"PUHA VAGY JENŐ"
Dalnoki Jenő
Kertész István: Dalnoki Jenő, a kőkemény balhátvéd 439 hivatalos mérkőzést játszott az FTC (ÉDOSZ, Kinizsi) első csapatában. Tagja volt az 1963-ban és 1964-ben bajnokságot, 1958-ban magyar kupát, 1965-ben Vásárvárosok Kupáját nyert együttesnek, aktív sportpályafutása befejeztével pedig 1970-ben, majd 1973- 78 között az első csapat edzője volt, és irányításával az FTC 1976-ban bajnokságot nyert. 1952-ben, a helsinki olimpián aranyérmes, 1960-ban a római játékokon bronzérmes csapatban játszott. Most muzeális tárgyakkal, könyvekkel, kéziratokkal ékeskedő pestújhelyi házában ülök, szemben a 71 esztendős futball-legendával. Mint a Ferencváros örökös bajnokát kérdezlek, mi volt az első emlékezetes élményed az FTC nagycsapatánál?
D. J.: 1949-ben, még középiskolás koromban néhányszor ifijátékosként betettek a nagyok közé. Egy ízben Pécsett játszottunk egy barátságos meccset, és a játékosok fejenként 600 Ft-ot kaptak. Én csak 20 percet töltöttem a pályán, de az én markomba is ennyit nyomtak. Nagy pénz volt ez akkor, az osztályfőnököm egyhavi fizetése! Én az egész osztályt meghívtam krémesevészetre. A száz krémes lehetett vagy 100 Ft. Érettségi találkozóinkon ezt máig emlegetik egykori osztálytársaim, közöttük Németh János, az Alkotmánybíróság volt elnöke.
K. I.: De hisz ekkor még csak 17 esztendős voltál! Ilyen korán már számoltak veled az első csapatnál?
D. J.: Igen, és a nemsokára bekövetkező események még jobban felgyorsították beépülésemet az állandó csapattagok közé. Köztudott, hogy a rákosista politikai vezetés meg akarta semmisíteni a klubomat. 1950-ben nehéz esztendő köszöntött ránk, Rudas a törött lába miatt nem játszhatott, Henni, a kapus, azután a csatárok: Budai, Kocsis, végül Czibor is a Bp. Honvédba igazoltak, Deák meg a Dózsába. Ekkor a megmaradt rutinos játékosok: Mészáros, Lakat, Kispéter, Kéri összehívták a csapat tagjait, és mi elhatároztuk, hogy csakazértis az egyesületnél maradunk, és mindent megteszünk a sikerért. Én ehhez is tartottam magam, és klubhűségemért a társaim egy porcelán jegesmedvével ajándékoztak meg (a vitrinből előveszi a medvét). Mi mindent megtettünk a pályán, de mégis majdnem kiestünk. Ha nincs a 30 ezres kitartó szurkolótáborunk, amely sokszor belehajszolt minket a győzelembe, bizony-bizony aligha tudtunk volna talpon maradni.
K. I.: Mennyi volt akkoriban egy első osztályú futballista keresete?
D. J.: Jól éltünk az átlaghoz viszonyítva. Ez a családomra rá is fért, mert pékmester apámtól elvették a házát, a műhelyét, és a családot a kitelepítés is fenyegette. Nekem azt mondták, ez 1952-ben, az érettségi után volt, hogy válasszak. Ha tisztviselő akarok lenni, 580, ha vágóhídi munkás, akkor 640 forintot kereshetek havonta. Én az utóbbit választottam, és beálltam "disznóhajtónak". Ez csak félig volt "fal" állás, mivel reggeltől délig valóban dolgozni kellett, de csak papírmunkát, ebéd után már mehettünk edzeni. Ezenkívül kaptunk havi 120 Ft kalóriapénzt, és nyertes meccs után 400, döntetlen esetén 200 forintot. Mivel soha nem ittam, nem lóversenyeztem és elég hamar meg is nősültem - 47 éve élek együtt a feleségemmel, Ilikével -, szolid életet éltem, keresetem egy részét könyvek, műtárgyak gyűjtésére fordítottam. Ez ma is a hobbim.
K. I.: Válogatott is nagyon fiatalon lettél.
D. J.: 1951-ben játszottam először a válogatottban, akkor nem gondoltam, hogy mindössze 14-szer részesülök ebben a tisztességben. 1952-ben kivittek a helsinki olimpiára, ahonnan olimpiai bajnokként tértem haza. Egyetlen, de igen fontos meccsen játszottam, mégpedig nem a szokott helyemen, hanem jobbhátvédként, Buzánszky helyett. A románok ellen vívtunk nagyon nehéz csatát, amelyen végül nyögvenyelősen nyertünk 2:1 arányban. A játék 10. percében lerúgták Budait, és attól fogva tíz emberrel játszottunk. Én az első félidőben a balszélső Surut fogtam, de szünet után Sebes Gusztáv ráállított az ellenfél legveszélyesebb csatárára, Perényi-Pecsovszkyra. Idővel azután már a románok is csak tízen lettek...
K. I.: Az olimpiai bajnokság hozott valami pozitív változást az életedben, azonkívül, hogy kaptál tízezer forint jutalmat, melyet - mert még nem töltötted be a 20. életévedet - édesapád vett fel a nevedben?
D. J.: Változás az jött, de korántsem az, amit vártam. Egy nap Bozsik és Puskás társaságában berendeltek Farkas Mihályhoz. A nagyhatalmú honvédelmi miniszter, Rákosi bizalmasa, barátságosan fogadott és felajánlotta - vagy utólag visszagondolva inkább parancsba adta -, hogy igazoljak a Honvédhoz. Tiszti rangot, biztos válogatottságot és egyéb jókat ígért, ha egyesületet váltok. Ám én nagyon tiszteltem a szüleimet, és eszembe jutott édesanyám intelme: "legyen elved a hited". És nemet mondtam. Farkas megdicsért, hogy milyen jellemes ember vagyok, és barátságosan búcsút vett tőlem. Megkönnyebbülten mentem haza, még jól is esett a jó szó, melyet a minisztertől kaptam. Éjszaka azután autó fékezett a lakásunk előtt, katonák jelentek meg, és engem, mintha valami szökevény vagy gazember lennék, elcipeltek a büntetőszázadba. Két évet húztam le úgy, hogy sokszor éjszaka sem hagytak aludni, olykor 20 km-t kellett gyalogolni, és ha lehúztam a csizmát, ömlött a vér a lábamból. Más élvonalbeli focisták sportszázadban töltötték a katonaidejüket, de engem meg akartak törni. Noha edzésre mindig kiengedtek és játszhattam a csapatban, képzelhető, hogy játékomat befolyásolták a körülmények. Így persze a válogatottság is messze tűnt. Viszont ekkor határoztam el, hogy soha, sem a pályán, sem az életben meg nem alkuszom, és ekkor vált belőlem az a karakter, aki minden bajt legyűrve harcolt csapatáért, a győzelemért.
K. I.: Most már érthető, hogy a londoni 6:3 alkalmával még a tartalékok közt sem kaptál helyet. Mondd, szerinted miben múlta ott csapatunk felül az angolokat?
D. J.: Az angolok belterjes futballt játszottak. Nem figyeltek oda, mi történik Európában. Bár lényegében ők is, mi is a WM-rendszert játszottuk, azaz 3 hátvéd, 2 fedezet és 5 csatár, mi bevezettünk egy hasznos újítást. A feltaláló az MTK edzője, Bukovi Márton volt. Ő csapatában Palotást játszatta hátravont középcsatárként. Így az ellenfél középhátvédje vagy előrejött, hogy fogja, és ebben az esetben balról és jobbról Palotás csatártársai befuthattak a légüres térbe, vagy maradt hátul, és akkor Palotás szabadon szervezhette a játékot. Erre épült az MTK híres sokadogatásos játéka, amely például élesen különbözött a Fradi (korabeli Kinizsi) hajtós hajráfocijától. A lengyelek elleni válogatott mérkőzésen (1949) Sebes is kipróbálta ezt a taktikát, és az angolok ellen is a zseniális Hidegkutira osztotta a feladatot. Az angolok teljesen megzavarodtak, Puskás és Kocsis pedig kétoldalról zilálhatták szét védekezésüket.
K. I.: Úgy hírlik, az 1950-es évek elején személyes okokból is akadt befolyásos ellenséged. Általában hogyan viszonyultak hozzád és csapattársaidhoz a vezető politikusok?
D. J.: 1950 körül egy alkalommal az ÉDOSZ-klubban kártyáztam, és nagyon rossz volt a lapjárásom. Egyszercsak a hátam mögül valaki beszólt, és én nyomban elküldtem melegebb éghajlatra. Marosán György volt az. El akart tiltani ezután a focitól, de ez még neki sem sikerült. Mindenesetre egy gyűlésen azt mondta, minden fradista fasiszta. Később, a politikai légkör enyhülésével azután az is kiderült, "fenn" is vannak komoly pártfogóink; Gyenes András, Száraz István a pártvezetésből, Karakas munkaügyi miniszter, Dabrónaki KNEB- elnök és mások.
K. I.: Igaz-e, hogy a Fradi oly hosszú ideig (1950-1962 között) azért nem lett bajnok, mert nem engedték? Hiszen az én diákkoromban ez a feltételezés járta.
D. J.: Az igaz, hogy sem az MLSZ vezetői, sem a bírók nem kényeztettek el minket, de nem is voltunk olyan erősek, hogy reális bajnoki reményeink lehettek volna. Mi nem igazolhattunk neves játékosokat, saját nevelésű játékosainkra kellett kizárólag támaszkodni, no meg néhány hozzánk máshonnan érkező és igazán nálunk beérő futballistára. Amikor megerősödtünk, bajnokok is lettünk. Tehát az erőviszony és nem párthatározat döntötte el az első hely sorsát.
K. I.: Milyennek jellemeznéd röviden saját magadat?
D. J.: Nem féltem soha senkitől. Kis igényű voltam, nem voltak sztárallűrjeim. A klub vezetői és a közönség szerettek. Igyekeztem édesanyám tanítása szerint élni. Tőle hallottam az intést: nyújtsd mindig a legtöbbet, ne elégedj meg azzal, ami vagy, hanem törekedj azzá lenni, ami lehetnél. Én azóta sem változtam, csak a világ változott körülöttem.