augusztusa és 1963 áprilisa között a Bp. Honvéd edzője volt, majd az Oroszlány együttesét irányította. 1964-ben külföldön telepedett le, a Német Szövetségi Köztársaságban hét első osztályú csapatnál vállalt edzői feladatot. Két esztendeig Görögországban is működött, csapata, a PAOK Szaloniki 1976-ban megnyerte a görög bajnokságot. Öt esztendővel később visszatért korábbi edzői sikereinek színhelyére, ahol ismét edzőséget vállalt. Egy bajnoki mérkőzés közben érte a halál.

Lantos Mihály (Budapest, 1928-Budapest, 1989)

Liendenmayer néven 1940-ben kapott szerelést a MÁVAG együttesében, onnan négy évvel később a Bp. Vasutashoz került. 1947-ben lett az MTK balhátvédje, majd különböző nevű jogutódjai (Bp. Textiles, Bp. Bástya, Bp. Vörös Lobogó) játékosa. 1949 júliusában mutatkozott be a nemzeti válogatottban, 1956 szeptemberéig 53 alkalommal játszott a legjobbak között, 5 gólt ért el a címeres mezben. Az 1952-ben olimpiai bajnokságot, a következő évben az Európa Kupát és 1954-ben világbajnoki ezüstérmet szerzett együttesben is szerepelt. 1960. december végén visszavonult. Visszavonulását követően, 1963-tól edzősködött, előbb alsóbb osztályú csapatoknál működött, majd a magyar első osztályban vállalt edzői feladatokat (Kőbányai Porcelán 1963-65, Komlói Bányász 1968-75, Nagykanizsai Olajbányász 1975-77, Videoton 1977-80, ZTE 1980-81). Két éven át Görögországban az Olimpiakosz Pireusz csapatánál dolgozott (1965-67), összesen 272 mérkőzésen ült az edzői kispadon.

Bozsik József (Kispest, 1925-Budapest, 1978)

Első mérkőzését tizennyolc éves korában, 1943 októberében játszotta a Kispest AC mezében. Az élvonaltól a Bp. Honvéd játékosaként 1962. áprilisban, a Ferencváros ellen búcsúzott. 1952-ben az év játékosának választották meg. 1947 és 1962 között 101 válogatott találkozón szerepelt, amelyeken 11 gólt lőtt. Az első magyar labdarúgó volt, aki elérte a századik válogatottságot. Két világbajnokságon vett részt (1954, 1958). Az 1952-ben olimpiai győzelmet, 1953-ban Európa Kupát, majd 1954-ben világbajnoki ezüstérmet nyert nemzeti együttes meghatározó játékosa. Irányítóképessége és technikai képzettsége miatt kora legkiválóbb támadó fedezetének tartották. Aktív pályafutása befejezése után előbb csapatának szakosztályvezetője (1962), később edzője (1966-67) volt. 1974-ben a nemzeti válogatott szövetségi kapitánya lett, de betegsége miatt csak egy mérkőzésen ülhetett a kispadra. 1953-57 között országgyűlési képviselő. 1986 októberében volt csapata a kispesti stadion névadójának választotta.

Zakariás József (Budapest, 1924-Budapest, 1971)

A budafoki futballista 1944 őszén, a be nem fejezett bajnokságban a Gamma csapatában mutatkozott be a profi első osztályú bajnokságban. 1945-46-ban egyesülete jogutódjában, a Budai Barátság, majd a MATEOSZ első osztályú csapatában játszott. Háromévi másodosztályú szereplés után 1950-ben a Bp. Előre csapatával tért vissza az élvonalba, de a következő évben az MTK - akkori nevén a Bp. Bástya - leigazolta. 1955-ben tagja a Közép-európai Kupát megnyert együttesnek. Összesen 35 alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben, először 1947-ben a románok ellen volt válogatott. Részese volt a magyar válogatott 1952-es olimpiai győzelmének, az 1953. május 17-én a római olimpiai stadionban kivívott Európa Kupa-győzelemnek. Utolsó alkalommal 1954. július 4-én, az elveszített labdarúgó-világbajnokság döntőjében húzta magára a nemzeti válogatott mezét. 1957-ben a másodosztályú Egyetértéshez igazolt, majd a következő évben visszavonult. Előbb az Április 4. Gépgyár, majd a szigetszentmiklósi csapat edzője lett. 1961 augusztusában Guineába szerződött, az afrikai országban szövetségi edző lett. 1965-ös hazatérése után munkahelye, az Erdért Vállalat üzemi csapatát irányította.

Budai II László (Budapest, 1928-Budapest, 1983)

A Hutter Olaj kiscsapatból került be az ifjúsági válogatottba, majd 1948 nyarán a Ferencváros első csapatába. Később az FTC utódja, az ÉDOSZ, majd 1950 nyarától a Bp. Honvéd csatársorának jobb szélén játszott. 1959-ben a Közép-európai Kupa győztes együttesének a tagja volt. 1949 és 1959 között 39 válogatott találkozón jutott szereléshez, fellépésein 10 gólt szerzett. A helsinki olimpián aranyérmet, a Svájcban világbajnoki ezüstérmet szerzett csapat tagja volt. 1953-ban az Európa Kupa megnyerésében is részt vállalt. Visszavonulása után a másodosztályban szereplő, különböző neveket viselő katonacsapatok (Egyesített Tiszti Iskola, Szentendrei Honvéd, Kossuth KFSE) edzőjeként tevékenykedett. Nyugdíjazása után, 1980-ban néhány hónapig a Fót csapatával is dolgozott.

Kocsis Sándor (Budapest, 1929-Barcelona, 1979)

Legelső együttese a Kőbányai FC volt, ahonnan 1946 májusában már a Ferencváros első csapatába került. 1950 nyarán - a Ferencváros névváltoztatása után - az ÉDOSZ-ból igazolták át a Bp. Honvédba. Három alkalommal volt az első osztályú bajnokság gólkirálya, 1954-ben az év játékosának választották. 1949 májusa és 1956 októbere között 68 alkalommal játszott a magyar nemzeti válogatottban, ahol 75 gólt rúgott és fejelt az ellenfelek hálójába. Kivételes fejjátéka, óriási gólerőssége s nagyfokú játékintelligenciája miatt az aranycsapat világklasszis csatárának tartották. Az 1952-ben olimpiai aranyérmet szerzett csapat tagja, 1953- ban az Európa Kupát megnyert együttes egyik kulcsembere. Az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmet elnyert nemzeti tizenegyben szerepelt, ahol 5 mérkőzésen 11 gólt rúgott s a torna gólkirálya lett. 1956 őszén nem tért haza a Honvéd külföldi túrájáról. 1957-ben előbb a svájci Young Fellows együttesében szerepelt, majd Spanyolországban kapott szerződést, ahol végleg letelepedett. 1958 áprilisa és 1966 között az FC Barcelona csatársorában játszott. Pályafutása befejezését követően a Barcelona ifjúsági együttesét edzette, majd a Hercules Alicante csapatánál vállalt edzői feladatokat.

Hidegkuti Nándor (Budapest, 1922-Budapest, 2002)

Az Újlaki FC kölyökcsapatából a Gázművek ifjúsági együttesén át vezetett útja az Elektromos gárdájához, ahol 1943. februárban bemutatkozott a magyar első osztályú nemzeti bajnokságban. Két évig a Herminamezei AC játékosa volt, majd 1946 nyarán az MTK (Bp. Textiles, Bp. Bástya, Bp. Vörös Lobogó) csapatához került, ahol 1958 júliusában játszotta utolsó élvonalbeli mérkőzését. 1953-ban az év játékosának jelölték. 1955-ben a Közép-európai Kupa győztes csapatának tagja volt. 1945. szeptember és 1958. június között 69 válogatott találkozón szerepelt a csatársor különböző posztjain, 39 gólt szerzett. Két világbajnokságon vett részt (1954, 1958), Svájcban az ezüstérmes tizenegyben szerepelt, 1953-ban Európa Kupát, Helsinkiben olimpiai aranyérmet szerzett. Visszavonulása után edző lett. Jelentős sikereket ért el Olaszországban, Egyiptomban. Edzősködött Lengyelországban és a magyar élvonalban (MTK 1959-62, 1967-68; Győr 1963-65 bajnoki cím és BEK elődöntő; Tatabánya 1966, Bp. Spartacus 1968-71; Egri Dózsa 1973) is. Még 1996-ban is szaktanácsadónak kérte fel korábbi egyiptomi csapata. Halála után volt egyesülete, az MTK a Hungária körúti stadion névadójául választotta.

Puskás Ferenc (Kispest, 1927)

Már 15 éves korában a magyar nemzeti bajnokságban játszott, első mérkőzésén, 1943 decemberében a Kispesti AC csatársorát erősítette a Nagyvárad ellen. 1956 októberéig tartó magyarországi pályafutása alatt előbb a KAC balösszekötője volt, majd 1949 decemberétől a Bp. Honvéd játékosa és csapatkapitánya. Négyszer volt gólkirály. 1950 őszén az év játékosának jelölték. 1945 és 1956 között 85 válogatott mérkőzésen szerepelt, ahol 84 gólt ért el. Az ötvenes évek legjobb nemzeti válogatottjának csapatkapitánya. 1952-ben Helsinkiben olimpiai aranyérmet, a következő évben Európa Kupát, az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmet szerzett. Svájcban a FIFA hivatalos értékelése szerint a torna legjobb játékosa. 1956 után Spanyolországban telepedett le, 1958-67 között a Real Madrid egyik leggólerősebb csatára (négy spanyol gólkirályi elsőség) volt. 1960-ban Európa második legjobb labdarúgójának jelölték. 1963 októberében a Világválogatott csapatában Anglia ellen is pályára lépett, két évvel később az Európa-válogatottban szerepelt. Visszavonulása után, 1967-től edzői feladatokat vállalt, kilenc országban volt edző - Spanyolországban, az USA-ban, Kanadában, Görögországban, Chilében, Szaúd-Arábiában, Egyiptomban, Paraguayban és Ausztráliában -, 1971-ben a Panathinaikosz együttesét a londoni BEK-döntőig vitte. 1993-ban négy mérkőzésen a magyar nemzeti labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt. A futball statisztikájával foglalkozó nemzetközi testület az 1990-es évek második felében kiemelkedő teljesítménye alapján "az évszázad góllövője" címmel és oklevéllel jutalmazta. 2002-ben az 1953-ban felavatott Népstadion nevét hivatalosan is Puskás Ferenc stadionra változtatták.

Czibor Zoltán (Kaposvár, 1929-Győr, 1997)

A Komáromi MÁV ifjúsági válogatottjaként szerződött 1948 nyarán a Ferencvároshoz. Az ÉDOSZ-ra átkeresztelt együttesből 1951 tavaszán a Csepeli Vasashoz igazolt, majd 1953. márciusban lejátszotta első mérkőzését a Bp. Honvéd csapatában. Szélső létére 1955-ben másodmagával magyar gólkirály lett. 1949 és 1956 között 43 válogatott mérkőzésen került be a nemzeti tizenegybe, ahol 17 gólt ért el. 1952-ben az olimpiai aranyérmet, 1954-ben a világbajnoki ezüstérmet, a közbenső évben Európa Kupát szerzett válogatott tagja volt. 1956 őszén külföldön maradt, előbb az AS Róma játékosa volt, majd Spanyolországba került. 1958 és 1961 között az FC Barcelona csapatánál játszott. 1961-ben és 1962-ban az Espanol, majd rövid ideig az Austria Wien színeiben is játszott. Visszavonulása után alkalmanként edzői feladatokat vállalt. 1991-ben hazatelepült, és az újjáalakult Komáromi AC elnöke lett.

Gellér Sándor (Vesszős, 1925-Budapest, 1996)

A püspökladányi együttesből igazolta le 1947 nyarán kapusként az MTK (Bp. Textiles, Bp. Bástya, Vörös Lobogó), ahol 1962. februárban védett utoljára. 1950 és 1956 között 8 alkalommal került be a nemzeti válogatottba. 25 mérkőzésen védte a B-válogatott kapuját, 48 mérkőzésen volt az első számú kapus, Grosics tartaléka. A magyar nemzeti tizenegy állandó kapustartaléka 16 percet védett az 1953. november 25-én rendezett nemzetközi találkozón. Az 1952-es olimpiai játékokon és az 1954-es svájci világbajnokságon is az utazó keret tagja volt, de egyik világversenyen sem lépett pályára. Visszavonulása után két évig az MTK második csapatát irányította, majd 1980-ig több kis csapatnál (Traktorgyár, Danuvia, Bp. Postás) edzősködött.

 

... és akik veszítettek

Gilbert Merrick (1922)

A másodosztályú Birmingham City csapatából került be az angol nemzeti tizenegybe. 1951 és 1954 között 23 válogatott találkozón őrizte a háromoroszlános csapat hálóját. Tagja volt az 1954. évi svájci világbajnokságon szerepelt nemzeti tizenegynek is. Később a Plymouth Argyle kapuját őrizte, visszavonulása után rövid ideig menedzser volt, majd üzleti vállalkozásba fogott Birminghamban.

Alf Ramsey (1920-1999)

Tizenegy évig tartó élvonalbeli szereplése alatt két klubhoz kötődött: előbb a Southampton (1944-49), majd a Tottenham (1949-55) együttesének jobbhátvédje. 1948. december 2. és 1953. november 25. között 32 alkalommal volt válogatott s 3 gólt rúgott. Benevezték s játszott az 1950-es brazíliai világbajnokságon is. Pályafutása befejezése után, 1955-től edző lett. 1963-ban kinevezték az angol válogatott szövetségi kapitányának. 1966-ban csapata világbajnoki döntőt nyert. A győzelem után a királynő a szakvezetőt lovaggá ütötte. 1974 végén lemondott a válogatott irányításáról.

Harry Johnston (1919-1973)

A Blackpool középfedezete 1946 és 1953 között 10 alkalommal szerepelt az angol nemzeti tizenegyben. 1951-ben hazájában az év játékosa címet nyerte el. Tagja volt az 1953-ban kupagyőzelmet szerzett csapatnak is. Visszavonulása után a harmadosztályú Reading menedzsere, majd egy söröző üzletvezetője volt.

William Eckersley (1925-1982)

A Blackburn Rovers balhátvédje 1950 és 1953 között 17 alkalommal játszott a nemzeti tizenegyben. Tagja volt a Brazíliában megrendezett világbajnokságon szerepeltetett angol csapatnak is. Később több kis csapatban is megfordult játékosként, majd egy söröző tulajdonosaként tevékenykedett.

Billy Wright (1924-1994)

A Wolverhampton Wanderers játékosa 1941 és 1959 között. 1946. január és 1959. május közötti időszakban 105 válogatott találkozón vett részt, 90 alkalommal az együttes csapatkapitánya is volt. Ő volt az első labdarúgó, aki a világon elérte a századik válogatottságot. 1952-ben Angliában az év játékosának választották meg. Három világbajnokságon (1950, 1954, 1958) jutott játéklehetőséghez. 1957-ben a France Football Aranylabda szavazásán Európa második legjobb labdarúgójának jelölték. Visszavonulása után II. Erzsébet királynő a CBE- (a Brit Birodalom Parancsnoka) érdemrenddel tüntette ki. Eleinte menedzser volt az Arsenal együttesénél, majd az ITV és a Central tévétársaság szakkommentátora és sportosztályának vezetője lett. Élete utolsó éveiben a Wolverhampton igazgatójaként dolgozott.

James Dickinson (1925-1982)

A Portsmouth profi játékosa 25 éves pályafutása alatt 1949 és 1956 között 48 alkalommal öltötte magára a nemzeti tizenegy szerelését. Két világbajnokságon (1950, 1954) vett részt. Visszavonulása után, 1965-től egyesületénél klubtitkárként és menedzserként dolgozott.

Stanley Matthews (1915-2000)

1932-ben kezdődött és 1965-ben zárult profi pályafutása, amelynek során a Stoke City (1932-47, 1961-65) és a Blackpool FC (1947-61) színeiben focizott. A legendás jobbszélső az angol válogatottban 1934. szeptember és 1957. május között 54 mérkőzésen szerepelt és 11 gólt rúgott. 1956-ban, az első alkalommal megrendezett Aranylabda szavazáson Európa legjobb labdarúgójának választották meg. Két világbajnokságra (1950, 1954) is benevezték. 33 évesen, 1948-ban és 38 éves korában, 1953-ban Anglia legjobb futballistája volt. Pályafutása befejezése előtt II. Erzsébet lovaggá ütötte. 1965-ben, búcsúmérkőzésén tiszteletére a brit válogatott a FIFA-válogatottat látta vendégül. Később az uralkodótól megkapta a CBE címet, szülővárosában még életében szobrot emeltek a "futballprofik legidősebb kiválóságának". Később Máltán élt, majd a kanadai Hamiltonban a helyi csapat szaktanácsadója volt.

Ernest Taylor (1925-1985)

Több elsőosztályú és kisebb csapatban kapott szerződést. 1953-ban a Blackpool csatársorából került be egyetlen alkalommal a nemzeti tizenegybe. Pályafutása befejezése után a Vauxhall autógyárban kapott munkát.

Stanley Mortensen (1921-1991)

Tizenhét évesen került az első ligás Blackpool csapatához (1938-55). Klubjából 1944. szeptember és 1953. november között 25 alkalommal hívták be a nemzeti tizenegybe, ahol 23 gólt szerzett. Játéklehetőséghez jutott az 1950-es brazíliai vb-n is. 1951-ben az angol első liga gólkirálya volt. 1955 után alsóbb osztályú kisebb csapatok csatársorát erősítette, majd edző volt. A futballtól elszakadva lakhelyén, Blackpoolban üzletember és a városi tanács elnökségének tagja lett.

John Sewell (1927)

A Sheffield Wednesday, majd az Aston Villa balösszekötője 1951 és 1954 között. Pályafutása befejezése után sörözőket irányított, majd Nottinghambe költözött, ahol az autógyárban kapott munkát. Később gépkocsik eladásával foglalkozott.

George Robb (1926)

Hét évig tartó, 1959-ben befejezett első osztályú labdarúgó-pályafutása alatt a Tottenham Hotspur csapatában szerepelt. Klubjából egy alkalommal hívták meg Anglia legjobb nemzeti tizenegyébe. 1958-ban a Vásárvárosok Kupája döntőn is játszott. Hamar felhagyott a versenyszerű sportolással, a pedagógusi pályán helyezkedett el.

Vissza a tartalomjegyzékhez